Heves Megyei Hírlap, 1990. május (1. évfolyam, 24-49. szám)

1990-05-23 / 42. szám

4. Hírlap 1990. május 23., szerda Ä rendőrök elporzottak. Én sem tétlenkedtem. Már pirkadt, egyre veszélye­sebb volt az utcán járni. Tudtam, hol van a börtön, és hamar rájöt­tem, hogyan jutok oda a legrövi­debb ütőn. De így is majdnem el­késtem. Beálltam egy üres telek­re, amelyen ócska lakókocsik és autóroncsok álltak. Erre kell jönniök. A kerítés mögé húzód­tam. Parettit hiába tartóztatják le, a megvesztegetett bírák úgyis kiengedik. A hamis tanúk, a jól fizetett ügyvédek egész hada nyüzsög majd, hogy — mint már annyiszor — ismét a tévékame­rákba mosolyogva lépjen ki a bí­róság épületéből — és folytassa, amit eddig is csinált. Legalább hatvan ember életét oltották ki eddig az emberei, sőt ő maga sze­mélyesen is ügyködött több eset­ben. A rendőrautók konvoja égő lámpákkal jött. A sarkon fékezni kényszerültek, és én éppen ott álltam. Beleolvadva a sötét ru­hámmal a kerítés és a fal közé. Nem tudhattam, melyik kocsi­ban van Paretti, és nem akartam hibázni. Ezért a hangtompítóból belelőttem az első rendőrautó szélvédőjébe. Az darabokra pat­tant, a kocsi keresztbefordult az utcán. A konvoj megállt. Megla­pultam és kilestem. A négy autó közül háromból — az elsőből, a másodikból és a negyedikből — csak a rendőrök ugrottak elő. De a harmadik hátsó ajtaján egy civil Aki levelezőlapra ragasztva ezt a szamot beküldi címünkre (3300 Eger, Pf.: 23.), az részt vesz a Hír­lap» könyvsorso­lásán. A levelező­lapra írják rá: Minikrimi. nézett ki. Megismertem Binner kapitányt, a fotókról, amiket a múlt héten mutattak nekem va­lahol. Szóval személyesen viszi a nevezetes foglyot a börtönbe? Csak egy homályos árnyat lát­tam a kocsi közepén. De az ösz- sze-vissza forgolódó rendőrau­tók egyike rávetítette fényszóró­ját... Igen, ez Paretti. Kétszer lőttem, a biztonság kedvéért, aztán már rohantam is. Azt hiszem jól eltaláltam Paret­tit, ebből alighanem temetés lesz. Maffiatemetés... Vágtattam, mint az őrült. Nem hiába edzet­tem annyit az utóbbi hónapok­ban, futottam be a lakókocsik közé. A rendőrök is lőttek, meg­lehetősen össze-vissza. Mire tá­jékozódtak, hol lehetek, és átve­tették magukat a kerítésen, a la­kókocsik között futottam. Majd a roncsautók következtek. Egy­szerűen belebújtam az egyikbe. Ott rohangásztak körülöttem, de nem voltak kutyáik. Egyetlen ár­va zseblámpa fényénél aligha lel­hettek rám. Eltelt vagy negyedó­ra, közben hallottam, hogy sziré­názva jött egy mentőautó is. Végre sűrű káromkodások köze­pette arra a belátásra jutottak, hogy már biztosan túl .vagyok ár- kon-bokron. Elmentek. * Amikor beléptem a sötét szo­bába, Clara aludt. Hallgattam egy percig egyenletes lélegzetvé­teleit. Valamit megérezhetett ál­mában is, mert hirtelen felriadt: — Itt van... Anton? — Itt — feleltem, és leültem a székre. Sötét árny lehettem. Odakünn már virradt. Szürke négyszög lett az ablak. Clara kö­zelsége most nem csábított. Ne­héz éjszaka volt mögöttem. — Van felesége? — kérdezte a lány. — Volt — feleltem. Nem sze­retem a sok beszédet. — Elvált? — Megölték — mondtam. — Az olyanok, mint Paretti vagy Hamson. — De nem azok? — kérdezte egy kis idő múlva, már más han­gon. — Nem pont ezek. Olyanfé­lék. Mindenfelé sokan vannak — mondtam, majd kis tűnődés után hozzátettem: — Bár mától kezd­ve azért kevesebben. Értette és hallgatott. Talán félt is. Aztán ledobtam a zakót, és felálltam: — Aludjon csak tovább! Me­gyek őrködni. * Kilenc harminckor Clara megállt a küszöbön, és rám né­zett: — Meggondolta a dolgot? Tényleg magával visz? — Persze. Ha maga is úgy akaija — mormoltam. A fenébe is, nem szabad meghatódni, meg ilyesmi. Az államhoz nyúltam, borostás volt, pedig rendesen megborotválkoztam. Az ingem is tiszta, a ruhám is egészen más, mint a tegnapi. Ezt is itt hagyták nekem a lakásban azok, akik uta­mat előkészítették. — Vegyen két jegyet első osztályra, aztán szálljon fel a vonatra, majd jövök én is. Még hosszan nézett azokkal a nagy zöld szemeivel. Biztatóan bólintottam, végre elindult. Ki­vártam még tizenöt percet. Az állomás itt van két utcával odébb, és pontban tízkor áll meg Erdingben a gyors. A tegnapi vo­nat jön ilyenkor visszafelé, a fő­város felé tart. A város azóta biz­tosan az újságok első oldalára került. (Folytatjuk) A nagy vesztes Godard és Alain Delon Cannes-i filmdíjak A 43. cannes-i filmfesztivál nagy nyertese a kelet- és közép­európai filmművészet, ezen be­lül a fiatal szovjet filmesek „új hulláma”, a nagy vesztes Go­dard, a francia új hullám egyik megteremtője, akinek „Új hul­lám” című filmjét — és annak fő­szereplőjét, Alain Delont — so­kan várták a díjazottak közé, de egyetlen elismerést sem kapott. A fődíj odaítélése David Lynch „Wild at Heart” című filmjének kisebb vihart kavart az ünnepélyes záróesten: az estélyi ruhás közönség egy része lelke­sen tapsolt, másik része viszont pisszegéssel, füttyökkel fogadta Bernardo Bertolucci, a zsűri el­nökének bejelentését. A franciák nemzetközileg is jól ismert kedvenc filmszínésze, Gerard Depardieu a sokadik ne­kifutásra kapta meg a legjobb férfialakítás diját az egyébként jórészt Magyarországon forga­tott francia film, a Cyrano de Bergerac címszerepéért — ko­rábban már háromszor is esélyes volt a díjra, de az elkerülte. A legjobb női alakításért díjazott kiváló lengyel színművésznő, Krystyna Janda ugyan jól ismert a nemzetközi közönség előtt — egyebek között Andrzej Wajda, Andrzej Zulawski, Krzysztof Zanussi filmjeiben is főszerepe­ket alakított — de a legjobb női alakítás díjával most egy olyan filmszerepet jutalmaztak, ame­lyet hosszú éveken át nem ismer­hetett meg senki: Ryszard Bu- gajski „A kihallgatás” című film­jét ugyanis a cenzúra évekre do­bozba zárta. A zsűri nagydiját Idrissa Oud- rago burkinai rendező kapta Ti- lai című filmjéért, de ugyaneb­ben a díjban részesítették a japán Oguri Kohei „A halál fullánkja” című drámáját is. * (MTI) A Vigadó Galériájában Ikonok — arcok nélkül Búcsú Bizánctól — Ikonosztáz II. Amszterdami üdvözlet (Fotó: Gál Gábor) Mészáros Géza festőművész reprezentatív tárlatát láthatja a hazai közönség a Vigadó Galéri­ájában. Figyelmünket azért for­dítjuk fokozott szorgalommal a látottak felé, mert ez a festő egri származású, innen vitte el gye­rekkora emlékeit és ma, huszon­egy évvel a diplomaszerzés után sajátos világot alkotva magából és magának, aratja sikereit, itt­hon és külföldön egyaránt. Nem­rég írtunk egyik pesti kiállításá­ról, ahol egy japánnal közösen érzékeltette, hogy liturgiák, mí­toszok, mitológiák ezen a Föl­dön valahol mindig is egy gyö­kérzetből táplálkoznak: a lelek pusztíthatatlan elevenségéből. A beszámoló címéül válasz­tott megállapításomat már az el­ső élmény alapján összegzésként fogalmaztam meg, noha tudom, hogy a három szoba belesűrített vélemény képtelenség, belső el­lentmondást takar, hiszen az ikon lényege az arc, az Istené, a szenté, aki a földi léten túl, vala­hol a képzelt, vagy nagyon is lé­tező Magasságokba éli a maga örök életét. Abban a boldog ra­gyogásban, aminek a visszfényét itt mi inkább még csak álmodjuk. Azért a három szó a fontosab­bik tartalomra utal. Mészáros Géza ugyanis járja Európát, sze­mével es tudatával végigéli, fel­szedi mindazt, amit neki a lát- - vány nyújthat. Amszterdamtól az olasz felszigeten át eljut a gö­rög- részekig, a jelenből vissza egészen Bizáncig, a császárok olyan aranykoráig, ahol a jog legklasszikusabb szabályait is szóvegezték és ahol a hit, a val­lás, a liturgia, a szépség és a mű­vészet remekléseit is kihozta a te­remtő emberekből: székesegy­házak,paloták emelkedtek, fala­ikat meg mutatóban maradt em­lékek (Hagia Sophia) képesek felidézni bennünk, nem is be­szélve azokról a képzőművészeti alkotásokról, amikben egy ma már nehezen visszaidézhető szemlélet, életfelfogás adta, ad­hatta a tisztelendő mintákat. Mert az embert a művészek min­dig is vezetni, okítani akarták a jóra, nemesre, a szépre, hogy a végső bölcsesség, a hit és az általa szerezhető belső béke olykor misztikus magasságokba is emel­hesse ezt a zarándokló népet. Az aranynak, mint az érték­nek, a gazdagságnak a megnyil­vánulása, megnyilvánítója ural­kodik emberi történelmünkön; szemléletünkben is kitörölhetet­len helyet kap, s ha az aranyra rá­tekintünk, a valóság valahogyan ragyogni kezd, képzettársítása­ink támadnak, gondolatok éb­rednek bennünk, amiktől gazda­gabbaknak, értékesebbeknek is tudhatjuk magunkat. Bizáncban a mennyországot, az Istent, a Pantokrátort, az Üd­vözítőt, a Szűzanyát csak úgy tisztelhették igazán, ha a szigorú szabályok szerint arany, vagy aranyszín Jelezte a megszemé­lyesített Égilakók környezetét. Minden forma, minden szín eh­hez az alapképlethez igazodott. Ezt a látást, látomásszerűen menti át Mészáros Géza mostani alkotásaiba. Mindenütt uralko­dik az arany, ezzel a csillogással, ezzel a színmágiával mintha be sem tudna telni a művész. Amsz­terdami üdvözletében is az a lé­nyeges, hogy rokon- és rokonít­ható színek és formák között központi hely jár ki az aranynak. Mintha csak egy aranylemezen írná üdvözletét a vándor, aki azért járja a világot, hogy a ter­mészetet, a városokat, az épüle­teket olyanoknak lássa, mint amilyenekké az ő képzeletében válnak. Falak kváder-kövei mu­tatják itt magukat, határozott négyszögek jelentik be nekünk, milyen epületélmény, templom­látogatás ihlette az alkotót, mit gondolt, amikor a tiszta arany csillogásába belevegyítette a ko­mor vagy komorabb színeket. Mintha azt magyarázná, hogy az áhítat, a szentség, az égre mutató ábrázolatok között, előtt, mö­gött ott jár a mindennapi ember es bepiszkíthatja — meg is teszi — azt a fenségeset, ami nélkül az ember sokáig nem tud élni. S ha hagyjuk hatni magunkra, ezeket a színkompozíciokat, amiknek csak az emberi méret kicsinysége szab határt, ha van türelmünk a színek és formák szemléletére időt szentelni és befogadni en­nek a személytelen ragyogásnak az erejét: a színek, az aranylások azt tanítják, hogy a földi, a bioló­Í 'iai, a testi élet esendőségei fö- ött uralkodik az állandó jelenlét, a lélek és a szellem; amit fel kell fedeznünk magunkban és a kinti terekben is. Határozottan zárt táj ez, aho­vá Mészáros Géza bevezet min­ket. És nem is akarja, hogy tanul­ságok, gazdagodás nélkül távoz­zunk innen. Azt még külön érdemeként, vagy a szakmai jártasság elisme­réseként írjuk le, hogy mindezt a ragyogást a művész a papírral, a papíron teszi. Azzal a természe­tességgel használja ezt az anya­got, mint a régi mesterek a temp­lom falát freskójukhoz, azzal a különbséggel, hogy ő egyetlen mozdulattal kitép a papírbálából egy négyzetméternyit, mert arra kottázza azt, ami másként el­mondhatatlan. Mi meg csak kérdezzük, hogy hány ága-boga, formája, színe- visszája is lehet az alkotásnak eb­ben a modem, a technika által agyonfertőzött, de valahogyan a civilizációs ártalmak között is előre törekvő emberi teremtő erőnek? Farkas András A sors sodrásában Manapság divatos szólamként emlegetni az elmúlt negyven esz­tendő torzulásait. No, persze csak általánosságban korholjuk a múltat, attól már ódzkodunk, hogy név szerint emlegessük azokat, akik felelősek azért, hogy kátyúba zöttyent az ország szekere. Még arra is ritkán vállalko­zunk, hogy felvillantsuk azok portréját, akik kemény árat fizet­tek azért, mert gondolkodtak, önálló véleményt alkottak. Kár lenne pedig róluk megfeledkez­ni. Nemcsak azért, mivel az igaz­ságszolgáltatás, a megkésett adósságtörlesztés alapvető köte­lességünk, hanem azért is, mivel ezek a szuverén személyiségek tetteikkel mutattak példát. Nem riadozva attól sem, hogy rend­szeresen mellőzik, félreállítják őket. Ilyen sajátos karakter Vezér Erzsébet irodalomtörténész, akit május 16-án este mutattak be a Kossuth-adón. Az Arckép korhű keretben voltaképpen szabályos interjú. A riporter kérdezett, s alanya válaszolt. Ez a program mégis kimagas­lóan jobb volt, mint a többi ha­sonló. Az érdem szinte kizárólag azé, aki tárgyilagosan — némi humorral, bölcs iróniával is fű­szerezve — felidézte hányattatá­sainak döbbenetes stációit. Valahogy mindig kilógott a csupaszürkék hadából. Ezt a magatartást a háborítatlan hata­lom sem 1956 előtt, sem azután nem tolerálta. Ezért aztán egyre másra „kirúgták”, s mind ve­szélytelenebb feladatokkal bíz­ták meg. Magyar-francia szakos­ként a honvédségnél földrajzot kellett tanítania. Innen átpasz- szolták az Akadémiai Kiadóhoz. Ott azonban megint „fecsegett”, emiatt az Irodalomtörténeti In­tézetbe, majd onnan a Petőfi Iro­dalmi Múzeumba „toloncolták”. Itt tulajdonképpen semmi dolga nem akadt. Ez nyugtalanította, így aztán emlékezéseket gyűj­tött. Felkereste például Lukács Györgyöt, hogy eseménydús pá­lyájának fordulóit rögzítse. Csak addig maradhatott békén, amíg egyik kollegája fel nem jelentet­te. Következett a „fenyítés”. El­kobozták tőle a szalagokat. Az egykori üldözött, a lega­lább formális rendszerváltozás után sem jutott révbe. Joggal pa­naszkodik amiatt, hogy anyagai­ra voltaképpen senki sem kíván­csi, holott ezek kor- és kórtörté­neti dokumentumok. Együttérzünk vele, s legalább abban reménykedünk, hogy fel­figyelnek rá, s dukál neki majd a köszönet és a megbecsülés. Megérdemli... Huszadik századi jobbágyság Ne tessék meglepődni, létezik ilyesmi! Erről győződhettünk meg a vasárnap délutáni Mit üzen a Rá- dió?-ból A problémakörrel nem elő­ször foglalkoztak a kollegák. Ré­gebben beszámoltak már arról, hogy Vájná József ceglédi „ju­hászkirály” despotaként uralko­dik fondorlatosán vett alkalma­zottain. Elébük helyezi az állato­kat, s mint alsóbbrendű lényeket korholja, üti, veri őket. Magánál tartja irataikat, azaz megfosztja őket a már középkorban is elfo­gadott szabadköltözködés lehe­tőségétől. Folyvást kapcsolataira hivatkozik. Ezekre alapozva fe­nyeget, rémületbe kergetve azo­kat, akik-tragédiájukra-nála próbáltak szerencsét. Néhányan elmenekültek tőle, a legutóbb ők emlegették keser­veiket. Tényekre utaltak, olyan bizo­nyítékokra, amelyek indokolnák a bűnvádi eljárás megindítását. A város rendőrkapitánya arra utalt, hogy tanúkra lenne szük­ség, s ha jelentkeznének, akkor végre akcióba lépnének. Elhangzott a felhívás. Talán azok is veszik a lapot, akik eddig féltek tiltakozni. Cselekedniük kell, különben aligha számolható fel ez a vandál állapot, amely még ebben az átmeneti érában is vér- lázító. Sablonözön, frázistömeg he­lyett ehhez hasonló, elemző jel­legű riportokra lenne szükség. Nemcsak a rádió berkeiben, ha­nem a nyomtatott sajtó különbö­ző fórumain is. Annál is inkább, mert az újra voksoló milliók kézzelfogható segítséget, vitathatatlan ember­séget igényelnek. Másként fogal­mazva: számos fekélyesedő baj mihamarabbi orvoslását. Szerte e kis hazában. Pécsi István Az én filmem: A rózsák Alig félházzal vetítették a mo­ziban ezt a szarkasztikus vígjáté­kot. Nem tudom mi volt az oka, hogy ilyen kevés érdeklődőt vonzott. Lehet, hogy a cím a mi nyelvünkön kevésbé „áthallá- sos”. Először magam is történelmi paródiának véltem, de hát nem az. A rózsák háborúja voltakép­pen Rózsáék háborúja, a jól szi­tuált Rose házaspár válásának: összekerülésének és gyilkos szembe kerülésének" története. Könnyesre röhögjük magun­kat, de közben kinyílik a bicska a zsebünkben. Egy banális, hét­köznapi szituáció áll a film kö­zéppontjában. A sikeres ameri­kai fiatalember ( egyetemista) és a nem kevésbé sikeres tomasz- lány( főiskolás) egy vakáció vé- én egymásra talál. Szerencsés és oldog házasság lesz belőle. Ne­velnek két .gyereket, a féri befii- tott ügyvéd lesz, a feleség főhiva­tású és szinte tökéletes feleség marad, a gyerekek szépen gyara­podnak, felnőnek. Elkészül vég­re a minden kényelemmel beren­dezett családi ház. Szóval min­den felhőtlen, mígnem... Míg­nem az asszonyka ráébred (így szokott ez lenni), hogy boldogta­lan. Fia, lánya felnőtt, kirepült a családi fészekből, az új és pará­dés családi ház ( élete főműve ) az utolsó nippig berendezve. Mit lehet itt tenni? A feleség í hogy szabad legyen, és megvalósítsa háborúja önmagát) válni akar, de termé­szetesen az őt illető anyagi javak megtartása mellett. A rendező és narrátorként a filmben is szerep­lő Danny de Vito ( ő alakítja a vá­lóperes ügyvédet) gyilkos részle­tességgel mutatja be a párharc stációit. Ez tart a csipkelődéstől a másik kutyájának, macskájá­nak előre kitervelt kiirtásáig és amúgy egyáltalán a másik gép­kocsijának eltiprásáig, s legvégül a közösen szerzett „kincsek” megsemmisítéséig. Kesernyés szórakoztatás ez. Emberi gyen­geségeink szarkasztikus felmu­tatása. A sikerprodukcióhoz minden adva volt. Sztárszereposztás. A rejtélyes-kincses kalandfilmek főhőse, Michael Douglas, és a „szexis” Kathleen Tumeralakítja a házaspárt, utóbbi inkább ener­gikusan mint csábítóan. Retten­tően elvetemültek és szenvedé­lyesek. A rendezői szándék sze­rint a sztori félidőben átlendül groteszkbe. A röhögés elmúlik, és rettentően fáj a szembesítés, így hát vígjátéknak túl nehéz, drámának meg éppenséggel nem elég súlyos. En azért csodálom, hogy itt nálunk kevesen nézték. Meges­het azért, mert itt manapság túl­zás sem kell ahhoz, hogy egy vá­lási játék ennyire vérremenő le­gyen. Aztán ki mer belenézni egy ilyen éles tükörbe? Jámbor Ildikó

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents