Heves Megyei Hírlap, 1990. május (1. évfolyam, 24-49. szám)
1990-05-04 / 26. szám
Hírlap, 1990. május 4., péntek 3. Ma országosan jellemző háztáji hízósertés felvásárlási árakon kilónként 66-68 forintért a termelő 108 kilós nettó élőtömegű hízósertésért 7128-7344 forint árbevételhez jut. Tehát ha a jelenlegi értékesítési árakat vesszük figyelembe, 318-534 forintja marad az 5 hónapon át a sertéshízlalásba fektetett munkájáért. A hizlalásba fektetett pénzének hozadékaként, épületének fenntartási, felújítási és építési költségeként. Azt hiszem, nem kell részletezni, mire elég ez a pénz, ami a költségek fölszámolása után a termelőknél marad. A nagyüzemekben a jelenleg érvényes felvásárlási árak kilónként 67-73 forint, és a jobb minőségű táp miatt valamivel kedvezőbben alakulnak a „jövedelmezőségi” viszonyok de még meg sem közelítik a banki kamatok után elérhető eredményt. Döntse el az olvasó... Látható, hogy egy 108 kilós élőtömegű hízósertésért a boltokban 11.300 forintot fizetnek ki a fogyasztók. A kereskedelmi hálózatok a termelői áras érték 10 százalékát e folyamat lebonyolítására, így az árbevételből 992 forinttal részesednek. A félsertések kiszálh'tása a húsipari vállalatoktól az elárusító boltokba a termelői áras érték 4 százalékáért történik, ez 397 forint. Ezt legnagyobb részben a húsipari vállalatok speciális hűtőgépkocsijain végzik. A két költség levonása után a húsiparnak 10011 forintja marad a termelők kifizetésére, és tíz adott technológiai folyamatok lebonyolítására. A termelőknek átlagban 7250 forintot fizetnek ki, így a technológiai folyamatra 2761 forint marad. Döntse el az olvasó, hogy ez elég-e a fenti folyamat elvégzésére, ami az alábbi elemekből áll: élőállat-beszállítás, tisztítás, bontás félsertés állapotig, és ha szükséges, néhány napos hűtési folyamat. Meggyőződésem, hogy az 1988-as árakon a 25 forintos tőkehús-értékesítési állami támogatás sem volt reális. Ma láthatjuk a húsipar bizonytalan magatartását az egyre följebb lépegető felvásárlási árakkal szemben. De nem hiszem, hogy az óriási adminisztratív apparátust, bürokratikus vezetési mechanizmust, 100 milliós nagyságrendű amortizációs költségeket, az alapanyag-ellátási zavarok miatt álló műszakok költségeit is fedezze a 2760 forint. Remélem, az idén a piac összedönti egy-két húsipari vállalat éveken át megrendíthetetlen hatalmát. Tehát a drasztikus áremelés ellenére ismét néma termelők járnak jól, pedig termelési kedvük már a vészes 24. órában van! A falvak önálló ellátásával Miben látom az utat, hogy a hazai termelők tényleg a piaci értéknek megfelelő áron tudják sertéseiket értékesíteni, hogy tisztességes hasznot kapjanak munkájukért? Mindenek előtt meg kell szervezni a falvak önálló tőkehúsellátását. Év elején igazán kicsi az igény a falvakban, községekben a tőkehús iránt, hisz sok helyen még tartanak a disznóvágások, még a hűtőládák is friss húsokkal teltek. A községekben átlagosan fejenként évi 15 kiló tőkehúsvásárlás történik. Ez 1000 lakosra vetítve 15 ezer kiló, ami hetente 300 kiló sertéshúst jelent. Ez nem több, mint 4 hízósertés értékesítése. A boltos közvetlen értesítheti a vágással, fel vásárlással foglalkozó gazdát, hogy milyen mennyiségű húsra van szüksége. Kimarad az irányítási, szállítási, szervezési költség, az amortizációs költség, amiből következik, hogy a faluban levágott hízósertés olcsóbb lesz.Az így gondolkodó faluban föllendül a kereslet, a közelből átjárnak, a városból eljönnek a fogyasztók vásárolni. Természetesen nem szabad megfeledkezni ennek a vállalkozónak, hogy nem a mindenkori gyors meggazdagodással kell számolni, hanem a piac évszázados törvényével, hogy a nagyobb értékesített mennyiség mérsékeltebb áron több nyereséget hoz, mint a kevesebb, de magas áron való értékesítés! A másik kivezető út, hogy a nagyüzemek vállalják az előbbi szerepet, hiszen majd minden nagyüzemi telep rendelkezik technológiai vágóhíddal. Itt vágjanak annyi sertést, ami a falu igényeit kielégíti. Mellette alacsony feldolgozottsági fokú, de ízletes, elérhető árú hurkát, kolbászt is készíthetnek. Persze kérdés, hogy a vezetői apparátus, amelynek nagy része volt a magyar falu jelenlegi helyzetének kialakításában, és elszokott a vállalkozástól, a népért való cselekedésért, ugyan meri-e vállalni ezt a kezdeményező szerepet? Természetesen ez többlet munkával jár, de a faluért, a tagságért tenni soha nem kárhozat! Az idő vészesen halad Van kiút, csak a kisközösségi, egyéni alkotóerőnek teret kell engedni, és nem kell törvényben védeni még mindig a nagyok hatalmi szerepét, sárba tiporni a kicsik ötleteit, lehetőségeit. Ne feledjük, a magyar falu mindig fog annyit termelni, hogy igényeit kielégítse. De ugyan nem tesz- szük-e annyira tönkre ezt a szektort, hogy hátat fordítson az egyéni igényeken túli termelésnek? Félek, mert az idő vészesen gyorsan halad, a termelők türelme pedig vészesen fogy!! (Vége) Halász Károly Elfogult érvelés a világkiállítás megrendezése mellett Egyre többen emelnek szót a világkiállítás megrendezése ellen. Az érvelés egyszerű: amikor ilyen nehéz helyzetben vagyunk, ne pocsékoljuk ilyen nagy és talán meg sem térülő célokra a pénzünket. Nem is vagyunk alkalmasak az ilyen nagy feladatokra. Melyek az én érveim a megrendezés mellett? Történelmi ismereteim egyértelműen azt bizonyítják, hogy csak az a társadalom ért el eredményeket, amelyik vállalkozott az erejét meghaladó feladatokra is. Civilizációnk úttörőit, a piramisok, a középkori katedrálisok építőit az jellemzi, hogy még mai szemmel mérve is irreális feladatokat valósítottak meg. Élettapasztalatom, hogy csak úgy érdemes élni, ha az ember mindennapi ügyeit ugyan nagyon racionálisan, megfontolva intézi, a nagy sorsfordulók előtt azonban nem a fejére, hanem a szívére hallgat. Nincs szomorúbb élet annál, amelynek során a házasság, a családnagyság, a pálya- választás kérdéseiben csak a mindennapi racionalizmus alapján döntünk. Reménytelen az az élet, amelyből kimarad a költészet, a szív szavának követése. Érvényes ez a nemzetre is. Mint közgazdász is azt tanultam meg, hogy feltétlen csődbe jut az a társadalom, amely nem a kisemberek napi érdekérvényesítése alapján fejlődik. De az is, amelyben a nagy ügyekben a bürokrata megfontolások válnak mérvadóvá. Fenti érveim érzelmi alapokon állnak. De van racionális érvem is: Az elmúlt száz év legjobb beruházásának a millenneumi nagy rendezvénymániát tartom. Egy olyan nemzet, amelyikben a lakosság nagy többségének még a mindennapi betevő falat is gondot jelentett, magára akarta vonni a világ figyelmét. Ebben fűtötte a nacionalizmus is. Meg akarta mutatni, hogy már európaiak vagyunk, és Budapest a világ egyik nagyvárosa, méltó páija Bécs- nek. A millenneumi ünnepségekkel kapcsolatban szinte csupa olyan építkezés történt, aminek a gazdasági hatékonyságát senki nem vizsgálta. És mi lett a végeredmény?Az Andrássy út, a földalatti, a Hősök tere, a közművek, a telefonok kiépítése. Ekkor jött létre az a budapesti infrastruktúra és városrendezési helyzet, amiből mindmáig élünk, amire a megháromszorozódott főváros épülhetett. Most, szinte pontosan száz év után, a felkínálkozó alkalom sokkal kedvezőbb, ugyanakkor Budapest életében a lépéshátrány behozása legalább annyira indokolt. Budapest infrastruktúrája rendkívül elmaradott. Száz évvel ezelőtt azért volt szükség az irreálisan nagy és költséges feladatra, mert előtte évtizedeken keresztül a fejlődő polgárság csak a maga racionális hasznát tartotta szem előtt, a közművek fejlesztésére sajnálta a pénzét. Most azért vannak a főváros közművei szinte botrányos állapotban, mert a megelőző hatvan évben a háború, majd a „racionális” tervgazdálkodás az ilyen, nem közvetlenül mérhető gazdasági eredményeket ígérő feladatokra sajnálta a pénzt. Mi szól még a világkiállítás mellett? A világ előtti megítélésünk, a Nyugathoz való tartozásunk reprezentációja lenne a Béccsel közös kiállítás. Száz évvel ezelőtt a kiállítást azért rendeztük, hogy a Béccsel való egyenrangúságot és elkülönülést bizonyítsuk. Most arra van szükség, hogy az összefonódás szándékát fejezzük ki. Száz éve is az volt az igaz, hogy Európához csak az osztrákokkal és a csehekkel összefogva juthatunk el, de akkor a két néppel szembeni maximális bizalmatlanságunk , féltékenységünk uralkodott a közhangulatban és a politikában. Ha egy nagyvárosnak elmaradott az infrastruktúrája, akkor semmiféle beruházás nem hatékonyabb annak fejlesztésénél. Budapesten a sok százmilliárd forintot érő telkek, irodaépületek, szállodák, üzlethelyiségek értéke sokszor nagyobb összeggel nőne, ha fejlett lenne az azokat kiszolgáló infrastruktúra. Az Egyesült Államokban találkoztam példákkal arra, hogy a szolgáltatások fejlesztése milyen nagy mértékben növeli az ingatlanok árát. Ezt azzal illusztrálhatom mindennapi tapasztalataink fényében, hogy ma egy üzlethelyiség ára 1:10 arányban eltér, attól függően, hol van. Egy jó helyen fekvő irodahelyiséget vagy lakást sokkal magasabb bérért lehet kiadni, ha van garázsa, telefonja, szép a környezete. Még egy ipari üzem értéke is függ a környezet fejlettségétől, nemcsak a kerítésen belüli technikai felszereltségtől. Tokióban egy jó fekvésű telek ára többször akkora, mint a ráépített irodaház létesítési költsége. Vég nélkül lehetne sorolni a példákat arra, hogy Budapesten szinte minden ingatlan azért értéklődik le a világvárosokban jellemzőhöz képest, mert az infrastruktúra elmaradott. Számomra bizonyos, hogy a budapesti ingatlanok ára csak a világkiállítás érdekében szükséges közművesítések, fejlesztések miatt is többel emelkedne, mint ezek építési költsége. A világkiállítás ellen azt szokták felhozni, hogy az azzal járó előnyök csak Budapestet és a Bécs-Budapest tengelyen elhelyezkedő területet érintik kedvezően. Ebben van igazság. Ebből aztán azt a következtetést vonják le, hogy ezáltal még nagyobb lesz a főváros és a vidék közötti különbség. Ez már sokkal kevésbé igaz. Az utolsó fél évszázad minden országban azt igazolta, hogy a területi különbségeket mesterséges beavatkozásokkal, jogszabályi támogatásokkal nem lehet csökkenteni. Csak ott csökkentek a fejlettségbeli különbségek, ahol ennek elérését nem tekintették állami feladatnak. A fejlettebb és gazdagabb Budapest szükségszerűen magával húzza majd az ország egészét, a szegény és elmaradott Budapestnek pedig az egész ország fizetné a kárát. Ezen túlmenően: az ország távlati gazdasági motorjának a Budapest-Pozsony-Bécs medence kiépülését tekintem. Ha ez megvalósul, akkora erő lesz, ami könnyen magával ragadja az ország egészét. Kopátsy Sándor Magyar—amerikai rt alakult Nyíregyházán Ötvenöt százalékos amerikai tőkearánnyal alakult meg a Taurus nyíregyházi gyárában az ATB Magyar—Amerikai Ipari Gumitermékgyártó Részvénytársaság. Az rt két vállalkozásban érdekelt. Egyrészt nyíregy házi központtal gyártanak nyomdaipari nyomókendőt, majd azt New York-i székhelyű kereskedelmi részleg értékesíti különböző piacokon. A felújított és kibővített nyíregyházi üzemcsarnokban közel 600.000 dollár értékű gép dolgozik. (MTI-fotó: Oláh Tibor) Az én bőröm, a te bőröd... Amióta csak az eszemet tudom, kis hazánkban mindig követendő elvként fogalmazódott meg a teljesítmény szerinti differenciálás, illetőleg az ehhez kapcsolódó ezernyi dolog, így a szigorúbb számonkérés, a tévedések, hibák büntetése, stb, stb. E téren például teljes volt az összhang vezetők és beosztottak, fizikai és szellemi munkát végzők között. Nem véletlen ez, hiszen valamennyien úgy véltük, ennek így kell lennie, máskülönben aligha juthatunk ötről a hatra. No, meg aztán — valljuk be őszintén — abban is reménykedtünk, hogy ezen az ügyön — személy szerint — csak nyerhetünk, ugyanis kizárt, hogy esetleg mi tévedünk. Tévedni a másik szokott, s jogos, hogy azért felelnie kell. Úgy kell neki, dolgozzon pontosabban, akkor majd semmi baj sem lesz... Időről időre azonban azt kellett tapasztalnunk — nem kis megdöbbenésünkre és szomorúságunkra —, hogy mi is hibázunk. Ergo: az általunk olyan sokszor hangoztatott felelősséget ez esetben nekünk kell viselnünk. S általában itt bukott meg az ügy... Mert amíg a másik bőrére megy a játék, addig könnyű a helyzetünk, addig lehet nagyszerű elveket szajkózni, ám amint mi is érintettek vagyunk, rögvest alábbhagy a bátorságunk, abban a pillanatban úgy látjuk, a dologgal távlatilag nincsen semmi probléma, de jelenleg még nem célszerű alkalmazni. S miután mindig akadtak olyanok, akiknek az volt az érdekük, hogy kicsit késleltessük ezt az egészet, az elképzelések csupán elképzelések maradtak. Mind a ma napig... Hogy meddig még? Erre nehéz választ adni. Alaposan gyanítható viszont, hogy — hál’istennek — már nem kell sokáig várni az áttörésre. Kedvező jelek máris vannak, noha még nem nagy számban. Megemlíthetnénk példaként a Malév volt vezérigazgatójának közelmúltbeli esetét. Mint ismeretes, ő úgy döntött — engedve ezzel a terroristák fenyegetésének —, hogy a magyar légitársaság gépei nem szállítanak a Szovjetunióból Izraelbe kitelepülni szándékozó zsidókat. Amint azt a hír hallatán rögvest sejteni lehetett, az ügy nem maradt ennyiben, ugyanis szinte világméretű tiltakozást váltott ki a határozat. Különösebben tehát meg sem lepődhettünk azon, amikor a vezérigazgatót menesztették. Azon azonban már annál inkább, ahogyan a volt Malév-főnök a televízióban nyilatkozott. Nem beszélt mellé, nem hadováit, hanem nemes egyszerűséggel csak annyit mondott: idehaza is meg kell szoknunk, hogy a döntésünkért viselnünk kell a felelősséget. Ez a szemlélet ma még nem általános, rövidesen viszont az lesz. Más megoldás nem létezik. Valóban differenciálni kell, valóban jutalmazni szükséges a jól elvégzett munkát és büntetni a tre- hányságot, a nemtörődömséget. Szigorúbb idők következnek majd — s nem kizárólag elméletben. Üdvös lenne, ha — elkerülendő minden értetlenkedést — már ma felkészülnénk erre. Mást amúgy sem nagyon tehetünk, a kényszer nagy úr, minket pedig az élet kényszerít minderre. Eleddig langyos vízben lubickoltunk — meg is lett az „eredménye” —, mostanság viszont úgy fest a dolog, hogy ez a víz lehet jó meleg is, de lehet jéghideg is. Tudom, mindnyájunknak lesz része mindkettőben. Semmi baj, ez így van rendjén. Előbb-utóbb majd rájövünk — ha tetszik, ha nem —, hogy itt messze nem az én, a te, az ő bőréről van szó, hanem valamennyiünkéről... (sárhegyi) Mindenki erről beszél konvertibilis valutákhoz képest. A szakértők egy része azon az állásponton van, hogy a tavaly decemberi és az idei januári forint- leértékelések máris igen jelentős árelőnyt teremtettek a konvertibilis exportőrök számára, és nem szükséges ezt további leértékeléssel fokozni. Természetesen más szakértők, más érdekeket szem előtt tartva a forint elkerülhetetlen leértékelése mellett érvelnek. A jelenlegi helyzetet alapul véve, azaz, ha a forintot az idén már nem értékelik le, akkor bízni lehet abban, hogy az infláció éves szinten valamivel húsz százalék felett lesz, de azt legfeljebb egy-két százalékkal haladja meg. Ettől eltérő, kedvezőtlen tendenciákra, az infláció erősödésére akkor kell számítani, ha olyan vásárlóerő jelenik meg a piacon, ami mögött nincs termelés, és abból adódó árutöbblet. Ilyen hatása lehet a tömeges, jelentős béremelésnek, annak a követelésnek, hogy a kereset tartson lépést az árakkal. Ebben az esetben azonban — vagyis, ha az infláció komolyan meglódul — sajnos már nem az a kérdés, hogy 20, 23 vagy 25 százalék lesz az évi végösszeg, hanem az, hogy egyáltalán kézben tarthatók-e a folyamatok. Ha a jövedelmek kiáramlását nem lehet megfékezni, a 20-25 százalékos inflációtól igen gyorsan el lehet jutni az 50-100 százalékosig, sőt még tovább. Erre nem egy környező ország szomorú példája figyelmeztet. Az év elején átélt nemzeti trauma, az áremelések sorozata olyan méretű és jellegű volt, hogy a sajtóban az infláció elszabadulásáról cikkeztek. Az alapvető élelmiszerek, szolgáltatások, lakásköltségek jelentős drágulása nyomán egyes szakértők 25-35, mások 35-38 százalékos várható inflációról beszéltek. Az elmúlt két évhez hasonlítva az idei ármozgásokat ” látható hogy tavaly és tavalyelőtt az egész évi áremelkedés fele már az év elején bekövetkezett. Többnyire olyan intézkedések következtében, amelyek szorosan kötődnek a pénzügyi rendszer, vagyis az adózási és támogatási kulcsok változásához. Az idei árfolyamatok lényegében ehhez hasonlóan alakulnak. A januári áremelések csaknem pontosan ugyanazt a termék- és szolgáltatáskört érintették, mint tavaly. Az első idei hónapokban várhatóan nem lesz jelentős eltérés a tavalyi áremelési mértéktől, 1989 első két hónnapjában nyolc, az idén tíz százalékkal emelkedtek a fogyasztói árak. Márciusban is a tavalyihoz hasonló, mintegy egy százalékos további árnövekedésre kell számítani. Az év eleji kiugróan magas árszínvonal-emelkedést tehát önmagában még nem kell veszélyesnek tekintetni az inflációs elszabadulása szempontjából. Kérdés, hogy mire számíthatunk az év hátralévő kilenc hónapjában? A további áremelkedések egyik meghatározója a forint árfolyamának alakulása a Termelők, fogyasztók és terhek Miért drága a sertéshús? 11/2.
