Heves Megyei Hírlap, 1990. május (1. évfolyam, 24-49. szám)
1990-05-04 / 26. szám
4. KULTÚRA - KÖZMŰVELŐDÉS Hírlap, 1990. május 4., péntek Eltűnt egy balta De nem akármilyen. Nem lehet fadöntésre, fahasogatásra, aprításra használni. Nincs használati értéke. Annál nagyobb az esztétikai, művészi, történelmi. Történt ugyanis 1988-ban, hogy Gyöngyös Város Tanácsa — ösz- szefogva az áfésszel és a mező- gazdasági üzemekkel — elhatározta, hogy méltó emléket állít elődeinknek, azoknak a gyöngyösi kapásoknak, akik megalapozták Gyöngyös város fejlődését. Kliegl Sándor szegedi szobrászművész kétalakos kompozícióját 1988. szeptember 25-én, a Mátrai Szüret"88 rendezvényeinek keretében avattuk fel. A városi polgárok elismerően nyilatkoztak a műalkotásról, és arról, hogy az elődökről így emlékezünk meg. Az egyik idős asszony így szólt mellettem az avatáskor: „Mintha a nagyapámat látnám.” Már akkor vandál kezek megrongálták a szobrot. Azt a baltát, melyen a kapát veri pihenőidőben a szőlőmunkás, el akarták távolítani. Szerencsére akkor nem sikerült. A Gyöngyszöv Áfész rézművesei és Tuza József kőfaragó mester áldozatkész munkája nyomán került vissza megerősítve helyére a „balta”. Nyugalom volt a szobor körül egészen 1990 áprilisáig. A járókelőknek, a szemlélődőnek valószínűleg most sem tűnik fel ennek a „szerszámnak” a hiánya. Legfeljebb azon csodálkozik, „hogy lehet a kapát úgy élezni kalapáccsal, hogy az a levegőben lóg.” A csodálkozást — ügy gondolom — felháborodás követi, hisz ott valaminek lennie kellett, a parasztember sosem tett egyetlen fölöslegesnek tűnő mozdulatot sem, mert tudta, hogy energiájára a föld műveléséhez van szükség. Akkor mi hiányzik? Kik vagy ki vitte el azt, ami oda illik, azt, amit egy művész megálmodott, egy öntő megvalósított, és egy egész város, és a városba látogató hazai és külföldi állampolgárok gyönyörűségére alko- tódott elődeink emlékeként? Válasz sajnos, ma még nincs. A száraz tény az, hogy az Április 4-e téri „Gyöngyösi kapások” szoborról vandál kezek ellopták a gyöngyösi kapa élesítésének egyik eszközét, a BALTÁT. Mondhatná valaki: „haszontalan eszközt” vittek el. Tényleg? kérdezhetné más. És én ez utóbbinak adok igazat, mert: — mi lenne, ha az esztergagéphez nem lenne kés, mert valamelyik „vagány” zsebrevágta; — mi lenne, ha az autóbusz gyújtógyertyáját csak úgy heccből ellopnák; — mi lenne, ha a villanyszerelő nem tudna szigetelni, mert a szigetelőszalagját valaki viccből eldugta; — mi lenne, ha... Nem sorolom tovább. Úgy gondolom, hogy az ilyen „csínyek” sok bosszúságot és termeléskiesést jelentenének. Én így vagyok egy képzőművészeti alkotással is. Felháborít, bosszant, ha valakik vagányság- ból — nem merek, és nem is akarok szándékosságra gondolni — egy ma már nemzeti értéknek számító alkotást megrongálnak. Nem a helyreállításhoz szükséges anyagiak miatt, amit más, esetleg a város lakosságának közérzetét javító dologra lehetett volna felhasználni, hanem azért, hogy valaki(k) ennyire elvesztik fejüket, és egymást heccelve ilyet követnek el. Ismeretlenül is kérdezem őket és szüleiket, környezetüket: jó hecc volt fiúk, és megérte? Egy-két „ember” előtt ezzel talán „tekintélyt” szereztetek, de gondoltatok-e arra, hogy ez mennyit ér? Meddig tarthat ez az olcsón vásárolt tekintély? Megítélésem szerint ideig-óráig, mert mozduló, ébredő társadalmunkban remélem, hogy az értékeket létrehozó, és nem az értéket rongáló embereknek van, és egyre inkább lesz tekintélye. Gondoljátok meg, mennyi veríték kell az értékek létrehozásához, és milyen könnyű azt akár egyetlen kézmozdulattal tönkretenni, de ne feledjétek, hogy az elpusztított értéket újra kell teremteni, esetleg úgy is, hogy a „jóból” nektek jut kevesebb. Hát kell ez nektek? Zápler Tamás Egy hangverseny, és ami mögötte van A hirdetés úgy szólt, a szórólapok is ezt mondták, hogy a Markhót Ferenc Megyei Kórház baleseti sebészeti osztálya javára rendeznek jótékonysági hang-1 versenyt az Egri Éőszékesegy- házban. Szokatlan jótékonyság — célját illetően. Fel is vonultak április 27-én, annak rendje és módja szerint a lélek és szakma okából is kiváló művészek — élükön Pászthy Júliával, az opera egri származású szopránjával —, és kétórás műsort zenéltek végig a szokatlanul magas létszámú publikumnak. Nem hiányozhatott innen Ella István orgonajátéka, aki J. S. Bach Toccata, Adagio és fúgáját (C-dúr) és a Vieme Pastoral és finale című alkotását zengette meg. Ez a két szám mintegy alaphangot adott, keretet is mindahhoz, mindannak, ami itt a művészekben munkált. Elsősorban Pászthy Júliában, aki adósa maradt az Égnek, hogy az egy évvel ezelőtti balesetben „csak” sérült, és nem halt meg, mint művésztársa; háláját rótta le ezzel a zsolozsmával az egri kórház baleseti osztályának is, ahol felgyógyították. Ehhez a hálaadási szándékhoz csatlakoztak az énekesnő szívbéli barátai, a Budapesti Vonósok (hangversenymesterük Bánfalvi Béla, művészeti vezetőjük Botvay Károly), Maros Éva hárfaművész is, Geiger György is (trombita), és a tévéből — a műsorközlés feladatára vállalkozva — Vitray Tamás. Egyébként ő ismertette bevezetőjében a hangversenyt elindító okokat. A közönség is csak hálás lehet ennek a művészi összefogásnak. Marosi Éva Händel D-dúr hárfa- versenyével nemcsak a barokk muzsika egyik gyöngyszemét ismertette meg az egri közönséggel, de bepillantást engedett abba a zenei gazdagságba is, amit Händel és a többi nagy mester teremtett a XVIII. században. Vivaldi A-dúr és Albinoni C-dúr concertója (ebben szerepelt Geiger György) hangulatilag átfogták azokat az énekszámokat, amiket Pászthy Júliától hallottunk. Itt is — és főképpen a szándékot értékelve emeljük ki — az est jelzetével tesszük Faure Re- quiemjének lágy lejtésű dallamát, amellyel az énekesnő örök nyugodalmat kért azok számára, akikkel együtt forgott abban a tragikus életveszélyben. Ezt a liturgiát, ennek az elhatározásnak, tettnek az értékét nem lehet túlbecsülni. Mert meggondolandó! Egy ember, egy művész, több társával együtt baleset áldozatává válik. Azt szoktuk mondani, az ostoba és kegyetlen véletlen odacsapta őket a földhöz, és akadt, aki nem tudott felállni többé. Ezt a sors által odapördí- tett okítást — mert minden történésben van valami kioktató is egyben — megfogadta ez az énekesnő, s ha nem is szövegezetten, de fogadalmat tett, hogy ezt a megmenekülését illő formában meghálálja. És mert nemcsak égiek vannak fölöttünk, hanem közelebbi támpontjaink is adódnak, megkérte barátait, segítsenek neki szándékát végrehajtani. Megindult tehát egy önzetlen, nemes indíttatású munka, aminek eredményeként mindenki egyet akart: hálatüzet gyújtani, szépséggel és meghatottsággal keretbe foglalni, imába, hangok és szavak testébe téve azt, ami olykor kimondhatatlan. És ha már az ima, imádság, az Istenhez szólás kérdése itt is megfogalmazódott! Csak emlékeztetni szeretnénk az idő változására. Évtizeddel is előbb, egy hirtelenművelt helyi nagyság azt állította, hogy nem szabad hangversenyt rendezni a székesegyházban, mert akkor az emberek netán elkezdenek ott imádkozni. Most, miután hatalmával és tudásával az akkori szóló már nem terheli e várost, üzenjük néki: a templom kijelölt, alkalmasint szépséges hely, ahol áhítatot, megtisztulást szerezhetünk, netán a bűnbánatot indíthatjuk el magunkban, áldozatot mutathatunk be. De az ember elsőrendű hivatása, mi több, kötelessége, belső parancsa, hogy tudatában rendet rakva, tudatával elfogadja, hogyő, az ember az első legfontosabb temploma az imádságnak. Belső törvénye, hogy ne csak vész idején szóljon a Magasságokhoz! Hálából is! Farkas András Közel a tűzhöz B emegyek a szálloda kávézójába, hadd verje ki a szememből az éjszakai álmatlanságot a koffein. — Két erős kávét kérek! Zsebkendőnyi csipkés köténykében áll elém a pincémő, és mivel egyedül ülök az asztalnál, rám csodálkozik. — Ha vár valakit, szívesen hozom később! Nehogy elhűljön... — Én iszom meg mind a kettőt — mondom, és egyszerre elnevetjük magunkat. — Akkor egy nagyobb csészében felgőzölöm! — és választ sem várva, gyorsan visszasiet. Fáradtnak, agyonvertnek érzem magam a szinte átvirrasztott éjszaka után, és szidom szerencsétlen természetemet, a megszokás hatalmát, és határozottan irigylem azokat, akik leteszik a fejüket, és máris fújják a kását. Az én alvásom idegenben olyan, mint az éjjeliőré, aki legfeljebb titokban szunyái egy-két percet — amely néha fél éjszakának tűnik —, aztán kipattan a szeméből az álom. — Itt a két forró dupla! Tessék felébredni... Meglep a kedves figyelem, lenyűgöz az udvariasság, a hamvas női báj. Kávészürcsölés közben éppen azon tűnődöm, hogy bizony a fiatalok is értik a szakmát, és hajlongás, tenyérdörzsölés, holmi alázatoskodás nélkül is tudnak kedvesek, figyelmesek lenni. Ekkor veszem észre, hogy a szomszéd asztalnál ülő kopaszodó úr az újságja mögül engem figyel. Meg lehet rólam a véleménye — jut eszembe, aztán zavartalanul tovább bámészkodom. A szomszédom leteszi az újságot, még egyszer alaposan megnéz, aztán felém fordul: — Te vagy az, Százlábú? Meglepetésemben a csésze szélébe harapok, és mint az égen szaladó üstökös, átvillan bennem a tudat: — Ő Csillag Kálmán! Diáknyelven: Karthauzi. — Drága barátom! Melyik bolygóról vetődtél ide? Híredet hallom, nevedet tv, rádió, hírlapok emlegetik — London, Moszkva, Tokió —, és most itt, személyesen a szálloda kávéházában bukkansz fel, mint egy fényes üstökös. így találkoztunk hosszú-hosz- szú esztendők után, és most néhány napra idehaza vendégül látom tudós barátomat. — Mit óhajtasz, mit kívánsz? Könyörgésre kulcsolja kezét, és rimánkodik: — Csak semmi felhajtás! Bográcsoljunk, süssünk szalonnát, és kettesben beszélgessünk... Szőlőtőkék mellett ücsörgőnk a tuskóasztal körül, és bámuljuk a hamvadó parazsat. Karthauzi a hosszú somfa nyárssal néha belepiszkál a parázsba, amitől aztán fel-fellobban a még izzó, üszkös rőzse. — Tudod, az apám útkaparó volt! Az övé volt az országút a ti- zenhármas kilométerkőtől a negyvennégyesig, de amikor helyettesítette a beteges Árváit, akkor egészen a hetvenhetes kőig tartott a járása. Később úgy titulálták, hogy „útőr”, sőt nyugdija előtt néhány évvel kinevezték szelvényfelvigyázónak... Csípős az este, venyigét vetek a parázsra, hadd kapjon lángra, aztán majd rádobok néhány vastagabb darabot is. Fellobban a tűz, megvilágítja az öt meggyfát, amelyek, mint a katonák, sorakoznak a tűz mögött. — Csodálatos a háborítatlan természet! Kis kortyokkal ízlelgetjük a tavalyi Merlót, a Királyleánykát, forgatjuk a nyelvünk alatt, minden cseppből kiszűrjük az ízeket, a zamatot, orrunkban érezzük az illatát. — Te aztán érted a módját! Bogumil és a másság A kuruzsló visszanéz Egy feltaláló tanulságos önportréja Bogumil, azaz Balogh Gyula, a dunaújvárosi természetgyógyász-feltaláló könyvet írt. Frappáns címet választott. A kuruzsló visszanéz egyértelmű utalás arra, hogy az elmúlt évtizedek, illetve esztendők egyáltalán nem kedveztek azoknak, akik nemcsak vallották, hanem hirdették is a másságot, akik gondolkodni merészeltek, akik nem rettentek meg attól, hogy életképes ötleteiket publikálják, ütköztessék a hatalom által is védett vaskalapos, ám szellemtelen tudorok seregével. Akkor is, ha emiatt szúrós szemmel nézték őket, ha nekik ugrottak a garantáltan csukaszürkék, ha vállalniuk kellett a hatósági, a hivatali üldöztetés megannyi keserű stációját. A kötet voltaképpen önportré. A szerző adalékok sorával igazolja, hogy addig nem volt semmi problémája, amíg először ki nem mondta, hogy nem ért egyet másokkal, hogy új, addig szokatlan úton kíván elindulni. A mű alapvető erénye az őszinteség. írója nem véletlenül időzik gyermekkoránál, hiszen az indíttatást innen kapta. Anyai nagyanyja nemcsak hitt a gyógynövények hatásosságában, a természet patikájának erejében, hanem maga is gyűjtötte a különböző csodaszereket. Unokája mellette, társaságában leste el azokat a titkokat, amelyeket később mások javára kamatoztatott. Eleinte úgy tűnt, hogy átlagember lesz. Kitűnően érettségizett, majd műszerész szakmunkásbizonyítványt szerzett ugyanElengedem a megjegyzést a fülem mellett, és egyszerre oltha- tatlan kíváncsiság támad bennem arra, hogy kitudakoljam, miképpen is él, érez, gondolkodik egy befutott, igazi tudós, aki úgy járja ma a világot, mint valamikor az apja az országutat a 13 — 44-es kilométerkő között? — Mondd! Milyen érzés világhírű tudósnak lenni? — Még mindig tudsz hülyéket kérdezni? Elnevetem magam. — Miért? Ha én volnék a szaudi király, és jó barátok lennénk, te nem kérdeznél-e meg engem, hogy jó-e királynak lenni? Denevérek szálldosnak felettünk, néhány kései — fényre kíváncsi — lepke is érkezik. — Tudósnak lenni nem jó és nem rossz. Először „útkaparó” voltam a maghasadás tudományában, éppen úgy, mint az apám a maga útszelvényén, aztán azon vettem észre, hogy útőr lettem, majd szakaszfelvigyázó, aki fölött mindig ott terpeszkedett a szakaszmérnökség... — Nem a címek és rangok érdekelnek! Ma ékesebben ragyognak a csillagok, a levegő erős, a szél ilyen eredménnyel. Aztán elhelyezkedett a Vasműben. Élvezte a fiatalság örömeit. Mindaddig, amíg jelentkezett szinte elviselhetetlen fájdalmakat okozó veseköve. Ekkor elhatározta, hogy hasznosítja azt, amit valaha elraktározott, s összeállította az első teakeveréket. Porondra lépett vele, s rögvest meg is indult a lavina. Az egészségügy felkent szakemberei nekirontottak, feljelentették, dilettánsnak, botcsinálta doktornak minősítették. Jött a házkutatás, a bírósági procedúra. Megingott, de nem tört meg. Otthonában továbbra is dolgozott. Kitartásának köszönheti, hogy akadtak értelmes patrónu- sok, akik felkarolták, s hozzásegítették ahhoz, hogy termékcsaládját kifejlessze, hogy piacra jusson az epe, a vesebaj a magas vérnyomás elleni keverék, a fogyást biztosító tea. Befutott, ám mégsem ült babérjain. Hamarosan kapható majd fiatalító, potenciafokozó, a kopaszságot megszüntető, a reu- mabántalmakat enyhítő, a vissz- érkmokat orvosló medicinája. Lenne mivel büszkélkednie. Ó azonban nem rátarti, mivel nem felejtette el a hajdani keserves rajtot. Nem véletlenül nevezi magát Bogumilnak, hiszen ez az egykor munkálkodó, vallásalapító bolgár pap áttételesen az egyéniség jogait is propagálta. Ezt teszi ő is. Remélve azt, hogy az ígéretesebb jövőben ezért az alapállásért nem dukál a korábban törvényszerűen járó töviskorona. Pécsi István könnyen a kabát alá bújik, jólesik a tűz melege, a parázsra dobott venyigék kemény pattogása, amely távoli szőlőhegyek üzenetét hozza a világnak: — Jól érzem magam! Dr. Csillag Kálmán — a féltve vigyázott magyar atomtudós — békésen hallgatja a tűz pattogását. — És közben tudós lettél. Világhírű tudós! — Tudósnak lenni annyit j e- lent, mint folyton tanulni, kutatni, kíváncsiskodni és kételkedni. Tudós? Minél többet tudsz, annál jobban érzed a hiányokat, a hézagokat, a bizonytalanságot! Olyan ez — képletesen szólva —, mint egy szép erdő, amelybe álmai, vágyai után bemerészkedik az ember, de minél beljebb megy, annál nagyobb az esélye az eltévedésre. — Holnap mit csinálunk? Barangolunk! Felkeressük az erdőt, elfelejtett cserkészutakat, a csörgedező forrásokat, és páfrányt szedünk a nagy sziklák alól. Fürkésszük a természet titkait... Szalay István Olvasóink, az érdeklődők május 8-án, kedden délután 4 órától találkozhatnak vele az egri tanárkép tő főiskola második emeleti előadótermében, ahol nyilvános riport keretében mutatja be közérdeklődésre számottartó találmányait. A rendezvényre az ingyenes belépők ma 10 órától 7-én délután 5 óráig igényelhetők a líceum portáján.
