Heves Megyei Hírlap, 1990. május (1. évfolyam, 24-49. szám)

1990-05-19 / 39. szám

8. MEGYEI MŰVÉSZETI FÓRUM Hírlap, 1990. május 19-, szombat------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------;--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------í hazatért...

Káinok) László hazatért. Ezt érezhették abban a kicsi szobában, ahol néhány nappal ezelőtt a költőről készült kiállítási megnyitották.

Alig harminc éves fiatalemberként elment abból a kisvárosból, ahol édesapját meghurcolták, ahol ő maga is fulladozott. El kellett mennie, mint sok hozzá hasonló fiatalnak, hogy megkeresse a sivárságból a kiutat a rendkívüli, a csoda felé. Egész élete ez a keresés, kutatás volt.

A fiatalon elképzelt tüneményt nem találta meg. De talált néhány apró csodát a mindennapokban. Azokat szorgalmasan összegyűjtötte, hogy egyszer mindenki megtudhassa.

S az útja visszavezette ide, hazatért. Elhozta magával mindazt, amit a mindennapi embernek készített, és el akar mondani. Elhozta

életének részét. Elhozta azokat az embereket, akiket kapott a sorstól, s akiket hozzá vezérelt a sors. Ezen a kis helyen édesapja végre méltó helyére kerülhetett... az egri városháza képé mellé. Itt van vele felesége, aki megértője, ápolója, vigyázója volt. Eljött vele Eszjter, aki a nagyapóval néhány.evvel ezelőtt még gyermekként játszott. O már tizenhat eves nagylány. És itt vannak a barátok is: a költőtársak, a felfedezettek, az ösztönzők, mindazok, akik ezen a fáradságos úton kísérői voltak. Elhozta köteteit, amelvekben leírta a szenvedést, az örömet, a vágyódást, a hálát, a kudarcot, a keresést és a megtalálást.

Kálnoky László hazatért...

Kedves egriek! Fogadják őt meleg szeretettel!

Király Júlia

Nem látja más, csak te tudod, mi van a homlokod megett: Cirkuszporond és arzenál, hol minden együvé vegyül, mert rendet sohasem csinál az a kis ember ott belül.

Zsákutca

A biztonság unalmas nyúltornyából néha előmerészkedsz, s késpengeélű éjszakában botorkálsz, hogy megtapogasd a zsákutca végében a falat.

Az akis ember ott belül

Az a kis ember ott belül ugrál, torz fintort vág, nevet, fejedben lakik, agyvelőd az ágya, ablaka szemed.

Ha torkod sírás fojtogatja, s keserűséged könnybe gyűl, szemtelen hangján felkacag az a kis ember ott belül.

Az a kis ember ott belül tarka zászlókkal integet.

Bulla Márta rajzai

(Gál Gábor reprodukciói)

Az a kis ember ott belül szájas demagóg, lázadó.

Te vagy a buta nép neki, téged uszít és téged óv.

Kigtínyol hagyományt, tekintélyt, és ha a hallgató bedűl, kaján számárfület mutat az a kis ember ott belül.

Az a kis ember ott belül élősdid, kis belső tetű, hűsodtól és véred italától torkiglakott tekintetű. Megvárja, míg a szív megáll, a szemgolyón át elrepül, és egy új testbe költözik az a kis ember ott belül.

(Lángok árnyékában)

(Lángok árnyékában)

Káprázatok

Érthetetlen, de mégis azt sugallja a költészet vagy a zene, hogy közük van valami módon az örökkévaló időhöz is.

Belénk ültetette valaki vagy valami a művészetek magasabbrendűségébe vetett hitet. Sajnos, elvesztettük eközben a vándormadarak tájékozódási ösztönét.

(Téli napló)

ár át kellett vetnie a sálat a nyakán — éppen kezdődött az ősz.

Szorosan a falhoz tapadva surrant a sötét utcán, fekete kabátja is csak akkor látszódott, amikor egy világos ablak elé ért. A kanyaron túlra nem látott, mintha egy alagút felé ment volna.

— Egyedül vagy — sziszegték a szélben libbenő falevelek. — A kocsma, a kocsma — szaladgált agyában. Nem érzékelt sem időt, sem távolságot, csak megtörtént vele minden, a város mozgott, a házak rohantak, az omnibuszlovak patkói csattogtak a macskakövön, miközben ő megmerevedve állt, még ha lábai versenyt kapkodva vitték is az ivó felé.

, Régóta tartott már ez, hónapok óta mindegy volt, életben van-e még, néha ugyan szűk szemrésein körülnézett, de nem látott semmit, csak kockás abroszokat, söröskrigliket, pislogó ostomyeles lámpákat. Még a nőket sem látta, akik ócska posztójú szoknyáikban időnként köré sündörödtek, és ő percek múlva is csak görnyedt vállakkal ült, észre sem vette, hogy a cigarettájából már kiesett a hamu, és hogy a lányok továbblibbentek bicsakló bokákkal, még arra sem méltatva, hogy a háta mögött összesúgjanak: fakir.

Mindentől félt. Hogy valaki szembejön, hogy egy kutya nekiug- rik mellette a kerítésnek, hogy nemsokára a kisvárosi korzóra ér, ahol minden fényleni fog, mindenki ismerni fogja, és majd mondanak róla valamit egymás között, hogy leszólják, hogy kipécézik a részeg tetteit, hogy szánalmas, nevetséges figurának tartják. A lelke legmélyén csakis félelmet érzett, bár olyan erősen, hogy a fájdalom közömbössé zsibbasztotta, így általában nem is érzett semmit.

Aznap este valami különös történt. Amint a korzóra ért, felkapta a fejét,és végignézett az utcán. Nem látott embereket, csak hömpölygő tarkaságot, fekete cilinderek ormait, sétapálcák erdejét, apró topánok vásári felvonulását. Valaki ráköszönt, amire ezúttal kicsit visszabiccentett, de aztán megint csak reflexből dolgozott a teste, benyitott a legpocsékabb vendéglő ajtaján.

— Abszintot kérek — mondta volna még leültében, ha nem tán- torodik meg villámcsapottként a zajtól, a könnyfakasztó füstfüggönytől és az édes bűztől, ami azzal keveredett.

A korzón borzas haját végigsimította és lassan, komótosan elindult. Tartását megegyenesítette, kezét összekulcsolta a háta mögött, borostái között talán mosoly is villant, így ballagott a kirakatok előtt.

— Mi van? — csoszogták a még esőáztatta járdák.

Most igazán szánalmasan festett. Lerobbant külseje egyáltalán nem illett a viselkedéséhez, a korzó úri közönsége egy az őrültek házából most szabadult elmebajost láthatott, ki tébolyultságában legalábbis szerkesztőnek képzeli magát, s már csak az hiányzik, hogy kezét lengetve köszöngessen szervuszt, kalapját megemelve, derekát kissé megdöntve pedig kezétcsókolomot.

Éjjel álmában valóban hírlapíró volt. Reggel a kávéházban vajas fonott kalácsot reggelizett kapucinerrel, átlapozta az aznapi lapokat, papírra vetett egy könnyű tárcát, amelyért már hetekkel azelőtt felvette az előleget, a kéziratot bevitte a szerkesztőnek, majd az újabb

Romai fák

előleg kérelmezése után rövidesen így szólt Karcsi főpincérhez: Hozzon, fiam, egy üveg pezsgőt! Este kellemesen bizsergő testtel bekopogtatott a szép Ételhez, s másnap egy buja éjszaka után fessen, bár kissé kialvatlanul tormás virslit reggelizett egy kerthelyiségben.

Szellem járt a korzón.

— Abszintot kérek — mondta rezzenéstelen arccal a kávéházi folyosó kis asztalánál. Benn természetesen nem jutott neki hely, ami jobb is volt így, hiszen furcsán is néztek volna rá, meg ő is rémüldözőt volna a csillogó üvegcsillároktól. A pincér magában elfintorodott, de csakhamar megjelent a kis tálcán bűzlő abszinttal — amiből ezen a helyen nemigen fogyott —, sőt még egy deci szódát is felszolgált kísérőnek.

— Még egyet — mondta a vendég,és ugyanúgy nézte az asztalt, mint a többi este, az sem tűnt fel neki, hogy ezen nincsen kockás abrosz.

— Ideülhetek melléd? — szólította meg a nő.

— Nem felelt, nem is hallott semmit, az abszintos pohár megint üres volt.

— Ideülhetek? — kérdezte kicsit hangosabban, alig érezhetően meglökve a vállát.

Felemelte a szemöldökét, és mintha bólintott volna.

— Na ez szép tőled. Úgy látom, jól be vagy rúgva. Mit búslakodsz, elhagyott a nőd? Van is neked nőd! Nézzél végig magadon, hogy nézel ki, csavargókám?

Csavargókám nem nézett végig magán. Sokszor akarták már nők meghívatni magukat vele, de aztán előbb-utóbb belátták, hogy tőle semmit nem remélhetnek, így továbbálltak.

Ez a nő annyira sem volt harsány, amennyire néhány pohár után lenni szoktak. Ha a férfi nem bámulta volna folyamatosan az asztal márványlapját, kedves barna teremtést látott volna, ahogy saját merészségétől és a hideg fogadtatatástól már kissé zavarban ül ott egyszerű öltözékében. Észrevehette volna, hogy ezék a szavak nem a nő szavai, szomorú szeméből messzire látszik önmaga utálata is, hogy neki ezt kell itt csinálni, esténként idejárni az időszerű házinénitől, aki egyszer úgyis megint kiteszi a szűrét,és mehet kopott kofferjával az új helyre. Itt meg valaki úgyis kiszúrja magának, meghívja egy italra, aztán dühödten kiskurvázza le, mert nem megy vele szobára, csak elkísérteti magát egy darabon, és eltűnik éppen olyan hirtelen, akár a tavaszi zivatar. Emiatt nem is járt sűrűn ugyanarra a helyre, a pincérek sem szerették, ha a vendég nincs megelégedve a hely egyik tartozékával, ő pedig nem akart azzá válni.

— Abszintot! — mondta a férfi a mellette elhaladó pincérnek.

— Bocsásson meg uram — suttogta a nő. — Bocsásson meg, én nem akartam bántani! Bocsássa meg a közönségességemet. Annyira utálom magamat. Bocsásson meg!

Felugrott az asztaltól, kezét egy másodpercnyire a férfiére tette, és indult volna az ajtó felé.

— Várjon! — kiáltott fel a férfi, bár ajkai nehezen formálták a hangokat. Váljon- folytatta alig hallhatóan. Üljön vissza! Maga engem kétszer megérintett.

— Bántja valami?- kérdezte percek múlva a nő, megtörve az újból rájuk szakadt csendet. — Meséljen nekem nyugodtan, hiszen most lát utoljára. Cserébe én is mesélek magának.

— Hallgasson kérem. Üljünk, csak üljünk itt.

— Kérek két abszintot — rebegte a nő, aki még soha nem ivott ilyen italt, csak azt tudta róla, hogy ez a férfi már három pohárral megivott belőle, csak a szódavíz maradt ott mindig a papíralátéten.

— Köszönöm — mondta a férfi, amikor megfogta a poharat, de még most sem nézett fel. -Maga... — ...igazán kedves, akarta folytatni, de megijedt a saját szavaitól, attól, hogy már hosszú ideje nem gondolt előre arra, hogy mit fog mondani, hiszen nem is nagyon szólt semmit, csak hallgatott mindig, és abszintot kért.

— Akart valamit mondani?

— Igen — nézett fel a férfi, de nem a nőre, hanem elbámult a feje fölött az intarziás falidíszek felé. Egy ideig mintha keresett volna valamit, majd megállapodott egy ponton a szeme.

— Én sem szeretem az embereket — mondta a nő.- Én a fákat szeretem. Ahol felnőttem ott rengeteg fa volt. Egy fasorban éltünk, csodálatos illat volt minden évszakban. Ebben a városban nincsenek ilyen illatok. Itt semmi nincs aminek illata lehetne. Szeretnék Rómába menni, ott biztosan rengeteg fa van és rengeteg csodálatos illat. Nem csinálnék semmi mást, csak kora hajnaltól késő éjszakáig nagyokat szippantanék a levegőből: Alig vennék magamra ruhát, hadd járja át az egész testemet az illat, legszívesebben meztelenül szaladgálnék a fák között. Oda elvinném magát, hogy ne búslakodjon, ne bántsák az itteniek, csak élvezze a fák illatát.

— Prüszkölök a virágportól — mondta a férfi, és először kapta el a nő tekintetét, vérágas, sárga szemeivel.

— Bocsásson meg! Bocsásson meg, hogy zavarom! Ne haragudjon, nem fog többé látni. Most elmegyek.

— Hozzon, fiam, egy üveg pezsgőt emelte fel a férfi a kezét, és bámulta a nő hűlt helyét. Idegesség mardosta egész testét, legszívesebben ökölbe szorított kezével csapott volna egy nagyot az asztalra.

— Fák! — kiabált gondolatban. -Fák! Rohadt, illatos fák! Római séták meztelenül! Józan akarok lenni! Józan akarok lenni!

De akkor már nem lehetett józan, meglódult agyában vad képek cikáztak, szeretkezések, eszeveszett lábtempók a tengerben. Ezekre nem emlékezhetett soha másnap, ezek ütköztek ki verejtékcseppként a homlokán, ezek követelték az újabb és újabb abszintokat az idők végezetéig.

— Római fák!- üvöltötte torkaszakadtából- Római fák!!!

És a kávéház megütközve nézte, ahogy elnyúlt az asztalon.

Kovács Attila