Heves Megyei Hírlap, 1990. május (1. évfolyam, 24-49. szám)
1990-05-17 / 37. szám
4____________________KULTÚRA - KÖZMŰVELŐDÉS Hírlap, 1990. május 17., csütörtök É vadzáró hangversenyen a Bazilikában Handel: Júd ás Makkaheusora tórium A Filharmónia idei egri évadját a Bazilikában Händel Júdás Makkabeus-oratóriumával zárta. A nekünk ma már szokatlan terjedelmű alkotást a Debreceni MÁV Filharmonikus Zenekar és a Debreceni Kodály Kórus (karigazgató: Tamási László) szólaltatta meg. Strausz Kálmán vezényelte ezt az előadást. Zaklatott napjainkban, hónapjainkban, ebben a viharokat fodrozó időben helyes választásnak tűnt, hogy Händel nagyszabású oratóriumai közül éppen a Júdás Makkabeust gondolták el közönség elé vinni. Ha a Saulra, az Eszterre, a Messiásra, Zsuzsannára vagy a Salamonra gondolunk Händel fáradhatatlan géniuszát illetően, azt is le kell jegyeznünk, hogy a barokk mester mindig a nagyformátumú egyéniségekre, a példaképekre Összpontosította munkásságát: megmutatni azokat az erényeket, az emberi, lelki kiválóságnak azokat az ünnepelhető hőseit, akik valóban buzdítást jelenthetnek a mindennapi küzdelemben a nép számára is. Händel szinte tanítja, hogy a nép vezére nélkül nem sokra megy, csak akkor éri el az elhivatott hős is, a nép is a maga szent, vagy szentnek magasztosí- tott céljait, ha lélekben és akaratban egyek, egységesek abban a harmóniában, amely nélkül igazi G yőzelem, a holnap, a jövő el- épzelhetetlen. Zenéről kellene szólnom, és én tanításról beszélek. Úgy hiszem, joggal. Händel oratóriumában a gyásztól az örömig, a diadalmámoráig minden érzésfajta megtalálható, felfedezhető. A halott Matathiás elsiratása alkalom is, tartalom is arra, hogy a nép és vezetői szembenézzenek a mindig is kiismerhetetlen holnappal; erőt gyűjteni az elszántságra először úgy készülnek, hogy lélekben, lelkűkben elrendezik legfontosabb tennivalóikat, a hit es kegyelet törvénye szerint. Mintha az egész oratórium arra intene, hogy az ember nem tud mit kezdeni terveivel, kötelességeivel adott vagy kapott parancsaival, ha a magábaszállás nem előzi meß az elszánt tettet. Ha némi felkészüléssel nyomon követjük Händel érzelmi hullámzását, ahogyan az oratórium elbeszélt eseményét felfodrozza a diadalmas végig, a befejezésig, észrevesszük, hogy a harcbaszál- lás, az első győzelem és a második megpróbáltatás közeiben mennyi mindent el mond a bizakodó embeiTŐl. Talán nem is az oratórium szövegében — bár abban is visszatér, jelen van a bibliai téma lelkisége —, inkább azokban a remek zenei szakaszokban, ahol a kórus és a szólisták egymást váltva megelevenítik azokat a gondolatokat, amelyek a szerzőt munka közben foglalkoztatták. Elmélkedés ez az oratórium a hatalomról is — bár áttételesen — igazolása annak is, hogy aki hisz a győzelemben, annak így kell részt vennie önnön terveiben, önzetlenül és erkölcsi princípiumokra gondolva. Pattogó ritmusok, harsogó futamok érzékeltetik nem egyszer, hogy a seregek sorakoznak a háttérben; amit mi hallunk, az zenébe oltott beszámoló egy küzdelemről, aminek jajait, kínjait, végső kiáltásait elnyomja a kürtök zaja, a dobok pergése és az a küzdelem, amelynek átélése harmadfél század távlatából is — a kor életfelfogásának frazeológiájának, hanghordozásának tőlünk kissé idegen volta miatt és ellenére is — hatást vált ki. Olyannyira, hogy érdemesnek tartottam elővenni a Bibliát, és felfrissíteni magamban a szent szövegek tömör hangzását. A karmester a két együttest kitűnően tartotta kézben. A zenészek és az énekesek belső fef yelemmel, a mű iránt érzett el- ötelezettséggel, alázattal szol- 'Iták a jó ügyet. Sikerülj nekik, nnünk felébreszteni azt az olthatatlan vágyat, hogy egyszer- valamikor — népünk okán — mi is szeretnénk már az örvendező Halleluja-Ament úgy énekelni, mint ahogyan azt Handel nem egyszer papírra vetette. A négy enekes bizonyára nem először enekelte ezt a művet a két debreceni együttessel. Kerte- si Ingrid csillogó orgánuma, lágy, olvadékony dallamkezelése és az alázattal átélt szólam ilyen megközelítésével fokozta bennünk az áhítatos hatást Balatoni Éva karaktert adott mindannak, amivel a közös zenélésben részt vett. Kállay Gábor és Wagner Lajos operista értékeit nem ismerjük közelebbről, ebben az oratóriumban megmutatták, hogy a műfaj iránt fogékonyak, és színesítették a széles zenei freskót a neki kiosztott részletekben. A zenetörténeti bevezetőt Pándi Marianna mondotta el. Farkas András Jó barátok világhálózata a békéért — Júliusban budapesti konferencia—Egri házi gazdák jelentkezését várják — Háromnapnyi magyar életforma A Barátsághadtest „offenzívája” Magyarországon „Két út vezet a békéhez. Az egyik a félelem, a másik a barátság útja.„ Wayne Smith, az amerikai Friendship Force, azaz Barátsághadtest megalapítója fogalmazott így, amikor 1977-ben az akkori elnök feleségével, Ro- selynn Carter asszonnyal létrehozták szervezetüket, mely ma már az egész világon „támaszpontokat,, épített ki. A félelem útját — folytatja gondolatmenetét az alapító — aligha kell magyarázni. Fegyverek, pénzmilh- ardok, kölcsönös bizalmatlanság táplálja. Olyan állapot, amikor éppen nincs hadviselés, de bármikor lehet. Acz igazi béke azonban nem a tárgyalóasztaloknál köthető meg. Síkkal inkább a konyhákban, azaz egymás kölcsönös megismerésével az előítéletek feldoldásával. Hiszen, ha a berliniek együtt köszöntik a húsvétot Puerto Ricoban házif azdáikkal, ha tizenegy amerikai 'ladisonból egy héten át járja Vilniust, ha japánok vendeges- kednek egy új-zelandi farmon, ha örmények énekelnek együtt egy amerikai kisváros lakóival, akkor miféle propaganda lehet képes egymásnak uszítani őket? Az ötlet tehát roppant egyszerű, de nagyon remek: ismerjük meg egymást valóban, és szokásaink, hagyományaink, gondolkodás- módunk eltéréseiben fedezzük fel azonosságunkat és egymáshoz tartozásunkat. EL gondolatra ma már valóságos világhálózat épült Ausztráliától Jugoszláviáig, és most a történelmi változások nyomán a Barátsághadtest szeretné bevonni a kölcsönös ismerkedésbe a kelet-európai régiót is, ahol korábban nem fogadták hivatalos részről kitörő örömmel az ilyen kezdeményezéseket A nyitás jeleként július 19-24 között a szervezet amerikai és európai klubjainak képviselői Budapesten tartják meg ez évi konferenciájukat majdpedig három napra az ország négy varosában — Pécsett, Debrecenben, Szegeden és Egerben—vendégeskednek, hogy a szervezet hitvallásához híven életközeiből ismerkedjenek meg egy-egy magyar család mindennapjaival, szokásainkkal, életszínvonalunkkal, konyhaművészetünk jellegzetességeivel. Ezért a szervezők most olyan családok jelentkezését várják, akik vállalkoznak arra, hogy három napra egy-egy amerikai vagy nyugateurópai vendég nyűt szívű názif azaái legyenek. Ehhez a vállal- ozókészség mellett természetesen angol tudásra is szükség van. Részletes felvilágosítással Jáhn Péter szolgál, akit a 13- 384-es telefonon lehet elérni. Valószínűleg a Friendship Force első magyar klubja is megalakul a konferencia után, ahová várják mindazok jelentkezését akik nem turistaúton, látványosságtól látványosságig rohanva, hanem személyes kapcsolatokon keresztül akarnak megismerni egy népet s elfogadják a szervezet jelszavát: Barátsággal teremtsünk békét a világban! Egy jelentkező maris van, e sorok írója: Koncz János I assan beesteledett. Új híreket kellett szereznem. A búcsúra készülődő vásárosok il egy időre viszamentem a templomba, aztán kifordítottam a zakómat, és ismét az utcákat jártam. A zakóm kétoldalú volt, ez a mai divat egyik nagy találmánya. Egyik oldala barna, a másik krémszínű. Zsebemben parókák, öve ifiben, a zakó alatt a ■Magnum. És csak úgy sétáltam. Ismét a főtér felé kerültem. A nap akkor ment le, és már előre örültem, hogy majd a sötétség szép kis leplet bont a városra. Akkor jön majd el az én időm! Megálltam egy sarki cukrászdánál. Odabent akkor gyújtottak fényeket. Bementem, kértem egy fagylaltot, és a kirakatüvegen át néztem a szállodát. Két autó állt előtte. Valamelyik banda már megtudta, hol lakik a „bérgyilkos„, és éppen őt keresik. Nocsak. A fagylaltot nyalogatva léptem a fali telefonhoz. Milyen jó, hogy Erdingben ennyi készülék van. Rajtam kívül csak két kisgyerek vendégeskedett a cukrászdában. — Halló! — mondtam, amint megszűnt a kicsöngés. — Halló! — felelte egy férfi. — Clara kisasszonyt kérem. — Ki kéréséi? — érdeklődött amaz szemtelenül. — A szabója — mondtam azonnal. Ilyen esetekben jól vág az agyam. Kell is, hogy így legyen, különben nem élnék már. Kis szünet után meghallottam Clara hangját: Aki levelezőlapra ragasztva ezt a számot beküldi címünkre (3300 Eger, Pf.: 23.), az résztvesz a Hírlap könyvsorsolásán. A levelezőlapra írják rá: Minikrimi. Nemere István: Leszámolás 4.rész — Tessék...? Aligha volt szabója. Nagyon csodálkozott. — Traun. Melyik banda vár rám? Parettiék? Hallgatott. Gyorsan tovább beszéltem: — Hamsonék? — Igen — felelte, és hirtelen beszédesebb lett. — A barna anyagból kell a kosztüm. Úgy, ahogyan megbeszéltük. Mikor lesz a próba? Nyeltem egyet. Tehetséges lány, az ördögbe is! — Mikor végez? — Tízkor. — Rendben. Jöjjön a Szent Tamás templomba — és gyorsan letettem a kagylót. Reméltem, senki más nem hallotta a szövef et. De máris tárcsáztam ismét. lost egy nyugodt, középkorú férfi hangján szóltam: — Paretti villa...? — Igen. — uganaz á lágy hangú alak szólt bele. Biztosan ez Paretti. Magam előtt láttam a tavalyi, tavalyelőtti újságok címoldalait, a kiáltó betűket: Paretti, a kábítószer-csempészéssel vádolt elhagyja a bíróság épületét! Semmit sem tudtak rábizonyítani! — Hamsonék a főtéri hotelben rejtőztek. Valami ürüggyel megpróbálják odacsalni a maguk embereit. — Miért mondta ezt, el nekem? — kérezte amaz. Úgy látszik, felvállalta a telefonközpontos szerepét. Meg lehet szorulva, minden embere talpon van, és talán a fővárosból is idehíVatja a többieket. Nem kétséges, hogy Hamson is erősít. — Az olaszokkal tartok. Viva, Italia! — és letettem. A legszívesebben hozzátettem volna: dögölj meg, te maffioso. Tovább nyaltam a fagylaltot. A tér túlsó oldalán óvatosan elhajtott egy rendőrautó, de nem jött közelebb. Hamarosan nyoma veszett. Kértem még egy fagylaltot. A nap eltűnt a házak mögött, de az ég még kékesszürkén világított. A téren kigyúltak a lámpák, a boltok kirakatait is fények öntötték el. A fogaim, a nyelven már grönlandi hőmérséldetű volt, amikor... Nem tudtam, hogy csinálták Parettiék. Alighanem hátulról, az udvarokon át közelítették meg a hotelt. Fel voltak rá készülve, gondolom, éppen az én telefonértesítésem nyomán, hogy odabent várnak rájuk. Ilyenkor hamar eljár ám az ember keze. Főleg, ha fegyvert is szorongat az ujjai között. Kívül, a tér felöl nem volt semmi mozgás — aztán egyszer csak kitört odabent a lövöldözés. Még egy M-ll-es géppisztoly öblös dörgését is hallottam. Az olasz banditák ezúttal nem sajnálták a lőszert. A hotelből hamarosan kirohant néhány férfi, szemlátomást fejvesztetten menekültek. Beugráltak a kocsikba, és gázt adtak. Az egyik autóba még belelőttek bentről, egy kitört ablakon át. Kacsázva vezette tovább sofőrje — jó idegei lehettek. Hamson is megválogatja az embereit! Amint csönd lett, vártam egy kicsit. De nem jöttek mentok. Tehát, aki ott golyót kapott, az kinyúlt. Lassan gyűltek a bámészkodók a hotel elé. Hamarosan jött egy fekete autó, kétszer fordultak a hullaszállítók ízléses kis hordószerű hordágyukkal. Akkor már odamerészkedtek a helybeli rendőrök is. Egy pillanatra láttam Clarát a lámpafényben, kijött, és körülnézett, aztan visszament. Biztosan jegyzőkönyvet vesznek fel a lövöldözésről. Reméltem, rólam nem mond majd semmit. A hotelben meg várhatnak rám ítéletnapig is... Több autó parkolt a környéken. Egy nyugodtabb pillanatban elhagytam a cukrászdát, sétálni indultam, óvatosan. A járda mellett álló kocsiknak zárva volt az ajtaja. Kivétel nélkül mindegyiknek. A másik sarkon viszont éppen megállt egy pasas, le sem kapcsolta a motort, belépett a kis trafikba. Biztosan cigaretta kell neki, gondoltam, amikor odaosontam. Mindig mondtam, a dohányzás káros szenvedély — mire kijött, már nem volt autója. Dúdolva robogtam végig néhány utcán céltalanul, hogy nyomomat veszítsék. De persze, senki sem hajtott utánam. Lelki szemein elé idéztem a városka térképét, és a nyugati széle felé autóztam. Arra volt a Hamson-villa. (Folytatjuk) „Egyetlen tett kell...” „Valami jel kell, hogy: VAGYUNK” Ketten maradunk. Ő a színpadon, én a nézőtéren. Még egy negyedóra az előadásig. A gitárt behangolta, a mikrofonok jók. Már mindenki kiment, ő meg csak áll, és ide-oda lépeget. Lassan végigméri a kottaállványt, aztán a mikrofont. Mintha magában még meg is köszönné, hogy léteznek a tárgyak, és neki nem kell majd egyedül állnia ott. Váratlanul belerúg a székbe. Majd gyengéden utánanyúl, és odébbrakja. Még egyszer végignézi a mikrofont, a széket és a kottaállványt. Elindul az ajtó felé, kifelé, de még többször visszapillant, sután és félszegen, szinte bocsánatkérőn. Aztán eltűnik:. Ketten maradunk. Három perc van az előadásig, ez már egy másik hely, ez egy iroda, nem is barátságtalan. Kérdezek, de nagyon furcsán néz. „Nem tudod?” — kérdezem, pedig sejtem, hogy a válasz magától értetődő. „De tudom...csak most már...érted...” — és elharapja a mondat végét. Zavarom, és ettől hirtelen kínosan érzem magam. Feláll- nék, kimennék, de akkor ugyanolyan szaggatottan, szinte az orra alatt motyogva megállít. „Ne menj ki, ez most nem teátrá- lis...tudom...érted, tudom, hogy nagyon jó motor vagyok. De a szöveg még nem az enyém...le fogok égni...belesülök...Tudom, hogy jó motor vagyok, de az úton kövek vannak. Nagyon sok kő...” ...és Bereményi (Fotó: Jakab László) Láttam, ahogy két ember megöleli egymást. „Jól van, fiú, menni fog” — sugallta Bereményi tekintete. „Már megint egy szakadék, már megint felette lógok, fogd a kezem, öreg...” — nézett vissza a Cseh Tamásé. Hét esztendő csendje törik meg ebben az ölelésben — egyetlen, kimondott szó nélkül. Mert hiába beszélgetett egymással Cseh Tamás, a keresztapa, Bereményi Gézával, a keresztapával. Hiába fonódott össze melegen a tenyerük, ha találkoztak, és hiába tűnt felhőtlennek egy-egy családi, baráti együttlét. Hiába...egészen addig a balatonszepezdi pillanatig- . „Átjössz este?„ — kérdezte az Öreg. „At„ — mondta a Fiú. Volt már ilyen, semmi különös...közel van a két nyaraló. „Nem hoznád a gitárodat?„ — kérdezte az Öreg. A Fiú nem válaszolt. Csak a higany szaladt az agyába, legalábbis valami ilyesmit érzett, és nem akart hinni a szavaknak. „Kipróbálhatnánk, hogy tudjuk-e még együtt„ — mondta az Öreg. És a Fiú ment, és nem volt ebben alázat, és nem volt ebben nosztalgia. Egyszerűen ment, és ez annyira természetes volt neki... * „Messze voltam, amikor rájöttem, hogy én is érek valamit. Addig a pillanatig bántott, hogy én csak eléneklem a Gézát. Szerettem a dalait, át is éltem őket, de nem tudtam, mennyire vagyok én benne a hatásban. Aztán egyszer, Dél-Amerikában, egészen pontosan Caracasban volt valami dalos találkozó. Belgák, franciák, új-zélandiak, ausztrálok, németek, magyarok, görögök. Fent feküdtem, jó néhány pohár ital után szobámban, mikor jöttek értem. „Gyere, éneke^ — mondták. „Én, ezeknek?, nem értenek egy szót se, minek...„ Aztán mégis lementem. Láttam őket, a franciákat, a belgákat, a többieket. Valamit tudtam angolul, elmagyaráztam, nagyon röviden, hogy a dal An- toine-ról és Desirérá szól, akik mennek valahol egy ócska cipőben, a cipő egyre csak ócskul, ők meg mennek — valahogy így. Elénekeltem. „Nesztek, itt van, úgyse értitek, ti úgyse tudjátok.. .mit tudtok ti egyáltalán,, — és énekeltem: fölényesen, szabadon..., megmutatom nektek, ti belgák és franciák...Mikor befejeztem, döbbent csend, és valami iszonyú tapsvihar, néhány másodperccel később. 1978- ban...azóta tudom, hogy nekem is van titkom, hogy én is tudok valamit, és igen, a Géza dalai, de igenis: én ugyanúgy... * Új dalok. Bereményi-dalok. Gróf Széchenyi, a legnagyobb magyar...A polka...A paraszt...A komcsi veje...Judit, esetleg Edit...A Corvin-közi- ek...A jó kicsi... Cseh Tamás soha nem veszi elő a gitárját előadás után — ezt többen állítják. Most is csak ül, már rég bezárta, bort iszogat, és a dalok sorrendjéről vitatkoznak, vagyis inkább csak meditálgat- nak: hogy lehet szállni magasabbra, hogy értessék meg még jobban. Bereményi váratlanul megszólal: „Nem énekelnéd el a „Jobbik részemet„, annyira szeretem azt a dalt...,, És az énekes kinyitja a gitártokot, kiveszi a gitárt — „Jaj, de jó,„ sóhajtja Bereményi — az arcán semmi sem látszik, csak a szemén, ahogy nézi az éneklő arcot, valami misztikus ellágyulás, valami, amit csak ők ketten tudnak. Szóba kerül a politika. MDF, SZDSZ, elkötelezettség, szimpátia? Nem tartoznak senkihez, nem énekeltek, írtak senki mellett, s nem vállaltak közszereplést sehogyan. De „benne„ voltak, valamilyen módon. A Fiú mesélni kezd... „Lementem Lakitelekre, Csengey hívott. Mondtam Évának, a feleségemnek: „talán most jön a BÖRTÖN, ide figyelj, Éva, amikor házasságot kötöttünk, megegyeztünk: ha háború, ha szabadság...én megyek.,, Én úgy indultam el Lakitelekre, mint egy forradalmár. Nekem az azóta is szent. Az, hogy 1987- ben emberek ilyeneket mondtak, hogy az oroszok menjenek ki, és legyen végre vége!... — miközben tudták, hogy a magnó be van kapcsolva, hogy a sorban többen jegyzetelnek. Éz senkit nem érdekelt. Olyanokat mondtak ki ott, amit mi is — de csak suttogva, egymásközt. Igen, lementem Lakitelekre, mert elegem volt már abból, hogy mindig csak nyavajgunk, kattogunk, baffo- gunk, büffögünk, és az alkalmas pillanatokban nem csinálunk semmit — befogjuk a pofánkat és otthon maradunk. * Eltűnt ipár a fekete ing, a nyakat verdeső haj. Maradt egy tekintet, kissé elnyűtt bőr, Butterfly tornacipő és valami öreg óra. És Éva. És két gyerek. És a konyakospohárban is ott maradt félbehagyva az ital. Bereményin nincs széleskari- májú kalap, nem ad neki külön stílust a gyűrött lódén. Egy doboz Marlboró, zöld tweed-zakó...ennyi. Két ember feláll az asztal tfiel- lől. Csak megborzongani lehet attól, ahogy kimennek az ajtón. Hogy együtt mennek ki. Doros Judit
