Heves Megyei Hírlap, 1990. május (1. évfolyam, 24-49. szám)
1990-05-16 / 36. szám
1990» —______-------—.............................. s zerda 4. Elgondolkodtató évforduló Az elmúlt esztendőkben, évtizedekben megszoktuk — végtére is így illett, ez volt az előírt penzum —, hogy május 9-én megemlékeztünk a második világháború befejezéséről. Akadtak ünneplők, és voltak némák, akik csendben őrizték sérelmeiket, nem beszélve megpróbáltatásaik regimentjéről. Legalábbis papírforma szerint túl vagyunk a rendszerváltozáson. Az előnyökből pillanatnyilag csak annyit érzünk, hogy megszűnt a szózárlat, azaz mindenki mondhatja a magáét. Sajnos, általában nem higgadtan, kulturáltan, hanem heveskedve, indulatosan, mellőzve a meggyőző erejű tényeket. Persze azért felesleges a borúlátás, mert olyanok is akadnak, akik nem hivatkoznak folyvást régi, de felszakadt sebeikre, csupán arra törekszenek, hogy reálisan rendszerezzék a história ellenőrizhető információit. Nos, ez a tiszteletre méltó szemlélet jellemezte a SzécsiÉva által szerkesztett május 8-i Volt egyszer egy háború című műsort. Ebből — többek között — kiderült, hogy hazánknak mintegy 500 millió dollárnyi jóvátételt kellett fizetnie. Ennek zömét a Szovjetunió kapta, a kisebb tételeken a környező államok osztozkodtak. A németeket kétségkívül előző nagyhatalom nem is járt olyan rosszul, hiszen még olyan adósságokat is törlesztettünk, amelyeket manapság már joggal kérdőjeleznek meg. Öreg történet, de nem felesleges emlegetni, mert csak ekként formálódhat az az összkép, amelynek semmi köze semmiféle bukott vagy elavult ideológiához. A teljességhez hozzátartozik a „vesztes” százezrek semmivel sem igazolható sanyargattatása, kálváriája. Ebből kaptunk ízelítőt a Vasárnapi Újság legutóbbi számából. Az egyik riportalany nemcsak az úgynevezett „malenkij robot” szörnyűségeire utalt, hanem felidézte annak a papnak a hősiességét is, aki nem hagyta magára híveit, hanem önként indult velük a rettenet mérföldkövei felé. Jó néhányan hazajöttek azok közül, akikkel közösséget vállalt, ő azonban ott maradt. Amíg élt, folyvást másokért tevékenykedett. Erőt adott a megtorpanók- nak, felkarolta a mentőövre szorulókat, s ha csak néhány percre is, de örömet varázsolt a fojtogató nyomorúságba, a már-már elviselhetetlen kilátástalanságba. Az efféle mementók nélkülözhetetlenek, már csak azért is, mert valaha tabu témának számítottak. Az mindenképp jó, hogy most sorolhatjuk ezeket a fájdalmas történeteket, hiszen ha ezt tesszük, akkor rögvest elfelejtjük azt a kincstári „hurráoptimizmust”, amelyet a volt érában akartak belénk sulykolni. Kizárólag így láthatunk tisztán. Nem vádaskodva, csak visz- szapillantva. Úgy, ahogy azt a részrehajlás nélkül igazság-istenasszony, Juszticia kívánja. Pártállástól függetlenül — mindenkitől. Újabb tételek S vannak még egyéb motívumok is. A Társalgóban nyilatkozott Györgyey Ferenc Aladár orvos- történész-íro, a Recskre tolon- colt üldözött, és felesége, Györgyey Klára újságíró. Ők az USA- ból érkeztek, ki tudja hanyad- szori látogatásra. Elénk rendelték a múlt árnyait, Rákosi vandál pribékjeinek, szadista hajcsárainak figuráit. Ők lettek a „felszabadulás” édesgyermekei, kegyeltjei, kivételezettjei, hogy később osztályrészük legyen a magas nyugdíj, s az a seregnyi medália, amit ma már — szerencsére — néhány forintért megvehetünk az Ecserin. Már akinek kedve szottyan ilyesmire. Ezek a személyek arcul csapták áz emberséget, hónukból elfuttatták azokat, akik ma is ide kötődnek, mint az előbb említett pár. Bennük még sincs bosszúvágy, megbocsátásra sem hivatkoznak, mert ez bensejükből fakad. Kizárólag használni óhajtanak annak a hazának, amelytől emocionálisan sosem szakadtak el. Jövőteremtő tanulság ez, nemesedhetünk tőle. Ránk is fér... Pécsi István Könyvheti csemegék... IJj kiadók és tiltott szerzők művei A könyvbarátoknak azt ajánljuk: nem árt, ha még a májusi jövedelmükből tartalékolnak egy keveset a jövő hónap elejére, amikor is hagyomány szerint kezdetét veszi a könyvek országos seregszemléje. Az idén június 4-től 8-ig tart az ünnepi könyvhét. Azt még nem lehet pontosan tudni, hogy milyen külsőségek között zajlik megyénkben, de az már bizonyos — értesülhettünk a Téka Szövetkezeti Könyvértékesítő Vállalat tájékoztatójából —, hogy csaknem száz kiadvány kerül az olvasók kezébe a könyvünnepen. Nemrég létesült kiadók is „színre lépnek”, mint például a Dovin, a Szabad Tér, a Maecenas. S végre olyan szerzők műveit is megjelentetik, akik eddig az állampárt számára nem voltak „kedvesek”. Tehát jó néhány eddig tiltott, klasszikus műhöz lehet hozzáférni. így a Helikon megjelenteti Márai Sándor: A gyertyák csonkig égtek című könyvét, az Európa Szolzsenyi- cin: Rákosztály, Hrabal: Harlekin milliói, Szelényi Iván: Új osztály, állam, politika című műveit. A Magvető Kiadó a Bi- bó-tanulmányok IV. kötetével kedveskedik az olvasóknak, vagy Katona István: A nagy remények kora című kétkötetes munkájával. De ott lesznek a könyvsátrakban Fejtő Ferenc, Domahidy Miklós, Határ Győző művei is. Vergődő szél címmel pedig a kárpátaljai írók, költők antológiája lát napvilágot, ami hiánypótló a határon túli irodalommal ismerkedni vágyók számára. Mint eddig mindig, most is lesznek félárú portékák (Szép versek, Körkép, Rivalda). Ám arra lehet számítani: a fél ár most annyit tesz ki, mint korábban az egész. V ártam. A sarkon egy nagy fehér sportkocsi fordult be. Nem tudtam, melyik párt emberei jöhettek. De ez biztosan az ellenoldal lehetett. Mert amikor meglátták amazokat, csikorogva fékeztek, és nem jöttek közelebb. Egy pillanatig haboztak. Ezek négyen voltak; az egyik — innen is láttam — rádió- telefonon beszélt valakivel, élénken gesztikulálva. Aztán áthajtottak a tér másik oldalára, és ott leálltak. Az Útonállót figyelték. Eljött az én időm. Eddig csak játszottam — most végre ideje, hogy komolyan nekilássak. Akkor már néhányan kimerészkedtek a térre, főleg a kíváncsiság miatt. Én is járókelő lettem, egyelőre nem figyeltek rám. A sötét autó mögé mentem, behúzódtam egy kapualjba. Kegyetlenül tűzött a délutáni nap, amikor előhúztam a Magnumot... Két kézzel tartottam meg. A célgömb előtt a fehér autó hátsó ülésén egy fej... Nem érdekelt, ki az. Sejtettem amúgy is. Csak egyszer lőttem. A golyó szétvitte a kocsiablakot, és minden bizonnyal a pasas fejét is. Amazok nyilván úgy hitték, a fekete kocsiból lőttek rájuk. Én nem vártam meg, míg ezt eldöntik. Eltettem fegyveremet, és meglapultam a kapu alatt. A térről lövöldözést hallottam. A fehér kocsi utasai lőttek az étteremből kilépő fickókra, akikben Hamson embereit gyanítottam. Paretti legényei aztán elszáguldottak a halottjukkal, de kocsijukat szitává lyuggatták Hamso- nék lövései. Valaki kiabált, hogy Aki levelezőlapra ragasztva ezt a szamot beküldi címünkre (3300 Eger, Pf.: 23.), az résztvesz a Hírlap könyvsorsolásán. A levelezőlapra írják rá: Minikrimi. Újranéző Az Ha a néző másodszor ül be egy filmre, tudja, hogy mire számíthat. Esetleg csak saját hangulata más, s elképzelhető, hogy újabb részletekre figyel fel. A színházban minden előadás különbözik a másiktól, éppen az adja meg különös varázsát. Esténként újjászületik a darab: a szülészek és a közönség együttlélegzéséből alakul ki valami, amelyet úgy hívnak: a játék lelke. * Az egri Gárdonyi Géza Színházban nem előzték meg jó előjelek a La Mancha lovagja című musical bemutatóját. Az első szereposztás címszereplője, Csendes László az utolsó pillanatban kidőlt a sorból, s ezért Blaskó Balázs vált „frontemberré”. Nem volt könnyű ez a váltás, annál is inkább, mert ezt a művet voltaképpen Csendes László alkatára szabták, az ő kedvéért illesztették a műsortervbe. S ha valaha egy művészhez illett egy darab, akkor ebben az esetben erről volt szó. Aki ismeri Csendest, az tudja róla, hogy Don Quijote-i alkat: őis az „álmok lovagja.” Olyan ember, aki a végső igazságokat keresi, s nem rettenti vissza a kudarc sem. Nem túlzás viszont azt mondani, hogy Blaskó Balázs ezzel a szereppel szinte saját árnyékát lépte át. Eddig mindig valahogy a második volt, hiszen például Péter bátyja mö.- gött mindig a „kis” Blaskóként emlegették. Az sem volt ezek után meglepő, hogy máig is néha — véletlenül — Péternek szólítják. Amikor meglátta a műsortervben ezt a darabot, elszánta magát, és kérte, hogy akár másod- vagy harmadszereposztásban, de eljátszhassa azt, ami régi vágya. Nem ragasztott éjnek évadján plakátot, nem intrikált, hanem kért. Lehet, hogy ebben a Nemere István: Leszámc ilás 3.rész ott is van egy sebesült. Biztosan telefonáltak a mentőkért. Amikor már megélénkült az utcákon a forgalom, elmentem. Nagyon jó, hogy sok keskeny mellékutca volt arrafelé. A Szent Tamás-templom előtt léptem ki ismét. Láttam egy szirénázó rendőrautót, az is a vasútállomás felé ment. Telefont kerestem. Délután fél három felé járt az idő. Négy órája voltam Erdingben. Ahhoz képest nem is rossz az eredmény. Megint kerestem egy telefon- fülkét. Milyen ügyes találmány is ez... — Paretti-villa...? — vékony hangú kamaszgyerek voltam. — Kifutófiú vagyok, az előbb vittem egy ruhát Hamsonékhoz... Biztosan érdekli magukat, mit mondott Hamson úr az embereinek. Én kérem, nem hallgatóztam, de ő úgy üvöltött... — Mit mondott? — kérdezte egy lágy hang. Visszafojtott feszültség lehetett benne. Nem csodálkoztam volna, ha kiderül: ebben a helyzetben maga Paretti vette fel a kagylót. — Azt... azt kiabálta, hogy Paretti most megfizet mindenért. Hogy vége a fegyverszünetnek, kinyír mindenkit! Bocsánat, hogy zavartam! — tettem hozzá gyerekes zavarral, és letettem a kagylót. És máris hívtam Ham- sonékat: — Hamson-villa...? Kérem szépen, én egy kifutófiú vagyok... — és leadtam ugyanazt a szöveget. Aztán mentem tovább. A templomba. Nem mintha olyan vallásos lennék. De most az látszott a legbiztonságosabb helynek az olyanok számára, mint én. A félhomályban padsorok, távolabb két gyertya, és az örökégő vörös lámpácska. Egy oldalkápolnába mentem. A Magnum húzta az oldalamat, de eszembe sem jutott, mennyire nem illik ide a fegyver. Mikor is voltam utoljára templomban? No mindegy, ne menjünk bele, ezek már régi dolgok. Kivártam egy órahosszat, amely alatt egy öregasszonyon kívül senki sem jött be. Fél négy után ismét kimentem a térre. Elvakított a napfény. Néhány árus készülődött az esti valamire, láttam, sátrakat és bódékat állítanak fel. Erding búcsújairól volt híres a környéken. Egy céllövőbódé is állt ott, előtte vagy tíz férfi és néhány nő. Ha valahol nem feltűnő jelenség egy idegen, hát itt. Olyan léptekkel mentem oda, mint aki csak egy percre hagyta abba a saját sátra állítását. Azt hitték, magam is árus vagyok. A helybeliek közül csak egy lövöldözött az ócska kis puskával, a többiek beszélgettek: — A pasas ott helyben kinyúlt. — Jó lövésze van Hamson- nak! — Én úgy tudom, Parettinek... — Hiszen Paretti emberét csinálták ki! — De Hamsonékra is lőttek, nem? — Persze, Paretti legényei. Az egyik Hamson-legény majdnem ott maradt, az utolsó percben vitték kórházba. — Pedig olyan nyugalom volt itt eddig! — Én mindig mondtam, baj lesz belőle, ha két ilyen gengsz... — Csitt! Vigyázz a szádra! — Miért, tán nem gazemberek? — Hallgass, jobb lesz neked is, nekünk is. — Szóval, az volt a baj, hogy Hamson és Paretti ide költöztek. — Megegyezés volt, így beszélik... A fővárosban ellenfelek, vagy hogy is mondják? — Vetélytársak! — Azok, no. Ott egymás elől halásszák el a jó falatokat... de itt nem dolgoznak. — Úgy mondták annak idején a polgármesternek. Szándékosan vettek itt egy-egy villát mind a ketten, és megegyeztek, hogy Erdingben soha nem emelnek fegyvert egymásra. — Hát most megszegték. A saját szavukat. — Ki tudja, mi történt... — Parettiék egy puskás embert küldtek a városba. — Én úgy hallottam, hogy Hamsonék béreltek fel valakit, nyitja ki Parettit. — A fene se ismeri ki magát ezeken az idegeneken. — Csak aztán nehogy bajunk legyen belőle... (Folytatjuk) álmok lovagja Blaskó Balázs, a bűsképű lovag (Fotó: Koncz János) pályán eltöltött hosszú évek erősítették meg, mert ahogy mondja: életében már úgy nyolcvan szerepet játszott el, s közülük ha nyolcban meg tudta magát mutatni. * Egy színházban sajátos helyzetekhez vezet a kettős szereposztás. A két „csapat” között valamiféle rivalizálás indul meg, mert a színészek szabadidejükben sem tudnak nyugodni, hanem a nézőtér legsötétebb széksorából figyelik „tükörképüket.” Figyelik, mert szeretnének különbözni, s másságukban jobbak lenni, mint „váltótársuk”. Dyen módon indult meg a La Mancha lovagja próbája is, s a folyamat végén különös módon találkozott a két felfogás, mivel Csendes László egészségi állapota miatt nem tudta vállalni a premiert. * Blaskó Balázs talán a bemutatón lehetett a legjobb. A felfokozott izgalmi állapot, a nagy tét olyan művészi erőket mozgatott meg, amelyek benne rejteztek, de talán e helyzet nélkül nem mutatkoztak volna meg. De a társulat többi tagján is érződik, hogy nem akármilyen produkciónak a részesei, mindenki képességei legjavát adja. Az megint más kérdés, hogy főleg a három középponti szereplőnek van lehetősége a kibontakozásra, széles ívű alakítás megformálására. Azért is érdemes még egyszer megnézni a musicalt, mert Kocsis György, Faragó András és Saárossy Kinga, Kéner Gabriella másként és másként értelmezi a figurát. Míg Kocsis György és Saárossy Kinga Sanchóként és Aldonzaként lélektanilag hű képet ad, addig a másik két színész nyersebb és szokatlanabb hangon szólal meg. Az előbbiek magukon hordják a regény tanulságait is, ízig-vérig árnyalt és kidolgozott jeleneteket láthatunk tőlük. Az utóbbiak viszont esetlegesebbek, fésületlenebbek, ám egyben kevésbé kiszámíthatóak, megkockáztatom: izgalmasabbak is. Néhány arcot még mindenképpen ki kell emelni az előadásból. Kitűnő Réti Árpád atyája, Fésűs Tamás kormányzója, illetve fogadósa, Epres Attila dr. Carrascója, vagy Solymosi Tibor inkvizítora. Még Szatmári György is megkapó epizódszerepében. Nem véletlen, hogy a szerzők kikötötték: a legkisebb szerepben is színészeknek, s nem statisztáknak kell megjelenniük. Tudván tudták, hogy csak úgy lehet igazán hatásos ez a játék, ha profi. * A produkcióknak megvan a saját sorsa. Beszélnek olyan színházi rendezőről,-aki egyszer ráállítja a sínre az előadást, és nem hagyja, hogy az letérjen róla. Még a tempót is jegyzi: ha lassú a játék, akkor kigyújtja a piros lámpát a nézőtér fölött. Mások újra és újra átrendezik a „szülöttüket”, hogy mind tökéletesebbre csiszolják. De önmagától is változik, átalakul a darab. Ha a leselkedő rutin nem teszi tönkre, akkor egyre többet és többet vihetnek be a műbe a színészek. A La Mancha lovagja is jelenthet estéről estére meglepetést a közönségnek, mert mind a megszületése, mind az élete a Gárdonyi Géza Színház sorsának egy izgalmas periódusára esik. Ebben a helyzetben minden nap, minden órában és minden percben bizonyítani kell a művészet fontosságát, nélkülözhetetlenségét, erejét. Beszélni kell az álomról, „mit nem láttak még / És győzni, hol nem győztek még, / A bánatot eltűrni némán / S ott járni, hol nem jártak még./ Ha vágyad nem elérhető, de látod a távoli célt: / A lélek, csak az segít tovább, megnyílik a csillagos ég.” így szól a dal ebben a musicalben, s az egyéni és közös álmok kiteljesedéseként születik meg nap mint nap az előadás. Gábor László
