Heves Megyei Népújság, 1990. április (41, 1. évfolyam, 77., 1-23. szám)
1990-04-14 / 11. szám
Hírlap, 1990. április 14., szombat 3 Bosch: Krisztus kigúnyolása Caravaggio: Sírbatétel és legyen igazi a hit is.” A feltámadás ünnepe „A kínszenvedést megelőző éjszakán, csütörtökön, hajnalban, megbízta Pétert és Jánost, hogy menjenek a városba, és készítsék elő a húsvéti vacsorát. Ebben az évben húsvét szombati napra esett. Miért akarta Krisztus két nappal előbb elkölteni ezt a vacsorát, miért nem az előestén, mint a többi zsidók? Egyszerűen azért, mert tudta, hogy másnap már ő maga lesz az áldozati bárány.” Csak oda kell figyelni! Nosztalgia és restauráció nélkül A keresztény ünnepek sorában kiemelt helyet foglal el a hűsvét, melyhez egész ünnepkör tartozik. Dr. Kartal Ernőt, az egri Hittudományi Főiskola rektorát kértem, szóljon e napok jelentéséről, a hívő embereknek szóló üzenetéről. (Az evangéliumi történetet megelevenítő sorokat Francois Mauriac Nobel-dijas katolikus író Jézus életéről szóló könyvéből idézem.) — A hűsvét volt eredetileg a keresztelkedés napja, ezzel függ össze a locsolkodás, mely később profán szokássá vált. A tojás is jelentéssel bír a keresztény szimbolikában: ahogy a kiscsirke kibontja magát a tojásból, az jelképezi a sziklasírjából a maga erejéből feltámadó Krisztust — kezdi dr. Kartal Ernő. — Az ünnep más jelentéssel bír a mindennapi emberek és a hívők számára. Nehéz összekapcsolni, áthidalni ezt a kétféle világot. A hűsvéttal kapcsolatos tanításunk olyasmi, aminél egyszer csak megakad e két világ diskurzusa. A feltámadás hitünk középponti titka. Sokan egyetértenek, amíg arról szólunk, hogy élt egyszer egy Názáreti Jézus, akiről tudjuk, hogy mikor és hol működött, hogy tanított, követőket vonzott, majd sokan ellene fordultak. Amíg Krisztus életét történeti eseményként szemléljük, őt magát pedig létező történelmi alakként, addig egyetértés lehetséges a hívők és nem hívők között. A két világ akkor válik el egymástól, amikor a feltámadás kérdéséhez érünk. Hogy ezt az eseményt elfogadom-e tényként, vagy nem, ez a hit központi kérdése. Idézzük fel az evangéliumi történetet: amikor Jézust megfeszítették, a tanítványok számára kiábrándulás, csalódás volt az. „A legyőzött ember barátai hol bujkáltak? Mi maradt meg a hitükből? Az Emberfia belépett a halálba, és micsoda kapun! Emlékezete nemcsak kárhozatos lesz a zsidók előtt, hanem becstelen is. És az öröksége, amelyről annyit beszélt? A gyalázat fája. És győzelme a világ felett? Azok, akik gyűlölték, letaposták, ösz- szemorzsolták, az egész nép színe előtt rábizonyították, hogy tehetetlen, tehát csaló. Nem, barátai nem tehettek egyebet, mint hogy elbújnak, eltitkolják könnyeiket, gyalázatukat, csendben maradnak és várakoznak.” — Majd mikor Jézus feltámadott, és megjelent tanítványainak, létét mindegyikük számára kézzelfoghatóan bizonyította, azok megerősödtek hitükben, és meggyőződésükért életüket áldozták. „Kinek ne volna ismerős közülünk az emmanuszi fogadó? Ki nem járt már ezen az úton, egy este, amikor úgy látszott, hogy minden elveszett? Krisztus halott volt bennünk. Rabok voltunk: rabjai a világnak, a bölcseknek és a tudósoknak, a szenvedélyünknek. Számunkra nem volt már Jézus a földön. Mentünk az utunkon, és valaki ment mellettünk. Egyedül voltunk, és mégsem voltunk egyedül. Ez az este. Nini, ott valami nyitott ajtó, félhomályos szoba, ahol a kandalló lángja éppen csak a vert földet világítja meg, és táncoltatja az árnyékokat. Ó, megtört kenyér! Ó, minden nyomorúságunkban is végrehajtott kenyértörés! „Maradj velünk, mert már hanyatlik a nap...” (...) „És megnyílónak az ő szemeik, és megismerek őt, de ő eltűnék szemeik elől.” — A feltámadás fényéről nem lehet puszta logikával megbizonyosodni, mint a mindennapi élet jelenségeiről, lehetetlenség megmutatni, mint egy számtani feladványt. A feltámadást a hit csodája és kegyelme révén fogadja el az ember. „Mivelhogy láttál engem Tamás, hittél. Boldogok, akik nem láttak, és hittek.” — Feltámadása egészen új szinten jeleníti meg Krisztust, életének korábbi eseményei is más jelentőséget kapnak. A feltámadás igazolja őt, mint Isten fiát. Nem csupán egy emberi tragédiát példáz többé a története, hanem értelmet nyer a szenvedése: az emberiség megváltásában. „Ha csak a földbe esett gabonaszem meg nem hal, egyedül marad, ha pedig meghal, sok termést hoz...” (A föld már előbb ismerte a teremtő önfeláldozás, a megváltó szenvedés titkát. Ez a titok benne él a természetben.) — A liturgiában, melynek a húsvét a csúcspontja, nemcsak Jézus életének egyes eseményeire emlékezik a hívő ember, hanem ezen történéseknek részévé, szereplőjévé válik. Vállalja a közösséget Krisztus szenvedésével, és később így osztozhat az örömteli eseményben is. A húsvét annak az ünnepe, hogy Krisztus él, és mi új életet kaptunk általa, a feltámadott élet kezdődött el bennünk. „Úgy kellene, hogy itt kezdődjék Jézus e világba visz- szatérésének története. De ez magának a világnak a története volna, egészen az idők végezetéig. Mert a feltámadt Jézus jelenléte most is tart...” — Aki mindezt elfogadja, másképp látja a földi életet, és mindent, ami abban érheti: a szenvedést, a kudarcot, a betegséget. A küzdelmek és megpróbáltatások nem tűnnek számára értelmetlen dolgoknak, hanem Jézushoz, az ő szenvedéséhez kapcsolják a hívőt, és részeltetik a csodás kibontakozás reményében. A legnyomorultabb életnek is nagy értéke van, s az nem csak a mienk, amivel mi magunk rendelkezünk. A keresztény hit nem komfort kérdése, hanem élet és halál dolga. A drágakövet nem lehet bizsuval kiváltani. Ha húsvét van, akkor legyen igazi az ünneplés legyen igazi a hit is. „És midőn néhány héttel később Jézus elszakad a tanítványok csoportjától, fölemelkedik, szétoszlik a fényességben, ezt sem érzik végleges távozásnak. Már ott bujkál a Jeruzsálemből Damaszkuszba vezető út kanyarulatánál, és lesi Sault, az ő szívből szeretett üldözőjét. Ezentúl már minden ember életében ott leselkedik majd ez az Isten.” Palágyi Edit A magyar katolikus értelmiség idősebb része — az a bizonyos „meszesgödör-nemzedék”, amelyet minden eszközzel „aprított negyvenöt után a diktatúra az ateizmus diadalra juttatása érdekében — még itt van, élni, dolgozni, hatni akar. Egyrészt azért, mert úgy érzi, hogy azt a szellemi tőkét, amit sikerült még a'4 5 előtti Európából megszereznie, még nem kamatoztatta, másrészt lelkiismereti teherként nehezedik rá az a kötelesség, hogy itt és most az erkölcsi csőd mélyén veszteglő magyar társadalomban egyénileg is, szervezetten is cselekednie kell. Azt sejti, hogy a forrongó mindennapokban kapcsolati rendet kell teremtenie, mert a külső kényszer és a belső szükség kettős szorításában a leghasznosabban szeretné befektetni meglévő idejét és erejét. Ezért fordult irányításért a Püspöki Kar egy fiatal, markáns egyéniségéhez, dr. Várszegi Asztrikhoz, aki vitalitásánál, tájékozottságánál és a mai folyamatokban elfoglalt szerepénél fogva útmutatással szolgálhat azoknak, akik a hit, a vallás, az erkölcs, az egyház dolgában szorgalmasok szeretnének lenni. A püspök jól tájékozott ennek az idősebb generációnak szellemi és erkölcsi állapotát illetően, ezért a napokban a budai József Attila Gimnáziumban megtartott értekezleten olyan bevezetőt tartott, amely a holnapi célok érdekében mai feladatokat, szükséges magatartásokat említett, fogalmazott meg. — Nem kerülhető meg a vizsgálódás, akár a magyar történelem utolsó hét évtizedét illetően sem. Ezek az idők az oldás és kötés dialektikájában teltek el. Az idő szorításában éltünk: az első világháború, a monarchia szétesése, Trianon, Károlyi Mihály forradalma, Kun Béla diktatúrája, Horthy kormányzása, ezen belül a^íl-es gazdasági válság, a második világháború, annak minden következménye, koalíciós időszak, és az újabb diktatúra a maga kemény szakaszaival. A kínos eredmény letérképezhető. — A katolikus értelmiséget elnémították. Ma sokszor idős és fiatal nem egy nyelvet beszél. Ezt mesterségesen akarták is, hogy az erkölcsi és szellemi hagyománynak magva szakadjon. Közben az élet is más irányt vett, felgyorsult, és a nagyapák nem értik az unokák nyelvét. És viszont. Ezért kell, hogy a szerzetesgimnáziumok diákszövetségei — már tízezer felé halad taglétszámuk — hídszerepet vállaljanak a nemzedékek között. Az idősek feladata az értékátmentés, ám amit hagyományoznak, az valós, kristálytiszta, keresztényi és emberi érték legyen, különben csalódást okoz mindkét félnek. A hagyomány ugyanis nem lehet mindenek kritikátlan átvétele, hanem egyfajta készségnek, érzékenységnek a kicsiszolása. A személyes élet megújítása a legelső feladat ebben az erkölcsi és szellemi útkeresésben. S rögtön azután a család állapotának kritikus felülvizsgálata. A mai idők szellemének megfelelően nem harcos, hanem szelíd és hatékony katolicizmus kell. — A személyiség, ha igényes, küldetést vállal környezetében. A megroppant nádat nem szabad eltörni, hanem kiegyenesíteni, segíteni, megkötni és mindig emelni, emelni kell! Felelősséget kell érezni, ébreszteni. Meg kell indítani a munkát szélesebb alapokon az egyházközösségekben, hiszen eddig a félelem és egyéb erők itt okoztak a legnagyobb károkat. — Nagy kérdőjelek veszik körül manapság az egyházi kultúrát, irodalmat, a sajtót. Fórumokat kell létrehozni, alapítványokat, hogy a tehetséges fiatalok minél hamarabb, minél magasabb szintről szolgálhassanak a hatásos evangelizációnak. — A közéleti szereplés, a politikában való rész vétel is szolgálat a keresztény ember számára. A készségekkel való gazdálkodás kérdésében Istennek tartozunk felelősséggel, a kapott talentumok forgatása miatt. — Legyenek ügybuzgó támogatói az idősek a katolikus iskolák szaporításának. Távirati stílusban ennyit jegyzeteltünk a püspöki előadásból. És mert az ilyen eszmecserének — éppen demokratizmusa és bensőségessége folytán — tág határai támadnak, forogtak is a kérdések arról, hogyan kell megítélni a jelen társadalmi adottságokat, mennyi óvatossággal kell még mindig kezelni azokat a sokáig tabunak tűnő kérdéseket, mint Egyházügyi Hivatal és itt maradt árnyéka, mennyire kell még igazodnia a klérusnak bizonyos játékszabályokhoz, amiket a negyven esztendő merevített ki görcsösre. S váratlanul jött az egyik felszólaló: Nolite timere! Ne féljetek — mondotta Jézus megszeppent tanítványainak, mikor feltámadása után felkereste őket. Ne féljen a klérus sem, helyretenni a méltánytalanságokat, eligazítani az eligazítandó- kat, arra is legyen gondja a Püspöki Karnak: vegye észre a munkára jelentkezőket. Sőt, minden erejével, késlekedés nélkül számolja fel szorongásait, ha vannak, mulasztásait, mert pericu- lum in mora — veszélyek rejlenek a késedelemben. A csaknem gyónási szinten őszinte párbeszéd végén javaslat is hangzott el, menesszen levelet a rendező testület, a Magyar Ciszterci Diákszövetség elnöksége a bíboros úrhoz, orvosolná a Püspöki Kar lelkileg is azokat a méltánytalanságokat, amelyek az elmúlt negyven esztendőben a szerzeteseket, szerzetesnőket, világi papokat, személyükben és hitükben megalázottakat érintették — túl és innen börtönön, internáláson, fizikai és lelki megvere- tésen, életen és halálon. Az értekezlet résztvevői úgy gondolták, hogy ehhez a tavaszhoz, ehhez az alakuló új Európához ez a délután is hozzátartozott. Mert már az is nagy dolog, ha a bajt kimondjuk. Illyés ugyan meghalt, de igazsága nem! Ezt kell hajtogatnunk „égő türelemmel” — Keresztury Dezső szerint Piero della Francesca: Krisztus feltámadása (Gál Gábor reprodukciói) is. Dr. Farkas András Majd az utókor... Amikor végignéztem azoknak a neveit, akiket az idei március 15-e alkalmából különféle posztumusz dijakkal tüntettek ki, meglehetősen elkeseredtem. Egyesek számára ez talán érthetetlennek tűnik, mert voltaképpen örülnöm-örülnünk kellene. Mégpedig annak, hogy végre nagyjából helyükre billentek a dolgok, s hogy már hivatalosan ismerik el mindazok tevékenységét, akik rettentő sokat tettek a maguk területén ezért az országért, ezért a népért. S én mégsem vagy«k felhőtlenül boldog... Nem, mert Latinovitsnak, Őzének, Kodolányinak és társaiknak csak most, csak a haláluk után adatott meg az a kitüntetés, amelyre már réges-régen — még éltükben — rászolgáltak. Hányszor, de hányszor hallhattuk kis honunkban azt a keserű kijelentést — sőt, talán inkább igazságnak kellene nevezni —, hogy ebben az országban meg kell halni ahhoz, hogy az ember munkáját méltóképpen értékeljék. S való igaz, nem egy honfitársunk akadt, aki szinte abba halt bele, hogy tudta: számára csakis az utókor szolgáltathat igazságot. Ez — kizárólag ez — az egy dolog jelenthetett valamiféle reményt sokaknak. Azoknak, akik napról napra vívták szélmalomharcukat... Aligha vitatható, hogy hazánk nem szűkölködik kiváló személyiségekben, tehetséges emberekben. Rájuk azonban többnyire nem olyan életút vár, mint várna a tőlünk nyugatabbra lévő államokban. Amott a zseni természetes módon számíthat a pénzre, a sikerre, a hírnévre, emitt inkább csak az értelmetlen harc, a megaláztatás jut osztályrészül. Miért van az, hogy nálunk az értékes koponyák vesz- szőfutásra vannak kárhoztatva? Nos, erre bizonyára több magyarázatot is lehet adni. Én azonban úgy hiszem, ezeknek az embereknek csupán egyetlen „bűnük” van: az, hogy egyéniségek, hogy mások, mint a többiek, mint az átlag. S ha semmi mást nem is tanultunk meg az elmúlt évtizedek folyamán, egyvalamit feltétlenül. Azt, hogy ebben az országban jó néhány dolgot minden további nélkül megbocsátanak, de a másságot azt semmiképpen. Természetesen cseppet sem véletlen, hogy a különbözőséget hazánkban nem tolerálták. S bár sohasem mondták ki nyíltan, de mindnyájan érezhettük, hogy jobban szerették azokat, akiket be lehetett tömi, akik nemigen fejtettek ki ellenvéleményt, akik szó nélkül vették tudomásul mindazt, amit a hatalom cselekedett. Aki másként látta, másként értékelte a helyzetet, mint ahogyan a hivatalos verzió szólt — sőt, ebbéli véleményének még hangot is adott —, az megnézhette magát. Furcsa, de tőlük a hatalom — még ereje teljében is — tartott, félt. S ez az oktalan félelem vezetett ahhoz, hogy a másként látóknak, másként gondolkodóknak és cselekvőknek nem babérok, nem kitüntetések jutottak — persze, az is igaz, hogy ők elsősorban nem is ezekre vágytak —, hanem kisstílű gáncsoskodások. Gondoljunk csak — a már említett — Latinovits- ra... A magyar színészkirály bárhol a világon megkaphatta volna azt a képzeletbeli koronát, ami csak a legnagyobb művészeknek dukál. Itthon pedig nagyon sokan azon igyekeztek, hogy ő még véletlenül se foglalhassa el a trónt, még véletlenül se kerülhessen az őt méltán megillető helyre. Ha végignézzük Latinovits megalkuvástól mentes életútját, pályáját, ha sorra vesszük azokat a harcokat, amelyeket kénytelen volt megvívni a jellegtelen és jellemtelen senkikkel, törvényszerűnek találhatjuk a végkifejletet is. Magyar sors — tehetnénk hozzá... Hiszen a színészkirály tragédiája nem áll egyedül. Számosán akadnak — nevesebbek és kevésbé ismertek —, akiket tönkretett a folytonos és kilátástalan küzdelem. Most, amikor egy seregnyi kiválóságnak — végre valahára — igazságot szolgáltattak, örülnöm-örülnünk kellene. Én azt mondom, örüljünk. Örüljünk, de tanuljunk is. Tanuljunk a múltból. S tegyünk meg mindent azért, hogy hazánkban soha többé ne fordulhasson elő, hogy emberek sokasága csak az utókorban bízhat... • (sárhegyi)
