Heves Megyei Népújság, 1990. április (41, 1. évfolyam, 77., 1-23. szám)
1990-04-11 / 8. szám
Hírlap; 1990. április 11., szerda GAZDASÁG - TÁRSADALOM 3 Pásztor-völgyi haragosok A főd\az az átkozott-édes főd... Sokan vitatkoztak azon, vajon mennyire „egészséges” lakótelep a pásztor-völgyi. Felnémeten persze, messzi a várostól biztosan jobb a levegő, mint teszem azt a Csebokszárin, talán még a madarak is szebben csicseregnek, csakhogy... Mintha megint elrontottak volna valamit. A Pásztor-völgyben ugyanis létrehozhattak volna egy ideális, rendezett kertvárost, ahol még a kispénzűek is embernek érezhetik magukat. Ehelyett kinőtt a földből egy családi házakból álló „telep”, ahol egymásba érnek a falak, ahol legfeljebb imitált kiskertekben nőhet uborka, ahol ugyanúgy nincsenek „távlatok”, mint a panelben. „Na és, legalább laknak valahol” — látom magam előtt a vállrándítást. És ugyanezt a mozdulatot érzem többször is, egy, a Pásztor-völgyhöz kapcsolódó ügyben. Régi földtulajdonosok sérelmezik a kisemmizésüket... Fityisz — vagy másfél millió — Nem szóltunk volna egy szót se, ha mindenkit megfelelően kártalanítanak. De hogy az egyik szinte meggazdagszik a földjéből — kap érte másfél millió forintot — a másik meg nevetséges összeget vesz fel egy ugyanakkora területért, érthető, hogy felzaklatta az egész falut! Török Jenő, Kovács Lajosné és Sütő Károly a beszélgetőtársam. Azt mondják, ha az atyaúristenig kell elmenni, akkor is a végérejárnak az ügyüknek. Nem mondhatni, hogy „friss botrányba” szagoltunk volna bele: az Ablak című tévéműsorban már nyilatkoztak az érintettek úgy két-három évvel ezelőtt, Kócza Imre, akkori országgyűlési képviselő is megkísérelte újraindítani az eljárást, a NEB-en keresztül, sőt, még Kádár János irodájának is címeztek levelet. Több éves tehát a perpatvar — és egyelőre nem látni a végét. — Olyan, mintha valamiféle maffia lenne az ügy hátterében. A kártérítést csak bírósági úton lehetett megvétózni, ahhoz viszont kellett a földhivataltól a tulajdonlap. Azt meg nem mindig találták meg. Látott már maga olyat, hogy nem tudtak beazonosítani egy földterületet? Vagy, hogy egyszerűen meg se találták? Az ügyvédek is nagyon óvatosan vállalták el a képviseletet, akadt, hogy néhány nap múlva visszamondták, vagy aki mégiscsak sikerre vitte a pert, az megkérte, hogy tartsák titokban a nevét. — Önök szerint ki járt jól ebben az ügyben? — A tanács a téesztől sajátította ki a földeket, állítólag potom pénzért, úgyhogy ezek alapján a téesznek ez nem volt nagy üzlet. A tanács közművesítette a telkeket, aztán átadta az OTP- nek értékesítésre. A mostani tulajdonosok pedig aránylag olcsón jutottak hozzá a földterülethez. Nem tudjuk, hogy kinek volt ez nagy biznisz, dehogy a régi tulajdonosoknak — néhány kivétellel — nem, az hétszentség. A Pásztor-völgy — az nem ügy — Ilyen ügy, hogy „Pásztorvölgy” — nem létezik — mondja Kaslik József az egri földhivatal helyettes vezetője. — Egyéni panaszosok vannak, akiknek annak idején lehetőségük lett volna pereskedni a vélt igazukért. Volt, aki megtette, és volt, aki megelégedett a neki kiszabott összeggel. — Méltányosnak tartja, hogy a hajdani tulajdonosoknak, illetve azok örököseinek úgymond „kiszúrták a szemét” nevetséges összegekkel, miközben tagadhatatlan, hogy egy építési telek sokat ér? — El kell különíteni, hogy mi számít bel, és mi számít külterületnek. Ez utóbbinak lényegében gyakorlati értéke nincs. És még egy tisztázandó tényező: a téesz, annak idején megváltást fizetett azokért a területekért, amelyeknek az örökösei nem voltak té- esz-tagok. Tehát tulajdonképpen nincs mit követelniük az embereknek — egyszer már megkapták a nekik járó összeget. Az megint más kérdés, hogy az akkor hatályos törvények szerint ez szinte nevetségesen kevés. De nem szabad egy kalap alá vonni a hajdan elvett földet egy építési telekkel, ugyanis a közművesítés következtében lényegesen megnövekedett az áruk. „Olcsó húsnak híg a leve” Az egri városi tanács szervezési és jogi osztályának vezetője, dr. Mackó Ferencszennt államigazgatási és polgárjogi szempontból is „rendben van az ügy”. Ők megvásárolták a téesztől ezt a területet, a továbbiakban már a téesz dolga volt, hogy rendezze a kártalanítást. Azt o is elismerte, hogy olcsón jutottak ehhez a területhez — ám az akkor érvényes rendeletek szerint teljesen szabályos árat fizettek. Bizonyos „várospolitikai szempontok” is szerepet játszottak abban, hogy a téesz nem követelt több pénzt a Pásztor-völgyért. — Én belátom, hogy az emberek elégedetlenek — főleg most, hogy a földkérdés egészen más megvilágításba került az eddigiekhez kepest. Ám a tanács szempontjából is érvényesült az „olcsó húsnak híg a leve” igazsága: jóval többe került a közművesítés, mint eredetileg terveztük. — A kártalanítás mértéke nagyon különbözött egyes esetekben... — Tudom, mire gondol, annak idején nagy port kavart, hogy másfél milliót is felvett valaki. Ezügyben az a konkrét információm, hogy azon a területen iparszerű tartásra alkalmas nyúlolat épített a tulajdonos, és ez eléggé megemelte a föld értékét. A gazdasági rendőrség háromszor is megvizsgálta ezt a témát; „csontmentes” volt. Nincs több jótékonykodás! — Ez egy borzasztó bonyolult ügy — hallom dr. Garacz Magdolnától, az Egri Csillagok Termelőszövetkezet jogi osztályának vezetőjétől. — Még ma is érkeznek akták a bíróságról a Pásztor-völgy ügyében, pereskedés innen-onnan. — A téesz szempontjából hogyan ítéli meg a kisajátítást? — Mi egyértelműen ráfizettünk. Huszonhét hektárt vettek el tőlünk, ebben volt téesz tulajdonú, és közös használatú föld is. A tanácstól ezért kaptunk egy — nem jogszabály szerinti összeget; ezt most ne taglaljuk, miért eny- nyi, annak idején a téesz támogatta a „szociálpolitikát” — belőle élt a falu. Ma már nincs módunk jótékonykodni. A tanácstól kapott „fizetség” tizedrésze volt annak, amit később, megváltásként le kellett rónunk a tulajdonosoknak. Ugyanis tőlünk belterületi szántót vettek el, ennek a vételárát az aranykorona négyezerszeres szorzatával állapították meg. Volt, hogy 0.16-os aranykoronás területért 4000 forintot kaptunk, és negyvenezret (!) fizettünk ki a tulajdonosnak ugyanezen föld megváltásáért. Nekik ugyanis a földhivatal már „telek-áron” számolt. * * * Ördögi kör — úgy látszik mindenki csak a fogát szívja, és egymásra mutogat. Azóta megváltozott a földtörvény, nem lehet nevetséges áron megváltani egy-egy területet. A téeszeknek három lehetőségük van: megvásárolják — forgalmi áron —, berbe veszik, illetve hasonló adottságú földet adnak helyette. Jóval szimpatiku- sabb megoldás mindegyik, mint az eddigi — amelyik, lássuk be, kiszolgáltatottá tette, és megalázóan nevetséges helyzetbe hozta a hajdani tulajdonost. A mostani parlamenti viták is mutatják: nem lesz könnyű dönteni arról, hogy visszamenőleg hogyan kártalanítsák ezeket az embereket. A költségvetés és a téeszek helyzetét ismerve: szinte kilátástalan a dolog. Ennek ellenére „Pásztor- völgy-ügy” — akár akarják egyesek, akar nem: létezik... Doros Judit (El)gördülo dezsmaforintok Napjainkban az állandósult beszédtémák egyike a nyugdíjasok túlnyomó többségének sanyarú, már-már kilátástalan helyzete. A témát már ilyenolyan fórumokon rengetegszer körüljárták, de megoldás helyett mind ez idáig csak homályos és körvonalazatlan ígérgetések hangzottak el. Az új kormányzat persze lephet ez ügyben — voltaképpen ez elváras is az irányában —, mégis erős a gyanúm, hogy sok víz lefolyik még a Dunán, amíg az újságírók véglegesen kihúzhatják a témajegyzékükben ezt a problémát. Mivel csodák — jól tudjuk — nincsenek, jómaf ;am nem is az elesettek, az öreg napjaikra érdemte- enül a társadalom peremére sodródottak keserű sorsán szándékozom sopánkodni, bár kétségtelen, hogy ez is megérne egy misét. A lassan már kódösü- lő emlékképek közül mégis felszínre bukkan egy évekkel ezelőtti. Történt, hogy megszomjazvan, betértem egy fővárosi talponállóba, a Nyugati pályaudvar közelében. Egy fejkendős, töpörödött néniké — nem úgy festett, mint aki életét dologtalanul töltötte — zsebkendőiéből éppen aprópénzt számolt le a pultra, egy pohár megszínesített meleg löty- tyért, amit teának csúfoltak. A kiguberált apró szemlátomást nem volt elegendő a tizenvalahany forintos ár megfizetéséhez, mert a túloldalon álldogáló hölgy rosszallóan ráncolta szemöldökét, a világ minden kincséért el nem engedett volna egyetlen forintot sem. Végre a nénike fizetőképesnek bizonyult ugyan, mégis részvétlen tekinteteKtől kísérve, es végső soron megalázva somfordáit ki az ajtón. Ki-ki bizonyára még tucatszám tudná mesélni a hasonló, sőt még torokszorítóbb történeteket, hiszen az azóta eltelt évek még csak gyarapították a főként időskorú, nyomor szinten tengődök számát, akiknek „léte tipegve vánszorog”. Ezúttal mégis egy kevésbé ismert oldalról közelíteném meg ezt a fajópontot, megkísérelve, hogy rávilágítsak egy nyilvánvaló visszásságra, igazsagta- lanságra, amiről mintha mindenki elfeledkezne. Termékeny munkásévei során egy átlagosan kereső, átlag magyar aktív korszakában — számításaim szerint — úgy félmillió forintot fizet be társadalom- biztosítási járulékként. Némi akasztófahumorral ezt akár a középkori dézsma továbbéléseként is felfoghatnánk, hiszen minden tíz forintjából egyet beszolgáltat, persze úgy, ahogy a második ezredvég emberéhez illik: önként, civilizáltan és kulturáltan. Azt is hozzátehetném, bogy amennyiben egy rém agyafúrt, ám annál érzéketlenebb fiskális tudor kiötölné, akkor a tízből még sokkalta többet is beadhatnánk az államkasszába, mivelhogy más választásunk nemigen van. Egyelőre ennyit arról a fene nagy állampolgári szabadságunkról. Vajon mit kap az évtizedes elvonásért cserébe az egyszerű és egyszeri honpolgár? Kórházi ellátást és oktatást, amiért újfent csak ki kell nyitni az erszényét, és ba olyan szerencsés, hogy megéli az ötvenöt vagy hatvan évet, akkor néminemű nyugdijacskát, amiből mindent lehet csinálni, csak éppen elfogadhatóan és biztonságban élni nem. No, de mi van abban az esetben, ha valaki balszerencsés — a viszonylag korai balál nem egyedi jelenség társadalmunkban —, és legfeljebb egyet-kettot élvezhet nyugdíjaséveiből? Az általa beadott összegnak csak csekélyke töredékét kapja vissza, ráadásul a család is keresztet vethet erre a pénzre, bizony elf ördültek a fránya dézsmaforintok. Hogy hová, ne érdezzék... A méltányosság és az igazságosság azt diktálja, hogy a nyugdíjként ki nem fizetett forintokat a legközelebbi hozzátartozó kapja meg, egészen addig, amíg ilyen fellelhető, és csak akkor szálljon mindez a „kincstárra”, ha nincs jogos igénylő. Természetesen — figyelembe véve az infláció mértékét, valamint azt a körülményt, hogy az állam ezeknek a pénzeknek hosszú időn keresztül használója — az abszolút tisztességes az lenne, ha ne,m a nominál, hanem a reálértéket térítenék vissza. így legalább az utódok élete lenne némiképp gondtalanabb, és talán nem kellene kölcsönt kölcsönre halmozniuk, eladva a lelkűket is. Utóirat: Ezt a javaslatot a humánum diktálta, ezért bizonyos vagyok abban, hogy az uralkodó pénzügyi és jogi elvekkel összeegyeztethetetlen, és uy módon — országunk jelenlegi állapotában — kivitelezhetetlen. Buttinger László Kié legyen a volt MSZMP-székház Hevesen? A párt „el”, a rendőrség „ki”, a szülőotthon „be”... Mint az ország és a megye más részein, így Hevesen vita tárgyát képezte, mi legyen a volt MSZMP pártszékház további sorsa. Az épületre több szervezet és intézmény jelentette be igényét. Javaslatok érkeztek arra, hogy könyvtár, zeneiskola, rendőrség, TIT, felnőtt-továbbképző intézet, szabadidőközpont és autóklub költözzön a házba. Ugyanakkor a helyi népfront aláírásgyűjtési akciót is szervezett a szülőotthon visszaállítása érdekében. A tanács egyeztetett a helyi pártokkal és szervezetekkel, és ezután lakossági fórumot hívott össze. A kormány nem engedett Ennek résztvevői — egyhangúlag — a szülőotthon visszaállítását tartották a legindokoltabbnak. Ekkor néhányan támogatták azt, hogy a volt pártházat a rendőrség kapja meg. A vitában megfogalmazódott, hogy a pártház hasznosítását (úgymond komplex módon) a szülőotthon annyira áhított visszaállításával kell megoldani. Ugyanakkor tanulmányozni szükséges a jelenleg működő egészségügyi intézmények elhelyezését, szemügyre kell venni azt, hogy a szülőotthon hol alakítható ki a leggazdaságosabban. Mindezek ismeretében a végrehajtó bizottság a megyei tanácson keresztül azt javasolta a kormánynak, hogy a tanács kapja meg a volt pártszék- házat, mégpedig egészségügyi célra, továbbá, hogy saját hatáskörben dönthessenek az épület hasznosításáról. A kormány azonban ezt a hatáskört nem adta át, bár a javaslatot elfogadta. Időközben folyt az a vizsgálat, amely az egészségügyi intézmények elhelyezését, illetve átalakítását vizsgálta. Megfogalmazódott a szakemberek véleménye is, miszerint a pártház a szülőotthon céljára nem alkalmas, sőt más jellegű egészségügyi bázist is csak nagy költségráfordítással lehetne itt megvalósítani. A szülőotthon visszaállítását csak annak régi helyén javasolják, úgy, hogy az a későbbiekben — esetleg némi bővítés után — kisvárosi kórházként is működhessék. Indok: a romló közbiztonság Az MDF helyi szervezete és a lakosság egy része azonban azt kérte a tanácstól, hogy az a Heves városi Rendőrkapitányság kérését teljesítse, a következő indokok alapján. A lakosságot nyugtalanítja, hogy a környék köz- és vagyonbiztonsági helyzete romlik, a bűncselekmények száma állandóan emelkedik. Ezért a polgárok elvárják, hogy a rendőrség teremtsen biztonságot a munkavégzéshez, az élethez, a vagyon megóvásához, a gyermekek nyugalmához. Ezeknek a követelményeknek azonban a rendőrség — a korszerűtlen és rossz elhelyezés miatt — nem tud eleget tenni, s így elengedhetetlen, hogy technikai felszereltségük javuljon. Ezért javasolják, hogy a volt MSZMP székházat ők kapják. Ennek fejében viszont a tanácsnak adják át a kezelésükben levő valamennyi — a jelenlegi rendőrkapitányság, a volt munkásőrség, valamint a volt börtön — épületét. A pártház és a rendőrség épületei közötti értékkülönbséget pedig a belügyminisztérium a tanácsnak fizesse meg; s ebből finanszírozható a szülőotthon kialakítása is. További előny, hogy az épületek átadásával a majdani kisvárosi kórház léte biztosítható. Arról nem is beszélve, hogy a rendőrség átalakítás nélkül, tehát a leggazdaságosabban tudja a volt székházat birtokába venni. Az ügy tehát pillanatnyilag itt tart. Amennyiben a pártházat a kormány döntésének megfelelően — az egészségügyi felhasználás érdekében és a szülőotthon kialakítás miatt — a rendőrség kapná, úgy szükséges, hogy a tanács megszervezze az épületek cseréjével kapcsolatos teendőket, s az is indokolt, hogy kezdődjenek el a felmérések és az emh'tett átalakítások. A végleges megoldásra tehát még várni kell. (havas) A földhivatalok Újra a MÉM-hez tartoznak Szó szerint rendet teremthet a Minisztertanácsnak a földügyi szakigazgatási tevékenységéről és annak szervezetéről alkotott rendelete, amely a Magyar Közlöny idei 30. számában jelent meg. A rendelet ugyanis kimondja, hogy a földügyi szakigazgatási munka központi irányítását ezentúl a mezőgazdasági és élelmezésügyi miniszter látja el. Ezzel megszűnt a földhivatalok 1971 óta tartó kettős irányítása, amely szervezetileg a megyei tanácsokhoz csatolta a hivatalokat, míg szakmai feladataikat továbbra is a MÉM határozta meg. A MÉM szakértője szerint a Minisztertanács rendelete a földhivatali munka korszerűsítésének jogi alapot biztosító első lépés. Az utcaseprő Most, hogy megtörtént az egyik párt hirdette tavaszi nagy- takarítás, valamivel jobban kell figyelnünk az utcaseprőket. Ázokat az embereket, akiket a rendszerváltás minden bizonynyal érintetlenül hagy, nekik háborítatlanul sikerül átmenteniük magukat az új érába, ugyanúgy söprögetik majd az úttestet és a járdát, mint azelőtt. Persze kár lenne azt feltételeznünk, hogy az utcaseprők a rendszerváltás nyertesei, ők mindig vesztesek maradnak, takarítják utánunk a piszkot, ami állandóan ugyanolyan, legyen piac- gazdaság, vagy tervgazdálkodás, úgy tűnik ebből a szempontból ez mindegy. Megkérdeztük az utcaseprőt, hogyan vélekedik az első szabad magyar választásokról, hol képzeli el a jövőben a helyét, és mi-* lyen esélyeket lát koalíciós ösz- szefonódásokra. Kértük, meséljen eddigi életéről, hogyan jutott idáig, biztos háttérnek számít-e a családja, s ha akad szabadideje, szívesen pecázik-e a tóparton nyirkos nyári hajnalokon. Az utcaseprő csak rövid időre ütötte fel a fejét, elmormogott egy káromkodást hiányos fogsora között és egy hegyeset sercin- tett. írhatnánk azt is, hogy az utcaseprő nem mondott semmit, csak magában borongott; minek kell őt ilyenekkel zaklatni, ő nem tisztogat csak söpröget, tessék kitérni az útból. Manapság az utcák igen mocskosak. Nem elég, hogy a házak falán nem maradt hely a vakolatnak a sok választási plakáttól, az állampolgárok idült pártos dühüktől vezérelve előszeretettel le is szaggatják azokat és a sok színes fecnit konfettiként sodorja a járdán a könnyű tavaszi szél. Az utcaseprőnek nincsen egyszerű dolga, a lehetetlenre vállalkozik, amikor tisztára kívánja varázsolni a várost. Sziszifuszként veselkedik neki nap mint nap, s ha este a belvárosban korzózik, bánatosan veszi tudomásul, hogy megint nincs a munkájának látszata, s kedvesének nem meri bevallani, hogy ebben a körzetben ő az utcaseprő. Úgy tűnik, hogy ez a mostani tavaszi nagytakarítás is termel szemetet, néhány nap után már világosan látjuk, hogy hazánk nem csillog és villog, akár egy svájci utca. Várható, hogy ezért az utcaseprőket veszik majd megint elő és megkérdik tőlük: maguk mi a fenét csinálnak itt, talán csak nem azt hiszik, hogy most is a kommunizmusban lustálkodnak, gyerünk fiúk, gyerünk! És az utcaseprő akkor majd megint sercint egyet, hiszen ez az egyetlen amit tehet. (Fotó: Gál Gábor) Kovács Attila
