Heves Megyei Népújság, 1990. április (41, 1. évfolyam, 77., 1-23. szám)
1990-04-11 / 8. szám
április 11., szerda Költészet na 1990 MANAPSÁG - ÉRTHETŐ INDULATTAL, de nem mindig érthető és elfogadható gondolatisággal — szinte mindent megkérdőjelezünk, ami az elmúlt negyvenegynéhány esztendő terméke. Ám még ettől függetlenül is megkérdezhetné akárki, hogy ugyan mi szükség van a költészet napjára 1990-ben, mi szükség volt eddig, s hogy miért éppen a költészetnek van napja? Ezekre a kérdésekre nemcsak lehetséges, de szükséges is a válasz. VALÓBAN A PÁRTÁLLAM sztálinista szemléletének terméke lenne a költészet napja? Az időpont odasorolná, de a szemlélet nem. Ákárki volt is a kitalálója ennek az ünnepnek, s bármi volt is a szándéka vele: eredményében jót cselekedett. A magyar költészetben ugyanis a magyarság önmaga létét, nemzeti öntudatát ünnepelhette meg — bármilyenek voltak is a körülmények. S ez egyben magyarázat is arra, hogy miért éppen a költészet műneme kapta meg ezt az ünnepet. Nem kívánom le- kicsinyleni sem más irodalmi műnemek, sem más művészeti ágak, vagy tudományok teljesítményeit, amikor cáfolhatatlannak tartom azt, hogy a magyarság ez idáig önmagáról és önmaga megőrzéséről a legtöbbet költészetéből tudhatott meg. Ezt lehet erénynek tekinteni, lehet fogyatékosságnak, mégis így van. Erény azért bizonyosan, mert nem adódott kellő számú és értékű más anyag és értékrend, amely ugyanezt a fajta megismerést segítette volna. Mert hiszen gyönyörű az, ha egy népnek nagy költészete van, de az se megvetendő, ha tartósan normális társadalmi életre nyílik lehetősége, ha nem kell a puszta megmaradásért küzdenie, s ha minden gyermek olyan értékrendbe születik bele, és olyanba nő fel, amilyent nyugodt lélekkel elfogadhat a magáénak. Tudjuk, nálunk évszázadok óta a valóságos élet és a valódi közötti szakadékot elsősorban a költészet hidalta át. Ezért lettünk és maradtunk álmok álmodói? S ha igen, mi tehetünk róla elsősorban? Mátyás királynak éppen ötszáz évvel ezelőtt bekövetkezett halála óta — bármekkora volt is országunk területe — kis nép voltunk, amely nem rendelkezhetett a saját sorsával a saját belátása és akarata szerint, amelynek tehát állandóan alkalmazkodnia kellett az európai és ázsiai nagyhatalmakhoz, hogy megmaradhasson nyelvében és nemzetében is. S ha belegondolunk ennek az ötszáz esztendőnek a történelmébe, bizony kevés az olyan esemény, kevés az olyan időszak, amelyre büszkék lehetünk, s amire okkal, büszkék vagyunk, azok is rendre kudarccal vagy félsikerrel végződtek. A MAGYAR KÖLTÉSZET PONTOSAN ÁT- ÉREZTE és meglátta ennek a nemzeti történelemnek a valóságos menetét, látta a kiáltó hiányt, s így a sürgető feladatot is, s ennek felelt meg a reformáció írói és Balassi Bálint óta folyamatosan — bár természetszerűen változó tehetséggel. Mégis, a magyar felvilágosodás kora óta állandó a nagy magyar költészet árama, s ez létezik még akkor is, ha a mindenkori társadalomnak csak egy töredéke vesz róla igazán tudomást. Három évtizeddel ezelőtt, a költészet napjának megszületésekor „népszerű” volt a magyar klasszikus és kortársi költészet: még tízezer példány is elfogyott egy-egy jelentős élő költőnk új verseskönyvéből, s volt, amikor utánnyomásra is szükség volt, hogy jusson minden versbarátnak. Illyés Gyula, Weöres Sándor, Nagy László, Pilinszky János, Váci Mihály sikere részben a szuverénül gondolkodó művészet igazságerejének volt a következménye, részben pedig annak az olvasói fogékonyságnak, amelyet a hatvanas évek bizakodóbb, valódi fejlődést ígérő légköre erősített. Korántsem a bőség kosara jelent meg még előttünk, de valami hasonló a korábbi nyomor-évekhez képest, s a kenyér éhének csillapultával kezdett megmutatkozni éhe a szónak is; ígérkezett a szellem napvilágának eljövetele. MINDEZ MA MÁR TÖRTÉNELMI MÚLT. Más szinten ugyan, de Nyugat-Európával összevetve ismét csak a nyomor esztendei ígérkeznek a magyarság számbelileg döntő többségének közeli jö- vőjéül, s egy ilyen helyzetben a szép szó éhénél előbbrevaló a kenyéré. A kenyér követelésével vitatkozni nem lehet: mindennapi kenyerünk a legfőbb parancs. Egyet azonban nem szabad elfelednünk. Szép szó, költészet — és természetesen még sok minden egyéb — nélkül soha nem lesz elegendő kenyér sem. Petőfi Sándor nevezetes költeményében tudatosan használta a mindenki és a minden szavakat, mert bár voltak illúziói az eszményi társadalmat illetően, azt ő is pontosan tudta, hogy mindenki számára csak akkor jöhet el a bőség és a szellem világa, ha előbb egyeseknek (osztályoknak, rétegeknek) módjuk lesz anyagi és szellemi értékekben gazdagodni. A KILENCVENES ÉVEK nem úgy köszöntének hazánkra, hogy anyagi bőséget ígérnek. Ám abban bizonyosak lehetünk, hogy tudás nélkül, a szellemi értékek, s köztük a költészet birtokbavétele nélkül helyzetünk jóra nem fordulhat. Vasy Géza Mátyás Ferenc Tavaszlesen Rózsa Endre J.A. halálai Hát összevesznek rajtad is már! Akár egy zsák szénén. Ki egyként voltál hó hegyoldal és fölötte a lángoló nap; magad-roskasztó gondjaiddal eltűntél hirtelen. Kiloptad magad a világból! „Vannak lent elegen!” Szándékod foszlik értetlenné, a fa madár- s levéltelenné, alacsony szárnyak árnya s szennylé örvénylik helyeden. Vedd hát, vidd magadat az űrbe! „Az űri űr üres. Az ellentéteket megoldják majd, akik tudják: hol a csorbánk. Az isten eddig velem jól bánt. Helyemre senkit ne keress.” 1967-89 Szellő, mely földünket ringatod, Ég, ki esőt permetezel, s holtak lelkeit a keresztről könnyes szemünk elé tereled, ne bántsd az ibolya bimbóját, halaszd el a durva fagyot, koszorút fonunk homlokára hazánknak, hozd el tavaszod, ne bomolj fel, nyílj ki reménység a szabadság ölelésében, dühöngő gyűlölet felhői ne tornyosuljanak az égen. Hadd szívjuk magunkba a napfényt, virágozz hóvirág, kamillakör- menet, isteni példa nélkül teremteni a Duna-völgyben sem lehet, csak szégyenkezni, kihalni végleg, s temetni testet, szellemet, a tél-gyanakvás szakadékba lök, s elveszted saját hitedet. Nyílj ki bimbó, rügy, te vigasztalj, mondd el, hogy holnap tavasz van, értsék mindenütt, ez a kezdet, létünkre a bimbók szavaznak. Mert varjak közt az énekesmadár dala nem hallik ékesen, a károgástól elszürkül a táj s megfagyunk a tavaszlesen. Takács Imre Kikényszeré tett vallomás Bogarász lettem volna Óvilági Tücsökhercegem Kegyeiben, mintsemhogy lettem Alakoskodó költő - híján a hercegnek is. Maradék mundéromat már mégiscsak Arra vásítom, amibe belegabalyodtam. Ríva is iszom a tintalevest, eszem a papírmácsikot, írván csak a maradékkal, és csak a maradékra. Kiváló csillagász és ismeretteijesztó volt Monte-Degói Albert Ferenc emlékezete 1811.január 1-jén született az ausztriai Klagenfurtban. Itt kezdte el az elemi iskolát. Apját, aki katonatiszt volt, 1820-ban Egerbe helyezték. A kis Ferenc itt kezdett el a matematika és a természettudományok felé vonzódni. Ebben fontos szerepe volt Tittel Pálnak, a helyi Csillagda igazgatójának, akivel apja révén került kapcsolatba, ő ébresztette fel benne a csillagászat iránti érdeklődést. A tanulásra buzdította, szakkönyvekkel segítette. A Tittel Pállal való barátsága révén — akit 1824-ben a budai Csillagda igazgatójának neveztek ki — került 1825.április 11- én segéddíjas gyakornoknak a budai obszervatóriumba. Nagy lelkesedéssel ismerkedett a csillagászat világával. Már augusztus 18-án egy új üstököst fedezett fel. Még ebben az évben a pesti bölcsészkaron fényes sikerrel vizsgázott az „összes mennyi- ségtani tudományokból”. Néhány év múlva 1829.szeptember 9-én csillagászatból is eredményesen vizsgázott. Miután az eredetileg németül tudó fiatalember jól megtanult magyarul, ezen a nyelven írta csillagászati tárgyú cikkeit a Közhasznú Es- meretek Tárába. A tehetséges fiatal csillagász nevét csakhamar megismerték a főváros kiválóságai: Széchenyi István, József nádor és mások. 1831-ben, az alig húsz éves fiatalembert nagy csapás érte. Elhúnyt mestere Tittel Pál. Ezt követően ő vette át a Csillagda vezetését. 1833. februárjáig mintegy 10.000 megfigyelést végzett. 1835-ben az egyetem bölcsészkarán a bölcsészeti tudományok doktorává avatták. Miután 1835.május végén az intézmény igazgatói székét Mayer Lambert Ferenc foglalta el, Albert Ferenc mellette mint segédcsillagász működött. A kö- vetkeztő évben adjunktussá léphették elő. 1841 -ben pedig a pesti egyetemre a csillagászat, „a kortan” és a felsőbb földmérés tanárává nevezték ki. Ezeket a tudományokat ő tanította hazánkban először magyarul. Ezekben az években Európa több országát bejárta. Utazásai során számos tudományos kapcsolatot épített ki. 1842-ben a magyar orvosok és természetkutatók pesti gyűlésén színvonalas előadást tartott a kettős csillagokról. A következő évben addigi munkássága elismeréseképpen tagjai közé választotta a Természettudományi Társulat. Az 1848-49-es forradalom és szabadságharcban az idegen származású, az akkorra már íz- zig-vérig magyarrá vált Albert Ferenc, a budai nemzetőrség századosa lett. A vár 1849.májusi ostroma után megmentette a Csillagda megmaradt műszereit. Az osztrák hadbíróság a szabadságharc alatt vállalt szerepe miatt október 17-én egy évi várfogságra ítélte. Szerencsére azonban amnesztia révén rövidesen szabadult, de állás és kenyér nélkül maradt. A szabadságharc leverése után visszakerült Egerbe. 1851.április 15-én az érsek a csillagvizsgáló igazgatójának, s egyben a Lyceum könyvtárosának és tanárának nevezte ki. Az intézményben rendkívüli tanárként asztronómiát és német nyelvet oktatott. 1854-ben rendes tanári kinevezést kapott. A későbbi években matematikát, fizikát, geográfiát és statisztikát is tanított. 1871-ben, 50 éves korában mint tanárt nyugdíjazták. Mivel a helyi csillagvizsgáló műszerei ekkorra már elavultak, felújításukra pedig alig kapott pénzt, a csillagászat terén új eredményeket már nem tudott elérni. Ezért a meteorológia terén élte ki tudományos ambícióit. A Lyceum épületén már 1852-ben megfigyelő állomást rendezett be. Észlelési eredményeit rendszeresen közölte az Eger című hetilap hasábjain. Tanári és tudományos munkássága mellett szóban és írásban egyaránt foglalkozott az ismeretek terjesztésével. Főként csillagászati, földrajzi, meteorológiai'témákról írt és beszélt. írásai főként a Pesti Naplóban, az Idők Tanújában, az általa alapított Egri Értesítőben, az Eger című lapban jelentek meg. Például az utóbbi újságban írt 1863-ban ismertetőt „Hulló csillagok, tűzgolyók, meteorkövek” címmel. 1872.március 21-én arról értekezett, hogy „Lehetséges-e valamely üstökös összeütközése a Földdel, és mik volnának ezen események következményei?” 1874.október 8-án pedig a közelgő napfogyatkozásról írt cikket. A tudományos ismeretek terjesztésére felhasználta az akkortájt egyre-másra megjelenő naptárakat. Például az 1865-ben induló Egri Képesnaptárba mindig ő készítette a következő év csillagászati naptárát. Az ismeretterjesztésre felhasználta a magyar orvosok és természetvizsgálók vándorgyűléseit is. Közöttük a legnagyobb szerepe az 1868.augusztus 21- 29-e közötti egri gyűlésen volt. A rendezvény egyik titkára lett. Ő szerkesztette a találkozóról kiadott évkönyvet. A vándorgyűlés alkalmával jelent meg mindmáig használható munkája: „Heves és Külső-Szolnok egyesült vármegyék leírása” címmel. Említésre méltóak tankönyvei és szakkönyvei is. 1853-ban jelent meg Egerben Magyar Nyelvtan és Német Nyelvtan című nyelvkönyvei. „A mennyiség és természettani földrajz” című tankönyve 1862-ben látott napvilágot. Önálló munkákat írt a napfogyatkozásról, a naprendszerről. Megjelent „Népszerű csillagtana”, „A szakcsillagászok kézikönyve”. írogatott verseket is. Ezenkívül 21 kötetnyi jegyzetanyaga maradt fenn. Már idősen, 1872-ben vármegyei tanfelügylőnek nevezték ki. Munkáját rendkívül lelkiismeretesen látta el. Iskolalátogatási tapasztalatait az „Eger” című újságban rendszeresen közzétette. 1883.augusztus 9-én húnyt el. Az íróasztalánál érte a halál. A Hatvani temetőben hántolták el. A Széchenyi-út 2.szám alatti házon, amelyben élt, emléktáblát helyeztek el. Utca is hirdeti emlékét. Szecskó Károly Jó irányban Kétszeres kíváncsisággal figyeltem a 168 óra legújabb programját. Ez érthető, hiszen legutóbb — véleményem szerint joggal — kifogásoltam Mester Ákos felelős szerkesztő elbizonytalanodását, hangsúlyozva azt, hogy ha valakinek nem kell szégyellnie múltját, következetes igazságkeresését, akkor 6 azon kevesek közé tartozik, akik folyvást diplomatikusan, de határozottan képviselték gondosan, részrehajlás nélkül kialakított álláspontjukat. Nos, aggályoskodásom az április 7-i választási kampánycsöndben egyértelműen eloszlott. Eleinte attól tartottam, hogy politikai purparlék híján nem lesz mivel megtölteni az adásidőt. Szerencsére már a tartalomjegyzékből kiderült, hogy erről szó sincs. Voltaképpen az történt, hogy a gárda visszanyúlt a ma is megbecsülésre méltó hagyományokhoz, s azokra építve, azokat továbbfejlesztve állította össze a kétségkívül vonzó és tartalmas kínálatot. Tudom, hogy csak ez az egyfajta út létezik, a valamirevaló, az autonóm személyiségüket sértetlenül megőrző zsurnaliszták számára. Ha kizárólag Justiciára tekintenek, ha mellőzik a szubjektív szempontokat, akkor nem bátortalanodnak el, akkor az a hivatásérzet, az az oknyomozó szenvedély vezérli mindnyájukat, amely nélkül csupán létfenntartás, pénzkeresés, lélektelen rutin a lapkészítés, a rádiós újságcsinálás mechanizmusa. Ha mindehhez társul a tetten érhető emberség, illetve bölcsesség is, akkor ezeket a jelzéseket valamennyi tisztességes polgár veszi. Ráadásul nemcsak befogadja az információkat, hanem ezek kapcsán nézetei is formálódnak, csiszolódnak. Nem rossz módszer a beszédes adalékok felsorakoztatása. Elég csak a Referens Kft.-t bemutató riportot említeni. Ebben a blokkban nyilatkozott Szabó László, a Népszabadság hajdani vezető munkatársa, a Kék fény egykori gazdája is. Az okos faggatás révén kiemelte: számot vetett múltjával. Nem kívánt hiteltelen kollegaként dolgozni, ezért még az elmúlt esztendő derekán búcsút mondott cégének, s önként távozott a Szabadság téri székházból. Megvallom: számomra megnyerő az effajta sumákolás nélküli, őszinte mérlegkészítés, s azt is természetesnek tartom, hogy tapasztalatainak gazdag tárházát ezentúl a bűnmegelőzésnek szenteli. Kár, hogy jó néhányan e helyett a gyomorfacsaró átmentési kísérleteket, a kaméleonkodást választják, megfeledkezve arról, hogy azokat a jelképes váltókat egyszer csak benyújtják. Nekik is. Mikrofon elé állt Berecz Frigyes, a volt miniszterelnök-helyettes, illetve ipari miniszter is, aki mindössze három hónapig nyugdíjaskodott, s ezt követően elfogadta a felkérést, visszament régi helyére, s a BHG vezérigazgatója lett. Hozzáértését, tájékozottságát senki sem vitathatja, legfeljebb azt az átváltozást kérdőjelezhetjük meg, amit hamarosan megjelenő könyvében hirdet. Az a fegyelmezett pártmunkás, aki meglehetősen gyorsan szakított — midenesetre ezt propagálja — rokonszenvesnek egyáltalán nem minősíthető beidegződéseivel. Istenem, ha ennyire egyszerű lenne a világ... Kérdésözön Egyre színesebbé, érdekesebbé, izgalmasabbá, fantázia ser- kentőbbé válik a Világóra,a külpolitikai újságírók heti magazinja. Vasárnap Szalay Zsolt főszerkesztő „menedzselte” a vonzó ajánlatot. Ezúttal kérdések özöne hangzott el. Többek között a litván dilemmáról, e nép függetlenségi törekvéseiről, a gorba- csovi reagálás ellentmondásairól, a Fehér Ház küldetésszerű reflexióiról. Ilyen töprengésre késztető szemszögből vetették fel a német egyesülés problémáit, a két nagyhatalom még megoldatlan vitáit. Tetszik — azt hiszem mások is így vélekednek — az ilyen megközelítés, mert latolgathatjuk az esélyeket, összevethetjük a pro és kontrákat, azaz akaratlanul is szélesedik látókörünk. Az sem mellékes, hogy a közérthető ismeretgyarapítás révén százezrek leshetnek be a kulisszák mögé, oda, ahol a holnapok históriája születik Talán elégedettségünkre... Pécsi István Az Új Misszió áprilisban Húsvétira készülve Az ünnep jegyében íródott az egri egyházmegye hívei katolikusfolyóiratának, az Új Missziónak áprilisi száma. A bevezető írás Pázmány Péter húsvéti prédikációjából idéz részleteket. Az e hónapi imaszándék: ’’Hogy a keresztények a huszadik század utolsó évtizedében egyesítsék imáikat és erőfeszítéseiket, hogy Jézus Krisztust jobban megismerjék és szeressék. ” A lap interjút közöl dr. Seregély István egri érsekkel Parázs István tollából, Elindulni a keresztény társadalom felé címmel. A szegények orvosáról ír Ba- lássy László: Batthyány Stratt- mann László századunk első felében tevékenykedő híres szemorvos volt, az ő munkásságát és kegyeletes cselekedeteit ismerteti a cikk. Tudósítás olvasható Casaroli bíboros egri látogatásáról, az egyháztörténeti fejezetben, Sztálin halálának és a Ráko- si-rendszer megingásának évében (1953-ban) történt, az egyházat érintő hatósági túlkapásokról írnak. Antalóczi Lajos elmélkedése A három angyali jelenés címet viseli. Beszámoló olvasható még a cserkészéletről, a szerencsi vár bibliakiállításáról, s a folyóirat főszerkesztője, Czoborzy Bence Mátrai Benedek plébánosnak, egri egyházmegyés papnak az Új Missziót bíráló soraira válaszol. Ebből idézünk: ”A papság és a hívek legnagyobb része örömmel fogadta, hogy az elmúlt több mint negyven év szégyenletes egyházpolitikája után új hajtásként megjelenhettek katolikusfolyóiratok. Ezek a lapok igen nehéz anyagi és tárgyi feltételek mellett dolgoznak. így vagyunk ezzel mi is. Az a 340 ezer forint, amit kizárólag az egyház- községek és a segítő hívek egyszeri adományaként kaptunk, e folyóirat fenntartásához nagyon kevés... Valóban kezdeti lapszámainkban kevesebb egyházmegyei anyag szerepel, mintamenynyit mi is szerettünk volna. Személy szerint egyikünk sem rendelkezik autóval, s a hat megyéből álló egri egyházmegyéről igen nehéz az újságírónak busz- szal, vonattal közlekedve tudósítani. Nemrég jutottunk csak el odáig, hogy vásárolhattunk egy használt személygépkocsit. Bízunk benne, hogy ezek után növekedni fog az egyházmegye életét bemutató cikkek száma. Ezt utóbbi lapszámainkban egyébként már ön is tapasztalhatta. ”
