Heves Megyei Népújság, 1990. április (41, 1. évfolyam, 77., 1-23. szám)
1990-04-07 / 5. szám
— Hírlap, 1990. április 7., szombat HÉTVÉGÉ 'nj hérdés U válasz Antal Imre: „Tudok én nagyon szomorú is lenni...” — Halló, kedves Antal Imre! Ha hinni lehet a lexikonoknak, akkor ön Hódmezővásárhelyről származik. Ez a tipikus alföldi város nagyon-nagyon sok művészt, ismert személyiséget adott az országnak, a világnak. Mit gondol, mindez minek köszönhető? — Nos, való igaz, hogy onnan származom, akárcsak az, hogy a város valóban egy jó kis televény. De hogy mi lehet az oka annak, hogy az átlagosnál több művészember került ki Vásárhelyről, azt nemigen tudom megmondani. Annak idején volt ott egy nagyon kedves tanító, akinek az volt az elmélete, hogy Hódmezővásárhelyen tulajdonképpen nem is a honfoglaló magyarok éltek, hanem egy sajátos nép. Na, persze, ez egy délibábos elmélet... De annyi tény, hogy ténylegesen sok festő, muzsikus, énekes, író, színész érkezett arról a településről. — Az rendkívül sokak előtt ismeretes, hogy az ön zongoraművészi karrierjét — amely úgy indult, ahogyan arról csak álmodni lehet — a jobb kezének betegsége törte derékba. Nyilvánvaló, hogy ezzel a ténnyel nem volt könnyű szembesülni. Hogyan tudta mégis túltenni magát ezen? — Természetesen ez borzasztóan nehéz volt... De mivel — hogy.is mondjam csak — a rideg tények kényszerítettek erre, muszáj volt valahogy tűltenni magam a dolgon. Ha valakinek amputálják az egyik lábát, azt is el kell valamiképpen fogadnia, mást nem tehet, mert hát nincs ott az egyik lába. Racionálisan persze nehéz ezt belátni, de — ahogyan szokták volt mondogatni — az idő, a „gyógyító idő” segít... — Valamelyik nyilatkozatában úgy fogalmazott — ha jól emlékszem, akkor Friderikusz Sándor faggatta önt —, hogy a televíziózást nem tartja túlontúl komoly foglalkozásnak, hiszen ott lényegében semmi mást nem kell csinálni, csupán beszélgetni. Még mindig ez a véleménye? — Igen. Nézze, azt, hogy én diskurálok valakivel valamiről, valóban nem tudom olyan szakmának tekinteni, mint egy orvosit, ügyvédit, stb., stb. Ámbár időnként azért látnom kell, hogy mégiscsak van ebben a dologban valami komolyabb, de számomra ennek ellenére sem tűnik nagy feladatnak. Hogy az egész semmi, azt csak azért nem mondom, hogy meg ne sértsem a kollégáimat... Viszont azt sem hallgathatom el, hogy ebben' a közegben jól érzem magam. — Akár komoly foglalkozásnak ítéljük meg a televíziózást, akár nem, annyi bizonyos, hogy a nézők a képernyőn egy örökké vidám, jópofa, fölöttébb szórakoztató Antal Imrét látnak. Kíváncsi lennék arra, hogy ez a kép mennyire fedi a magánéletben „szereplő” A ntal Imrét? Továbbá az is érdekelne, hogy ön felké- szül-e előre a tévébeli produkciókra, avagy inkább improvizál? — Hát, aki ismer, az tudja, hogy amikor nem egyedül vagyok, akkor tényleg meglehetősen vidám, mondhatni szórakoztató vagyok. így ismernek a barátaim, a kollégáim, mindenki.. De tudok én nagyon szomorú is lenni, noha az alaptermészetem inkább a vidámság, az oldottság felé mutat. S az is igaz, hogy az a jó, ha az ember tévébeli személyisége minél kevésbé távolodik el a hétköznapitól. Ha valaki a kamera előtt elkezd viselkedni, vagy másnak akar látszani, mint amilyen, akkor baj van, s ezt a néző is azonnal észreveszi. Ami a felkészülést, illetve a rögtönzést illeti... Nem szoktam előre felkészülni, tehát valóban az improvizációra támaszkodom. Éppen ezzel őrjítettem meg először a rádiós és televíziós kollégákat. Ők ugyanis megkérdezték^ műsor előtt, hogy na, mivel kezdesz... Én meg csak annyit feleltem, hogy mit tudom én, de majd ha azt mondjátok, hogy tessék, mehetünk, akkor majd csak kitalálok valamit... — Tagadhatatlan, hogy a humorának nagy sikere van a nézők körében. Talán ez az egyik oka, hogy ön feltétlenül a népszerű, kedvelt emberek közé tartozik. Egyrészt az izgat, hogy ön miként éli meg ezt a népszerűséget, másrészt pedig az, hogy ebben a zaklatott világban is „vevők-e” az emberek a humorra, a viccre? — A népszerűség — természetesen — nem rossz dolog, de azért — s ezt sem szabad letagadni — olykor-olykor terhes is. Mert van olyan, hogy az ember inkább egyedül szeretne lenni, de nem lehet, mert felismerik, s egy kicsit „inzultálják”... De ezzel nem azt akarom mondani, hogy nem vagyok hálás az emberek szeretetéért. A kérdés második részével kapcsolatban az a véleményem, hogy az emberek a nehézségek dacára is szeretik a humort, örülnek a vidámságnak. Ezt — egyebek mellett — onnan is tudom, hogy nem olyan régen belementem életem nagy kalandjába, s elvállaltam egy szerepet egy zenés színdarabban. A Meseautó című régi film színpadi változatát adjuk elő. Ez egy igazi — s ezt minden bántó szándék nélkül mondom — harmincas évekbeli limonádé... És valami mérhetetlenül nagy sikere van. Már hónapokra előre elkeltek a jegyek az előadásra, s pótszékekkel megy a dolog. Érdekes, hogy fiatalok is nagy számban jönnek megnézni minket, holott nekik nemigen lehetnek emlékeik a filmmel kapcsolatban. Mindezt azért meséltem el, hogy igazoljam, igenis, az emberek igénylik a felhőtlen ki- kapcsolódást, a nevetést... — Tegyük fel, hogy ön valamiképpen országgyűlési képviselőlesz. Vajon mit mondana honatyaként a parlamentben? Egyáltalán: hogyan vélekedik a napjainkbeli történésékről, a hazai politikai életről? — Én honatyaként aligha szólalhatnék fel, mert nem vállalnék képviselőséget. Nem, mert tisztában vagyok azzal, hogy az új parlamentben a képviselőség már önálló foglakozás lesz. Én viszont ezzel nem tudnám lekötni magam, arról nem is beszélve, hogy én párttag sem voltam soha, mert a párt jegyeimet egyszerűen képtelen lennék elviselni. Önálló és független szeretek lenni... Majd én eldöntőm a dolgot, ne a párt döntse el helyettem... S hogy hogyan látom a politikát? Fantasztikusnak, szinte hihetetlennek tartom, ami nálunk és a környező országokban ilyen rövid idő alatt végbement. De ugyanakkor egy kicsit félek is. Félek, hogy szalmaláng indulatokkal megint elrontjuk ezt a káprázatps lehetőséget... Jó lenne, ha nem lenne igazam, s egyszer végre higgadtan, okosan, európai módon cselekednénk. — Végezetül azt árulja el, hogy amikor nem tévézik, mivel tölti a szabad idejét, mi jelent az ön számára igazi kikapcsolódást? — Igazi kikapcsolódásra alig- alig van időm. De ha mégis akad, akkor szívesen olvasok, meg van egy kicsi kertem, ahol nagyon szeretek a növényekkel pepecselni. S ott van a mindennapos zenehallgatás... Sárhegyi István Michal B. Jagiello: A tolmács Kollektívánk tűzbe-lázba jött, amikor tudomást szereztünk arról, hogy vállalatunk tolmácsot alkalmazott, mivel az adminisztráció túlburjánzásáról, reformellenes tettekről, az eszközök hiányáról, stb. suttogtunk lépten- nyomon, ezért a vállalat szempontjából mindenképpen égető szükség volt olyan tolmácsra, aki egyetlen egy idegen nyelvet sem beszél. Szerepéről az év első munka- értekezletén bizonyosodtunk meg. Szerényen helyet foglalt az igazgató mellett, és feszült összpontosítás tükröződött az arcán. — A jelenlegi időszakban — fogott hozzá az igazgató — a termelési-beruhzási vállalkozások területén bizonyos meghatározott és nem túlzottan előnyös tendenciák ütötték fel fejüket a konkrét mutatók vonatkozásában, melyeket objektív külső tényezők idéztek elő... — Az igazgató asz’ongya, hogy szar a helyzet — mondta a tolmács. — A foganatosított mobilizá- ciós tevékenységek széles skálája viszont pozitív hatást gyakorolhat a változások körére aktív szerepünk területén a gazdasági élet egészében — folytatta az igazgató. — Asz’ongya, hogy majd jobb lesz — fordította a tolmács. — A bevezetett intézkedések szükségessé teszik, hogy dolgozó kollektívánk az gddigieknél is aktívabban kapcsolódjon bele a mélyreható minőségi és mennyiségi változások folyamatába a vállalat területén, és előirányozzák a gazdasági folyamatok megváltozott működési feltételeinek figyelembevételét is... — Asz’ongya, hogy többet kell melózni — mondja a tolmács pillanatnyi gondolkodás után. Az igazgató hálásan pillantott rá. — A szándékainkat tartalmazó csomagterv megvalósítása a most felvetett kérdések széles skálájának összefüggésében rendkívül lényeges számunkra, és a gyakran meggondolatlan megközelítésből adódó szubjektív, illetve objektív jelenségek sodró áramlatában valamennyi dolgozónak kettőzött erővel kell tevékenykednie... — Süket duma az egész! — fordította a tolmács tömören. A gyűlés után felhagytunk a zúgolódással. A tolmács hivatása valóban nemes és hasznos. Lengyelből fordította: Adamecz Kálmán Csak az órája bánja Hátizsákkal az inkák földjén Hát nem egyszerű? Az ember feltesz egy konzervekkel tömött hátizsákot a vállára, aztán hipp- hopp, máris Peruban terem. — Hatéves voltam, amikor olvastam Machu-Pichuról, az inkák titokzatos városáról. Akkor elhatároztam, hogy egyszer még megnézem magamnak ezt a világcsodát. Néz rám Dala László gyöngyösi erdőmérnök, arra várva, hogy hangosan felnevetek-e. Nem teszem. Már ismerem őt. Tudom, hogy egyik szenvedélye a „világjárás”. De hátizsákkal Peruba..? — Azt mondták az ottani magyarok, hogy biztos halál, amire vállalkozom. Ott mindenki fegyvert hord magával, és a gyilkosság a mindennapok velejárója. — Mégsem állt el a szándékától? — A magyar konzul, Balázs József atzt mondta, hogy az elmúlt héten elég sok embert megöltek, valószínű egy kis „csend” áll be ezután. Ennyi biztatás elég volt a mi világjárónknak ahhoz, hogy útra keljen. Amikor elindult itthonról, volt összesen 300 dollár a zsebében. Ebből akart megélni egy hónapon át. Mint a példa is bizonyítja, ez sikerült is neki. De hogyan? Úgy, hogy a hegymászó szövetség forintért megváltott minden repülőjegyet, például. Igaz, mindjárt az út elején kellemetlenség érte. A vonat mozdonya, amely Moszkvába vitte, a nyílt pályán leégett. Helyébe küldtek egy másikat, és az visszatolta őket a legközelebbi állomásra. A néhány órás „extra esemény” ellenére is pontosan érkeztek Moszkvába, és így nem késték le a repülőgépet. Február 5-én indult itthonról, és két nap múlva már Havannában élvezte az életet. — Úri módon éltem, mert ott a forintom komoly valutának számított — idézi fel azokat a napokat. — Rengeteg magyar volt kint, főként egyetemisták. Egy éjszakára még egy magyar házaspár is befogadott, mert egyetlen szállodában sem kaptam helyet. Ott pihentem le, ahol tudtam. De Pina del Rióban és Vináles- ben 84 forintért jutottam kényelmes kempinghez. Ha már Kubában járt, nem hagyhatta ki a világhírű karsztvidéket. Mert... ott volt. Elteltek a kubai szép napok, és következett Peru. A gépen ösz- szeismerkedett néhány ifjú magyarral. Mindjárt nem volt egyedül. Limában megkeresték Kovács Andrásékat, akiknek az édesanyja itthonról születésnapi ajándékot küldött. Tessék..? Jól olvasták: a kis társaság egyik tagja ugyanis pont Kovács néni szomszédságában él itthon, és amikor a néni megtudta, hogy az ifjú Limába készül... Igen, ilyen egyszerű ez is. — Küldenék az Andris gyereknek egy kis apróságot, elvinnéd, édes fiam? • Ki mondana erre a szelíd kérésre nemet? Van vagy huszonegy-néhány magyar család Peruban. A születésnapi fogadáson többjükkel megismerkedett a gyöngyösi er- dészmémök. Innen kezdődött az igazi kaland. Vonattal, autóbusszal szelte át a perui tájat. Eljutott Aro- quipaba, amely egy kétezer méter magasságban elterülő sivatag 800 ezer lakosú városa. Majd Puno következett. A Titicaca-tó már 3800 méteres magasságban található. A volt inka főváros Cusco ámulatba ejtette. Itt a spanyol barokk és az inka ősi építkezés remekei találkoznak össze. — Majdnem ellopták a fényképezőgépemet, amit magamnál tartottam ugyan, de az ottani zsebesek valóságos művészei a szakmájuknak. Még szerencse, hogy az Utolsó pillanatban észre1 vettem a dolgot. Az órám azonban eltűnt. A zsebemben tartottam, mert azt mondták, esetleg a karommal együtt vágják le rólam, ha valakinek megtetszik. Még szerencse, hogy ennyivel „megúsztam” a dolgot. Következett az úgynevezett inkaút, amely 88 kilométer mindösszesen, és három napjába tellett a bejárása. Amiket ott látott..! Csak ámuldozva tudott beszélni róluk. Rengeteg a régi inka-építmény. A falakat 6x8x18 méteres sokszögletű kövekből rakták, minden kötőanyag nélkül. Olyan pontosan illesztették őket egymáshoz, hogy közéjük egy cigaretta papírt sem lehetett becsúsztatni. — A csúcs volt álmaim városa, Machu-Pichu. Az inkák ide menekültek a spanyolok elől. Háromszáz évig a dzsungel borította be, és csak 1911-ben fedezték fel. Abban a könyvben, amit gyerekkoromban olvastam, volt egy fénykép erről a városról. Most én is csináltam egy fényképet ugyanarról a helyről, ahonnan az egykori fotós fényképezett. Itt következett egy kis történe- tecske az emberi lélek romantikájáról. — Ahogy ott álltam, elkezdtem beszélgetni apámmal. Elmondtam neki, hogy nagyon boldog vagyok és büszke arra, hogy eljutottam arra a helyre, amiről ő is annyit álmodott hajdanán. Ugye, meg tudják érteni ezt a helyzetet? — Legközelebb hová visz az útja? — Ezt a kérdést nem lehetett kihagyni. — Úgy emlékszem, egy évvel ezelőtt Skandináviát emlegette Dél-Amerikát követően. — Az nagyon drága lenne. Nepálba megyek, ha minden igaz. — Persze, ha már nem Skandinávia, akkor átugrik ide, a szomszédba, Nepálba. Nem rossz! Abban állapodunk meg, hogy Nepál után ismét találkozunk. Akkor is elmondja majd az élményeit a hátizsákos gyöngyösi világjáró. G. Molnár Ferenc Intm kikerült medvebocs Santiilana del Mar, Spanyolország: Tekintetét gondozójára függesztve, nagy igyekezettel cumizza az üvegből a tápszert a helyi állatkertben 1990. januárjában született medvebocs, „akit” február 20-án vettek ki az inkubátorból. A mac- kófití két, szintén fiú testvérével csatlakozhat az állatkert népes medveközösségéhez. (MTI-Press Képszolgálat)