Heves Megyei Népújság, 1990. április (41, 1. évfolyam, 77., 1-23. szám)

1990-04-07 / 5. szám

Hírlap, 1990. április 7., szombat Hírlap-HÉTVÉGE 7. Új Toyota autó Japán: A Sera, a japán Toyota autógyár első olyan felfelé nyíló aj­tajú modellje, amely sorozatgyártásban készül. Az üvegtetős hajlított üvegből készült hátsó fallal ellátott, 3,8 méter hosszú négyüléses ku­pét 1990 márciusában mutatták be. Az áramvonalas csoda másfél li­teres motorja 110 lóerő végteljesítményre képes. A kézi váltású, ötse- bességes modell ára 10700, a négysebességváltós megoldásé 12500 dollár lesz. (Telefotó — MTI Külföldi Képszerkesztőség) Peches szerencsések Bölcsőtől a koporsóig Az utolsó állomás népszokásai Leküzdhetetlen akadály elé állította a sors az indiai Kerala ál­lam lottóigazgatóságát. Már minden előkészületet megtettek a födi] ünnepélyes átadásához — a tévé, a rádió, a lapok mozgósít­va hiszen irigylésre méltó az is­meretlen lottózó szerencséje. A boldog nyertes azonban nem je­lent meg szelvényével a nevet és címet tartalmazó boríték kinyi­tásánál. A Hindustan Times sze­rint ennek transzcendentális oka volt: a két személyre szóló euró­pai utazást, valamint a legújabb típusú Toyota kocsit Krisna nyerte, a hindu vallás istene. Az előzmény: az egyik szentély pap­jai, miután nem tudtak megálla­podni, hogy milyen néven szere­peljenek a szelvényen, Krisnát jelölték feladó gyanánt. Nyertek. Sajnos, a főnyeremény nem ru­házható át... Az emberi élet legtitokzato­sabb, legdrámaibb sorsfordulója az elmúlás, a halál. Nem csoda hát, hogy az élet utolsó állomásá­hoz számtalan népszokás, hiede­lem fűződött a régebbi korok­ban. Már az új házasokat is emlé­keztették az elmúlásra. A me­nyecske eltette menyasszonyi ru­háját, mert azt szánta — palóc­földi kifejezéssel — „halóruhá­nak”, s a vőlegény ingét is hason­ló céllal rakták a láda fenekére. Idős asszonyok, férfiak évekig gondosan vigyázták azt a ruhát, öltözetet, amelyet halálukra tar­togattak. Legtöbbször drága, díszes, ünnepi holmi volt ez, mert a falu számon tartotta, kit milyen ruhába öltöztettek a ha­lotti ágyon, s megvetették azt, aki a hozzátartozójának, család­tagjának nem adta meg a kellő végtisztességet. A halál közeledtéről is számos hiedelem járta. Ha a kutya voní­tani kezd, ha bagoly jelenik meg ,a kéményen és huhog, ha a búto­rok recsegnek-röpognak — ez mind a halál közeledtét jelezte. Különösen az álmok voltak al­kalmasak a haláleset megjósolá- sára. Bagollyal álmodni — halál; kemencével álmodni — távoli rokon fog meghalni; s ha ál­munkban pap jelenik meg, köze­li rokon távozik az élők sorából. A halálos betegről, a haldok­lóról való gondoskodásnak is megvoltak a maga törvényei, szokásai. A haldokló feje alól a tollal tömött párnát kivették, s ha a beteg lekívánkozott a földre, szalmazsákkal, lepedővel együtt tették le, vagy pedig földre terí­tett szalmára fektették — mond­ván: úgy „könnyebben tudott meghalni” !s csak a halál beállta után emelték vissza az ágyra. Amikor örökre lehunyta szemét a megboldogult, a házban meg­állították az órákat, a tükröket, a fényes csillogó felületeket ken­dővel letakarták. Az Ipoly men­tén, ha a gazda halt meg, az istál­lóban elengedték a jószágot, „hogy az elhunyt lelke megnyu­godjék”. A halottas házban tüzelni, főzni nem volt szabad, legtöbb­ször a rokonság valamelyik tagja látta vendégül a megboldogult háza népét. A halottat először megmosdatták, majd felöltöztet­ték. Mosdóvizét olyan helyre ön­tötték, amerre senki sejárt, mert azt tartották, hogy sárgaságot kap az, aki keresztülmegy rajta. Egyes vidékeken azokat a ruhá­kat, amelyeket élete utolsó per­ceiben használt a megboldogult, elégették. Elterjedt szokás volt az is, hogy az ünneplőbe öltözte­tett halott lábára húzott csizmá­ról levették a patkót, hogy ne ko­pogjon, ha a temetés utáni éjsza­ka hazamegy látogatóba. A halott „hazajárását” babo­nás szokásokkal próbálták meg­akadályozni. A legismertebb kö­zülük az a furcsaság, hogy az el­hunytat mindig lábbal kifelé vit­ték ki a házból, hogy ne találjon haza. Hasonló céllal a kedvenc tárgyait — családfőnél például a pipáját — rakták be a koporsóba. A halálesetet a papnál azon­nal bejelentették, és meghúzat- ták a harangot. A harangozás el­sősorban a közelben lévő és ólál­kodó lélek elűzését szolgálta, de híradás is volt. Árokszálláson például amikor megszólalt a ha­rang, a templomtorony két abla­kán át a halott nevét is kikiáltot­ták. Szinte valamennyi vidéken szokás volt a felravatalozott ha­lott virrasztása. Rokonok, isme­rősök, egyes helyeken felkért virrasztó asszonyok gyűltek ösz- sze abban a szobában, ahol a ha­lott feküdt. Imádkozással, teme­tési énekekkel búcsúztatták a megboldogultat, így virrasztot- tak mellette reggelig. Amíg a ha­lott a lakásban volt, az ablakokat nem nyitották ki, még az össze­söpört szemetet is tilos volt ki­vinni. A temetés lebonyolításáért a halott legközelebbi rokona, jó barátja, szomszédja, sok esetben a család megbízottja — Sajó menti elnevezéssel a „fugerátor” felelt. Gondoskodott koporsó­ról, a halott felöltöztetéséről, a sír megásásáról, a temetési cere­móniáról, a papról, a búcsúbe­széd főbb adatairól. A temetési szertartásnak is minden vidéken megvolt a világi rendje, amely megszabta, ki állhatott a halott fejénél és közvetlenül a koporsó mellett, s kinek kellett a népes rokonságból távolabb állnia. A temetést számos vidéken ha­lotti tor követte. Régebbi száza­dokban ezt a ceremóniát a teme­tőben tartották. A háznál rende­zett torban az asztalnál egy üres helyet hagytak a halott részére, az asztalon pedig egy üres tá­nyért, amelybe aztán a felszol­gált ételekből is raktak. A legény-, leánysorban el­hunytat lakodalmi pompával, vőfélyek, koszorúslányok kísé­Halottsiratás (Nyáraszó, 1941) rétében temették, és egy-egy is­merős legény vagy lány játszotta el a vőlegény, a menyasszony szerepét. így aztán a temetés, a halotti tor a zenészek közremű­ködésével gyakran zenés vigas­sággá nőtt. A temetés után a gazdag, te­hetős családokban hozzáláttak az elhunyt végakaratának a telje­sítéséhez, a vagyon felosztásá­hoz. Nem szabad megfeledkezni arról, hogy régen a végrendele­teknek csak egy kis hányadát foglalták írásba, a szóbeli vég- rendelkezés legalább olyan gya­kori volt, mint az írásbeli. Ha­gyománytisztelő helyeken a szó­beli végrendeletet az örökösök éppúgy megtartották, mint az írásbelit, különösen, ha az abban foglaltakat a helyi szokások is megerősítették. Kiss György Mihály Út a csillagok felé Kezdetben vala a fantázia — Négyezer éves a babiloni „sas” — Az Opel 60 éve próbálta ki az első rakétamotort A barlangja előtt tüzet csináló ősember minden bizonnyal ámulattal bámulta a feje fölött ragyogó csillagokat, ő maga — idegen jövevény lévén a Földön — a körülötte lévő világot sem is­merte, és még a közvetlen kör­nyéket is csupán nagy veszedel­mek és félelmek közepette jár­hatta be, hiszen ellenségei voltak a vadállatok, úgyszólván az egész természet. Évezredek telhettek el, amíg megszületett az első fegyver — a pattintott kő, a dorong —, meg­barátkozhatott a tűzzel, a vízzel, az elemekkel, és uralma alá fog­hatta az állatok egy részét. Annyi bizonyos, hogy a homo sapiens, amióta világ a világ, és amióta ő létezett, mindig rettegő kíváncsisággal kémlelte a csilla­gos eget, az égboltot, és sohasem tett le arról a szándékáról, hogy eljusson a csillagokig. Négy ezredév előtti babiloni kéziratból olvashatjuk, hogy egy merész ha­landó „sas hátán” emelkedett a csillagok fölé. Ki gondolná, hogy már Kr. e. a II. évszázadban Me- nippos görög író leírta az első Hold-utazás történetét. Nem is szólva arról, hogy Pitagorasz azt tam'totta a tanítványainak, hogy a Földön kívül más égitesten is léteznek élőlények. Ezek után már úgy istenigazából meg sem kell döbbennünk Kopernikusz, Kepler, Galilei forradalmian új elméletein, amelyek azután a fantázia szárnyalásának igazán tág teret engedtek. Igen! A táv­cső feltalálása a XVII. század elején hozta meg a bizonyossá­got és azt a mind határozottabb meggyőződést, amely szerint igenis bepillanthat az ember a kozmosz titkaiba, és a „Minden- ségről” alkotott eddigi nézetek merőben új irányokat vesznek. Kezdetben vala tehát a fantá­zia, az emberi kíváncsiság, amely erősebb minden szerke­zetnél, motornál, amely már fel­lelhető volt az ősembernél is, és amely minden kis siker, ered­mény láttán szinte szárnyakat adott a nagy elméknek. Ki ne hallott volna Giordano Brúnóról, az olasz dominikánus szerzetesről, aki 1584-ben írta meg híres könyvét „A végtelen mindenségekről és világokról” címmel, és amelyben a szerző ki­fejti azt a meggyőződését, hogy a csillagokban is laknak élőlények! Ezt mondta a derék lánglelkű, lángelméjű szerzetes, és ez az egyetlen mondatába sűrített ál­lásfoglalása is éppen elegendő volt arra, hogy 1600-ban mág­lyahalálra ítéljék, iszonyatos, sá­táni gondolatai miatt. Pedig az atya nem volt egyedül nézeteivel, mert egyebek között Francis Godwin angol püspök 1638-ban írt egy regényt „Ember a Hold­ban” címmel, amelynek hőse egy hajótörésből menekülve, tíz ka­csa segítségével repült a fényes Holdba... A ma már megmosolyogni va­ló történet a maga korában ép­penséggel halálosan komoly mondanivaló volt, mert egy máglyahalál, netán egy életfogy­tiglani börtön is kijárt érte. Mindennek a teteje volt az­után 1656-ban Athanasius Kir- c/ierjezsuita pap műve, aki egye­nesen egy égi utat írt le, elkáp­ráztatva ezzel titkos olvasóit. Mindezen jeles egyházi férfiak mellett Kepler, a híres csillagász sem ír le kevésbé izgalmas törté­neteket az „Álom” című munká­jában, amelyben tulajdonkép­pen egy mitológiai elemekkel ke­vert Hold-utazást adott elő, sőt már tudományos oldalról is fej­tegetve az űrhajózás lehetőségét. Mindezek hallatán megdöb­ben a ma embere is, aki úgyszól­ván már állandóan a világűrben lakik, és aki tudja azt, amit eleink évszázadokkal ezelőtt csupán sejtettek, és akiknek az volt az egyetlen bűnük, hogy ki is mondták, amit gondoltak. Ez volt! Igen, ez a legnagyobb em­beri cselekedet! És jöttek a századok. A XVIII. században a nagy Voltaire csillo­gó fantáziával írt le egy égi uta­zást, mások a világok sokaságá­ról fejtettek ki elméleteket, kö­zülük Bernhard de Fontenelle, nevezetesen, hogy a Hold és a legtöbb bolygó lakott világ, és az egyes bolygók lakói között annál nagyobb a különbség, minél tá­volabb vannak a Földtől. Állítot­ta: a Merkúron és a Vénuszon laknak emberek, de a Marson csak világító madarak röpköd­nek... Ugyan szabad-e mosolyra de­rülnünk e „mesék” kapcsán, amelyek azóta a tudomány konkrét látószögében lényegü­ket illetően tulajdonképpen így vagy úgy igazolódtak? 1888 jeles dátum! Egy olasz csillagász ekkor fedezte fel a Mars csatornáit, és kimondta, hogy a Mars idősebb a Földnél. Ezen időktől kezdve a fan­tasztikus regények áradata indult el, és amíg Edgar Allan Poe még léggömbbel szálh'ttatja hőseit a Holdba, a derék Jules Verne űr­járművé még a földi légkörtől független „ágyúlövedék”. Meg nem állhatom, hogy ne említsem meg válogatásaim közepette Tolsztoj „Aelitáját”, a legszebb kozmonoautikus regényét, amelynek a hősei már különleges robbanóanyaggal hajtott „raké­tán” indulnak rakétaűrhajóval a Marsba. Se szeri, se száma a világiroda­lom fantasztikus műveinek, amelyek mind űzik, hajtják az emberiséget: megismerni, felfe­dezni, feltalálni, saját szemével látni a titkokat... Az már csak természetes, hogy jelentkeznek a képtele­nebbnél képtelenebb megoldá­sok: ágyúgolyó hátán a Holdba (Pesti Hírlap, 1927), A gázzal telt edény, amely a csillagokba emeli majd az embert... Annyi bizonyos, hogy a raké­taűrhajó gondolatával már New­ton foglalkozott, kollégája 1841- ben gőzrakétát szabadalmazta­tott, ám az első „rakétaűrhajó” tervét a világon Hermann Gans- widt berlini tudós készítette el, bár az volt a véleménye, hogy a súlytalanság állapota káros ha­tást gyakorol majd az utazókra. Ekkor 1881-et írtak! Űrhajóját — az említettek miatt — úgy ter­vezte meg, hogy az égi járművet olyan kabinnal látta el, amely tengelye körül forog, és arra hi­vatott, hogy ellensúlyozza a ne­hézségi erő hiányát, vagyis a centrifugális erővel akarta pótol­ni a hiányzó nehézségi erőt. 1924-ben úgy hírlett, hogy Goddard amerikai professzor már egy kísérleti rakétaűrhajót küld a Holdba. Később titkossá nyilvánították a különböző nem­zetiségű tudósok terveit, és tabu téma lett az űrutazás, persze az ipari kémkedés ezzel egy időben lábra kapott, amelyről szintén köteteket lehetne írni. Mérföldes léptekkel haladva a fantasztikusabbnál fantasztiku­sabb elképzelések között, említ­sünk meg egy dátumot, 1928-at. Ekkor ugyanis az Opel automo­bilgyár egy rakétamotorral fel­szerelt kocsit próbált ki, amelyet Opel és Sander mérnökök tervez­tek. A jármű 254 kilométerre gyorsult fel! A rakéta-automobil után nyil­ván várható volt a rakéta-repülő­gép megszületése, amely azon­ban — a legkiemelkedőbb tudó­sok szerint — csupán közbeeső, szükségszerű állomása egy nagy­szabású fejlődésmenetnek, amely végeredményképpen a vi­lágokat egymással összekötő űr­hajók felfedezéséhez vezetett. Nos, eljutottunk idáig, és az azóta elért fantasztikus sikereket már ismerjük, sőt részesei lehe­tünk mindannak a csodának, amely manapság e vonatkozás­ban a világban történik. Az em­beri agy, tudás, és tegyük hozzá kíváncsiság, kitárta előttünk a vi­lágmindenség kapuját, és még néhány évvel ezelőtt is elképzel­hetetlen valóságokkal ismerked­hettünk meg. Sorra dőltek meg hipotézisek, elméletek, amíg vé­gül is akadt közöttük nyerő és győzedelmes. De nem szabad felednünk, hogy a ma és a holnap győzelmeit, az űrutazások diada­lát azoknak is köszönhetjük, akik eleinte mindössze színes fantáziájukkal járultak hozzá a jövő valóságához. Mert még nincs vége a felfedezéseknek. Sőt! Az igazi nagy titkok még előttünk vannak... Szalay István

Next

/
Thumbnails
Contents