Heves Megyei Népújság, 1990. április (41, 1. évfolyam, 77., 1-23. szám)
1990-04-19 / 14. szám
4 KULTÚRA - KÖZMŰVELŐDÉS Hírlap, 1990. április 19., csütörtök A Prágába beszökő tavasz Obcanske Forum Ültem a prágai Vencel téren, s a tüntetésre vártam. A kirakatüvegeken át Vaclav Havel mosolygott rám, mutató- és középső ujjaiból V betűt formált, pulóveréről az Obcanske Forum jelvénye vigyorgott. Csak sejtettem, hogy mi az az Obcanske Forum. Láttam a fehér karikában a poros O betűt, amelyik egy mosolygó arcot mintázott, s a mellette álló „F” csak úgy oda lett vetve, mintha egy magyar Fi- desz-jelvényen lenne. Szerettem volna egy ilyen kitűzőt, hogy reprezentálhassam közös keleteurópai forradalmunkat, hogy Csehországban is lássák, eggyel több ember áll mellettük, s ha akad, aki látja külföldi mivoltomat, tudja: a mákszemnyi Magyarország sem közömbös a Prága vezette ország iránt. Ültem a virágágyás szélén, néha felpillantottam a Korona Automat állóbüfé ajtajára, amely előtt sorjáztak az olcsó sör kényszerű kedvelői, a lyukas kabátos fővárosiak, a prágai lumpenek, akik nap mint nap itt bámulják a semmit, itt voltak már, amikor a túlsó oldalon Jan Palach elégette önmagát, és itt vannak most is, amikor csak lesnek sörsárga szemükkel, amelyekben nincs hab, csak a végtelen kilátástalanság, a kelet-európai közöny, az útitársak magányossága. Egy óra volt még hátra a tüntetésig, a téren a Kurier rikkancsai kürtölték világgá portékáikat, az egykori prágai ellenzék hirdette lapjait, miközben megérkezett az egyetlen igaz barátom, és hozott nekem egy Obcanske Fórum-jelvényt. Kitűztem, s vakmerőn néztem a Vencel téri napsütésben, holott az ellenzékiség már rég nem volt kihívó magatartás 1990. Prágájában, sokkal inkább úgy kellett volna éreznem magam, mint aki büszke e győzelemre, a csehek „kommunistatipró” forradalmára. De látszólag csak ültem a prágai Vencel téren, és pont a megkérdezett időpontban, amikor hatot ütött az alig távoli Orloj órája, kiabálást hallottam egy mellékutcából. Sietve szaladtam az Obcanske Forum székháza elé, ahol már vagy kétszázan üvöltöztek ismeretlen szavakat, s ünnepelték az ékes cseh nyelven szóló szónokot. Dilettáns fotográfusként álltam a virágágyásokra, és a tömeggel farkasszemet nézve fotóztam őket. Potty — esett le a felismerés, amint érthetetlen mondatfüzéreikből bravúros módon kihámoztam a lényeget: ezek az Obcanske Forum ellen mozdulnak meg. Somfordáltam oszloptól oszlopig, amíg egy hűs takarásban lefejtettem magamról az éket. Közben megtudtuk, hogy a Csehszlovák Anarhisták Szövetsége demonstrál most itt, mert nehezményezi, hogy az OF nem lép fel elég következetesen a volt kommunisták ellen, hiszen azok még például a televízió élén is ott vannak. Álltam jelvénytelenül a Vencel tér sarkán, és féltem, hogy valaki felismer a virágágyásról. De a tüntető fiatalok békésen vonultak el mellettem, s énekelték az egykori hippik egykori dalát: We shalll overcome some day... Ekkor már nem tudtam, hol vagyok és miért. Alig ocsúdtam a felettem lévő táblára, s moso- lyodtam el ismét önfeledten, akár egy nászutas, amikor rápillantottam az utcanévtáblára: Vaclavske Namesti, Praha 1. Otthon voltam. Hrabal Csendes a Husova Ulica. Erre szokott tipegni Hrabal 76 évvel a lábában, amikor az Arany Tigrisbe jön. Három óra lesz öt perc múlva. Az Arany Tigris előtt hosszú a sor, mélyen benyúlik a Hosova Ulicába. Félek, hogy nem kapok helyet a sörözőben, a prágai sör- ísszák és a turisták pillanatokon belül ellepik a kocsmát, és mi hoppon maradunk. Belépünk az Arany Tigrisbe, ebbe a nagybetűs Kocsmába, amely világirodalmi találkozó- hely. Békés prágai polgárok söröznek a legnagyobb írók asztal - szomszédságában, akik mindmind Hrabal kedvéért jönnek ide. Kapunk helyet. Igaz, előtte ránk mordulnak, mert az asztalnak támasztott székekre akarunk ülni — s ázok a törzsvendégekéi. De rövidesen már elénk csapja a bőrkötényes pincér a korsó habot, ami pillanatok alatt leülepszik, és kívánatosán csillog az aranysárga komlóié. Fél négy van. Megjön Hrabal. A fényképekről jól ismert kék frottírpulóveijében végigtotyog a termen, hátán aprócska hátizsák. Csak mi kapjuk fel a fejünket — EZ Ő! —, és izgatottan szalad mosolyra a szánk, a többiek komótosan kortyolják a sört. — Piszovátyel — bólogat a szemben ülő derék öreg, és láthatóan büszke, hogy ez a két idegen valakit felismert a nemzetéből. Engem ez már nemigen érdekel, felindultan rohanok remegő kezekkel a pulthoz, és kérek söralátéteket, hiszen a háromnyelvű falragasz figyelmeztet, hogy ne az asztalról lopjuk el ezeket, hanem kérjünk a pincértől. Száguldók Hrabalhoz, az orra alá nyomom a fekete tigriseket ábrázoló kartont, s angolul kérem, adjon nekem autogramot. Hrabal beszélget egy kék inges férfivel, láthatóan zavarom, idegesen kanyaríija háromszor oda a nevét, egyszer sem néz rám. — Thank you very much, sir— mondom, és elkapom az orra elől a söralátéteket. — Very much, very much — mormogja szigorúan Hrabal, és csóválja a fejét. Szeretnék vele kezet fogni, de nem merem nyújtani a mancsomat, legszívesebben itt maradnék hosszú órákig, de levegővé válók, ne lásson engem senki, csak Hrabal tudja, hogy itt vagyok, és belülről mosolyogjon: ez a fiú engem szeret. Esszük a prágai sonkát két asztalnyira Hrabaltól, az erős tormától a könnyünket nyeljük, lassan megszokottá válik a helyzet, amott Hrabal, emitt én iszom; mégiscsak jó ezen a helyen élni. Keménykalap Vettem egy keménykalapot is Prágában, igazán szép példány. Álltam az Óváros téren egy tízezres tüntetés közepén, nem értettem semmit, csak annyit tudtam kihámozni, hogy ezek itt nem szeretik a kommunistákat. — Lopatye, lopatye — kiabálta kórusban a tömeg, amikor hírnök jött pihegve, és elmesélte, hogy miután vett nekem egy fekete sálat, benézett a szemközti kalaposboltba, ahol egy szőke francia lány cilindert próbált, ami igen jól állt neki. — Lopatye, lopatye — skandálták mellettem. Ügy adódott, hogy Törőcsik Marival és Maár Gyulával egyszerre értünk a kalaposbolthoz. Maár Gyula sombrerót próbált, én keménykalapot. Mivel ez rajtam kitűnően állt, gondok mutatkoztak. Tekintve a szigorú csehszlovák vámszabályokat, gondolkodóba estünk, hogy fel tudjuk-e menekíteni a Budapest felé tartó repülőgépre ezt a pompás fejfedőt. Mentünk fűhöz-fához, bankból utazási irodákba, a legjobb tanács az volt, hogy adjuk fel postán. Merészet gondoltam, koronára váltottam schillinget, mentem a kalapboltba és megvettem. — Én vagyok az élő példa, hogy a Malév is szállít zsidókat— mondtam, miközben fedett fővel beléptem a TU — 154-esbe, holott olyan pogány vagyok, mint az írógépem. Ä vámon úgy csúsztam át, akár kés a vajban, izzadt tenyeremmel markolásztam a kalapom, miközben a tiszt használt alsónadrágjaim között kotorászott a bőröndben. Másnap borongósan szemerkélt a budapesti eső. Kedvesemmel véletlenül éppen a Dohány utcai zsinagóga előtt sétáltunk — én kalapban —, amikor megállított bennünket egy külföldi férfi. Össze tette a kezét a feje előtt, majd mélyen meghajolt. Már- már azt hittem, közös imára hív, de csakhamar a Prágában is ismert mondat hangzott a szájából, amivel tudtomra adta, hogy valutát akar váltani. Ellent- mondtam, mire ő újra összekulcsolta az ujjait, amit én meghajolva viszonoztam, majd utunkra mentünk. Úgyhogy ezúton hívom fel az egriek figyelmét arra, hogy ha a korzón sétálva egy keménykalapos, szakállas urat látnak, akkor az nem egy „törpe kisebbség” képviselője, hanem csak „a prágai én” sétálok. Kovács Attila Pompeji lelet Pompeji, Olaszország: Delfinen ülő gyermeket ábrázoló_ szobor, amelyre 1990 februárjában bukkantak régészek az i. sz. 79-bén, a Vezúv kitörésekor elpusztult város romjai között. A római kori márványszobrot tökéletes épségben őrizte meg a megszilárdult láva. (MTI-Press Képszolgálat) A Szent Anna-kórus próbáján Az énekórát nem szeretik Amikor ötödikes voltam, rettegtem a hétfő délutánoktól. Ilyenkor voltak ugyanis az énekkari próbák, és a kórust vezető tanártól mindannyian féltünk. Kiszámíthatatlan volt, kiabált, és ha megjelent kottákkal a hóna alatt, már görcsbe rándult a gyomrunk, szó se lehetett önfeledt dalolásról. A karból nem mertünk kimaradni, mert ő oktatta nekünk a matematikát is, és esetleg a számtanórákon állt volna bosszút a renitensen. Nem az zavart minket, hogy fellépéseink alkalmából úttörőnyakkendőt kellett kötni, (magam a Kiváló Úttörő kitüntetést is mindig buzgón 'kitűztem), az se bántott, hogy repertoárunkban jó sok mozgalmi dal szerepelt. Az volt a baj, hogy féltünk. A legbájosabb kánon közben is. Mindez akkor jutott eszembe, mikor a minap az egri Szent Anna-kórus tagjaival beszélgettem. Nagyobbrészt tíz-tizenkét éves gyerekek, de vannak köztük gimnazisták is. Húsvét előtt passiójátékkal szerepeltek a Megyei Művelődési Központban, majd a bazilikában. A kórus vezetője Rédei Margit nővér, ő alkalmazta színpadra a passiót, Máté evangéliumából. A csoport 1983-ban alakult, negyvenen énekelnek benne. Karácsonykor pásztoijátékot adtak elő, nagy sikert aratva, kedvencük pedig Oscar Wilde A boldog herceg című líraian szép meséjéből készült darab. A Szent Anna-templom kis termében, próba közben kérdezgettem a gyerekeket, miért járnak ide, a kórusba. A válaszuk egyszerű volt: mert szeretnek énekelni. Csakhogy amikor tovább faggatózom, kiderül, hogy az énekórákat például egyáltalán nem szeretik. Az ugyanis egészen más. Az osztályban padokban kell ülni, csendben kell lenni, ott szigorúság van. A tanárok a sokadik órájuk után már nagyon fáradtak, türelmetlenek. Iskolába különben is kötelező járni. Ide azért jönnek, mert jobban érzik itt magukat, könnyebben találnak barátokat. — A nővér olyan aranyos, mert megért minket — mesélik. A próba alatt csendben, fegyelmezetten dolgoznak a gyerekek. Érdekes módon a „szigorúság” nélkül is. Vagy talán éppen azért. Mondják tovább, miért jó a kar tagjának lenni: mert kapnak ostyát, csokoládét és szeretetet. Az utolsó szó indokolja talán, hogy miért vállalják a kisdiákok az előadásokra készülődés izgalmát, nehézségeit. Kitartóan, türelemmel olvassák sokadszor a passiójáték kottáját, nekifutnak újra, hogy szebben szóljon. Szeretnek énekelni, mert nem félnek. (palágyi) Jövőpásztázás Bármennyire is csömöriünk a politika nem éppen szívderítő hétköznapjaitól, bárhogy is megfogadjuk, hogy távol tartjuk magunkat a közügyektől, mégis felfigyelünk az ilyen jellegű magvas műsorokra. Efféle minősítés jár az április 9-i, hétfő esti Gongnak. Ezúttal dr. Kiss Enűrefilozófiatörténész- szel a szerkesztő, Nyakas Szilárd társalgóit. Voltaképpen azt vizsgálták, hogy mítosz-e vagy valóság a közép-európai összefogás. Kétségkívül messziről indultak, de az se vitatható, hogy alaposan elemezték az egyes részkérdéseket. Tiszteletre méltó optimizmusuk is, az, hogy nem az elválasztó, az elszakító motívumokat keresték, hanem az összekötőket kutatták. Úgy vélték, az utóbbiak nemcsak létezőbbek, hanem fontosabbak is. Más dolog az, hogy mi valósul meg a jó szándékú tervekből, álmokból, de az is megnyugtató, hogy sokan akadnak, akik a konfliktusmentesebb hónapokra voksolnak, s hajlandók is tenni, áldozatot hozni értük. Például a rádiózsurnalisztika frontján... Feledéstan? Ugyanezen a napon a Petőfi adón az Ez botrány?! keretében nagyon is aktuális problémáról esett szó. Mostanság számosán szeretnék — méghozzá minél hamarabb — törölni emlékezetükből a pártállam érájában produkált, nem hittől, hanem kizárólagos karriervágytól vezérelt tündöklésüket. Ez az, ami nem megy köny- nyen. Mellesleg a programból kiviláglott, hogy a feledés pszichológiai törvényei mindnyájunkra egyaránt vonatkoznak, és az is tény — mellesleg Kéri Kálmán, a leendő parlament korelnöke említette jó egy évvel ezelőtt beszélgetésük során — a lelkiismeret olyan vendég, amelyet hiába űzünk ki az ajtón, rögvest berobban az ablakon. Méghozzá úgy, hogy mindjárt számadásra késztet, részrehajlást nem ismerőén ítéli meg cselekedeteinket. így van ez rendjén. A benyújtott váltókat nekünk kell rendeznünk, s erre csak akkor vagyunk képesek, ha legalább azt a belső rendet megvédtük, ami garantálja — mindenkor — azt, hogy csak a megkérdőjelezhetetlen etikai értékekre esküdjünk, azokat szolgáljuk. Bárhol is. Természethűség A tizediki Más-világban — többek között — mikrofon elé állt az az asszony is, aki folyvást azt vallotta, hogy önmagunkat csorbítjuk, szegényítjük azzal, ha elszakadunk a természettől, ha képtelenek vagyunk meglátni annak ezernyi szépségét, ha nem érzékeljük idegnyugtató voltát, gyógyító hatását. Azt, ami nemcsak az olykor csodatevő füvek révén érvényesül, hanem az erdők, az ormok koszorúzta völgyek varázsa is kínálja számunkra az ilyesféle feltöltődést, újjászületést. Ne másoljuk Rousseau-t, de figyelmezzünk tanainak lényegére, s csodálkozzunk rá arra a környezetre, amely önzetlenül kínálja észre nem vett kincseit. Rádöbbenhetünk, hogy a növények félve megrezzennek, ha agresszív szándékkal közelítik őket, elbűvöl az, ha rájövünk, hogy az állatok érzelmileg menynyire gazdagok, hogy gondolkodnak, s egyedül a szeretet regulája határozza meg reakcióikat, bizonyítva azt, hogy ekként is lehet győzedelmeskedni. Ráadásul úgy, hogy a nagyobb, az erősebb, a Góliát is hálás Dávidnak. S nem szóltunk még a parapszichológia, a tenyérelemzés, a lélekvándorlás rejtelmes régióiról, arról, hogy olyan adottságok regimentjét birtokoljuk, amelyeket időhiány, rohanás miatt fel sem térképeztünk. Akikben felsejlik mindez, azok ráébrednek, hogy esztendőket, talán évtizedeket pazaroltak el értelmetlenül. Elkerülhető hadakozásra, buta tülekedésre, egyéniségölő vagdalkózásra. Közben a sivárság fojtogatta őket, s eggyé mosódott bennük a jellegtelen múlt. Ez az adás kimondatlanul is azt sugallta, hogy sosem késő a korrekció. Valamennyiünknek megadathat még az a megvilágosodás, amelyet a bölcs szemlélődés nyújt. Tessék megpróbálni... Sikerülhet. Pécsi István LONDON: Simon Estes színész, Martin Luther King, amerikai polgárjogi harcos szerepében átnyújtja a Nobel-békedijat a feleségét, Corettát alakító Haymonnak, a „King” című zenés darab főpróbáján, a Piccadilly Színházban, április 11-én. Minthogy sikerült King özvegyével rendezni a felmerült vitás kérdéseket, a musicalt április 23-tól játsszák rendszeresen (MTI Press) Személviséafeilesztés a sikeres élet kulcsa! loan, itt a darnel tréning!
