Heves Megyei Népújság, 1990. április (41, 1. évfolyam, 77., 1-23. szám)

1990-04-19 / 14. szám

CSALÁD - OTTHON - ISKOLA Hírlap, 1990. április 19., csütörtök Receptsarok Tavaszi ízek Másra vágyunk, mást kíván a szervezetünk tavasszal, mint ősz­szel, más kerül az asztalra nyá­ron, mint télen. Konyhai szoká­saink, ételeink az évszakok sze­rint változnak, és noha a téli na­pokban — fagyasztott és befő­zött alapanyagok segítségével — belopunk némi napfényt, mégis inkább az évszakhoz illő ételeket főzzük, sütjük. Ehhez kínálunk ötleteket. Rizssaláta Hozzávalók: 15 dkg gyors­rizs, 15 dkg kígyóuborka, 2 para­dicsom, 10 dkg tehéntúró vagy krémsajt, só, 1-1 késhegynyi őrölt bors meg kurkumapor, 1-1 nagy csokor metélőhagyma és ; petrezselyem; az öntethez kiska- nálnyi borecet, 5 kiskanál olaj. A rizst sóval, őrölt borssal meg kurkumaporral ízesített vízben puhára főzzük. Utána azon me­legen az ecettel (vagy citromlé­vel) meglocsoljuk, és ha kihűlt, I az olajjal, a finomra vágott petre­zselyemmel meg snidlinggel ösz- szekeverjük. Ajánlatos néhány metélőhagymaszálat a díszítésre félretenni. Tálba halmozzuk, a megmosott, héjastól nagyon vé­konyra szelt uborkával meg a cikkekre vágott paradicsommal I szépen kirakjuk. Végül a túrót vagy krémsajtot a közepére hal­mozzuk. Néhány metélőhagy­maszálat fektetünk rá, és jól be- hűtve tálaljuk. Kanadai csirkemell Hozzávalók: 4 közepes nagy­ságú csirkemell, 2 közepes szál sárgarépa, 1 csomó új hagyma, 2 evőkanál olaj vagy 5 dkg vaj, 1,5 dl száraz fehérbor, 1 kupica ko­nyak, 2 dl tejszín, 1 csapott evő­kanál finomliszt, 1 tojássárga, só, őrölt fehér bors, késhegynyi szá­rított tárkony; a körethez 30 dkg gomba, 5 dkg vaj, só, őrölt bors. A melleket lebőrözzük, és mindegyiket 2-2 darabba vágva, a középső, nagy csontjukat ki­emeljük. Az újhagymát a zöldjé­től megszabadítjuk, majd a fehér részt apróra vágjuk, és az olajon megfonnyasztjuk, de nem pirít­juk meg. A csirkedarabokat át­sütjük rajta, majd a megtisztított, karikákra vágott répát is hozzá­adva, néhány percig erős lánggal sütjük. A borral felöntjük, és só­val, borssal meg tárkonnyal fű­szerezzük. Fedő alatt, kis lángon jó puhára pároljuk, majd a hús­darabokat kivesszük, forró tálra fektetve melegen tartjuk. A visz- szamaradt levet turmixoljuk, a tejszínnel meg a liszttel simára keverjük, és mártássá forraljuk. Ha túl sűrű lenne, egy kevés víz­zel hígítjuk. A tűzről levéve, a to­jássárgával meg a konyakkal gazdagítjuk, és a húsra öntjük. Közben a megtisztított, fél centi vastagra szeletelt gombát a vajon sóval, borssal megpároljuk, és ezzel rakjuk körül ezt a valóban ünnepi pecsenyét. Burgonyapü­rével tálaljuk. Töltött kel Hozzávalók: 2 tavaszi, zsenge kelkáposzta, 35 dkg darált ser­téshús, 5 dkg rizs, 1 tojás, 2-3 szál újhagyma, 15 dkg húsos füs­tölt szalonna, só, őrölt bors, 1 húsleveskocka, 1 kiskanál mustár. A kelkáposztafejeket hosszá­ban 2-2 darabba vágjuk, és sós vízben öt percig abáljuk, majd alaposan lecsepegtetjük. A rizst sós vízben megfőzzük, majd a darált hússal, a tojással, őrölt borssal meg az apróra vágott új- hagymával összekeverjük. Négyfelé osztjuk, és hosszúkás, vékony kroketteket formázva belőle, mindegyiket egy fél kel­fejbe göngyöljük. Akkor jó, ha a kellevelek a húsvagdalékot telje­sen körülölelik. Egyenként na­gyon vékony szalonnaszeletek­kel körültekeijük, és egy tűzálló tálra egymás mellé fektetjük. A húsleveskockát két deci vízben feloldjuk, a mustárral simára ke­verjük, és a kelgöngyölegeket ez­zel meglocsoljuk. A tálat a fedő­vel vagy alufóliával letakarjuk, és a forró sütőbe tolva, kb. 35 per­cig közepes lánggal pároljuk. Ez­után a fedőt levesszük róla, és a levét rövidre párologtatjuk. Az ember és a növények kapcsolata Több virágkedvelő háziasz- szonytól hallani: meggyőződé­sük, hogy a szobanövényeknek „lelkűk van”. Megérzik, ki az, aki szereti őket. Az ilyen sze­mélynél szebben virulnak, szinte meghálálják a gondoskodást; ha gazdasszonyuk szomorú, ők is lekókadnak. Az ember és a növényvilág száz szálon kötődik egymáshoz. Az ember semmiképpen nem él­hetne meg növények nélkül, de a növények — a nemesített kultúr­növények kivételével — megél­nek emberi közreműködés híján is. Még egy vonatkozásban „fél­oldalas” az ember és a növények kapcsolata. A növényre „lelki­leg” nem hat az ember—az állat­tal ellentétben —, csupán a föld­művelés által. Az ember lelkivi­lágára viszont igen sok vonatko­zásban hatással vannak a növé­nyek. A virágok színe, formája, illa­ta: mind-mind jelképez valamit. Szépséget, fennköltséget, sze­rénységet, tüzes szenvedélyt, frissességet, erőt, és még sok egyebet. Címerekben régóta szerepel­nek növények. így vált híressé például a francia liliom, az ang­liai vörös és fehér rózsa. Kanada címerében juharlevél szerepel. A szőlőlevél és a búzakalász is is­mert címernövény. A babérko­szorú a göröghősnek járt ki, kép­letesen ma is emlegetjük; ez a sok­oldalú növény a krumplifőzelék­ben és több más ételben is igen hasznos. Némely ember képzeletvilága tele van a növényekkel, ők a nö­vényvilágból vett példákkal, ha­sonlatokkal rendszeresen színe­zik beszédüket. A népmesékben fontos szerepe volt a csodatevő fűnek, az égig érő világfának és társainak. A népdalokban is szí­vesen alkalmazták a növényi megszólításokat és különböző hasonlatokat, metaforákat. A vi­rágnévvel történő megszólítás a köznyelvben is előfordul. Az emberek előszeretettel ha- sonlítgatják egymást növények­hez. A lány termetét a nádszál, szépségét a rózsa, ártatlanságát a liliom, szerénységét az ibolya fe­jezheti ki találóan. Nemcsak a vi­rágok, hanem más növények is. így van ember, aki termékeny al­mafához, van, aki jegenyéhez vagy ezüstfenyőhöz „hasonlít”, esetleg egy bokor krumpli jut ró­la eszünkbe. Vannak nők, akik, mint a futóbab, folytonosan ka­paszkodnak valakibe, és vannak tölgyfa-férfiak, akik daliásán áll­nak a saját lábukon. Az embernek alapvető testi-lel­ki igénye a természeti környezet. A városból kilépve felszabadul, új­jászületik a fák és bokrok között. A városi szobákban és erkélyeken a néhány cserép szobanövény az elvesztett természetet próbálja pó­tolni az ember számára. Torna — bottal 1. A hosszú, vékony botot he­lyezzük a földre, s terpeszben, csípőre tett kézzel álljunk fölöt­te. Most egyik lábról a másikra ugráljunk fölötte tízszer. 2. Üljünk a földre, jobb tér­dünkkel próbáljuk a földet érin­teni, a másik felhúzva marad. Széttárt kezünkbe véve a botot, hajoljunk előre, megérintve a ta­lajt ötször; térdhelyzetcsere, is­mét előrehajlás ötször a bottal. 3. Vegyük jobb kézbe a botot, bal lábunkat emeljük magasba, alatta pedig dobjuk át a botot egyik kézből a másikba, ameddig csak magasban tudjuk lábunkat tartani. 4. Helyezzük a botot a föld­re, álljunk mögéje csípőre tett kézzel! Jobb lábbal lépjünk előre támadóállásba a bot elé! Vissza alapállásba, majd láb­cserével ismét támadóállás kö­vetkezzék, és ezt ismételjük tízszer! Divatos kiegészítő Az elegáns sálgalléros fekete mellény fehér csíkokkal nagy­szerű kiegészítő darabja lehet ru­határunknak: nadrághoz, szok­nyához egyaránt jól illik. Anyaga lehet vászon, szövet, jersey, ün­nepélyesebb alkalomra szatén, amelyből 120x90 centi szüksé­ges, a sálgallérhoz külön 9x45 centi szatén, ezenkívül 2 db gomb. A szabásmintát 5x5-ös kocka­hálózatra felnagyítjuk, majd en­nek alapján kiszabjuk a mel­lényt: a varrásokra 2 centi, az eleje szegélyén 1, a gallérnál és a ujjakivágásnál ugyancsak 1 cen­ti, a hosszára 3 centi varrásráha­gyást számítunk. A karkivágás eldolgozásához 3 centi széles szegélypántot készítsünk. Ezen­kívül két 30 centi hosszú és 4 centi széles csíkot is szabjunk le kötőpántnak. A váll- és oldalvonalakat, s a háta közepét egészén a sliccig varrjuk össze. A varrásszéleket cikcakk-öltéssel eltisztázzuk és szétvasaljuk. Ezután elkészítjük a sálgallért. A mellény alját kör- bevasaljuk és felszegjük. Az alsó szegélypántot és a hátsó sliccsze­gélyt szépen eldolgozva varrjuk a szélekhez. A karkivágást a kisza­bott pánttal összedolgozzuk. A mellény jobb elejébe két gomb­lyukat varrunk, és a bal oldalra felvarrjuk a gombokat. A kötő­pántot 1 centi szélesre letűzzük és levasaljuk, a végeit eltisztáz­zuk, majd az X-szel jelölt pon­tokhoz varrjuk a mellény hátánál. Néró hatalmas smaragdot viselt monokliként A lélek tükre A szemünkről van szó, mellyel érzékeljük a környezetünkből érkező ingerek majdnem kilenc­ven százalékát. Nagyon fontos érzékszervünk, amelyre vigyáz­nunk kell — még időben! Sokan panaszkodnak, hogy ingerültek, fáj a fejük, kifárad a szemük, s nem tudják, mi az oka? Nem is gondolnak arra, hogy meg kellene vizsgáltatni szemü­ket, esetleg megnézetni, nem kell-e szemüveget viselniük. So­kan hiúsági okokból nem horda­nak szemüveget. Pedig ha tud­nák, hogy őseink mit nem adtak volna azért, hogy pápaszem csü­csüljön az orrukon! Mit használtak régen? Néró császár például egy ha­talmas smaragdot viselt monok­liként — írták róla a históriák. A szakemberek szerint inkább zöld színűüvegről lehetett szó, amely­nek homorúan csiszolt, kerek mezőiben a távoli tárgyak, arcok kicsinyített, de éles képét látta. A szemüveg Európában szü­letett meg, a X — XI. század for­dulóján. Egy arab tudós, aki op­tikával is foglalkozott, jött rá, hogy az üveggömb szelete na­gyítja a látható képet. Ily módon felfedezte a lupét. A nagyításra használható szemüveg 1270 kö­rüljelent meg Itáliában. Nagy di­vat volt később Franciaország­ban és a spanyol nemesek köré­ben is. Hazánkban mikor kezdtek hódolni e divatnak? Bizony, ez nehezen állapítható meg. A bu­dai vár ásatásai során egy XV. századból való, hegyikristály lencséjű, ezüst keretű szemüve­get találtak. Talán ezzel kezdő­dött... A pápaszem vagy papszem ki­fejezés Calepinus szótárának 1585-ös kiadásában jelenik meg először. Mivel régen elsősorban a papok foglalkoztak tudomány­nyal, olvasással, írással, az ő sze­mük romlott a leggyorsabban. Először tehát ők használtak szemüveget, vagyis a nép nyel­vén pap- vagy pápaszemet. Sajnos, a szemünk az az érzék­szervünk, amelyen elsőként ész­leljük a korral járó változásokat. Sokan — még a negyven év körü­liek is — büszkék arra, hogy kivá­lóan látnak közeire, távolra. Utána aztán hirtelen észreve­szik, hogy nehezen megy az olva­sás... miközben távolra változat­lanul jól látnak. A korral járó lá­tásgyengeség oka a szemlencse rugalmasságának csökkenése. Bizonyos életkor után a szem­lencse már nem képes megfelelő módon domborodni, tehát kép­telenek vagyunk a közeli látásra. Feltehetőleg a szemmozgató iz­mok gyengülése is közrejátszik ebben. Nincs mit tenni, szemorvos­hoz kell fordulni, és viselni kell az általa felírt szemüveget! Ha fiatal gyereknél vesszük észre a látás gyengülését, fit is azonnal vigyük orvoshoz. A szemüveg hiányában nem látja jól az isko­lában a táblát, nem tud tanulni, bizonytalanul mozog, gátlásos lesz. A jó egészség érdekében A pszichológus válaszol Úgy szeretnék UFO-t látni! Az emberek többsége bevallja — legalább saját magának —, hogy szeretne egyszer látni egy titokzatos repülő objektumot, távoli civilizáció küldöttjét. A közvetlen találkozás kevésbé csábító, erre legfeljebb a legbát­rabbak vágynak, hiszen ki tudja, milyen veszélyeket rejt magában szemtől-szembe kerülni idegen lényekkel. Elsősorban az emberben la­kozó „örök gyermek” az, aki vá­gyik a találkozásra. A gyermek­nek igénye van a sokszínűségre, a titokzatosságra, a csodára. Az igazi gyermeknek mindennapos szellemi tápláléka a mese, éléte- leme a játék. Neki nem elég, hogy a szülei megajándékozzák karácsonykor: a Jézuska vagy Télapó csodájára van szüksége. A húsvéti tojás is színesebb, ha nem az anyja, hanem a nyuszi festette. Felnőve szegényebb, jó­val szegényebb lesz ezekkel az il­lúziókkal. A szürke realitás el­lensúlyozására továbbra is igényli a fantázia szabad szár­nyalását, a titkot, az izgalmat, a hétköznapi csodákat. Bármilyen sok izgalmat — fö­löslegesen ártó, izgató hatásokat — tartalmaz is rohanó és veszé­lyes életünk, bármilyen sok meg­fejthetetlen titkot sejtünk is az atomfizikában, a géntechniká­ban, sőt a történelemben, és nem utolsósorban az emberi kapcso­latainkban — ez nem elég, illetve nem ez kell. Kell valami, ami még titokzatosabb, ami még cso­dálatosabb... Az ember lelki világának való­színűleg örök sajátossága ez. Történelmi koronként, kultú­ránként mást és mást keresett, más és más jelentette számára a csodát. Kuruzslók gyógyítása, varázslók varázslata, aranycsi- nálás, boszorkányok félelmetes hatalma, keresztény szentek cso­datételei, jelenések és látomá­sok... Most — talán a saját űrhó­dítási próbálkozásaink miatt — az űrbéli lények látogatása lenne az egyik „legidőszerűbb” titok­zatos jelenség. A csodavárás, a titokzatosra való fogékonyság tehát minden olyan felnőtt ember sajátossága, akiben maradt valami a gyer­mekből, vagyis aki fantáziadús, aki minden újra nyitott, kreatív ember. Az viszont, aki elhiszi a lehe­tetlent, látja a láthatatlant, aki nem tudja megkülönböztetni a képzeltet a valóságostól — az hi­székeny, irreális gondolkodású, felzaklatott idegállapotú, esetleg kóros lelkivilágú ember. Nem feltétlenül elmebeteg! Ismert, hogy az egészséges személyiségű felnőtt is — ha félénk — hajlamos szürkületkor az erdőszéli bokrot állatnak vagy embernek nézni. Ha aggódva vár valakit, az óra­ketyegést is távoli motorzúgás­nak véli hallani. Ha a macska zö­rög a padláson, félelmében azt gondolja, hogy betörők járkál­nak odafent. A fáradtság, a szo­rongás, a felfokozott várakozás vagy az erős hit érzelmileg befo­lyásolja az érzékelést. Ilyen ideg­állapotban egy repülőgépet vagy léggömböt, vagy egy szokatlan formájú felhőt is UFO-nak „lát­hat” az ember, egy fát vagy hosz- szúra nyúlt árnyékot pedig űrbéli lénynek. Csillagászati és űrkutatási in­tézmények régóta próbálnak jelzéseket cserélni távoli civili­zációkkal, még ha ennek igen kicsi is a valószínűsége. Ezért senkit nem beszélnék le arról, hogy csodaváróan kémlelje az alkonyi vagy éjszakai égboltot. Hátha egyszer sikerül! Ha pe­dig nem, akkor is gazdagabb lesz egy szép élménnyel. Ha UFO-gyanús jelenséget észlel, elsősorban a reáüs „hétközna­pi” magyarázatokat gondolja végig, mielőtt hivatalos szer­vekkel megosztaná felfedezé­sét. Azok az intézniények vi­szont, akik ilyen jelenségek ki­vizsgálására hivatottak, első­sorban a helyszínt vizsgálják meg alaposan, és csak másod­sorban a bejelentő idegállapo­tát. Dr. Ignácz Piroska A testi-lelki jólét a témája a má­tól Velencén kezdődő konferenciá­nak. A program szervezői: a Ma­gyar Egészségvédők Országos Sportszövetsége, a Magyar Bioló­giai, a Magyar Táplálkozástudomá­nyi, a Magyar Higiénikus, a Magyar Sportorvos és a Viselkedéstudomá­nyi Társaság. Az élettan, az élelme­zés, a táplálkozástudomány, a pszi­chológia, a hírközlés, a sporttudo­mány és a szociológia kiváló képvi­selőinek segítségével közösen vitat­ják- meg napjaink égetően sürgős, megoldásra váró kérdését: nem be­teg, vagy nem betegnek látszó hon­fitársaink évenként 10 ezer számra pusztulnak el értelmetlen halállal. A rendezvény fő célja a testi-lelki jólét erősítésére szolgáló elvek és módszerek közös kimunkálása. A tudomány és a gyakorlati tapaszta­latok szempontjainak felhasználá­sával szilárd alapot kívánnak nyúj­tani minden szakembernek, hogy korszerű módszerekkel szolgálhas­sa saját maga, egyúttal a magyar nép pszichoszomatikus optimálá­sát. Az előadások mellett a három nap során házi hangversenyre, filmvetítésre és kiállítások megte­kintésére is sor kerül.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents