Heves Megyei Népújság, 1990. április (41, 1. évfolyam, 77., 1-23. szám)

1990-04-19 / 14. szám

GAZDASÁG - TÁRSADALOM 3 Hírlap, 1990. április 19-, csütörtök Rehabilitáció ’90 Büntetés a helytállásért Ötvenhatról beszél az egykori fővádlott Felülvizsgáljuk, újraértékel­jük történelmünket, iparkodunk legalább utólag világosságot vin­ni a fejekbe, nemcsak megértet­ni, hanem igazán el is hitetni, ami volt. Sorsokat próbálunk ren­dezni, jogtalanságok, törvénye sértések orvoslásához, feledteté- séhez kezdünk. Legutóbbi évtizedeink össze­kuszált életű, meghányt-vetett sorsú embereinek, honfitársa­inknak csupán egyike az egri Jobb László, akivel otthonának immár békés nyugalmában be­szélgethetünk a múltról. „ Ötvenhatos”, akit — a hivata­los fogalmazás szerint — népi de­mokratikus államrend megdön­tésére irányuló szervezkedés ve­zetése miatt ítéltek 15 évre 1957 nyarán, s büntetéséből hat esz­tendőt, három hónapot, 12 napot „be is vasaltak”rajta a budapesti hírhedt, Kozma utcai gyűjtő}'egy­házban. A bíróság szabadság- vesztésre kárhoztató határozatát pedig csupán az idei januárban mondták ki semmisnek. — Mi volt a vétke... ? — Ártatlannak vallottam, s tartom ma is magamat — vála­szolja meggyőző csengéssel sza­vaiban —, amit most a hivatalos „rehabilitáció” is megerősít. Aztán felidézi, amiért meg­hurcolták. Katonatiszt volt az egri gépko­csizó lövészezrednél, hadműve­leti alosztályvezető, helyettes törzsfőnök. Az októberi esemé­nyek idején — mint már koráb­ban is volt erre példa — elöljáró­ja, Iványi János a távollétében rábízta az egész helyőrséget. így lett a kritikus naplókban, hetek­ben főhadnagyként az első szá­mú harcos az alakulatnál. Mivel az állomány mintegy felét Buda­pestre rendelték, a megyeszék­helyen egyetlen zászlóaljával, s úgynevezett „ezredközvetlen” csapattesteivel vigyázta a bázist, meg a hadsereg egyéb objektu­mait, a rendet. Ahogyan a szol­gálati szabályzat erre kötelezte. Jelenléte nélkül, gépiesen vá­lasztották a megyeszékhelyi for­radalmi tanács katonai vezetőjé­nek. Vonakodott elfogadni a vá­ratlan megbízást, de végül is igent mondott, s megfelelő tiszti kar élén megjelent Bíró Lajosék forradalmi tanácsánál, elfoglalta új szerepkörét is. — Tekintve, hogy a rendőrség gyakorlatilag nem volt működőképes, az ÁVH pedig szétoszlott — ma­gyarázza az egykori parancsnok — a biztonság növelésére minde­nekelőtt fontosnak ítéltem a vé­delmi erők gyarapítását. A ma­gunk közé szólított tartalékosok mellett ezért kapott fegyvert a polgárság, számos főiskolás is a nemzetőrségben. A katonaiak mellett így már a város jelentő­sebb értékeinek — a villanyte­lepnek, a vízműveknek, s má­soknak — őrségét is megszervez­hettük, s Eger egész területén ügyelhettünk a rendre. A vezető testület feladatain a munkásta­nácsok képviselői is tisztességgel osztoztak, segítségükkel urai tudtunk lenni a helyzetnek. Ki-ki komolyan vette, hogy legfeljebb másodszorra lőhet, ezért egyet­len puskának, pisztolynak sem kellett eldördülnie, a főiskolán dr. Tóth főorvos úrral létrehozott elsősegélynyújtó állomásra jó­szerével nem lett szükség. Eszünkbe sem jutott, hogy pél­dául a Borsodból telefonon beje­lentett „Észak-magyarországi Hadügyminisztériumhoz ” a táv­parancsra átálljunk egységeink­kel, vagy felszereljük az Özdról előkeveredett két teherautónyi idegent is, netalán jelentéktele­nebbnek tartott igazgatási ügyekben, történetesen a gomba módra megszaporodott pártok közötti helyiségosztással apróz­zuk erőinket... Nem tudtunk túl­ságosan sokat a körülöttünk zaj­ló nagy eseményekről, de tisztá­ban voltunk a katona dolgával. Lezártuk a településre vezető utakat is, hogy a védelem meg­nyugtatóbb legyen. Pártonkívü- liként is első szóra családjával együtt befogadtam a laktanyába az MDP menekülő megyei első titkárát, Komócsin Mihályt, sőt, a kívánságára harckocsit küld­tem érte. Az MSZMP-s Putnoki László kérésére tankkal vigyáz­tam börtönben meghúzódó elv­társait is (mit sem sejtve arról, hogy a pártvezető a tárgyaláson azzal vádol majd, hogy a páncé­lossal éppenséggel lövetni akar­tam a búvóhelyükről előmerész­kedő kommunistákat). — Amikor a második szovjet megszállásról értesültünk, s megtudtuk merről, hogyan jön­nek a csapatok, a komiszabb ösz- szecsapás elkerülésére vissza­vontuk kinti erőinket, s tolmá­csom társaságában magam men­tem Poljakov ezredes elé békes- séges szándékkal. Nyilvánvaló volt az ellenfél túlereje, s bizo­nyos, hogy korlátlan az utánpót­lása. Ha szembeszállunk, csakis veszthetünk, áldozataink tete­mesek. Más dolog, hogy a Líce­umban tartott tárgyalást követő­en már nem írtam alá az orosz fő­tiszttel együtt a városnak szánt levelet, felhívást, mert elfogad­hatatlannak találtam. Amiért aztán — Kádas Géza titkárom­mal, az olimpiai bajnok úszóval — letartóztattak. A tömeg hatá­rozott tiltakozására, fenyegeté­sére ugyan mindkettőnket hamar kiengedtek, ám az ügyet nem hagyták szunnyadni. Keresett a rendőrség, tudtam róla, ezért de­cember 17-én önként jelentkez­tem. — Vesztve talán még most sem lett volna minden, mert a rendőrségen Lintallér százados­sal összefutván, ismerősként biz­tatott: ha okos leszek, szabadul­hatok. Nem értettem, hogy mit akar, de nem is akartam, mert haragudtam rá, amiért — mint értesültem róla — az december 12-én csípőből tüzelve békés em­bereket öltek a főutcán. Válasz helyett indulatosan kérdeztem is, miért tették. Azért — felelte a vi­lág legtermészetesebb hangján —, mert amíg a tömeg vért nem lát, nyugtalan... Szóval, marad­tam. Előbb egy durva, majd egy- emberségesebb nyomozó valla­tott. Ez utóbbi kérésére leírtam mindazt, ami velem történt, és amit akartunk. Ez lett a vádi­ratom is... Júniusban volt az egri helyszíni tárgyalás, aminek fő­vádlottja volt, s 1957. augusztus 13-án hozta a katonai bíróság a jogerős ítéletet. A Heves Megyei Karhatalmi Század kevesellte a 15 év fegyházat, jobban szerette volna a halálbüntetést. Oda került — ahol Nagy Imré- éket is kivégezték. A Kozma ut­cai gyűjtőbe. — Mi várta a börtön után? — kérdem hosszú idővel a számára is kegyelmet jelentő általános amnesztiát követően. — Egri, Petőfi utca 12. szám alatti laká­somból kiforgattak, elvált em­berként egy földimnél, a szintén erdélyi Gergely Imrénél, régebbi beosztott tisztemnél húztam meg magamat, s a felnémeti fűrész­üzemben dolgoztam. Lintallér azonban még mindig hangosko­dott, kijelentette, hogy amíg ő a városban van, nekem itt nem lesz állásom. Visszautaztam hát Pest­re, s a Filmtechnikai Vállalatnál hasznosítottam a műegyetem két esztendejét elektroműszerész­ként, csoportvezetőként. Meg­becsültek, elismeréseket kap­tam, egy évtizedig maradtam. Csak akkor kívánkoztam albér­letemből megint családi otthon­ba, amikor egri barátom társasá­gában megismerkedtem a felesé­gemmel, s az egybekelés után a kérvényemet elfogadván írásban is felmentettek a büntetett előélet­hez fűződő hátrányos megkülön­böztetés alól, újra erkölcsi bizo­nyítványt adtak. Az Egri Házi­ipari Szövetkezethez kerültem tmk-vezetőnek, energetikusnak, s innen is mentem nyugdíjba 1984-ben. Járadéka, persze — a nemrégi havi 1900 forintos emelés ellené­re — korántsem annyi, mintsem megilletné. Mindmáig sérelmes számára, hogy a társadalombiz­tosítás nem vette figyelembe ka­tonai szolgálati idejét, s a megyei bíróság 1984-es végzése szerint ma is viselni kényszerül, hogy „háborús és népellenes, az ál­lamrend elleni, valamint a béke és az emberiség elleni” a bűntett, amivel „ötvenhatért” megbélye­gezték. Tartalékos tiszti állo­mányban nincs, egyenruhát nem ölthet magára. Tulajdonképpen csakis alka­tának, természetének köszönhe­ti, hogy valójában mégis ki­egyensúlyozott, derűs, boldog ember, férj, apa és nagyapa, csa­ládjában sok mindenen képes túltenni magát. — A történtek mindmáig nem sodortak különösebben a politi­ka felé — mondja —, a nagy nyil­vánosság előtt legelőször a nép­felkelés tavalyi évfordulóján sze­repeltem. Beszédet mondtam — pontosabban: emlékeztem —, s koszorúztam Egerben, felkérés­re. Tagja vagyok az országos Tör­ténelmi lgazságtételi Bizottság­nak, volt börtöntársaim, több barátom, ismerősöm után belép­tem magam is az SZDSZ-be, de nem tudtak rábeszélni, hogy or­szággyűlési képviselőnek is in­duljak... Nincs bennem harag és gyűlölet, kíméletlen leszámolás helyett inkább a kibékülést, az összefogást szeretném, az igazi rendet vágyom, követelem. S bí­zom benne, hogy meg is lesz. Gyóni Gyula Vissza a hétköznapokhoz Befejeződtek a választások, és a kialakult új politikai erőviszo­nyok talán reménnyel is kecseg­tethetnének bennünket, mert hi­szen ígéretekben nem szűköl­ködtek a pártvezérek a kampány ideje alatt. Itt van hát a lehetőség a bizonyításra. Kissé fáradtan és fásultan, de mindenképpen vár­juk az új hatalom első konkrét tetteit. Abban ugyanis teljes a közmegegyezés, hogy a „szájté­pésből” elég, végre történhetne is valami. Mert a hangzatos szó­lamok lassanként kezdik teljesen hitelüket veszteni, mert minél többet hallottuk őket, annál el­csépeltebbé és unalmasabbá vál­tak. Különösen úgy, hogy hét­köznapi gondjaink egyáltalán nem csökkentek ez idő alatt, sőt... Reklámfilmek tömkelegét on­totta a televízió, amelyben biz­tonságról, nyugodt, de határo­zott cselekvésről beszéltek ne­künk. Eleget hallottuk, hogy ez vagy ez a párt fog bennünket ki­vezetni a bajból, s hogy ezzel pár­huzamosan szépen be is vezet Európába. Várunk tehát, hogy változzon a helyzet, hogy teret és lehetőséget kapjon mindenki az alkotáshoz, a tisztes munkához és megélhetéshez. Mert ez utób­bi — tapasztaltuk elégszer, hogy bármit tettünk is le az asztalra — többnyire elmaradt. Türelmet kértek tőlünk, állampolgároktól, és aktív részvételt a jövő körvo­nalainak megrajzolásában. Azt hiszem, mi már bizonyítottunk. A választások első fordulójában a 70 százalékos részvételi arány ugyanis mindennél beszédesebb adat. Az urnákhoz járultunk, vé­leményt nyilvánítottunk. Akik tőlünk bizalmat kaptak, itt az ideje, hogy megmutassák: mél­tóak erre a bizalomra. Lassanként visszatérhetünk a hétköznapokhoz, ahol végre az állampolgár kerülhet a közép­pontba. A dolgozó, az ügyeit gyorsan intézni akaró, a tiszta le­vegőért áhítozó, a szabadidejét kikapcsolódással töltő, a gyer­mekeit gond nélkül nevelő ál­lampolgár. Mostanában sokat gondol­tunk ismerőseimmel arra a né­hány hétre, amelyet a közelmúlt­ban Nyugat-Európában töltöt­tünk. Arra a franciaországi vá­lasztásra, amelyet azért kellett újra kiírni, mert a franciák zöme a kellemes nyári hétvégén víken- dezni indult, s csak néhány an já­rultak az urnák elé. Akkor irigy­kedtünk, hogy lám-lám, így is le­het ezt csinálni. Akkor irigyked­tünk, s most bizakodunk: talán egyszer még mi is megérjük, hogy fontosabb lesz, s lehet egy napfényes víkend, mint egy vá­lasztás, de legalábbis nem lesz akkora tétje, mint nálunk a mos­taninak. Barta Katalin Bemutatja a Horizont Halló, itt a hordozható telefon — Ma az NSZK-ban, holnap Magyarországon is? A hordozható telefon (mobilfunk), amely a kilencvenes években a Német Szövetség nagy slágere lesz. De miért ne juthatna el Ma­gyarországra is? Ki csak bosszankodik, ki csak mérgelődik, ha nem tud telefo­nálni, mert nincs vonal vagy a hí­vott fél mással beszél. Legújab­ban pedig gyakran előfordul, hogy még készülék sincs, ugyanis a nyilvános helyen felszerelt ké­szülékeket ismeretlen tettesek ellopják. Kiszaggatják a vezeté­ket a falból, mindent elvesznek, amit csak lehet, és eltűnnek nyom nélkül a zsákmánnyal. Kistelepülésen és nagyvárosban ez minduntalan előfordul, és a Magyar Posta tehetetlen az arc nélküli tettesekkel szemben. Ez azonban csak a jelen, a jövőben, ha nem is a közeljövőben, nem lehet ellopni a készülékeket. A kölni Horizont című magazin beszámol a drót nélküli telefon tervezéséről és gyártásáról. A Német Szövetségi Köztársaság­ban ugyanis a posta arra készül, hogy egyre nagyobb méretekben bevezeti az európai hatótávolsá­gú, hordozható adó-vevőt. Is­merkedjünk meg ezzel a techni­kai újdonsággal a Horizont jó­voltából. Számos olyan foglalkozás van, amelynek gyakorlói igencsak igénylik, hogy bármikor és bár­honnan telefonálhassanak. A beteglátogató orvosnak, a bíró­ságon eljáró ügyvédnek, a mene­dzsernek, a különféle cégek uta­zó képviselőjének, a házhoz hív­ható szerelőnek és sok más fog­lalkozás képviselőjének fontos, hogy útközben telefonon is elér­hető legyen. Magánszemélyek számára pedig mindez a kommu­nikációs lehetőségek örvendetes bővülését jelenti. Az említett igénynek felel meg az a drót nél­küli adó-vevő — a mobilfunk —, amelyet a Német Szövetségi Pos­ta (Deutsche Budapest) 1991-től kíván bevezetni. A kézhez álló kis telefonkészülék minden ak­tatáskában és bevásárlószatyor­ban elfér. Adóereje a legköze­lebbi regionális állomásig ér, ahol összeköttetést teremtenek más távolsági beszélgetést foly­tatókkal a különböző közvetítő állomásokon keresztül, a sűrűn lakott területeken 6 méteres, vi­déken 50 — 60 méteres antennák segítségével, írja a Horizont. A D-l és D-2 jelzésű, egymást kiegészítő mobilfunk-hálózat megteremtésére már folynak az előkészületek. A D-1 hálózatot a posta tulajdonában álló Telekom társaság fogja üzemeltetni, a ma­gántulajdonú D-2 hálózatra pe­dig a düsseldorfi Mannesmann Rt. kapott licencet, mint a kon- sorcium vezetője. Ez az acélfel­dolgozással és ipari berendezé­sek gyártásával foglalkozó cég — melynek éves forgalma 20 milli­árd DM, foglalkoztatottainak száma pedig 17.000 — az új üz­letből egymaga 51 százalékkal részesedik. A mobilfunkkal kap­csolatos tapasztalatokat az ame­rikai Pacific Telesys (26 száza­lék) és a brit Cable and Wireless (5 százalék) hozza magával. A francia Lyonnaise des Eaux (2,5 százalék) a kábeltelevíziózásban szerzett alapos ismereteket. A Deutsche Genossenschaftsbank a középosztályokat képviselő német szövetkezeti bankok köz­pontjaként tíz százalékot vállal, és 3000 telket bocsát rendelke­zésre az állomások számára. A Mannesmann Részvénytár­saságnak alaposan bele kell nyúlni a zsebébe, hogy a 4,4 mil­liárd DM értékű befektetéseket megtehesse, amint ezt a kölni Horizont megállapítja. E célból emelni fogja részvénytőkéjét. Rá és a többi résztulajdonosra — Christian Schwarz-Schiling szö­vetségi postaügyi miniszter sza­vai szerint — tisztes haszon vár a postaköltségek levonása után. Schwarz-Schiling 1994-re 500.000, 2000-re pedig 2 millió előfizetővel számol. Ha a hálózat a szomszédos országok távbe­szélő-igazgatóságaival egyetér­tésben Európa-szerte kiépül, ez a szám valószínűleg eléri a tízmilliót. A telefonkészülékek darabja 1500 — 2000 nyugatnémet márkába ke­rül majd a vásárlóknak, a beszélge­tésekért pedig percenként egy- márkás dijat kémek. A Németor­szági Szövetségi Köztársaságban működő jelenlegi autotelefon-há- lózat csak korlátozott hatótávolsá­got biztosít a 150.000 készülék tu­lajdonosának. A tervek szerint a magántulaj­donú D-2 hálózat a végső fázis­ban 2000 regionális állomással, 40 közvetítő állomással és kere­ken 3500 munkatárssal fog dol­gozni. A mobilfunkkal kapcso­latban nagy üzletben remény­kednek a telefonkészülékek, rá­dióállomások és közvetítő be­rendezések gyártói is, valamint az elektroműszerész kisiparo­sok. A német Siemens Rt. máris szállít más országokba ,mobil- funk-hálózatokat. Magyaror­szág előtt most lehetőség nyílik, hogy modernizálja telefonháló­zatát. Ennek egyik módja, hogy első lépésként a szakemberek kö­zelebbről megismerkednek a hordozható adó-vevőkkel, má­sodik lépésként a gyakorlatban is kipróbálható az újdonság, har­madik lépésként nagy sorozat­ban is bevezethető a drót nélküli telefon, és tulajdonosa bármikor így kezdheti a beszélgetést: — Halló, itt vagyok a kertben, innen hívlak. Összeállította: Molnár Károly Trabant VW-motorral * Lipcse: Látogatók nézik a Volkswagen- motorral ellátott Trabant gépkocsit, amelyet a hagyományos lip­csei vásáron állítottak ki, 1990. március 12-én. Carl Hahn, a nyugatnémet autógyár elnökesajtóértekezle- tén arra figyelmeztetett, hogy a VW és a keletnémet IFA-autógyár közötti együttműködés százezer kelet­német munkás állását veszélyezteti. (Hírlap-telefotó — MTI Külföldi Képszerkesztőség)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents