Heves Megyei Népújság, 1990. április (41, 1. évfolyam, 77., 1-23. szám)
1990-04-18 / 13. szám
4. ■1 wzmmm-M WmMMmiM Hírlap, 1990. április 18., szerda Fíí\/ hpf A KÉPERNYŐ LmVMy I IVl m m m ELŐTT Pózok nélkül Teljesen céltalan, értelmetlen folyvást azt hangsúlyozni, hogy a kínálat idegborzolóan soványka, s ráadásul zömében értéktelen, unalmas, altatópirula szerepkörű munkácskák szerepelnek a listán. Már csak azért is felesleges, mert a jogos panaszokkal nem törődik senki, azok orvoslása még csak véletlenül sem jut a műsor-összeállítók eszébe. Ebből a sivárságözönből mindössze két alkotás magaslott ki. Az egyik bölcsességével, mesterségbeli erényeivel, a másik szórakoztató jellegével. Azt hiszem, hogy senkit sem kell meggyőzni J. B. Priestley világirodalmi értékeiről. Ezt megtette a szerző számos darabjában, amelyek mindegyike eredeti, ironikus szemléletről, irigylendő szakmai rutinról, s csak rá jellemző megoldásokról árulkodik. Vasárnap este vetítették azt a produkciót, azt az angol tévéjátékot — Ha egybekelünk címmel —, amely a neves író frappáns szellemi gyöngyszemére épül. Ezért lendületes a cselekményvezetés, emiatt nem hiányoznak a jellemtorzulásokra is fényt derítő dramaturgiai és egyéb meglepetések. Nem marad el a vérbeli katarzis révén formálódó, manapság, az átmenet zűrzavarában igen jól hasznosítható tanács sem: ne legyünkfennhéjázóak, ne kiáltsuk ki magunkat csalhatatlannak, egyedül üdvözítőnek, mert előbb vagy utóbb rá kell döbbennünk, hogy az esendőség valamennyiünk jellemzője. A megértés, a közvetlenség, a nyíltság viszont nem elkülönít, hanem szövetségeseket is verbuvál számunk- ra.Talán nem túl sokat, ám ezek a kötődések a gyorsan rohanó időben sem tépázódnak meg. Közös örömünkre. Természetesen nem vágyhatunk folyvást ilyen magaslatokra. Megelégednénk a Tövismadarak szintjével is. Ez az amerikai sorozat ugyanis kétségbe- vonhatatlanul sikeres, és épp ezért — ezt túlzás nélkül állíthatjuk — milliók tetszését váltotta ki. A műhelytitkok? Kell egy ügyesen fabrikált regény. Erről Colleen McCullough gondoskodott. Erre figyelt fel Carmen Culler, aki talpraesett forgatókönyvével méltán keltette fel Daryl Duke rendező érdeklődését. Abban vita nélkül megegyezhettek, hogy az akció során képességeik legjavát vetik hadba. Ekként vélekedtek a kétségkívül ismert színészek — élükön Richard Chamberlainnal — is. A nézők szerte a világon vették a lapot, különösképp az idősebbek, a romantika kedvelők nosztalgiáztak, s a szerelmi szálakkal alaposan átszőtt történetben keresték régvolt iljúságukat, hajdani önmagukat, s mindazt, amit már reménytelenül sóvárognak vissza. A stáb viszont elbűvölte őket. Az édes-bús illúzióval. Legalábbis alkalmanként 45 percre. Ki-ki vérmérséklete szerint ítélje meg, hogy ez elég-e vagy kevés..? Pécsi István Mi kell a repüléshez? Mi is kell hát a repüléshez? Némi eredetiség bizonyára. Annál biztosan több, mint ami a Hajrá, Samu! című, elrettentő magyar tévéfilmhez, amelynek a fordulatai régi ismerősök egy bizonyos Karel Capek nevezetű cseh írótól. Éppen ezért különösnek találtam, hogy némileg modernizált, elméletileg gyermeki ízlés szerinti változatát Spí- ró György neve fémjelezte. Nem is csoda, ha idegen toliakkal nemigen tudott röpülni ez a „madár”, hamar leváltak a ráragasztott díszek. Annál is inkább, mivel a poénjaihoz az alapanyagot valószínűleg a tévékabaré papírkosarából bogarászta ki az író. A párbeszédek valószínűtlenek, erőltetettek, mesterkélten összeróttak voltak. Ezért csak vergődött a jobb sorsra érdemes színészgárda, akik közül például Koltai Róbert és Pogány Judit még tán szöveg nélkül is képes a „repülésre”, de a szárnyaikat eléggé megnyirbálták ezzel a se füle, se farka sztorival. így aztán meddő maradt az igyekezetük. Egyébként sem értem, hogy honnan veszik ennek a fércműnek a szerzői, hogy nálunk csak cinikus és kiégett gyerekek akadnak, s félhülye felnőttek? Összeszedtek mindent, ami csak közhely akad elidegenedésről, családról és iskoláról. Elég bosszantó volt mindent húsvéti ajándékként szemlélni, megzápult piros tojás volt ez, a tévé ajándékkosarában. Egyébként a Húsvéti parádé című amerikai filmben sem akadt több újdonság. A gyakorlott néző előre sejthetett mindent, ami csak ebben a némileg szirupos sztoriban csak előkerülhetett. És mégis... nemcsak nézhető és élvezhető, hanem még néha magávalragadó is volt. Könnyű lenne azzal magyarázni, hogy olyan sztárok játszották a főszerepet, mint Fred Astaire és Judy Garland. Azt hiszem, hogy még nekik is beletört volna a bicskájuk egy Hajrá, Samu! szerű történetbe, ha egyáltalán elvállalták volna a szereplést benne. Hiába énekeltek volna el valamit, vagy netán szteppeltek volna a táncparketten, ott álltak volna megfürödve. Mert a Húsvéti parádé története ugyan kiszámítható volt, de részleteiben utánozhatatlan és szellemes, hacsak a játékbolti jelenetre vagy az Előkelő pár vagyunk című betétszámra gondolunk. Talán túl sokat várok a Magyar Televíziótól? Nem hinném. Mindkét film előállításához papír, toll, kamera, és színészi tehetség kellett. Ez idehaza is rendelkezésre áll. Csak a profizmus hiányzik, de nagyon. Enélkül pedig soha nem leszünk képesek a repülésre... Gábor László Felújították a volt jezsuita rendházat Felújították Székesfehérvár történelmi belvárosának egyik műemléképületét, az 1744-45- ben épített volt jezsuita rendházat. A kétemeletes, egyszerű barokk homlokzatú házat — amely jelenleg a Fejér Megyei Múzeumok Igazgatóságának ad otthont — több évig tartó munkával hozták rendbe, tatarozták stukkódíszítésű lépcsőházát, a jezsuiták hajdani könyvtárát, ebédlőjét is, csupasz tűzfalán pedig a Mátyásemlékmű, Melocco Miklós Kos- suth-dijas szobrászművész kompozíciója kapott helyet. A volt jezsuita rendház az elmúlt évszázadokban gyakran cserélt gazdát. 1776-ig az építtető rendé volt, majd 10 évig a pálosok használták. Csaknem három évtizedig katonai élelmiszerraktárként, majd katonai kórházként szolgált, 1945 után pedig fiúkollégiumot költöztettek falai közé, s 1978-ban került múzeumi kezelésbe. A Fejér Megyei Múzeumok Igazgatósága előbb a belső építészeti értékeket igyekezett megmenteni, majd a varos anyagi hozzájárulásával, az Országos Műemléki Felügyelőség támogatásával végezték el a külső tatarozási munkálatokat. A „MÚZSÁK” Galériájában Arcok, sorsok, Emberek Koncz Zsuzsa portréfotói láthatók ebben a hónapban a Gárdonyi Géza Színház előcsarnokában. Nagy egyéniségek, színészek, mint Básti Lajos, Darvas Iván, Gábor Miklós, Gobby Hilda, Dómján Edit, Markó Iván, a szobrász Borsos Miklós, tíz író Tersánszky Józsi Jenő, Füst Milán, a költő — Major Tamásig és Mensáros Lászlóig, hogy végül is ezt a két egymástól teljesen elütő jellemet és egyéniséget rakjuk a vázlatos felsorolás végére. Koncz Zsuzsa végigfotózta az utóbbi évtizedeket; alázattal, szeretettel, megértéssel és bele- érzéssel követte „kiszemelt áldozatait”, akiket az idő, az érdek, netán az éppen aktuális esemény álh'tott elébe. Sok itt a privát, vagy privátnak tűnő felvétel, mintha a művésznő a nyilvánosság elé kívánkozó arcot nem is annyira a szakmájában találná otthon, hanem a lakásban, a környezetben. Ahol például Keresz- túry Dezső a fárasztó olvasás után megmasszírozza orra nyergét, mert éppen levette a szemüvegét. Vagy Borsos Miklós, a nagyerejű alkotásokkal a háta mögött, úgy forgatja öklét, ujjait az arca előtt, mintha sajnálná- szégyellné, hogy éppen az ő arcára lenne valaki is kíváncsi. Vagy itt néz csavartnyakkal, góbésan felénk az a Józsi Jenő, akinek párját a magyar irodalomban nem lelni, s akinek gyönyörű, szájmeleg prózáját, csintalan énekléseit még ma sem fedezte fel egészen az olvasóközönség. Itt nevet ránk Ruttkai Éva, derűsen, a fiatal szépasszony csaknem gondtalan könnyedségével. Aki mintha még nem is tudná, nem is sejtené, hogy majd hozzátartozik a démonaival küszködő Latinovits Zoltánhoz, vállalva a meggyötretés, a szerelem minden poklát, boldogságát. Egyszerű, nyitott szépség ezen a felvételen, s mi, egriek az arcba belelátjuk, onnan kiolvassuk azt az Elektra-alakítást, amit az egri várban kaptunk tőle. A szenvedélynek, a lelki szenvedésnek azt a tragikumát, amely már nem magára erőltetett beleélés, a művész fegyelme folytán vált azzá a játékká, ami végül is kikerekedett a félelmetes alakításból: már mindenki tudta, önmaga is, hogy ideje megszámláltatott, de játszott, neki játszania kellett, mert az ember sorsa nem más, mint adni, megadni magát külső és belső végzetének. És ha már ezt a külső és belső végzetet említettük, érdemes elgondolkodni rajta, fatalizmusa ellenére és azzal együtt mennyire volt a kor gyermeke Dómján Edit, „az a bizonyos bolond lány” az óriási sikerből? Amit a pályán meg lehetett kapnia, megszerezte. Nem is szerezte, adták neki, hiszen a siker valahogyan neki kijárt. Tehetsége, egyénisége okából. És mégis, az őt megbűvölő negyvenes szám meg az öregedéstől való félelem makaccsá tette őt. Lehet ezt érteni? És itt van Gobbi. Szélsőségekben, mélységekben és magasságokban is járó-toporzékoló egyénisége villan föl az itt látható felvételen. És Aase-anyót is látjuk benne-belőle, aki Peer álmai után tekint abban a szerelemben is, amit halálának pillanatában érez nagyálmú fia iránt. És még sok minden mást is rálátunk erre a felvételre, mert két generációnak — mostoha társadalmi körülményei között — jóformán egyetlen vigasza maradt a művészet. A művészet költészete, és a költészet művészete. Hogy az írott szó mestereiről se feledkezzünk meg egészen! Gábor Miklós civilben, felöltőben, egy szeles, nem is fényes utcai részletben állt a fotóművész elé, félfordulatban is azt érzékeltetve, hogy ez is egy játék. Mint ahogyan az volt Hamlet- szériája idején a nagy alakítás, a dán királyfi, aki előregörnyedve a nézőtéri zsöllyére azt kereste, kinek mondhatja, kinek kiabálhatja, kinek suttoghatja könny és veríték között azokat a gondolatokat, szenvedélyeket, amiket a költő, Shakespeare vetett papírra, tanúságtételül vagy inkább eligazításul, miért és hogyan is érdemes élni. És itt látható a két kopasz is, Pécsi Sándor és a nagy szemöldökű Major Tamás. Két tekintet, két teljesen más sors, más alkat. És mintha a ravaszabb, fiatalosabb Major még nyolcvanévesen is nagyobb tűzzel égett volna, mint Pécsi, akit korán sírba tett végzete. Egy feltüremlő, izgató gondolatot nem lehet visszatartani ezen a tárlaton sem. Ezek az egyéniségek, jellemek, művészek, írók, költők, hogy Weöres Sándort legalább a név említéséig idézzük sokfelé és sokféleképpen világító, alig ismert lírájáért, végigcsinálták azt a korszakot, amelyben a kézivezérlés, a szellemi rövidlátás, a társadalmi és tudati kiszolgáltatottság, a félelem és a sok egyéb nyavalya százával szedte áldozatait. A szellem munkásai között is. Ez a körkép, amit „csak” Koncz Zsuzsa fotói is felmutatnak azt az érzést erősíti bennünk, hogy a lélek munkásainak lehetnek ellenségeik, meggyötretéseik, alkalmasint áldozatként el kell hullania sok jeles „atlétának”, aki más korban győzelemre született volna, mégis állni látszik az igazság: amíg a nemzet szellemi erejét vérével együtt ki nem eresztik a porba, addig érdemes várni a holnapot! Emelt fővel és reménykedéssel. Ezt a galériát egyébként a színház és újságunk üzemelteti”. Farkas András A vajúdás vége: Új otthonban a hatvani Ady Endre Könyvtár Aki ma betéved az MSZMP egykori székházába, amelyet a helyi tanács decemberi döntése a könyvtárnak ítélt, meglehetősen kaotikus állapotokat talál. Földszinten, emeleten fúmak-farag- nak különböző mesteremberek, könyvek, polcok tornyosulnak szinte minden helyiségben, s a látvány kapcsán alig hisz fülének az ember, hiszen itt még e hónapban, pontosan április 26-án, csütörtökön — végre normális viszonyok között — újra kaput nyithat két és félezer olvasójának az intézmény. Pedig ez mindenképpen így lesz, „teszi le a főesküt” Kocsis István igazgató, akivel tegnap terepszemlét tartottunk az 1200 négyzetméter alap- területű labirintusban. — Mire alapozza-ezt az optimizmust? — Elsősorban arra a gyorsaságra és fegyelmezetten végzett munkára, amely mögött a helyi Vertikum Kisszövetkezet áll, s eleddig minden olyan akadályt leküzdött, amit szinte mi sem hittünk — mondja az igazgató egyik cigarettáról a másikra gyújtva. — Egyébként itt jegyzem meg, hogy az országszerte most szerveződő könyvtári védegyletek csak ilyen támogatás, ilyen viszonyulás birtokában tudnak kibontakozni, egyáltalán talpon maradni. — Ami a könyvtár eddigi tevékenységét illeti, ígér-e változást az új hajlék? — Alig két hét múlva cégtáblánkról is leolvasható majd a tartalmi változás, merthogy az Ady Endre Könyvtár három szava mellé oda kerül a „közösségi ház” megnevezés, aminek a hozamaként a hagyományos könyvtári munka mellett lehetőséget nyújtunk a helyi, környékbeli lakosságnak különböző művelődési, önképzési folyamatok beindulásához. Ebben persze segítségünkre lesz a szintén itt fedélhez jutó Ratkó József Köz- művelődési Egyesület, s ne hagyjuk ki a sorból a városi TIT-szer- vezetet se. — A megnőtt feladatok, illetve a fejlesztési munkák jelentős többletköltséggel jártak és járnak. Miként tudják ezt fedezni? — A helyi tanács az 1990-es évre sem tudott több pénzügyi támogatást nyújtani a tavalyinál, ami alig érte el a négymillió forintot. Éppen ezért igen fontos számunkra, hogy a védegylet létrejöttével egyidejűleg alapítványt hoztunk létre a könyvtárügy fejlesztésére. S bízunk abban, hogy a megváltozott társadalmi viszonyok közepette valami olyan új gyakorlat alakult ki a kultúra tekintetében, amely a növekvő költségigényeket pótolhatja. Megjegyzem továbbá, hogy kétmillió forint összegű támogatási kérelmünket is eljuttattuk a szaktárcához, amire remélhetőleg mihamar kedvező választ kapunk. — Van itt egy kellemes kis udvar az épület belső négyszögében. Ezzel mit terveznek? — Ami pillantnyilag biztos: a tanács tervcsoportja megbízást adott az Egerterv-nek, hogy az épületet hosszú távon, városké- pileg is megváltoztatva, készítsen az udvar hasznosítására tervdokumentációt. Reméljük, lesz belőle valami. Magunk részéről azonbah jelenleg azt tartjuk a legfontosabbnak, hogy a város állampolgárai minél előbb otthon érezzék magukat ebben az épületben, aminek kényelmét, további ráadásként, a 26-i nyitástól még egy kávézónak nevezett büfé is szolgálja majd... Moldvay Győző
