Heves Megyei Népújság, 1990. április (41, 1. évfolyam, 77., 1-23. szám)
1990-04-18 / 13. szám
Hírlap, 1990. április 18., szerda 5 ORSZÁGRÓL ORSZÁGRA Osztrák nagykoalíció: w Érdekházasság válságokkal Az osztrák kormánykoalíció, a szocialista párt (SPÖ) és a Néppárt (ÖVP) szövetsége a minap ismét veszélyben forgott. Ezúttal a Néppárt fenyegetőzött azzal, hogy kilép, és kéri az októberben esedékes parlamenti választások előrehozatalát. Végül azonban elállt e szándékától, és most megint szent a „családi béke”. A koalíció létrejötte, 1986 óta tucatnyi alkalommal jutott közel a felbomláshoz. Csak látszólag ellentmondás, hogy közben a kétpárti kormány lényegében jól működik. A válságoknak és az eredményeknek ugyanis a társadalmi és politikai erőviszonyokban, a nagykoalíció természetében gyökerező közös okaik vannak. Az SPÖ és az ÖVP évtizedek óta Ausztria két legnagyobb, nagyjából azonos erejű pártja. A második osztrák köztársaság megalakulásától, 1945-től fogva a parlamenti választásokon mindegyikük a szavazatok több mint 40 százalékát szerezte meg, ám ez többnyire nem volt elég az egyedüli kormányzáshoz. Együttes többségük viszont a mai parlamentben is nyomasztóan fölényes. A 183 tagú képviselőházban a szocialista pártnak 80, a néppártnak 77 (a nagykoalíciónak tehát összesen 157) mandátuma van. A csekélyke ellenzék: a szabadságpárt (FPÖ) 18 és a zöldek 8 képviselője foglal helyet, tükrözve a társadalom rokonszenvének és érdekeinek megoszlását. Az SPÖ mögött a bérből és fizetésből élők (nagyrészt a munkások) állnak, az ÖVP hívei főként a jobbmódú vállalkozói rétegekből és a parasztságból kerülnek ki. Az FPÖ jobboldali liberális jellegű kispolgári párt, a zöldek pedig főként környezetvédő és a szocialistáknál radikálisabban baloldali értelmiségieket tömörítenék. (A kommunisták már 1959 óta nem kapnak a parlamentbe kerüléshez elegendő szavazatot.) Az elsöprő parlamenti fölény alapján a szocialista-néppárti koalíció voltaképpen „erőpolitikát” folytathat, kényelmesen kormányozhat. A parlament jóformán „szavazógéppé” vált: a kormánypártok egymás közötti tárgyalásokon kialakított törvényjavaslataikat saját képviselőik többnyire simán el tudják fogadtatni. A parlamenti vita így sokszor formális, s legfeljebb fórumot, nyilvánosságot ad a kormánypolitika ellenzéki bírálatának. A két nagypártnak vannak tapasztalatai a koalíciós kormányzásban. 1947 és 1967 között, akkor az ÖVP vezetésével, kormányon voltak. Az SPÖ és az FPÖ 1983 és 86 közötti kiskoalícióját a szocialisták mondták fel, mert a szabadságpárt vezetését a fiatal, szélsőségekre hajlamos Jörg Haider vette át. Közben lemorzsolódott az SPÖ-nek a 70-es években kivívott, csekély mértékű abszolút parlamenti többsége. így az 1986. őszi választások eredményei nyomán a két nagypárt — mivel egyik sem akarta kormányzati partnernek a megváltozott FPÖ-t — egymással való koalícióra kényszerült. Mégsem annyira kényszer-, mint inkább érdekházasság ez, amely a pártok és a társadalom érdekeinek józan mérlegelésén alapult. A két párt gyakorlati politikai törekvései erősen közeledtek egymáshoz. Az SPÖ-ben, az évszázados osztrák szociáldemokrácia örökösében a hagyományos, ám túlhaladott „harcos baloldaliság” elemeivel szemben teret nyert a polgári értékek tisztelete, a teljesítmény-elv, a piac- gazdaság, a vállalkozó szellem fokozott elismerése. Ugyanakkor a kereszténydemokrata eszméket követő Néppártban nőtt a szociális és környezeti problémák iránti érzékenység, jelszóvá lett az „ökoszociális piacgazdaság” kialakítása. Gyakorlatias szellemű összefogásuk társadalmilag azért is fontos volt, mert az ÖVP nélküli másfél évtizedes kormányzás végefelé az ország gazdasági hanyatlásnak indult: a szocialisták az állam jóléti jellegének fokozására törekedve „túlköltekeztek” a közpénzekből, s így növekedett az állam- adósság, a költségvetési hiány, az állami vállalatok vesztesége és az infláció, lassult a gazdasági fejlődés és késlekedtek a gazdaságitársadalmi reformok. Ez a helyzet érlelte meg az új nagykoalíció lehetőségét és szükségességét. Az alapvető társadalmi feladatokban és megoldási módjuk irányában a két párt között kellő egyetértés jött létre, és az erre épített széleskörű kormányzati munkaprogramot fokozatosan végre is hajtják. Évi adatokban számolva gazdasági növekedés újra 3 százalék fölött, az áremelkedés 3 százalék alatt van, a munkanélküliség nem haladja meg az 5 százalékot, a tervezettnél is jobban mérséklődött a költségvetési deficit és az államadósság, az állami ipar pedig megint nyereséggel dolgozik. A két kormánypárt sok vita után tavaly megtervezte és elindította a Közös Piacba való osztrák belépés folyamatát. Nagyszabású adóreformjuk egyaránt serkentette a gazdasági fejlődést és az egyéni fogyasztást, s az állami költségvetésből még néhány új szociális kedvezmény bevezetésére is tudtak pénzt fordítani. Az eredmények társadalmi méltánylását mutatja, hogy a két párt szavazótábora a nagykoalíció kezdete óta — az időközben tartott helyi választások eredményei és a közvélemény kutatásiadatok szerint — csak pár százalékkal csökkent, ami kormányzó pártok esetében normálisnak, szinte elkerülhetetlennek tekinthető. Ez a kormányzás mégsem kényelmes az osztrák nagypártok számára, mert eszmei és politikai különállásukat természetesen e szövetségben sem adták fel, megmaradtak külön érdekeik és ellentéteik. Mindkettőnek változatlanul van esélye arra, hogy a következő választásokon első legyen, ezért az együttes kormányzás idején is bizonyos fokig ellenzékben vannak egymással küzdelmet vívnak, hogy az erőviszonyokat a maguk javára módosítsák. Az új törvények hozatalát megelőző kétpárti alkudozások — amelyek a nagykoalíciós korszakban a parlamenti csatározások helyébe léptek — mindig nagy nyilvánosságot kapnak, és gyakran az ezeken mutatkozó ÖVP-SPÖ ellentétek keltenek koalíciós válság- hangulatot. Emellett az osztrák politikai életben egymást követik a sajtó és az ellenzék által mesterségesen is felnagyított botrányok. Ezek felváltva, szinte gyanús ki- számítottsággal érintik kínosan hol a szocialista, hol pedig a néppárti vezető politikusokat. Az ÖVP ragaszkodott ahhoz, hogy őt is kihallgassa az állami Noricum gyár évekkel ezelőtti törvényellenes fegyverexportjának politikai hátterét vizsgáló parlamenti bizottság, s Vranitzky „vallomásától” tette függővé a Néppárt kormányban maradását. Nyilván ezzel akarta „viszonozni”, hogy nemrég egy hasonló, parlamenti bizottság által tárgyalt ügyben a szocialisták Josef Riegler alkancellárt, az ÖVP vezetőjét hozták kényes helyzetbe. Miután azonban Vranitzky megjelent a bizottság előtt és kellően tisztázta magát, a koalíció nem oszlott fel. Most újra mindkét párt fenn akarja tartani a kormányzati szövetséget az október 7-i választásokig, sőt legtöbb vezetőjük a következő törvényhozási időszakra is. Ezt valószínűvé teszi, hogy nemcsak a kormánypártok határolódnak el az FPÖ-től, hanem annak vezetője is kijelentette: az SPÖ és az ÖVP egyaránt „éretlen” a pártjával való kiskoa- lícióra. A szocialista-néppárti nagykoalíció létezését külföldön néha „politológiai rejtélynek” minősítik. A jelek szerint azonban az osztrák társadalom életképesnek tartja, s jól érzi magát a kétpárti kormányzati rendszernek e változatában. Sebestyén Tibor Egy csillag kihunyt... Az „isteni Garbo” vasárnap másodszor — immáron örökre — távozott e világról. A Stockholmban született színésznőt 84 éves korában, New Yorkban ragadta el a halál. Greta Garbo először 1941-ben — közel két évtizedes tündöklés után — „A kétarcú asszony” című filmjének kudarca miatt zárkózott el a világtól. Azóta sokat idézett, egyik filmbeni mondatának jegyében élteéletét: „Egyedül akarok lenni”. Öt évtizeden keresztül szinte minden percét a világ különböző városaiban levő lakásaiban töltötte, s ezt a monotóniát is csupán ritkán, rövid időre, s akkor is csak egy-egy magányos séta kedvéért törte meg. Pedig Greta Gustafsson élete eleinte egészen más pályát sejtetett: édesapja halála után tizenéves korában egy stockholmi áruházban, mint eladólány kezdett dolgozni egészen addig, amíg egy reklám- filmes fel nem fedezte. Igaz, ekkor még csak a reklámszakma számára. Greta azonban már ekkor beleszeretett „a Moziba”. Jelentkezett a Királyi Színházi Akadémiára, s közben a filmstúdiókat járta, szerepeket kérve. Hamarosan sikerült is a felvevőgép elé állnia: 1923-ban a Csavargó Péter című svéd komédiában kapott szerepet. . Az áttörésre 1924-ig kellett várnia, ekkor látogatta meg a stockholmi színiakadémiát Mauritz Stiller ismert svéd rendező. Stillernek egyből feltűnt a gyönyörű színésznövendék. Szerződtette, Greta Garbóra változtatta a lány nevét, s főszerepet adott neki a Gösta Berling című némafilmben. Egy évvel később a Bánatos utca című filmben már Ásta Nielsennel, a némafilmek sztárjával játszott együtt. Stiller még ebben az évben szerződést kötött a hollywoodi Metro-Goldwyn-Mayer stúdióval azzal a feltétellel, hogy csak akkor megy, ha Greta Garbót is magával viheti, akiről később így nyilatkozott: „Egy évszázadban csak egyszer kerül ilyen arc a felvevőgép elé.” A mozinézők bálványa ettől kezdve sorra játszotta el nagyszerű szerepeit. Sikerét, sok más színésztársával ellentétben a hangos filmek megjelenése sem törte meg. Ma is a filmművészet remekeinek számít 10 némafilm és 14 hangosfilm szerepe. Felejthetetlen a Karenina Annában, a Krisztina királynőben, a Kaméliás hölgyben, vagy a Walewska grófilő című filmben nyújtott alakítása. A felívelő pálya azonban 1941-ben megtört, s Garbo ettől a pillanattól kezdve már csak emlékeinek élt. Rajongói kérésére sem volt hajlandó visszatérni a filmstúdiókba, s magányáról 1954-ben még az Oscar-díj átvétele kedvéért sem mondott le. Garbo ekkor vált legendává. Ritkán adott interjúiban sem árult el semmit magáról — csak annyit, hogy senki figyelmére sem tart igényt. Neki éppen elég az, ha tudja, hogy van aki még szereti. Ezt pedig tudnia kellett. Halálát ugyanolyan legenda övezi, mint élete nagy részét. Családjának tagjai nem árulták el, hogy milyen betegség szólította el, csak sejteni lehet, hogy vesebetegség végzett vele. A rajongóknak filmjei maradtak meg. Ezeken nem fog a betegség. Németh András A nagy elgondolkodtató: Weizsäcker Egy galambősz német arisztokrata Lengyelországba készül: Richard von Weizsäcker, az NSZK szövetségi elnöke májusban Varsóba utazik. Ez az út is, mint minden külföldi utazása, világeseményszámba megy. Megbékélésre nyújtja kezét, ám emlékezni és emlékeztetni is akar. Azon kevesek közül való, akiktől ezt ott fenntartás nélkül el is fogadják — erkölcsisége, méltósága, tekintélye okán. Pedig a második világháború legeslegelején már járt ott sokadmagával, a potsdami kilencedik gyalogezred katonájaként. Fivére támadásuk másnapján mellette esett el. A fiatal tiszt ezredével aztán még egészen Leningrad előteréig nyomult előre, a 2500 főnyi legénységéből 300 maradt. Visszavonulás, véres harcok, egy kelet-poroszországi hídfőállás kiürítésekor súlyosan megsebesül. Sok év után, 1972-ben azonban ő az, aki két parlamenti beszédével — akkori pártja, a CDU és a CSU képviselőinek ellenállásával szemben — eléri a nagy politikai ellenlábas, a szoedem Willy Brandt kancellár által kieszközölt keleti szerződések, így a Lengyelországgal kötött szerződés törvényhozási ratifikálását, hogy aztán tavaly karácsonyi beszédének is középpontjába állítsa a lengyel határok megingat- hatatlanságát. A CDU-ban ez sem tetszett mindenkinek, miként az sem, hogy hivatalos rezidenciáján, a Hammerschmidt- villában nemzetközi méltóságok részvételével díszebédet adott Willy Brandt volt SPD-kancellár és pártelnök születésnapja alkalmából. A konzervatív morgást, zsörtölődést és ellenvetések sorát rég megszokta már. Otthon nem volt osztatlan az öröm a Bundestag fórumán 1985. május 8-ikán elhangzott nagy beszéde hallatán sem, hiszen nyugatnémet államférfiként a fasizmus elleni szövetség győzelmének, Németország le- veretésének évfordulóján először ő mondta ki: noha a németeknek e napon semmi okuk ünneplésre, 1945. május 8-ika számukra is a nemzeti szocializmus rémuralmától való felszabadulás napja volt. Személyében német államfő ez alkalommal szólott először arról is, hogy a zsidóság ellen elkövetett népgyilkosság példátlanul áll a történelemben. „Ki állhatott ott gyanútlanul a zsinagógák lángjai, a fosztogatások, a zsidócsillaggal való megbélyegzés, a jogfosztás, az emberi méltóság állandó meggyalázá- sa láttán? Akinek volt füle, hogy halljon és szeme, hogy lásson, és akart is tájékozódni, annak nem kerülhette el a figyelmét, hogy deportáltakkal robognak vonatok.” Weizsáckemek nincsen alkotmányban szavatolt politikai hatalma. Ám mégis sok politikusnál több hatalma van az emberekre. Sőt az NSZK-beli hazai és az országhatárokon túlmutató nemzetközi politikára is: a szó, a meggyőzés, a rábeszélés, a józan, higgadt érvelés erejénél fogva, így válhattak lassan Weizsäcker külföldi utazásai ténylegesen világeseménnyé, mivel az általa meglátogatott, néhány évtizede még a németek kezétől oly sokat szenvedett népek körében ráébresztette az embereket a nyugati német demokrácia szilárd megalapozottságára, a szellemiségében, szemléletében megújult, megtisztult németség őszinte európai elhivatottságára, nem utolsósorban pedig segítőkészségére: Hollandiában, Norvégiában, Csehszlovákiában éppúgy, mint Izraelben, a Szovjetunióban és Magyarországon. Weizsáckert az NSZK nagy szerencséjének tekintik, s most már nemcsak onnan, hanem az NDK-ból is mérvadó tényezők azt váiják, hogy az időben egyre közelebbi egységes Németország elnöke is a mostani bonni államfő legyen. Berlini székhellyel akkor is, ha Bonn maradna még a főváros. Weizsäcker nyilvánvalóan Európának is nem egyszerűen csak nagy szerencséje, hanem egyenesen főnyereménye lenne. A bonni államfő politikusi útját a CDU-ban Helmut Kohl egyengette. Weizsäcker az akkor még tartományi politikussal a rajna-pfalzi Ingelheimben került meghitt kapcsolatba. Akkor még a gazdasági életben tevékenykedett, a Boehringer cég üzletveze- tőjeként. Előtte a Waldthausen bankházban, még korábban Mannsesmannál gazdaságpolitikai osztályvezetőként. Weizsäcker a hetvenes években a CDU-nak azt a bizottságát vezette, amely az alapelvek kimunkálásában illetékes. A párt etikai elveinek rögzítéséért, az elméleti alapvetés munkájáért volt felelős: ő volt a párt fő gondolkodója. Majd a nyolcvanas évek elején, Nyugat-Berlin kormányzó polgármestereként és az evangélikus egyház tanácsának tagjaként 1983 szeptemberében az első ilyen méltóságú nyugati vendégként az NDK-beli Wit- tembergben beszédet mondhatott Luther Márton híres templomában... Aztán 1984-ben — kemény belső vitákban — barátjánál, Kohl pártelnöknél és kancellárnál elérte, hogy őt jelöljék szövetségi elnöknek. A pályaindító barát húzódozott a gondolattól, Weizsäcker oly kiváló volt kormányzó polgármesternek is. Végül mégis beletörődött...ez és egyéb viták nem múltak el nyomtalanul. A barátság megmaradt, bár szálai talán kissé meglazultak. És bár Kohl hatvanadik születésnapjának ünnepségén az elnököt eredetileg nem vették fel a szónokok névsorába, Weizsäcker végül mégiscsak szólásra emelkedett. Őszinte szívvel, barátsággal gratulált a kancellárnak, kiváltképp a német egység kiteljesítésének nagy munkájához lavánt sok sikert. A németek remélik, hogy ama vágyva-vágyott Németországnak is Weizsäcker lesz a fő elgon- dolkodtatója. Flesch István OKTATÁSI OSZTÁLYUNK TAVASZI RENDVEZVÉNYEI NÉGYNAPOS TOVÁBBKÉPZÉS PÉNZÜGYI VEZETŐKNEK Védnök: Dr. Kupa Mihály EGER május 14-17 Az ÁFA, az SZJA, a VÁNYA és adóigazgatási eljárás szabályai 1990-ben. 10 órás számviteli gyakorlat: az ÁFA, a VÁNYA és az SZJA számítása a gyakorlatban. Kedvezmények számítása tevékenységenként. A megalakuló társaság számviteli rendje. Számviteli rend a vállalat által alakított KFT.-nél. Részvételi díj: 6.800 -Ft. ADÓTANÁCSADÓI TANFOLYAM Három napos Intenzív példamegoldás azoknak a kollégáknak, akik adótanácsadói vizsgára készülnek. A tanfolyamot a Budapest Szállóban 1990. május 7-9 között rendezzük meg. Részvételi díj: 5.800.-Ft. Az előadásokat és a konzultációkat hagyományosan a főhatóságok legjobb szakemberi tartják. Minden résztvevőnek oklevelet adunk. A részvételi díj az ebédet Is magába foglalja, szállást külön kérésre biztosítunk. Jelentkezni cégszerűen aláírt jelentkezési lap címünkre történő elküldésével lehet. Levélcím: MENTOR MONT 1397 Budapest Pf.: 503 Telefon: 131-6075
