Heves Megyei Népújság, 1990. április (41, 1. évfolyam, 77., 1-23. szám)
1990-04-17 / 12. szám
4. _______________________KULTÚRA - KÖZMŰVELŐDÉS_______________________ Hírlap, 1990. április 17., kedd S zaiay István Hová lett a hőscincér? „Az öreg tölgyet ma már mesékbe szövik, amelyek az emlékezés színes szálaival még a valósághoz is fűződnek, és a nagy idők távolságaiból talán hihetők is lehetnének. Hallottam az ágai között rejtőző csodálatos üregről, amelyben a tavasz tündére lakik, és hóolvadás után esztendőnként elvarázsolja a jó időt, itt tanyázik a néma bagoly, amely a száradó, lehullani készülő galy- lyakon bóbiskol, és csak a fejével bólogat, de megátkozta valaki, és azóta nem tud huhogni, ő huhogta el nagyapát, az apámat és a testvéreimet is, még élete derekán...” „...Szétágazó ágai között laknak a szarvasbogarak és a hős- cincérek, gyermekkorom agan- csos, hosszú bajszos játszópajtásai, amelyekből — nem tudom miért — mostanában mind kevesebbet látok. Évtizedekkel ezelőtt tízesével sétált a páradús hajnalokon a hatalmas fatörzsön, mostanában elvétve pillantható meg egy-kettő a mézgás ágak hajlataiban. — Hová lettetek hőscincérek? Kékes kitinszámyatok, bőrömön kapaszkodó ízelt lábatok csiklandozását még mindig tenyeremen érzem, mint ahogyan gyakran a szarvas- és orrszarvú bogarakkal is álmodom. Emlékeztek ti bogárkirályok, amikor gyufásskatulya-hintó elé fogtalak titeket, és cémaszálon vontattátok a benne helyet foglaló katicabogarakat? Miért nem emlékeztek, hiszen az öreg tölgy' od- vas derekán meg sem kottyan az az ötven-hatvan esztendő, azzal meg, hogy számomra közben elszaladt az élet, ne is törődjetek. Mit számít egy emberi élet a Természet örökkévalóságához képest! Különben is: a törvény, az törvény! A tölgyek egyike-másika matuzsálemi kort ért meg, amelybe három-négy emberélet is befér. Elvégre nem az egyed, hanem a faj fennmaradása a fontos, és ebben éppen úgy részes az ember, mint a hőscincér. Ezért is aggódom miattatok, szarvasbogarak, és bánt, hogy az unokám tankokkal és ágyúkkal játszik. Istenem! Pedig mennyire szórakoztatóbb egy másik élőlény, mint egy vacak, elemekkel működő élettelen csodabogár, amelyik nem oda megy, ahová akar, hanem oda, ahová küldik...” A közelmúltban jelent meg a népszerű természetíró legújabb kötete, amelyben a hőscincérek mellett olvashatunk a jégmadárról, a szénégetőkről, a csőszkalapról, a madársiratóról, a búbosban sült kenyérről, a farkasokról, a rókabőrről, a forrásvízről, a vízi malomról és sok más egyébről. A természetet jól ismerő és szerető író közvetlen stílusban számol be élményeiről, beavatva az olvasót a természet, az állatok életének titkaiba. Megfigyelései pontosak és érdekesek, sok tanulsággal szolgálnak. Ráirányítják a figyelmet arra, hogy az ember milyen pazarlóan bánik a természet kincseivel, rongálja őket, árt neki és a végén csodálkozik, hogy hová lettek a hőscincérek? „...A kidöntött öreg bükköt már messziről észrevette, vastag, mohos teste hatalmas sorompóként feküdt keresztbe a cserkész- útón. — Ő sincs többé — mondta ki hangosan, és megemelte elnyűtt,zsinóros kalapját. — Kidőlt a vén bükk! — csörögték a feketerigók. Egy vadgalamb megunta a sok összevissza beszédet, és bánatosan, szépen krúgatni kezdett. — Inkább siratnátok, minthogy rikácsoltok! — turbékolta, és szava olyan szívhez szóló volt, hogy még a vadász is felfigyelt rá. — Szép vagy, madár! — Emberszagot érzek! — ugrott be hirtelen a kotorékba az anyaróka, mert a cserkészét nem volt messze, és az orrába csapta a szél a szagot. Kivirradt, mire a vadász a vágásba ért, de akkor már ragyogott az erdő, és a Nap csókot dobott a világnak...” A szórakoztatóan olvasmányos kötetet végigolvasva sajnáljuk a természet fogyatkozó kincseit és sajnáljuk magunkat is. Valóban ilyenek vagyunk mi, emberek? K. L. Szonataest Egerben, ezen a kora tavaszi estén szívetmelen- gető lehetőség, és egyben csöppnyi anakronizmus is: ki hallgat ma kamarazenét?... Mégis, tudva a műfaj interpretálásának, elfogadtatásának nehézségeit, buktatóit, Radnóti Tiborés partnere, Kalmár Gyula hegedűzongoraszonáták megszólaltatására vállalkozott, több, mint évtizedes hagyomány folytatásaként. Mindig is ismérve volt a jó muzsikusnak: mennyit játszik önmaga kedvére, kézbeveszi-e hangszerét, leül-e mellé csak azért, hogy lelki kondícióját — távol a közönségtől — karbantartsa? Nemkülönben a társaszene terén, ahol a lelki összemun- kálás, intim „szonátázgatás” olyan produkciót eredményezhet, melynek most tanúi voltunk. A kamarazene átlagon felüli erőpróba a zeneszerzőnek, de az előadóknak is. Nincs felesleges hang, nincs észrevétlen maradó tévesztés, a csekély apparátus ellenére cél a hallgató érdeklődésének állandó ébrentartása. A legnemesebb szellemi kalandok tere a kamaramuzsika. Kár, hogy művelői, élvezői oly kevesek, pedig a szonátairodalom — többek között — szinte kimeríthetetlenül gazdag. Ez alkalommal az est két szereplője e bő termésből válogatott, mégpedig úgy, hogy képet formáljon a hallgatóban egy kicsit a műfaj történetéről is. A nyitó darabként elhangzott Ge- miniani-szonáta még a szó szoros értelmében vett kamaraszonáta meghitt benső térben való megszólaltatásra szánt „házimuzsika”. Kissé iskolás, még a lírai lassú tételnél is szembeszökő bizonyos merevség érzékelteti, hogy alkotója ebben az esetben rutinfeladatot oldott meg, szolgálatot teljesített, pár örömteli színes percet kívánt szervezni hallgatóságának, mikor művét papírra vetette. A virtuóz harmadik tételben talált először igazán magára a két előadó. Folytatásként Mozart B-dúr szonátája szólalt meg, mely már a műfaj koncertszerű keretek közötti megjelenését példázza. A két hangszer közötti szerepcsere hálás feladatot biztosított a zongorának, különösen a mintaszerűen, hatásosan megformált zárótételben. A műsort César Franck A-dúr hegedű-zongora szonátája zárta. Az általánosító vélemények szerint César Franck elsősorban misztikus volt, aki az egyházi zene, főként pedig az orgonamuzsika birodalmában érezte leginkább otthon magát. Az igazság 3, az — mint ahogyan egyik írásá- ^ ban fia, Georges fogalmaz, hogy ;l az összes műfajokat művelte, ön- | magából nem adott többet egyik g művében sem, mint a másikban: I valamennyiben egészen önma- > gát képviselte. Munkásságának i kettős iránya volt. Művészi, mes- t térségbeli és erkölcsi. Jó tudni, * hogy olyan szimfonikus és kamarazenei iskolát teremtett Párizs- ’ ban, amelyhez hasonló azelőtt soha nem volt Franciaországban. ' Másrészt jellemével tudott hatni j mindenkire, aki közelébe került; hitével befolyásolni tudott egy olyan korszakot, amelynek nem volt hite, s hitetlenségétől már valósággal szenvedett. Ez a két- ; tős hatás tükröződött a befejezésként megszólaltatott szonátá- ! jában is. A mű nemcsak Franck életművében, de a hegedű egész irodalmában egyike a legnépsze- j rűbb daraboknak. Alig akad he- 1 gedűművész, aki ne tartaná ál- landó repeitoáij ában ezt a poéti- ? kus alkotást. 1886-ban Eugéne Ysaye-nek ajánlotta a mester, aki társaival együtt a Franck körül terebélyesedő korabeli párizsi 1 muzsikus nemzedék tagja volt. A híres szonáta nem tévesztette el hatását most sem! A kamarazene keretei között is olykor szimfoni- kus eszközöket felvonultató, szemérmes lírával fékentartott drámaiság és szenvedély, a meg- 1 békélést sugalló végkicsengés egyértelműen tükrözte, hogy ennek a muzsikának végső tárgya a hitében felemelt Ember. A mű szerzői önarckép, amely ezen a hangversenyen a két előadó személyes hitvallásává is vált. Értékes percekkel ajándékozta meg hallgatóságát ez a hangverseny. A produkciót a két előadó korrekt, és meggyőződésből fakadó muzsikus-magatartása tette hitelessé. Kitűnt belőle, j hogy mennyi értéktöbblet van azokban, akik a mindennapos kötelességként megtartott zene- l iskolai órák terhét vállalják. Vajon sokan közülük miért hallgatnak?... Ocskay György Egy műfaj metamorfózisai Hegedű-zongoraszonáták a művelődési ház pódiumán íJticÉskuftAni Megjelent a Lakáskultúra 2. száma Hogyan lakik Nagy Bandó ? Ilyen még nem volt! Ez idáig a házigazda rovatunkban mi kérdeztünk, s vendéglátónk válaszolt, ám most megfordult a helyzet. Mivel házigazdánk maga is „írástudó” — s nem is akármilyen! — ráadásul otthona körül volt némi szóbeszéd, ezúttal maga az érintett ült írógéphez, s írta meg gondolatait — persze a tőle megszokott fanyar stílusban — saját otthonáról. „Igaz, tavaly óta nem hagy nyugodni a kérdés: vajon miért nevezték ezt luxus kéglinek? Mi az, ami túlzottan extra ebben a lakásban? Mi az, ami tényleg fölösleges? Magamba néztem, s töredelmesen bevallom: sok mindent valóban el lehetne hagyni belőle. Először is a kis belépőt, ami teljesen fölösleges. Sokkal egyszerűbb lenne, ha rögtön a konyhába lépnék, úgy azonnal szembetalálkozhatnék a kedves feleségemmel, no meg a főzésre váró, nyakaszegett csirkével... Persze, ha belegondolok, a konyha is fölösleges. Mennyivel takarékosabb megoldás lenne, ha a spájzt használnánk főzőfülkének, csakhogy... az ám a végképp fölösleges. Más is meg tudja oldani, hogy a loggiára akasztja a kolbászt, a törölközők mögé „spájzolja” be a befőtteket. De végül is: miért ne lehetne a spájz helyett a szoba sarkába telepíteni a tűzhelyet? Az étkező sarok... az aztán az igazi pazarlás! Micsoda hülyeség ez? Ha már úgy is a szobában a tűzhely, mennyivel normálisabb lenne, ha az ágy mellé húzott dohányzó asztalról ennénk...” „... Istenem, ha belegondolok, mennyivel egyszerűbb is volt az életünk Szegeden, abban a 12 négyzetméteres, félig földszinti, félig pince, mosókonyha-wc- kézmosó-fürdőszoba-gyerek- szoba-hálószoba- dolgozószoba-vendégszoba, nappaliban...! Ott aztán semmi nem volt fölösleges. Ráadásul még az az örömünk is meg volt, hogy a lakás- kultúránkért senki nem irigykedett ránk...! Istenem boldog békeévek!...” A Lakáskultúra legújabb száma Nagy Bandóék „luxus” kéglije mellett természetesen sok egyéb másról is tudósít. Megtudhatjuk például, hogy miként lehet dolgozósarkot kiképezni a hálószobában, hogyan kerül a szekrény az ágy alá, vagy miként lehet ügyesen berendezni a gyermekszobát. Ötleteket kaphatunk ahhoz, hogy hogyan lehet szokatlan színekkel egyénivé tenni lakószobáinkat és miként alkalmazkodhatunk a ház építészeti megoldásaihoz. Debrecenből egy sorház titkairól tudósít az írás és természetesen arról, miként lehet sajátos módon berendezni egy ízléses lakást. A kölni bútorvásárról szóló anyag ahhoz ad tippet — bizonyára tekintettel a sorra alakuló magánvállalkozásokra —, hogy miként lehet házi irodát berendezni. De olvashatunk a balesetmentes lépcsőről, a tetőtéri lakáshoz kapcsolódó kellemes teraszról, vagy arról, hogy miként lehet a konyhát IKEA-módra IKEA-bútorokkal berendezni. S hogy teljessé legyen a kép Lajos Mari és Hemző Károly receptjeit is megtalálhatjuk az újságban, megtudhatjuk, hogy miként lehet például Wal- dorf-salátát, tárkonyos báránylevest, vagy báránycombot Szép- Vadászné módra elkészíteni. (Kaposi) I In j I
