Heves Megyei Népújság, 1990. április (41, 1. évfolyam, 77., 1-23. szám)
1990-04-14 / 11. szám
6 Hírlap-hétvége Hírlap, 1990. április 14., szombat Az egri versenyuszoda tervezője volt Bárány Géza emlékezete Bárány Géza 1880. január 8-án született Csurgón. A műegyetem elvégzése után került Egerbe a század elején, ahol városi mérnök, majd főmérnök lett. Mint városi főmérnök, már az első világháború előtti években rendkívüli érdemeket szerzett a város fejlesztésében. Első jelentős alkotása a Légmán Imrével közösen tervezett első állandó egri színházépület, amelyet 1904-ben avattak fel. Nevéhez fűződik a város korszerűsítését szolgáló aszfaltjárdák és a belvárosi aszfaltutak létrehozása. Már az 1910-es években keresztül akarta vinni a vízvezetékek megépítését, a csatornázást, de indítványát akkor a konzervatív erők nyomására a képviselő- testület nem szavazta meg. Az első világháború éveiben az anyagi erőforrások nagymérvű csökkenése miatt nem volt lehetőség a település korszerűsítésének folytatására. Ekkori tevékenysége emberbaráti célzatú volt. ó szervezte meg az Egerbe került orosz hadifoglyok munkába állítását, az erdélyi menekültek elhelyezését. A jegyrendszer bevezetésekor pedig a közellátást irányította. 1919 januátjában előterjesztést tett a polgármesternek a belvárosban lévő érseki ingatlanok (érsekkert, majorság) megvásárlására. Ugyanebben a hónapban részletes jelentést tett a képvise- i lő-testületnek a vízvezetékrendszer megépítésére és a csatornázás megvalósítására. Február véKorabeli felvétel a „nyitottról” gén az egri néptanács tanácskozási jogú tagja lett. Ilyen minőségben a néptanács vízvezeték- és fürdőügyi bizottságába is beválasztották. Tagja lett a március közepén létrehozott lakásügyi bizottságnak. 1919. március 21. után előbb a városi munkaügyi direktórium tagja, majd májusban az építési direktórium ügyvezető műszaki előadója lett. 1920. áprilisában nyugdíjazták. Ezt követően az Egri Város- fejlesztő Részvénytársaság igazgatójaként tevékenykedett 10 éven keresztül. Élete e szakaszának legjelentősebb munkája az 1925 tavaszán rendeltetésének átadott versenyuszoda tervezése volt, melyet Márkus Bélával közösen végzett. Ez volt az ország első versenyuszodája. Miután 1930-ban lejárt 10 éves szerződése, s a vállalat átalakult Egri Fürdő Részvénytársasággá, Bárány Géza az akkor szervezett városi idegenforgalmi hivatal vezetője lett. Érdeme a város idegenforgalmának megalapozása is. Bárány Géza nemcsak mint városi főmérnök, tervező alkotott jelentősét, hanem elévülhetetlen érdemeket szerzett az egri úszósport felvirágoztatásában is. 1925-ben kérték fel a MESE úszószakosztályának vezetésére. Erre az időszakra esett az egri úszósport hatalmas fellendülése. Fáradhatatlanul intézte a szakosztály ügyeit. Az egri úszókat elkísérte bel- és külföldi szerepléseikre egyaránt. Egy ideig az úszószövetség vidéki alelnöke volt. Részt vett vidéki uszodák tervezésében is. Nem véletlenül nevezték őt „az úszók atyjá”- nak. Dédelgetett tervét, az egri közös strand létrehozását már nem érhette meg. Viszonylag fiatalon, 1932. szeptember 5-én, 53. életévében halt meg. Neve ma Egerben a versenyuszodában elhelyezett, a tervezésre utaló táblán, s a Grőber-temetőben (Városi temető) lévő sírkövén olvasható. Megérdemelné, hogy Egerben utca hirdesse emlékét. Szecskó Károly Feltámadás Húsvétkor nagyot léleg- ziink a tavasz illatából. Húsvétkorfellélegzik a hívő is. Krisztus feltámadt. Nem hazudott. Nem csapta be tanítványait. Ámbár hüledezve fogadták a Megdicsőültet, aki már csak félig volt itt. Búcsúzó negyven napja az átszellemült test csodáját revelálta, amelyet a primitív apostolok nem akartak felfogni. Krisztus feltámadása erkölcsi elégtétel is. Benne feltámadt az igazság. „Azért jöttem a világra, hogyy tanúságot tegyek az igazságról.” Nem kell neki angyallégió, hogy feltámadjon — elég az igazság, amelyet átmenetileg keresztre lehet feszíteni, de nem lehet végleg megölni. Feltámad! Nemzetünk életében is tavasz van most már hitelesen. Elmúlt a hosszú tél. Feltámadtunk! Feltámadtak azok, akiket az And- rássy út 60., börtönök, magyar és nem magyar Gulág feneketlen torka nyelt el. Ha e világon nem érték meg a feltámadást, becsületük tisztára mosva ragyog szívünkben, s amellett a hívő az örök Emlékezőre is gondol. Új aranybulla az a törvényjavaslat, amely így kezdődik: „Az Országgyűlés fájdalommal emlékezik meg arról, hogy a második világháborút követően a Magyarországon létrejött sztálinista hatalom — megcsúfolva az emberiességet, az igazságot és a jogot — ártatlan állampolgárok százezreit fosztotta meg szabadságuktól, sokakat az életüktől is.” (Magyar Nemzet, 1990. márc. 14.) Az erkölcsi feltámadottak elseje Mindszenty bíboros, akit sem rágalom, sem erőszak, sem szenvedés, sem törpe kritika nem ránthatott le lelkének ércszobor magaslatáról. Szűrös Mátyás mondotta róla Esztergomban: „Nagy formátumú személyiség volt.” Igaza volt Simon Tibor tanácselnöknek: Devictus vincit — legyőzve győz! Paskai bíboros: „Hatalmasat tett a magyar egyház és a magyar nép érdekében.” Casaroli bíboros szerint mély nyomot hagyott korunk egyházi és polgári életében; ő a magyar földnek nagy fia. A pápa lélekben személyesen csatlakozott az ünneplőkhöz, és elismerte Mindszenty „egyházhűségének nagyszerű tanúságtételét.” Amikor szobrok dőlnek le, Mindszentynek már áll egy mellszobra, és a prímás új szobor tervéről beszélt a téravató ünnepségen. Hiszen az a szobor úgyis ott áll már legtöbbünk szívében. Mindszentyt feltámasztotta a töretlen és törhetetlen erkölcsi erő, ami megtette a nemzet és az egyház szabadsága szószólójának és jelképének. Nem kellettek sem angyali, sem amerikai légiók. A feltámadt Krisztus nem törődött ellenségeivel, sőt kész volt megbocsátani nekik. Hogy eltörpültek győzelme mellett. Ez volt a valódi győzelem! Mindszenty is ezt írta a háború után: „Bosszú és megtorlás címén nem irthatjuk egymást. Az engesztelés szelleméből kell ítélkezni a múlt hibái felett.” Ez az erkölcsi biztonság a feltámadt magyar lét záloga! Miklós Béla Gerencsér Miklós: Szociális segély A Nagy Potyázót minden fekete autós közéleti ember ismerte, sőt a kisebbek, a színes kocsikon utazók is. Híre bejárta a hazát Szentgott- hárdtól Hollóházáig, Drégelypalánktól Mezőhegyesig, Kelebiától Szuhumiig. Bár ez utóbbi település nem tartozik magyar tanácsi hatáskörbe, attól még a Nagy Potyázó alkalmi hatáskörébe tartozhatott. Igen, mert a Nagy Potyázó egyszer a kaukázusi Szuhumi repülőterén ejtette ámulatba a fontos elvtársak egy magasabb csoportját falstaffi kapacitásával. Ettől kezdve még korlátlanabb odaadással működhetett akár a legtündöklőbb fogadásokon, itt, a magyar tanácsi hatáskörbe tartozó településeken, de leginkább a fővárosban. Már-már félelmetes tisztelet övezte. Ugyanezért — merthogy a dialektika minden körülmények között dialektika — kezdett kínossá válni a Nagy Potyázó egyedi működése. Na nem mintha a tükörgalléros banketteken, lakkcipős díszvacsorákon és másféle ünnepi zabálásokon sajnálták volna tőle a Sztolicsnaja vodkát, az ötcsillagos Napóleont, a Cézár vinyakot meg a fütyülős kecskemétit. Akkor kezdődött a kínos feszély, amikor a Nagy Potyázó rákapott a sutyira. Vagyis, kezdte zsebre dugdosni a svédasztal de- likáteszeit. Persze, a kínos feszély nem a honi főnököket izzasztotta elsősorban, mert azok igazi magyar szívjósággal honorálták eredetiségét. Inkább a könnyedségben kevésbé edzett külföldieket botrán- koztatta meg a furcsa mánia. Amikortól gyakoribbá vált kis hazánkban az ilyen merevül sznob külföldiek vendégjárása, a nálunk bevált oly meseszerű kedélyesség ártalmára feszesebb viselkedést követelt meg nemzetünk képviselőitől a valutaközpontú érdekeltség. Kezdték nem meghívni a Nagy Potyázót, holott ő mind hivatali, mind társadalmi rangja szerint erősen igényt tartott a protokolláris jelenlétre. És el is ment mindenhová. Esténként akár két terebélyes fogadás sem ártott meg legendás állóképességének. Meghívóra nem tartott igényt. Csakis a tehetségével magyarázható rejtelem: ahol megjelent, ott még a legkötekedőbb portás is alázatosan szalutált neki. Mígnem aztán emberére akadt. Valamilyen országos díjkiosztó fogadáson fordult elő ez az ember, aki a sors ítéletét közvetítette a Nagy Potyázó sutyi szenvedélyére. Ó, pedig milyen fölségesen érezte magát a Nagy Potyázó azon az országos díjkiosztó fogadáson! Hogyisne, amikor vőlegénykesztyűs Gundel-pincérek kínálgatták neki a ráksalátát meg az ananászkom- pótot! Fogalma sem volt arról, hogy eközben teljesen elkészült a tervével a sors ítéletét közvetítő ember, aki vállalkozását kézügyességére építette. Méltán, amiként azt pillanatokon belül látni fogjuk. Terve megvalósítását úgy kezdte, hogy a lehetőségekhez képest a szélső határig leitatta a Nagy Potyázót. Ugyanis a „lehetőségekhez képest” azt jelentette, hogy a Nagy Potyázó mindig a szélső határig vigyázott a józanságára, hiszen akkor kezdte megtölteni a magán hordott éléskamrát, amikor a fogadás vendégserege már Dionüszosz táncoló hajóján kényszerült dülöngélni az alkohol ízületlazító hatására. Nosza, a Nagy Potyázó ekkor jól megválasztott bűvészmozdulatokkal — nem elsietve és nem lekésve a kizárólagosan alkalmas pillanatokat — magáévá tette a vesepecsenye szeletjeit, a sült kolbásszal spékelt karajtallérokat, a tormakrémmel töltött sonkatekercseket, a citrommal díszített pisztrángderekakat, a lazacos és kaviáros borkorcsolyákat, stb. a mignonokig és a sárga frakkos banánokig bezárólag. Ám a mi ítéletközvetítő emberünk még ennél is bűvészibben tudott munkálkodni. Egy-egy ördöngősen mesteri mozdulattal egy-egy kanál franciasalátát küldött a Nagy Potyázó zsebébe. Aztán egy nye- letnyi ötcsillagost töltött a zakózsebbe. A legközelebbi óvatlan pillanatban egy tele pohár tokaji szamorodnit öntött ugyanoda, végül két adag, előre megcukrozott feketekávéval tetézte a gavallériáját. A vőlegénykesztyűs Gundel-pincérek mindent láttak, és nagyon örültek. Más is meglátta. A bűvészi tett emberének főnökpajtása rémült suttogással kérdezte: — Mit művelsz azzal a szerencsétlennel?!... — Szociális segélyben részesítem. Hadd legyen komplett a zsebébe gyömöszölt hideg vacsorája. Kell hozzá az aperitif, néhány korty tokaji, meg a vacsora utáni jogos kávé. így talán jobban kijön a havi ti- zenkilencezer forintos fizetéséből. Relativitás A relativitás elmélete forradalmasította a fizikát — tanítják az iskolában. Albert Einstein ugyanis felismerte, hogy a tér és az idő sem független, abszolút kategória, hanem attól a mozgási rendszertől függ, amelyben a megfigyelő áll. Vagyis viszonylagos. Einstein az elmélet kidolgozásáért Nobel-dijat kapott. Ezzel szemben mit tudunk Mileva Marie tevékenységéről? A tankönyvek agyonhallgatják, a lexikon egy sorra sem érdemesíti. A méltatlanul elfeledettek közül — úgy látszik — most emeli ki két kutató: egy német nyelvész és egy amerikai fizikus (Senta Troemel- Ploetz és Evan Harris Walker), nem kevesebbet állítva, mint azt, hogy: „Albert Einstein rendkívül fontos ötleteket lopott el az első feleségétől, amelyekkel aztán később forradalmasította a klasszikus fizikát.” A washingtoni keltezésű hír adós marad a bővebb részletekkel, csupán arra hivatkozik, hogy a nyelvész és a fizikus azokból a levelekből mutatta ki Einstein jellemhibáját, melyeket az a volt feleségéhez írt. Ezekben többször is előfordul ugyanis azáruló „munkánk”, valamint a „tanulmányaink” szóhasználat. Troemel-Ploetz asszony azt is megkockáztatja, hogy Einstein a válás után tulajdonképpen nem is végzett említésre méltó tudományos munkát. Ez a lustaság némiképpen zavarba ejthetne az utókort, ha nem tudná, hogy minden relatív. A válást 1914-ben mondták ki, a Nobel-dijat 1919-ben kapta Einstein. Vagyis kifejezetten jó éveket nyert a válással. Kuvik — tévhit Párjához hazatérő kuvik A madárvilág egyik legérdekesebb csoportját képezik a baglyok. Szomorúan kell ehhez hozzátennünk, hogy az emberi butaság ősidőktől rosszindulatúan, ellenségesen kezeli őket, olyany- nyira, hogy még napjainkban is szép számmal találkozunk ezeket az állatokat elmarasztaló véleményekkel. A környezetünkben élő, talán legismertebb, s a legtöbb tévhit szenvedő alanya a kuvik, ez a 20 — 22 centiméteres kis madár, amelynek népies neve manapság is „halálmadár”. Igazi éjjeli bagoly. Mint a legtöbb bagoly, nappal igyekszik elrejtőzni valami nyugalmat adó sötét faodúba, padlászugba, esetleg a lombok sűrűjébe. Az igazi élete napszálltakor kezdődik. Ilyenkor megélénkül, előjön rejtekhelyéről, ami azzal kezdődik, hogy elfoglalja vadászterületének legkiemelkedőbb helyét, facsúcsot, kéményt, háztetőt, antennarudat, s onnan les minden mozduló vagy lapuló zsákmányra. Ha bármilyen mozgást észlel, azonnal élénken reagál rá, a fejét arrafelé fordítja, s érdekes, csavaró mozdulatokkal követi, közben-köz- ben hajbókoló mozdulatokat tesz. A baglyok szeme mozdulatlan, ezért a fejüket fordítják a megfigyelés irányába. Táplálékét kisebb emlősök (egér, cickány, denevér), valamint rovarok (cserebogár, sáska, szöcske) képezik. Mindezekről megnyugtatóan tájékoztatnak (MTI-PRESS) köpetei, amelyek kiöklendezett, emészthetetlen szőr- és csontgombócok. A kuvik éjjeli életmódjából következik, hogy gyakran va- dászgat kivilágított ablaknál. Köztudott, hogy a fény mennyire vonzza az éjjel röpködő rovarokat — cserebogarakat, éjjeli lepkéket —, s a táplálékát kereső madár e rovarok tömegében szívesen zsákmányol. Ez a magyarázat a „halálmadár” elnevezésre, hiszen régebben elsősorban olyan házakban virrasztónak, ahol súlyos haldokló szenvedett. Nem minden nép ennyire elfogult azonban velük szemben. A kuvik Dél-Európában közkedvelt madár, sőt Görögországban az ókorban Athéné istennő szent madaraként tisztelték. Ezt úgy érdemelte ki, hogy együtt „lakott” az Akropoliszon a görög istenekkel. Mivel a nappalt csendes pihenéssel töltötte, a csendes, elmélyült elmélkedésnek, a bölcsességnek, a tudománynak a jelképévé vált. A kuvik a legtöbb bagolyhoz hasonlóan zárt helyen költ, faod- vakban, épületek tetőzugaiban, romok között. Márciusban már rendszerint lerakja 4 — 5 tojását, amelyek alá semmit sem tesz. Egy hónapi fejlődés után a fiókák szárnyra kapnak. A kuvik általában ragaszkodik a helyhez, ahol egyszer megtelepedett, s ha az ember nem zavarja, éveken át megmarad, sőt utódai is a közelben telepednek meg. A legelső Lincolnarckép Amerikai Egyesült Államok: Abraham Lincolnt szakáll nélkül ábrázolja az a festmény, amelyet Illinois államban fedeztek fel a közelmúltban. A legtekintélyesebb Lincoin- gyűjtők, James Swanson és Lloyd Ostendorf szerint ez a nagy amerikai elnökről készített legkorábbi arckép. (Telefotó: MTI Külföldi Képszerkesztőség)
