Heves Megyei Népújság, 1990. április (41, 1. évfolyam, 77., 1-23. szám)
1990-04-14 / 11. szám
Hírlap, 1990. április 14., szombat Hírlap-hétvége 7. Kálvária a Jeruzsálem melletti dombocska latin neve, amelyet koponyára emlékeztető formájáról kapott. Ugyanez a domb arameus nyelven: Golgota. A római uralom idején itt folytak a kivégzések, a korban szokásos keresztre feszítések. Erre a dombra kellett felmennie Jézus Krisztusnak is, miután a római helytartó, Poncius Pilatus halálra ítélte. Ennek a Jézus által megtett utolsó útnak, a keresztútnak voltak állomásai, azaz stációi, amelyeken bizonyos események történtek, mint Jézus elesése a súlyos kereszt alatt, Veronika kendőt nyújt át a véres izzadság felitatására, és így tovább. S miután a keresztét a Kálvárián végződött, kezdték az egész utat kálvária-járásnak, röviden kálváriának nevezni. Hazánkban általában a templomok belső falára helyezett keresztek alatt látható jelenetsort keresztútnak, a szabadban felállított stációkat a lezáró kereszttel vagy általában a három kereszttel (amelyeken kétoldalt a latrok függenek) kálváriának. Buzgó keresztények már az első századokban felkeresték azokat a helyeket, ahol a keresztúti események játszódtak, ezeket megjelölték, és ott imádkoztak. De miután a mohamedán vallás térhódításával a keresztények nem látogathattak Jeruzsálembe, a XV. századtól már másutt is állítottak keresztutakat, ahol a stációk képei, szobrai, domborművei Jézus szenvedésének egyes jeleneteit ábrázolták. A keresztúti áj tatosságot főleg a ferences rendi szerzetesek terjesztették, mert a pápa rájuk bízta a jeruzsálemi szent helyek gondozását 1342-ben. Hazánkban a szabad téren létesített, 14 stációból álló kálváriákat, ahol lehetett, dombra, hegyre vezették, és sok helyen kis építményekbe rakták a különböző jelenetek képeit, szobrait. A legrégebbi, művészi értékű, fennmaradt kálváriánkat Páli községben láthatjuk. 1696-ban készítették. A fafeszület két oldalán Szűz Mária és Szent János áll egy írást tartó angyal társaságában. Valamivel későbbi és monumentálisabb a barokk fertőszéplaki kálvária, amelyet gróf Széchenyi Zsigmondné emeltetett 1736-ban, a templom melletti dombon. Ismeretlen nevű lövői kovács készítette azt a spirális díszű vaskaput, ahonnan az előírásos 21 lépcsőfok visz felfelé. A dombon fallal övezett kerek tér, bejáratánál két angyal, „Nézd, oh bűnös ember, Mint hal az igaz” feliratú táblával. A kerítésen a keresztét néhány jelenetét bemutató kis szobrok. Középen emelvény, alján Krisztus sírja szép vasráccsal. Fölötte van a pieta síró angyalkákkal, 1770-ből, mögötte a keresztre feszített Krisztus, vagyis a feszület. Ugyancsak nagyon szép barokk munka a gyöngyösi kálvária is. Ezt is fallal kerítették, a belső térre kosáríves kapun lehet belépni, ahol a klasszicista kápolna ormán áll a feszület és a két lator keresztje. Az udvarban van még két kis barokk kápolna kőből faragott szószékkel, és a stációk kőfülkéi. A kálvária-épületek alapkövét 1721-ben tették le, a szószék 1810-ből való, a kapu és a harangtorony Rábel Károly munkája 1832-ből. A gödöllői kálváriát Grassal- kovich Antal herceg építtette 1771-ben Mayerhoffer Jánossal. Különösen az áttört, gazdag rokokó korlát érdemel figyelmet. A bajai klasszicista kálváriakápolnát Hild József tervei szerint 1836-ban építette Bengel János, Novák József és Gfeller Károly. A kápólna előtti keresztekhez, Szűz Mária és Szent János lendületes, színezett szobraihoz a stációkat összekötő, széles lépcsők visznek. Romantikus környezetben, erdei út mentén épült a múlt század második felében a bakony- béli kálvária-stációk sora. A keresztét képeit rejtő, pirosra festett téglafülkék a hegy tetején kialakított tisztáson álló keresztekhez, szobrokhoz vezetnek. Még hosszasan sorolhatnánk a városainkban, falvainkban található, leginkább elhanyagolt állapotban sínylődő kálváriákat. De itt csupán a figyelmet akarjuk rájuk irányítani, hiszen zömük műemlék, mégis a művészettörténeti érdeklődés perifériájára kerültek. Holott ezek ugyanolyan értékei kultúrtörténelmünknek is, mint a hasonló korból származó, bár nagyobb léptékű más műalkotások. Cs. K. Nyelvtanártalanság Ha végre-valahára elfoglaljuk helyünket az Európa Házban, fontos, hogy megértessük magunkat a mar ott lakókkal. Már csak ezért is jól meg kell tanulnunk azon a nyelven, amelyiken ők jól megértik egymást. Ez lehet az angol, de miért ne tanulnánk más (nyugat jeurópai nyelven is? Nem csoda, milyen nagy nyomás hárul oktatási intézményeinkre ez ügyben. Azért nem iskolát írtam, mert az egyetem is ebben a szűk cipőben jár. Ott képezik azokat a tanárokat, akik majd tanítani fogják az Európa Ház nyelveit. Ha valamelyik intézmény nem készült fel lökésszerű igénynövekedésre hazánkban, akkor az az egyetem. Ha azt akarjuk, hogy egy évtized múlva idegen nyelveket jól beszélők sokasága lépjen ki a középiskola kapuján, akkor azonnal el kell kezdenünk a fejlesztést, hogy többszörösére emeljük a nyelvtanári szakos hallgatók létszámát. (Arra is kell gondolnunk, hogy a kiképzetteknek most majd az eddigieknél is nagyobb lehetőségeik lesznek a pályaelhagyásra. Például, hogy a tanári fizetések két-háromszo- rosáért beálljanak fordítónak, idegen nyelvű levelezőnek, előadónak.) Igen am, de az egyetem falai nincsenek gumiból. Vezetői tehát azon gondolkodnak, hogyan lehet növelni a hallgatók számát. E célra új épületre lenne szükség. Valaki hallott arról, hogy a Világbank nyelvtanulási célokra pénzt tud adni. Puhatolóztak is ebben az irányban, de a visszajelzés váratlan érvvel bizonyult nemlegesnek: a szakértő azt mondta, Magyarországon az egyetemi kapacitások nincsenek kihasználva. Ha valóban olyan nagy lenne az igény a nyelvtanár- képzésre és -átképzésre, akkor szombaton, sőt vasárnap is lehetne órákat tartani. Minderre csak azt lehet mondani, hogy ez bizony így van. S nemcsak a tanárok dolgoznak így, hanem majd mindenki. Aszerint élünk már vagy másfél évtizede, hogy gazdasági fejlettségünk megengedi: heti negyven órát öt napra osszunk el, s az Úr pihenőnapjára még rádobjunk egy lapáttal, azaz nappal. Ezt vívmánynak tekintjük, s biztos vereségre számíthatna a választásokon az a párt, amelyik a hatnapos munkahét visszaálh'tását tűzné zászlajára. S ekkor jön egy szenvtelen, kívülálló közgazdász, aki azt mondja, tartsanak az egyetemek szombaton és vasárnap nyelvórát. Közgazdászunk bizonyára nemmel felelne a kérdésre: valóban olyan nagy szükségünk van nyugati nyelveket beszelő emberekre, mint ahogyan állítjuk? Ha így volna — érvelhetne —, akkor úgy megfizetnénk a jövő nyelvtanarait, hogy nemcsak a szombati, de a vasamapi órákra is szívesen mennének. (Mondjuk a magán-nyelvtanulás piacán kialakult órabérrel.) A közgazdász azt feltételezne továbbá, hogy ebben az esetben nyilván az egyetemi oktatókat még jobban megfizetnénk, mert nagyobb tu- dásúak, mint tanítványaik, s ha nem fizetnék meg őket, maguk mennének azokra a helyekre, ahová tanítványaik készülnek. De hát mi nem fizetjük meg sem egyiket, sem másikat (sem a többi szellemi munkát), tehát nyilvánvaló, hogy mégsem kell nekünk igazán az Európa Ház nyelveit oktató tanár, s az ezeket beszélő ember. Mondhatnánk persze a közgazdásznak, hogy drága uram, nálunk a szabad szombat vívmány, a pénteket pedig amolyan régi szombatként kezeljük, ezeket nem lehet visszacsinálni. Mire a közgazdász azt válaszolná, hogy ők ugyan még nem olyan fejlettek, hogy a félszabad pénteket is megvalósították volna, de a szabad szombat nálu nk is létezik. Ámde ettől még a társadalom egyik intézménye sem vált le a munkahét kéthetedére. Visszavághatnánk azzal, hogy az ötnapos munkahét bevezetésének nálunk is ez volt a feltétele, hogy, hogy nem, nem teljesült. Azt meg végképp ne mondjuk neki, hogy Budapesten százával állnak zárva a kis élelmiszerboltok, mert nemhogy szombat-vasárnapra, de a hét többi napjaira sincs, aki kinyissa őket. Erre ugyanis könnyedén rávághatná, hogy akkor semmi .baj, emelni keU a boltok jövedelmezőségét, mondjuk úgy, hogy növelik az árrést a kereskedők és a gyártók érdekeinek egyeztetésével. Ha nő a nyereség, addig növekszik a boltok száma, amikor már nem lesz bolt újabb boltot nyitni. Erre nem vághatunk vissza azzal, hogy a kereskedő haszna 9 százalék, a húsiparosé például 3, amiből egyik sem tud sem megélni, sem fejleszteni, mert akkor azt mondja, hogy ebben az esetben túl alacsony a fogyasztói ár, meg kell emelni. S ekkor hiába jövünk azzal, hogy a mi béreink hajdani — erősen támogatott — árainkhoz vannak megállapítva, s még ez a jobbik eset, mert néhány mellékes dologgal, a lakással, az orvosi ellátással meg úgy volt, hogy ingyen kapjuk a fizetési boríték mellé. Mert ha ezt mondanánk, akkor azt válaszolná, hogy ha mindaz a lázálom, amit elmeséltünk neki, igaz, akkor maga a rendszer a rossz. S ekkor nem vághatnánk ki, hogy ezt már mi is tudjuk, de ettől még nem lesz több hely az egyetemen. Azt azért egy ilyen beszélgetés alkalmából csak megtudhatná szenvtelen közgazdászunk, hogy mégiscsak nagy szükségünk lehet az európai nyelvek tanulására. Hiszen most is mindketten a közgazdaságtan nyelvén beszéltünk, mégsem értettük egymást. Gőz József Magyar műkincsek szerte a világban Mátyás híres ezüstpohara a Burgban — Hová lett Mária Terézia „csodagyémántja ”? Bocskay a koronáját az országra, és nem Erdélyre hagyta Összegben aligha fejezhető ki az a fantasztikus érték, amelyet a világba „széthordott” műkincseink reprezentálnak. Száz éve tart a titkos és félig titkos kutatás, sőt a visszakövetelés is, amely a magyar királyok és főurak személyes, illetve a nemzet tulajdonát képező kincseinek hollétéről kívánnak bizonyítékokat szerezni. Az első világháború előtt a Pesti Hírlap publikált egy leírást azokról a kincsekről, amelyek feltétlenül a magyar múzeumokat illetnék meg. E kimutatás szerint nem vitás, hogy a magyarokat megillető műkincsek zöme Bécsben van — vagy volt —, illetve azok Svájcba, Párizsba, az USA-ba kerültek ki titokzatos körülmények között. Számos magyar, nagy értékű műkincs nem is ezen országok múzeumait ékesíti, hanem magántulajdonba jutott, többnyire megmásított vagy megcsonkított állapotban. Idézet a hajdani Pesti Hírlapból: — Magyarország de facto, nem kapott vissza egyetlen darabot sem, noha már több mint egy lusztruma indult meg róluk a tárgyalás. Számunkra a legfájdalmasabbak az uralkodó családok ékszerei, amelyek históriai szempontból is örökre elvesztek. A tengerentúlra vándoroltatott horribilis értékű ékszerek ügynökei azt tanácsolták az új gazdáiknak, hogy törjék ki azokból a drágaköveket, a nagy értékű gyémántokat, mert akkora értéket eladni lehetetlenség. Sajnos, ez történt Erzsébet királyné remek aigrette- jével, aranykócsagjával is, amelynek piros, fehér, zöld színben játszó drágakövei az ötvösművészet csodáját díszítették. Száz esztendővel ezelőtti tárlatvezető sirámait adjuk közre a Pesti Hírlap nyomán, aki Európa legkiválóbb műkincsértőivel járta be a bécsi Burg kincses szobáit: — Szerettük volna lefényképezni Erzsébet királyasszonyi koronáját, de eltűnt a Schatzkammer XIII. sz■ vitrinjéből ez a remekmű, amely kiválóan tiszta és nagy, régi holland schliffű briliánsokból és hatalmas igazgyöngyökből Mária Annának készült, és 1867-ben Mária Terézia legszebb köveiből újult meg. — Eltűnt a „nagy florentini” a 113 és H2 karátos csodagyémánt, amelyet Burgundi Károly 1476-ban a gransoni csata alatt veszített el, és a Fuggerek útján került a Mediciekhez és tőlük a bécsi asszonykirályhoz. — Nyoma sincs a négy híres gyöngygamitúrának, amelyekben 482 darab igazgyöngy ragyogott! Úgy tűnik uraim, hogy bele kell nyugodnunk az uralkodó család ékszereinek „elkótyavetyélésébe”, amely Károly király legválságosabb emigránshónapjaiban indult meg, de a sokat fáradozó magyar küldöttek az „utódállamokat” illető műtárgyakról semmiféle döntést nem tudtak kicsikarni... Úgyszólván minden műkincs egy-egy önálló történet, ezért ízelítőül csupán egyet-kettőt ragadunk ki az emlékezés félhomályából. A megsárgult betűk, amelyek túl vannak már a hatvanadik esztendejükön, így vallanak: — Bocskay István koronája a bécsi Burg XV. tárlójában csillog. Kétszáz műtárggyal együtt elsősorban ezt követelte volna vissza a magyar deputáció. Itt a jegyzőkönyv, amely szerint a követelés jogos, hiszen a koronát a török szultán küldte ajándékba 1605-ben. Csakhogy, e koronát a megőrzők „összetévesztették” egy másik erdélyi koronával, a „Corona Rascianorumet Vala- chorum”-mal, amelyet Brassó városa és az erdélyi rendek később nyújtottak át Bocskaynak... Óriási vita támadt ebből. Segítségül hívták az egykorú török szemtanút (Pecsevit) is, aki emi- gyen nyilatkozott: „Ezt a koronát pedig Ahmed szultán parancsára Lola Mohamed nagyvezír csináltatta egyenest abból a célból, hogy azzal Bocskayt 1606. november 11-én magyar királlyá koronázzák.” Talán nem lesz unalmas a kedves olvasónak, ha egy picit tovább folytatjuk a történetet e „két” koronáról. Azt a másikat ugyanis a koronázás másnapján az erdélyi rendek Vácott valóban átnyújtották Bocskaynak, az erdélyi uralkodás szimbólumaként. (Értékében is szimbóluma lehetett csupán a török koronának.) Bocskay előtt nem állt különösebb becsben a második korona, ezért fogadott fiára, Homonnay Bálintra hagyta, így sorsa ismeretlen. Annál becsesebb volt számára a szultán koronája, amelyet az írás szerint Bocskay „aggódó figyelembe részesített”. Végrendeletében pedig Magyarországra, és nem Erdélyre hagyta! Ezt erősíti meg az 1609. évi XX. törvénycikk: ”A korona pedig a nádor úr kezeiben adatván, a nádor ő kir. felségének adja át, hogy tárába tétetvén megőriztessék.” Ez a korona tehát a magyar nemzet tulajdona, a királyi kincstárban csak őrizték. Ezért nem követelte azt Rákóczy Zsigmond sem, amikor az erdélyi rendek fejedelemmé választották. (Az akkori osztrák illetékesek esetleg „román igények fölmerülésével” tértek ki a korona visszajuttatása alól.) Szólni érdemes Nagy Lajos ereklyetartójáról, amely felbecsülhetetlen értékű ötvösmunka, és kifejezetten Nagy Lajos királyunk számára készült. Visszatartásának indoka: „rajta van a lengyel címer is, és ilyen alapon a lengyelek is igényelhetnék’’. Tegyünk talán említést a most jubiláló Mátyás királyunk „poharáról”, amely lényegében egy aranyozott ezüstkehely, fedelen emailos kis virágbokrétával. Mátyás kedvelte, használta is jeles alkalmakkor. Visszakapni nem tudtuk, mert;„nem bizonyítottan lehetett Mátyásé, ugyanis a benne lévő holló nem tart gyűrűt...” Vita tárgya volt sokáig a korona és az ország almája, amely finom liliomos munka a XIV. századból. Mária királyné viselte, és a nagyváradi fellegvári sírban találták 1755-ben. Hasonlóan, mint a világhírű nagyszentmikló- si aranyleletet! Érdekes, mi több, izgalmas olvasmány a hajdani magyar deputáció kívánságlistája örökségeinket illetően, amelyek azóta különböző sorsra jutottak. Ha valahol a világ múzeumaiban vannak, már annak is örülnünk kellene, ám tudjuk, hogy nagyon nagy részük — főleg a dúsgazdag magyar főúri családok kincsei — lábra kelt, szétszedettek, elkó- tyavetyélődtek, amint arról már említés történt. A szóban forgó listából csupán ízelítőül említsünk meg nehány felbecsülhetetlen értéket — ékszert, képet, relikviát —, amely bárhol is legyen, eredetében magyar tulajdon. — Beatrix királyné szobra. Mátyás király és neje! Ez a híres kettős márványrelief Corvin Mátyás királyunk és neje, Estey Beatrix szép mellképeivel. Nyilván ehhez is, mint mindegyikhez, fűződik egy kitalált történet, amely vagy az eredetiséget, vagy a származást kívánja tagadni... — III. Ferdinánd arcképe. Ez egy Rubens-olajfestmény, magyar ruhában ábrázolja a királyt. Vita tárgya volt Zrínyi Miklós portréja vagy a győri csata képe, amely egy bronzrelief, a törökök legyőzéserői. A magyar gobelinek hosszú sora áll a papíron, Szent István rendjelvényeiről nem is szólva, valamint a híres magyar fegyverekről és a magyar festők müveiről. A fegyverek közül előkelő helyet foglal el Zrínyi Miklós rohamsisakja, Apaffy Mihály fejedelmi kardja, II. Lajosvértezete. Ne folytassuk a sort, és bár szólunk a múltról, mert oly kor köszöntött ránk, hogy emlékeket is idézhetünk, így Cserey Mihály uram históriájából is: „Az General Caraffa nagy, fejedelmi házat építtetett Bécsben, kinek kapujára éjszaka nagy betűkkel ezt írták: EX LACRIMIS HUNGARORUM.” (A magyarok könnyeiből) Száz esztendő távlatában sok minden változhatott. Európa ma átalakulóban és átrendeződőben van. Népek és nemzetek nyújtanak egymásnak baráti jobbot, olyanok is, akiknek egymáson követelni valójuk lehetne. Reményünk van arra, hogy egyszer Európa népei megbékélnek, szabadon járják-kehk és gyönyörködik egymás országait, és szabadon megcsodálhatnak mindent, ami bármelyiküknek is egykoron kedves és becses volt... Ez lenne az a nagy Európai Ház, amelynek azonban egyelőre csupán a falait építjük... Szalay István Kálváriák és stációk Pápa, IY. stáció szoborcsoport részlete
