Heves Megyei Népújság, 1990. április (41, 1. évfolyam, 77., 1-23. szám)
1990-04-14 / 11. szám
Beül az újságíró meg a fotóriporter az „ás” rendszámú autóba, valahogy elkeveredik két isten háta mögötti, a telefonkönyvben csupán „lakott helyként” jegyzett településre. Pár órára beszívja a pusztaromantikát, elrévedezik néhány szalmabála felett, óvatosan megvakar- gatja a malacok füle tövét, ej-ej, itt még gólya is van — jegyzi meg irigykedve, és a visszapillantó tükörben talán még sóvárgó pillantást is vet a fehérre meszelt, apró házakra. „Itt kéne élni, ebben a csendben, ebben az alkotásra teremtett nyugalomban, a vad szélben, élni kellene együtt a természettel, kakaskukorékolásra felébredni, frissen fejt juhtejet szürcsölgetni, és vadul verni délelőttönként az írógépet — úgyse hallja meg senki. Ebéd után elheverni a fűben, és csak bámulni, bámulni a bodorodó bárányfelhőket. Csodálkoznék az ég hihetetlen kékjén, beszívnám az illatokat, büszke lennék az egészségemre, a pirospozsgás arcomra. Néha meghívnám a barátaimat, jóféle kisüstivel kínálnám őket, együtt dicsérnénk a nyugalmat, ami körüllebeg bennünket...” Törőcsikné, az adminisztrátor azt mondja, a rákhátiak nem szeretik egymást. Közösen gondozzák a teheneket, együtt ügyelnek rizsre, napraforgóra, borsóra, délután pedig, mikor már elmennek a „bejárók”, és ott maradnak a rákhátiak magukban, rideggé válik a levegő. Itt mindig fúj a szél, talán az járja at a lelkűket, attól lesznek mogorvábbak, attól bántják egymást, hogy őket bántja a sorsuk. Nem is nagyon maradnak itt egyben a családok, két fiatal pár van, meg egy középkorú szülő-páros, a többiek elváltak, megözvegyültek. Az asszonyok meg, ha nincs kihez bújni esténként, könnyen elmér- gesülnek. Egymást piszkálják, belekötnek még az élő fába is, és akit a nyelvük hegyére vesznek, azt bizony nem kímélik. Hiába van az egyiknek videója, majdnem mindegyiknek tévéje, jobban esik a lelkűknek, ha egymáson rágódhatnak. Elvált férfi, özvegyasszony összemelegednek, élnek is közösen egy darabig, aztán, hogy az intrika veti-e őket szét, vagy más miatt nem fémek meg, kideríthetetlen. A gyerekeket a hevesi állami gazdaság autója viszi iskolába. Volt a tanyán régebben KISZ- klub meg könyvtár, aztán érdektelenség miatt felszámolták. így aztán csak a munka marad, reggeltől estig kint van mindenki a földön, kápálja a gazdaságét, aztán ugyanazzal a belenyugvó ko- mótossággal veszi sorra a maga területét. A paradicsomtól várják a megváltást, arra számítanak Helmeczyék is, az egyik fiatal pár, egyéves gyerekekkel. Talán abból lesz pénzük, meg a malacokból — addig kihúzzák ebben a szolgálati lakásban, ahol kőpadló van, olajkályha a nagyszobában, s az egyetlen nagyobb érték a szülők által vásárolt lakkos, nyers színű szekrénysor meg a heverő. A lehangoló ridegséget nem oldja az orgonacsokor a dohányzóasztalon. Mint ahogyan az ócska, „kibelezett” Trabant sem sugároz mást az udvaron, csak lemondást és reménytelenséget. „Ha nagyon optimisták vagyunk, akkor is legalább öt év, mire elmehetünk innen” — mondják, és a tekintetük saját magukat is biztatva kapaszkodik össze. A gyerek mindebből vajmi keveset sejt, nem tudja, hogy a bolt csak fél órára nyit ki egy nap, akkor is kenyeret meg tejet árul — a mosóporon és egyéb „tartós fogyasztási cikken” kívül. Nem tudja, hogy a számára megvásárolt gyümölcsért kilométereket kell utazni, és hogy azért nem mehetnek üdülni, mert a paradicsomföld fogva tartja az embert, májustól szeptemberig. Hatrongyosra földút vezet Rákhátról. Alig négy-öt kilométer a távolság, mégis, mintha a pokolból valami eufórikusabb létbe érkeznénk. Meteorológiai- lag bizonyára képtelenség, de amíg Rákháton szinte belebor- zongtunk a szélbe, addig itt cirógat a napsütés. Ott kopottasán sárgák voltak a lakások, itt ragyogó fehérre meszeltek. Ott félreismerhetetlen „vasúti váróterem” illata volt az irodáknak, itt békés, trágyával elegy földszag lengi be a levegőt. Hátborzongató különbözőség két szomszédos tanya között. Hatrongyoson mindössze három család él. Molnár Lajos, a juhász, a sógora — szintén juhász — és a pélyi téesz jogásza — no meg a feleségek, gyerekek. Régebben vendégmunkások laktak itt, mostanra vált csak ilyen családiassá a légkör, néha-néha ösz- szejönnek, közösen sütnek szalonnát. A jogász úr sem rí ki a többiek közül, nemcsak „roman- tikázik” a pusztán — gombát termel. A juhászok hajnalban kelnek, három órakor. Megfejik a birkákat, megetetik, rendbe hozzák az állományt. Molnár Lajos — számításai szerint — naponta 18 órát foglalkozik az állatokkal: négyen vannak 1300 juhra. Ha minden anyabirkája egyet ellik — vagyis százszázalékos a „teljesítmény” — akkor bárányonként háromszáz forintot kap. Négy és fél kiló gyapjú után, birkánként és kilónként 7 forint üti a markát. Géppel fejnek, minden liter után 4 forint ötven fillér az övék. Neki és a sógorának is van 20 — 20 saját birkája, egyedül ez jelent ösztönzést. Mindenesetre Molnárék nem herdálják a pénzt, munkájuk gyümölcse kézzelfogható: egy Trabant, egy Dácia, mind a két fiúgyereknek motor, a lakásban két tévé — talán ez a fajta bebiztosítás is a tanyasi létnek köszönhető: másra nem számíthatnak, csak saját magukra... * Rákhát és Hatrongyos. Emberek, akik nem próbálnak másnak mutatkozni, mint amilyenek. Nyűt tekintetűek, tiszták — még akkor is, ha nem mindig boldogok. Tanya. Szép, csúnya. Lehet utána sóvárogni, lehet róla legendákat szőni, elringatni magunkat valamiféle idillikus szomorúságba miatta. De nem lehet* a barátunk, a testvérünk, az otthonunk. Nem lehet a miénk. Mert nem akarjuk őt igazán. Doros Judit Fotó: Perl Márton Tanya-sóvárgás
