Heves Megyei Népújság, 1990. március (41. évfolyam, 51-76. szám)
1990-03-08 / 57. szám
4. NÉPÚJSÁG, 1990. március 8., csütörtök Hajadonként mindenféle álmokat szövöget az ember lánya, így vannak ezzel azok az asszonyok is, akik a Kispesti Szövőgyár bélapátfalvi üzemében álmok helyett évek óta vásznat szőnek az iszonyú zajban, a poros, gőzös levegőben „remegő", elavult gépek mellett. Nőnap közeledtén őket kérdeztük arról, hogy gyermekkori álmaikból mi vált valóra, s hogy a március 8-i ünnep mit jelent számukra ma. Rácz Sándorné elmosolyodik a kérdés hallatán: — Hogy miről álmodoztam? Hát arra soha nem gondoltam, hogy ilyen nehéz fizikai munkával fogom a kenyerem keresni. Szerettem volna a vendéglátásban dolgozni, de nem pénzhajhász, nyerészkedő módon, hanem igazi, jó szakemberként. Igazság szerint egyéni gazdálkodó is szívesebben lettem volna, mint szövőnő. Nem sikerült, éppúgy, mint a házasságom. Elváltam... Szűcs Jánosné hét éve alapító tagként került ide az üzembe. Valaha ő is másról ábrándozott: — Ápolónő lettem volna, ha nem sajnáltam volna annyira az embereket. Ehelyett egy ideig varrodában dolgoztam, s úgy kerültem ide. Néha nagyon rossz reggelenként munkába állni, de mit tehetek? Én különben már gondolkoztam azon, hogy lehetne a nőnapot emlékezetessé tenni. Ezen a napon a férfiak kicsit többet dolgoznának, mi nők pedig szabadnapot kapnánk. Én például csodálatos ünnepi ebédet főznék otthon, és mindenkinek boldoggá tenném a napját. Ehelyett egy félórás szünet van a munkahelyen, otthon meg legfeljebb egy puszit kapok. így semmi értelme. Formális, semmitmondó az egész. Mindketten állítják, hogy fölösleges a nőnap, ha az év többi napja egyforma robottal telik. Úgy lenne rendjén, ha a félj eleget keresne, s tisztességgel eltarthatná a családot. Mint például Svédországban... — Mikor kaptak utoljára virágot? — Az édesapám pótolja egy férj figyelmességét. Minden ünnepre meglep valamivel. Ha tehetem, én is veszek magamnak egy-két apróságot. Nagyon szeretem az ezüst ékszereket. A legnagyobb öröm mégis az, amikor a Tisza mellett töltünk néhány napot. Ezután a zaj után az ottani csend igazi kincs — mondja Ráczné. A kolléganője, Szűcsné sokáig gondolkozik, mire felidézi az utolsó napot, amikor férjétől virágot kapott. — Egész pontosan emlékszem — mondja végül. — 1982. november 5-én, a születésnapomon volt ilyen alkalom. — Voltak-e mostanában a partnerükkel vagy barátjukkal vacsorázni, esetleg moziban? — Vacsora, színház, mozi... sóhajt fel az egyik fiatalasszony. — Ez mindig is nőnapi álom volt, s azt hiszem, az is marad... Barta Katalin Becsomagolt indulatok Olyan szép a tavasz. Friss erőre ébreszt, békét hoz. „Rosszkedvűnk telét” levetjük magunkról, mint régi, viseltes gúnyát, kibújunk a fénybe. Mosolygunk. Hisz most minket ünnepelnek, minket, nőket. Helyénvaló hát a líra, a köszönet a rózsákért, a meleg férfiszavakért... Meglehet, csodálkozik az olvasó, hogy nőnap ürügyén a gyengébb nem képviselője ragad tollat, de adassék ez most meg nekem. Legyen ajándék. Hisz ezen a napon úgyis elmondanak minden szépet és jót, rólunk, nekünk. Megkapjuk ezt a munkahelyen és otthon a csokor hóvirág, a selyempapírba csomagolt apró figyelmesség mellé. Ám megköszönvén a kedvességet, hadd mondjak válaszul egy s mást. Sokunknak lelkiismeretfurdalása van. És bocsánat, ha csak egy napra virulunk ki, s csak ilyenkor mosolygunk szívből. De fáradtak vagyunk... Agyonstrapált a munkásnő, aki nyolc órát áll a gép mellett, s ha túlórázik is, akkor sem kap annyit, mint férfikollégája. Elváiják tőle, hogy nappal erős legyen a kaija, és estére si- mogatásra, ölelésre szelídüljön. De mikor ez olyan nehéz. Hullafáradt az otthoni robot után, mindennapos pénzgondok gyötrik. Kamaszfia megint kinőtte a cipőjét, és ő akárhogy oszt-szoroz, hús helyett megint csak üres paprikáskrumplira futja szombaton ebédre. Hetek óta nem volt fodrásznál. Igaz, mikor délután szalad az iskolába elsős gyerekéért, látja: a napközis tanárnő sem. Aki persze bosszús emiatt, hisz minden igyekezetével szeretne vonzó, ápolt, kipihent, jókedvű lenni. Csakhogy délelőttre helyettesítést vállal, és a plusz forintokat is megeszi az élet. Butik helyett az olcsó turkálókból öltözködik, s fájó szívvel megy el a kirakatba kitett ezerötszáz forintos Nina Ricci parfüm mellett, hogy az ABC-ben olcsó dezodort vegyen. Félreértés ne essék, mindez nem a férjeken, a társakon múlik. A minap egy gépi forgácsoló mesélte nekem, folyton őrli magát, hogy feleségének, gyerekeinek nem tud jobb, szebb életet teremteni..Hiszen ha már dolgoznia kell az asszonynak egész álló nap, megérdemelné, hogy otthon automata mosógép várja. Ő egyenesen robotkonyhát álmodna meg szegénynek, mikrohullámú sütőt. És vágyaiban könnyű selyembe burkolná, nyáron a tengerpartra vinné... Ehelyett alig tölt otthon időt, mert amíg dolgozik, addig sem költi a pénzt. És elmondom azt is, válaszul a köszöntésre, a kilencvenes évek elejére odajutottunk, hogy félünk. Igen, sokan tartunk attól, hogy elveszítjük nőiességünket, hiszen férfinak való terheket cipelünk vállunkon. Nem így gondoltuk, hogy kivívjuk egyenjogúságunkat. Távolról sem akarunk feminista zászlókat lengetni, amazonok lenni. Mi is azt szeretnénk, amit a férfiak, hogy „a nők nők maradjanak, szépek és kedvesek”... Csak hát ebben az ingatag, mindinkább felboruló világban a racionalitásra, a keménységre van szükségünk. Fantáziánk, női finomságunk felőrlődik a mindennapok szorító malmaiban. Elnézést kérünk, de nekünk most a túlélést kell megteremtenünk, kikínlódni magunkból az erőt, amivel ezt megtenni igyekszünk. És fáj a szívünk, hogy megint elmaradt a meghitt, kislámpafényű beszélgetés szereltünkkel, s nem maradt időnk mesét mondani, fákat, virágot rajzolni kisgyerekünknek. Hogy alulmaradunk a vitában, mert a legújabb szakkönyvet legfeljebb a könyvesboltban lapozzuk át, és szégyenkezünk, hogy kifizetni, hazavinni már nem tudjuk azt. És féltjük fiainkat, lányainkat, ki ne csússzon lábuk alól a talaj, hogy ez úszó jégtábla, melyen élünk, szét ne törjék egy zátonyon. Uraim, köszönjük a szépen csomagolt ajándékot. Tudjuk, nem önök tehetnek róla, hogy napjainkra a selyempapír sajnos oly könnyen elszakadt... Mikes Márta A nőnap ürügyén alambok tollászkodnak a borzas háztetőn, ta• vaszt váró, piros taréjé tyúkok kapirgálnak a porban. A nagy kertet nemsokára felveri majd a dudva meg az árvacsalán, erőtlen, gyenge már a kéz, amely ásót, kapát fogna. — Hagyja csak, anyám. Majd én! Ölbe emelhető kicsinységével tapad rám, szemében riadalmat látok, hangjában fojtogató félelmet. Az arca most ráncosabbnak tűnik, mint egy hónappal ezelőtt, a szája felé futó barázdák az idő által végzett tavaszi mélyszántásnak beillenének. — Beteg talán? Kendője alól kibuggyanó fehér hajtincseit felkapja a márciusi szél, dicsekedni vagy csúfolód- ni akar-e vele, nem tudom. — Nagyon rossz a világ! A keze reszket, de a magasra tartott ujj, mint egy figyelmeztető felkiáltójel, mered az ég felé, — Nagy a drágaság! Ha pénzre van szüksége... Rázza a fejét, mint a levéltelen fák gallyait a bolondos szél, a kezével int, hogy nem, nem a pénzre gondol. A mélyről felszakadt sóhajtás többet mond a sok beszédnél, és a szavak legföljebb csak kiegészítik a lelki vajúdást. — Az emberek! Gyűlölettel, haraggal vannak. Szeretet nélkül nem szabad élni... Az embereken és a házakon kegyetlen nyomokat hagy az idő. Akik szerencsés csillagzat alatt születtek, és életük fonala hosz- szúra nyúlott, emberi műemlékként léteznek a múló időben, és együtt vénülnek a házzal, amelynek az értékét éppen a régisége adja. A fiatalok nincsenek itthon, az ablakban — kintről látom — a piros szegfűcsokor. Falun divat, hogy a Mikulást, a húsvéti nyu- lat, a májusi kosarat — újabban a virágokat is — megcsodálni az ablakba teszik. — Bözsikéék jól vannak? Odaáll mellém, fél karral ölelem át a madárcsontú asszonyt, az én drága anyámat, és mivel „eltörött a mécses”, zsebkendőmmel törlőm le a könnyeit. Nem szól, nyeldesi a bánatát, ez fojtogatja, időre van szüksége, amíg valamelyest szóra bírom. — Gyuszi iszik! Megdöbbentenek a szavak, miközben szomorúan bámulom a gémeskutat, a megroggyant kerítést, és egyszerre összetörik bennem a reménység a fiatalok sok jókívánattal elhalmozott szép, boldog élete iránt. — És a virág az ablakban? — Már hervadozik... Ülünk a lócán a langyos napsütésben, és egy darabka ideig hallgatunk. A házat, a szülőházamat bámulom, és mindenképpen találni akarok valamit, aminek a révén visszatalálnék a múltba, gyermekkorom fűzfaparipáihoz, medvecukros emlékeihez, amikor még szegénységünkben is boldogok voltunk. Akkoriban nem volt bolti virágcsokor, májuskosár helyett a nyírfásból állítottunk májfát, de a szeretetünkkel hegyeket mozgathattunk volna. — Meglátod, pokollá változik az élet. Felkel mellőlem, könnyített a lelkén, továbbadta mondanivalóját, és törékeny könnyedséggel — mint egy fehér postagalamb — elindul a nyári konyhába, hogy kolbászos rántottát süssön. Megyek a kert végébe, itt-ott tapad még a föld, bánom is már a korai sétát, de a patak csobogása nem hagy nyugodni. Most még száraz kórókat lenget a szél a vízparton, de néhány hét múlva már zöld náderdőbe borul itt a táj. Emlékszem, akkor is túlnőtte már a nád a vizeket, szárcsák, vízicsirkék röppentek fel a torzsák mélyéről, amikor a munkával töltött gyermekkoromból elloptam egy-egy kurta félórát, és idejöttem a pajtásaimmal együtt. Itt csináltam az első fűzfasípot, bakszekeret és a bodzapuskát, amelyhez a csepűt — mint töltényt — a zsebünkben hordtuk. Hallom, hogy suhog a szél, üres a nádi rigó fészke, de a kidőlt, korhadó, vén fűzfa még ott van a patakparton. Egyik oldala él még, a patakba nyúló gallyain rügyek duzzadnak, fennen hirdetik minden errejárónak, hogy az élet erős, dacol a pusztítással — de ha mindenki a halálát akarja —, semmivé válik a dacos élni akarás. Innen a pataktól végiglátok a félsoron, azt is, hogy egy ember jön felém. Megismerem rajta az apja vonásait, tudom is, hogy a Kevi hadból való. Nagy, szomorú férfi. Ketten ülünk már a félig kidőlt fűzfatörzsön, a sodródó vizet bámuljuk, kabátom hajtókáján próbarepülést tartó méhecske pihen. — Nincs egy ügyvéd barátja? — Meglehet, hogy van. Judás árulását érzem a baritonjában, régi passiók jutnak az eszembe, tavaly hallottam, hogy a legszebb Jézus-hangú ember is meghalt... — Válók a feleségemtől. — Mit vétett? — Elszerette egy városi finánc... Megint a gyermekkorom jut az eszembe, nem vénségi nosztalgiaként, hanem a tények visz- szaidézésére. Akkor is előfordult, hogy a felszarvazott félj alaposan elpáholta a hűtlen feleséget, az is, hogy a féltékeny menyecske lúgot itatott a férjével, netán kikaparta a vetélytárs szemét, de a „válás” nem volt divat. — És a gyerekek? — Mire felpillantok a nézelődésből, a nagy, csontos ember már nincs mellettem. Távolodó alakját látom még egy ideig, aztán az is eltűnik a mesz- szeségben. Anyám hívó kiáltását hallom, fejem és szívem tele van kíváncsisággal és ta- vaszvárással... Szalay István Szövőnők munkában...
