Heves Megyei Népújság, 1990. március (41. évfolyam, 51-76. szám)

1990-03-13 / 62. szám

4^ _________ GAZDASÁG - TÁRSADALOM NÉPÚJSÁG, 1990. március 13., kedd Egy hét. . . A KÉPERNYŐ ELŐTT Szuverén egyéniség De sokan emlékszünk még ar: ra a több évtizedes időszakra, amikor csak azok érvényesülhet­tek, akik megfeleltek a kontra­szelekciós elképzeléseknek, azaz szerény képességeikkel, elszo­morító arctalanságukkal, gátlás­talan hajbókolásukkal felhívták magukra csak valamivel több adottságú főnökeik figyelmét. Megteremtve azt a vak vezet vi­lágtalant minősítésű helyzetet, amelyből egyértelműen követke­zett az a csődtömeg, amelyet mil­lióknak kellett elviselniük, ame­lyektől ma is szenved a végre va­lamirevaló változásokra szomjú- hozó ország. Abban az érában bűn volt a másság, a tehetség, az önálló vé­leményalkotás, a szuverén egyé­niség minden megnyilatkozása. Ez a múlt mostanság is kísért. Épp ezért arathatott széles körű tetszést a világhírű svéd színész­nő, Ingrid Bergman életének epizódjait bemutató, március 10-én, este vetített amerikai film. Megcsodáltuk ezt az önmagát mindig vállaló, ösztönös reak­cióit, lényéből fakadó cselekvé­seit soha nem leplező, folyvást érvényesítő személyiséget, aki tisztában volt azzal, hogy külde­tése kincseinek átadása. Akkor is, ha emiatt konfliktusok regi­mentjével kell megbirkóznia. Előrelátóan hitte azt, hogy csak ekként juthat arra a csúcsra, amely nem adatik meg a tétová­zóknak, a karakterüket rejtege- tőknek. Művészi szempontból is izgal­mas volt ez a produkció, hiszen nyomon követhettük fejlődésé­nek stációit, azaz akaratlanul is bizonyította, hogy a siker ko­moly áldozatokat kíván, s nem kevés kockázattal jár. Ezért állt ellen a könnyű boldogulás csá­bos kísérleteinek, emiatt nem hódította el a hollywoodi talmi csillogás. Mert ellentmondani, szakítani, sejtve azt, hogy vesz­tett csaták vannak, ám a háború mégis megnyerhető, ha minden energiát e cél elérésére koncent­rál. Esztétikai érzékünk is csiszo­lódott, mivel a vetített blokkok félreérthetetlenül érzékeltették, hogy jó lapra tett. Eszköztára egyre gazdagodott, kifejezés- módja mind árnyaltabbá vált, hogy végül az izreali miniszterel­nökasszony szerepkörében a Tö­kéllyel ajándékozzon meg mind­nyájunkat. A borongás is átszőtte ezt az alkotást, hiszen ott lehettünk utolsó heteinek, napjainak törté­néseinél, elmélázva azon, hogy minden szárnyalás törvényszerű­en a semmibe ível. Mégsem dia­dalmaskodott a pesszimizmus, mivel ez a ritka zseni tudatosítot­ta bennünk, hogy rövidre vagy hosszabbra szabott itteni, tálán átmeneti földi jelenlétünk nem hiábavaló, mert szolgálhatunk másokat. Hadat üzenve a csordaszellem­nek, levetve a valaha majdnem szükségszerű,torzító maszkokat. Közös elégetettségre... Pécsi István Buster Keaton nem mosolyog Az élethez pókerarc kell. Nap mint nap történnék velünk külö­nös dolgok, és sajnos nem tanul­tuk meg elrejteni érzelmeinket. Nem úgy, mint Buster Keaton, aki mindig rezzenéstelen voná­sokkal járja a világot. Számára mindegy, hogy egy autó üti-e el, vagy éppen a Mississippi habjain kell ellavírozni gőzösevei. Nem hozza ki a sodrából semmi és senki. Buster Keatont rendszeresen felfedezik. A némafilmek sztárja 1949-ben újra szerepet kapott, s egyre másra vetítették régebbi alkotásait is. így került szomba­ton a képernyőre Az ifjabb Gő­zös is, amely a nagy „fapofa” klasszikus szerepei közé tartozik. Persze az elmúlt hét egyéb­ként is a nagy visszatérések idő­szaka volt, amelyben feltűnt Tar­zan, Kabos Gyula, Ingrid Berg­man vagy Jack Lemmon. A Tele­vízió lassan kezd a filmmúzeum­ra emlékeztetni, amelyben nem­csak a korabeli alkotások tekint­hetők meg, de lábjegyzetként a főszereplőkről és rendezőkről is egyre több szó esik. így láthat­tunk például Buster Keatonról egy háromrészes sorozatot, vagy Jack Lemmonról egy portréfil- met. Hovatovább olyan jártasak leszünk a filmművészet jelesei­nek életében, mint amennyire a politikai életünkben kellene. Persze, amikor minden párt centivel és stopperrel méri a mű­soridőt, akkor nehezen lehet nagy társadalmi kérdéseket bon­colgatni, mert mindennek meg­vannak a veszélyei. Még a hazai tévéfilmekkel is baj lehet, hiszen az alkotók között lehet részre­hajló, meg aztán a színészek fele lassan képviselőjelöltté válik. Ilyen körülmények között még mindig szerencsésebb mondjuk Ingrid Bergmanról műsort sugá­rozni, hiszen ő valószínűleg nem pályázik a parlamenti helyre. Visszatérve a hovatovább a legnagyobb nemzeti színházzá való Országgyűlésre, Buster Ke­aton nem mutatna rosszul a so­rok között. Bármilyen keménv vitáról is legyen szó, hősünk csak ülne rezzenéstelen arccal, csak akkor cselekedne, amikor ko­molyra fordul a helyzet. Nem ra­gadtatná el soha magát, róla nem lehetne olyan felvételsorozato­kat készíteni, amelyekből mosta­nában élnek a lapok. Nem ásí- tozna, nem vágna grimaszokat, nem tenné a kezet egymásra, mintha imádkozna, szóval kerül­né fotóriporterek kandi szemét. Bár lehet, hogy az emberek egy idő után már csak azt talál­gatnák, hogy mire gondolhat most Buster Keaton? Vajon ko­morsága, pókerarca minek szól? Lehet, hogy azért ő válna az új parlament legnépszerűbb figurá­jává. Persze, messze vezetett a fan­táziám. De sajnos míg erről a je­les színészről oly sokat tudhat­tunk meg, a valódi képviselője­löltekről annál kevesebbet. A néhány perces bemutatkozások­ból kevés derül ki arról, hogy kik is formálják majd az új Magyar- ország arcát. Gábor László Hungarocarrot ’90 A harmadik „répafesztivál” Hungarocarrot ’90 — az idei Tavaszi Fesztivál egyik legizgal­masabbnak ígérkező ifjúsági programj a a március 21 — 23 kö­zött a budapesti Petőfi Csarnok­ban rendezendő háromnapos rock-rendezvénysorozat, amely mindenekelőtt az alternatív rock híveinek kínál színvonalas szóra­koztatást. A harmadik „Répa- fesztivál” szervezői ézúttal is olyan külföldi előadókat, együt­teseket hívták meg több tehetsé­ges magyar zenekar mellé, akiket nem kapott el a show-biznisz gépszíja, akik a nagy áramlatok- tóf függetlenek tudtak maradni, és megújulást, eredetiséget je­lentenek a rock-műfajnak — és főleg őszinték. Az egyik legnagyobb csillag a „lázadó zene’v élő klasszikusa, Mo Tucker lesz. A fiús külsejű lány a 60-as évek végén a punk ősének számító amerikai Velvet Underground együttes dobosa volt. Bár pályája korántsem ala­kult olyan sikeresen, mint egy­kori társaié, (Lou Reed és John Cale), „primitív vitalitása” ma is népszerű. Az első két „Répafesztivál” is már jónéhány olyan zenekarnak adott színpadot, amelyek az El­bától keletre fekvő országokból érkeztek — akkor, amikor ezeket a zenekarokat hazájukban ép­pen csak megtűrték. Elég csak olyan előadókra gondolni, mint a szovjet Vabank. A tavalyi „hűha”-élményt a Hollandiában élő, angol Legen­dary Pink Dots jelentette. Az idén a nyugatnémet M. Walking On The Water együttes ígérkezik hasonló­nak. A banda zenéjét már nevezték pszichodelikus újhullámnak, agy­zenének, progresszív rock-nak. Mindegyik igaz és egyik sem...első lemezük, a „Pluto” sikere minden­esetre annak bizonysága, hogy nem feltétlenül a nagy hókuszpókusz az, amivel egy zenekar legjobban fel­hívhatja magára a figyelmet... Erdély: bizonytalan télutó (IV/3.) .Túsznak éreztem 55 55 magam... Szilágyi István író, a „lábszagról” Fotó: Gál Gábor) „...És akkor kaptunk még egy sanszot a történelemtől. Talán utolsót. Úristen, csak bírnánk e pillanatok kínálta rendkívüli le­hetőségekhez méltón teljesíteni.” — írta a Kolozsváron megjelenő Utunk című irodalmi hetilap ta­valy decemberi, utolsó számá­ban Szilágyi István író, a folyói­rat szerkesztője. A kapualjból nyílik egy ko­pottas ajtó, rajta tábla: a Helikon szerkesztősége. Ezzel a címmel jelenik meg a lap január elejétől. Ahogy belépünk, megcsap a szi­varfüst. Szilágyi István, a Kő hull apadó kútba című regény szerző­je szabadkozik a közhely miatt, de azt mondja: ilyen felfordulás­ban az írói műhelyeket elkerülik a múzsák. 1986 nyarán kezdett írni egy könyvet, ez a napokban került nyomdába. Magyarorszá­gon talán a könyvhéten jelenik meg, a címe: Agancsbozót. Ezután pedig a politikáról be­szél, az erdélyi kisebbség esélyei­ről. — Újra a bizalmatlanság lég­körében élünk az eufória után. Abban egyetértett mindenki, hogy Ceausescunak mennie kell, de az iskolapolitikája például so­kaknak továbbra is megfelel. Kolozsváron az elmúlt tíz évben egyetlen osztálytermet sem épí­tettek, nem volt hova kivonulni­uk a román gyerekeknek, hogy magyar osztályokat hozhassunk létre. Szinte tettenérhetetlen a fo­lyamat, ahogy a kisvárosokba beejtőernyőzték a románokat. Emiatt volna badarság, felelőt­len locsogás területi autonómiát követelni: a kétmillió magyart el­keverték a 22 — 23 millió más et­nikumú közt. — A jogainkat azonban mu­száj lesz legalább deklarálniuk, rá fognak kényszerülni. Hogyha itt valamiféle többpártrendszer lesz, elkezdődik a privatizálás, új tárgyalási alap jöhet létre, fölül­emelkedve a több évtizedes ma­nipuláláson. A nemzetiség akkor nyerhetne valamit a normalizá­lódó parlamenti világban, ha egy politikai tömörülést alkotna. Az RMDSZ mellé sajnos félszélhá­mos elemek létrehoztak egy Független Magyar Pártot, s ez szétforgácsolja erőinket. — Hogyan látja a forradalom emelkedett napjait? — Szinte a tömegek halálvá­gya volt, ahogy, ezt végigcsinál­ták, minden politikai kultúra nélkül. Bukarestben voltak olyan pillanatok, hogy táncoltak, amikor lőtték őket. Es az a fiatal nemzedék tette ezt, akit úttörő korában kis piros nyakkendőjé­ben Ceausescu nyalogatott... Egy dolog volt biztos: az menjen! Ar­ra azonban senki nem gondolt, hogy milyen változás jegyében történik mindez. * — Kik alkothatják most a ki­sebbségi magyarság politizáló rétegét? — Az értelmiség eddig egyfaj­ta gettótudatban élt, a nemzeti­ségiek kétszeresen. Profi politi­kus közöttünk nem volt. Ne is beszéljünk most azokról, akik a Ceausescu-korszakban a kör­hintán ültek. Ki bírja tovább ál­matlanul? — ma ez a politikai eredményességünk kérdése. Hagyni kell érvényesülni a fiata­lokat, csakhogy hiányzik közü­lük az az ifjú jogászréteg, akikre szükségünk volna. Mivel a mű­szaki értelmiségbe még csak- csak bekerülhettek a magyarok, most e csoport lépett ki a közé­letbe. Sajnos Bukarestből mene­külnek a magyarok, azzal: ”a franc akar abban a balkáni Bá­belben kallódni továbbF. Ez szubjektíve érthető, de nem hasznos számunkra. Nem lehet, hogy két sápadt adminisztrátor vigye az ügyeinket a fővárosban. — Sokan elhagyták Romániát azok közül, akiknek szellemi erejére most szükség volna... — Ahány ember kiment, any- nyiféle sors. Nem igaz az, hogy a becsületes itt maradt, a becstelen pedig elment. Körül kell járni ezeket a mítoszokat. Minden­esetre kilencven százalékban a féleségek kezdeményezték a ki­menetelt. Nem kívánom elítélni azokat, akik nem maradtak. Ma­gam nem tartoztam a „nagy kiál­lók” közé, de nem kértem helyet a díszalbumokban. Nem nevez­hetem „ellenálló” szerepnek, hogy reggeltől estig követtek: ez természetes volt. Túsznak érez­tem magam, akit vagy kivált az idő, vagy nem. — Milyen lehetőségeket lát ar­ra, hogy kilábaljanak az ország gazdasági csődjéből? — Pince, padlás üresen ma­radt. Gond a másnapra besava­nyodó kenyeret is előteremteni. Ezt a rettenetes rákos daganatot, ami az iparszerkezet, nem tu­dom, hogyan lehet kioperálni. Ha az ipartelepek szakképzetlen vagy félig képzett tömegeit elbo­csátják, hova menjenek azok, mit csináljanak? Mire vegyünk föl kölcsönt? Arra, hogy holnap­után legyen mit ennünk? — Magyarországon legalább volt egy akkumulációs folyamat: a „maszekok” megszedhették magukat. De ott is mire ment el a pénz? A gazdag maszek az Inter- continentálban tartotta a lánya lagziját, és egy ötkilós pontyot dobott a hotel medencéjébe. Nagy összeg ütötte annak a mar­kát, aki azt kihalászta, persze klakkban-frakkban. Kádár olyan volt, mint egy kisgyerek, aki nem mer felállni a biliről, mert fél, hogy büdös lesz... — Talán a vak vezet világta­lant esete volna, ha Magyaror­szágról próbálnánk segíteni... — Az egyik vasárnap délután becsenget hozzám egy csapzott, elnyűtt ember, tíz éve barátom, Csoóri Sándor. A költő hozza a két „kapitalistát”, az egyik a bá­bolnai mezőgazdasági kombinát feje, Burgert Róbert, a másik pe­dig egy magyar elektronikai cég vezetője. Azért jöttek, hogy megnézzék, mit lehet itt csinál­ni? A végén már ott tartottak: miért kellene a McDonalds- krumplit Törökországban ter­meszteni? Elég jó lehet arra a gyergyói medence is... — Az a baj, hogy köztünk marginális tehetséggel megál­dott szellemi szegénylegények vannak csak, de menedzser típu­sú szakemberek nincsenek. Az se baj, hogy nekem nincs, csak neked ne legyen — ez a szemlélet a jellemző. A románság még ápo- rodottabb, mint mi vagyunk, ál­lati lábszag van itt... A világ úgy elszakadt tőlünk, hogy nem tu­dunk átrakni egy pallót. Palágyi Edit Vélemény az Egri Újság és a Népújság vitájáról Ha már üzengetünk, akkor üzengessünk... Kedves Emil és Sándor! Ked­ves A Szerk.! Mint a Magyar Újságírók Or­szágos Szövetségének Heves megyei titkára, aki egyben a Heti Hírnök egri szerkesztőségveze­tője, mindig is féltem attól, hogy az újságírók egyszer elkezdik egymást (is) kioktatni. Durváb­ban fogalmazva: szapulni. Ezért keltett rossz érzéseket bennem az a levélváltás, amely a Népújság 1990. március 5-i számában je­lent meg, Üzengetünk címmel. Igaz, hogy a mi szerkesztősé­günk nem rendelkezik sem or­szággyűlési képviselőjelöltekkel, sem írószövetségi tagokkal, sőt lapunkat a Népújsággal Sz. K. néven levelező „bátor polgárok” sem támogatják, mégis úgy gon­dolom, van arra erkölcsi alapom, hogy e két orgánum üzenetváltá­sára reflektáljak. Természetesen nem arról van szó, hogy bárme- lyikőtöket is ki akarnám oktatni az újságírói etikából. Rám ez ed­dig sem volt jellemző. A Heti Hírnök is csak egy esetben bírál­ta a Népújságot, mégpedig júni­us 7-ei számunkban, az Egy szo­rongó megye című cikkben. Szerzője jó szemmel látta és lát­tatta, hogy a megye akkor még nem független napilapját az MSZMP első titkára túlontúl magáénak érezte. Szerencsére azóta sokat válto­zott a helyzet. És a Népújság munkatársainak sincs szüksége arra, hogy a szerkesztőség veze­tői által — politikai okok miatt — „indexre tett” írásokkal a Heti Hírnököt keressék fel. Kimondhatatlan öröm, higy­gyétek el, hogy most már mind­annyian ilyen függetlenek va­gyunk! Azon viszont mindenképp meghökkentem, hogy ebben a mai nagy függetlenségben közü- letek az egyik vitatkozó fél leve­lét a megfoghatatlan A szerk. aláírás mögé bújtatja. Nap mint nap tapasztalhatjuk, hogy az országos médiákban is miként esnek egymás torkának hajdanvolt kollégák. ^Eközben azt bizonygatják, hogy "ki volt a tisztességesebb a Kádár-rezsim alatt. Holott ahogy nekik, úgy közülünk sincs egyikünknek sem különösebb oka a melldöngetés- re. S nemcsak szexügyben, ami­ből a Ti purparlétok származik. A Népújság Hekeli Sándor­nak szóló üzenetében azt olvas­hatjuk: „Tejól tudod, hogy régen hogyan készült lapunk, hiszen a kézi vezérlés időszakában a fent- ről jött utasítások végrehajtatója és végrehajtója voltál.” E gondo­latból úgy tűnhet, hogy csupán az a Hekeli Sándor volt a hibás, aki az utóbbi 2-3 évet már nem is a Népújságnál töltötte, minder­ről a kedves A szerk.-nek is tud­nia kellene. Emlékezhettek, az ef­féle kézi vezérlés — talán az ételre­cepteket kivéve — jellemző volt mindenre, még a piaci hírekre is. Magyarán: mindannyiunkat vezé­reltek, s hogy ezt tehették, az nem­csak Hekeli Sándor, hanem az egész lapvezetés hibája volt. Higgyétek el, gondolataimban nincs hátsó szándék, pusztán csak azt szeretném, ha a március 25-e utáni új rendszerben egy­mást nem próbálnánk lejáratni. Homa János a MUOSZ Heves megyei csoportjának titkára Hátsó szándék nélkül Kedves Homa János, a Magyar Újságírók Orszá­gos Szövetsége Heves megyei csoportjának titkára, a Heti Hírnök egri szerkesztőségvezetője! Nézd el nekünk, hogy a megszólításból kihagy­tuk egykori címeidet (például ezt is írhattuk volna: a Népújság volt főmunkatársa), noha ez nagyban rávilágított volna véleményed lényegére. Pártatlan bíróként tünteted fel Magad — mások vitájában —, de nem értjük, milyen alapon. Te úgy „gondolod”: erkölcsi alapon. írásodból mégsem az világlik ki, hogy a Heves megyei újságírók érdekeiért ragadtál tollat. Ezt írod: „közülünk sincs egyikünknek sem kü­lönösebb oka a melldöngetésre.” Ebben egyetér­tünk, s éppen ezért íródott Hekeli Sándornak cím­zett válaszunk. Nem bújtunk a névtelenség mögé, Te pontosan tudod, hogy A szerk. megjelölés közös véleményt takar. (Egyébként a Hírnök is előszere­tettel él ezzel a rövidítéssel.) Szerintünk ezért „meghökkenésed” mondvacsinált. Szeretnénk hin­ni, hogy örömöd „kimondhatatlan” a helyi sajtóvi­szonyok átalakulása láttán, de mi kimondjuk: ez nem szolgálja az úgynevezett független újságok ér­dekeit. Emiatt igyekszel — a pártatlanság látszatát keltve — az Egri Újság és felelős szerkesztője segít­ségére sietni. Talán elkerülte a figyelmedet, hogy a vitát nem mi kezdeményeztük, s nem mi gyanúsítgattunk, ha­nem velünk tették ezt. Kénytelenek voltunk vála­szolni. S különös, hogy Te, mint MÚO§Z-titkár, nem a megtámadott védelmére kelsz. Ezt csak a Heti Hírnöknél betöltött funkciód teszi érthetővé. Mi nemcsak attól félünk, hogy egymás „torká­nak esnek hajdanvolt kollégák”, hanem attól is, hogy ha valaki nem vállalja a felelősséget, csak föl­felé mutogat. (Te az „egész lapvezetés”-re, más másra.) Ha viszont az egész újságíró-társadalom így tesz, aligha lesz bárkinek is erkölcsi alapja taná­csokat osztogatni. Kedves János, Te sem kizárólag recepteket fogalmaztál. Jól ismerünk, ezért tudjuk, hogy gondolataidban sosincs hátsó szándék. Csak azt nem értjük, miért csupán a szabad választások után szeretnéd elke­rülni a lejáratást... (Ezzel a vitát — amelyből a Tisztelt Olvasó, an­nak szakmai vonatkozásai miatt, nem mindent érthet — lezártnak tekintjük.) A szerk.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents