Heves Megyei Népújság, 1990. február (41. évfolyam, 26-50. szám)
1990-02-10 / 35. szám
NÉPÚJSÁG, 1990. február 10., szombat NÉPÚJSÁG-HÉTVÉGE 7. Lóránt Zsuzsanna: A gyereklány Csikós András: Dignianói utca Vásárhelyi Őszi Tárlat a Hatvani Galériában Mint lapunkban már beszámoltunk róla, a Hatvani Galériában bemutatták a 36. Vásárhelyi Őszi Tárlat anyagát. Felvételeink ebből adnak ízelítőt. Stefániái Edit: Életrajz III. (Múltra néző) Kurucz István András: Tükör utcai műhely Szabó Gábor: Csikófej (Szabó Sándor felvételei MTI Maggie elszánt ellenfele Válságban van a brit kommunista párt. Igaz, a mondatot már 30 évvel ezelőtt is leírhatta volna bármely lap. Most azonban arról kaptunk hírt, hogy a kivezető út keresését egy hölgyre bízta a párt. IL Erzsébet, Margaret Thatcher hazájában, ki más vállalkozhatna erre? Nina Temple, az új pártvezér — A Reuter szerint: „csinos harmincéves” — nem a klasszikusok szerinti osztálygettóból küzdötte fel magát őfelsége kommunista pártjának élére. Nina Temple London egyik luxusnegyedében született és nőtt fel — ez a Myfair, és az értéktöbblet problémával a családi asztalnál találkozott, lévén a papának jól menő túris- tairodája. A legjobb iskolákat látogatta, diplomáját a híres Imperial College állította ki. Politikai karrierjét 13 esztendős kora óta számítja: az anglikán egyházhoz közelálló ifjúsági szervezet buzgó aktivistája volt. Hamarosan tagja lett az ifjú kommunisták szövetségének. Húszesztendős korában elnökévé választotta egy, a tagjainak politikai sokféleségét hirdető ifjúsági szervezet. Vagyis próbált káder. Ám, hogy a párttal mire jut, az a jövő zenéje. Programját meghirdette: széles politikai szövetséget alakítani Maggie Thatcher ellen. Mindezt úgy, hogy' az elvtársaival tudatta: délután 4-kor hazamegy, mert otthon két gyermeke várja. Divat és elegancia Az ókor elegánsa: Alkibiades — Szent László, Nagy Lajos és Zsigmond királyok vitték a pálmát — Byron a világ harmadikja A divat korok, világtájak és nemek szerint változik. Az emberiség — a táplálkozás után — jövedelmének legnagyobb hányadát az öltözködésre, a divatra költi. Közismert, hogy amióta világ a világ, a megjelenés, az elegancia viszi a pálmát az emberek közötti érintkezés tekintetében, nem is szólva a hölgyekről, akik közül sokaknak divathóbortjait még a történelem is feljegyezte. Természetesen a férfiak eleganciáját is nyilvántartották, és már az ókortól kezdve minden időszaknak megvoltak a maguk elegánsai. Tudjuk, hogy még a szépség sem kelléke az eleganciának, sőt sokan éppen szépségbeli, netán megjelenésbeli „gyengeségeiket” kívánták, illetve kívánják ellensúlyozni a legdivatosabb öltözködéssel. Ki gondolná, hogy a fogalmak közötti különbségekre is ügyelnünk kell e vonatkozásban, ugyanis különbség van a divat és az elegancia között, és nyilván a megjelenés összbenyomása sem egyértelműen azonos bármelyikkel is; Vegyük ezért a régi regulát, amely szerint valóban tökéletes az a személy, aki divatosan öltözködik, elegánsan viselkedik, és okosan cselekszik. Az ember tehát nem választható el a ruhától, ugyanis a megjelenés, a fellépés és a viselkedés már személyiségjegyeknek számítanak. Az ősdivat, vagyis a divat eredete visszanyúiik azokra az időkre, amikor az ember még bőrruhákat viselt. Csakhogy ezek a ruhák könnyen és nehezen megszerezhető állatok bőréből készültek és bizony nem volt mindegy, hogy valaki egy ütött-kopott kecskebőrt borított-e magára, vagy mondjuk egy szép tigrisbundát. Az ókorban már jegyezték a jól öltözött elegáns embereket, így a pálmát Alkibiades vitte, aki amellett, hogy gyönyörű fiatal férfi volt, eleganciájához gazdagság és jó ízlés is párosult. A hatás persze akkor sem maradt el, éppen úgy, mint a római Pet- ronius Arbiter esetében sem, aki Nero császár Rómájának egyik legtehetségesebb embere volt, és akit a császár maga ruházott fel az „eleganciák mestere” címmel. Mily szerencse, hogy az eleganciájából adódó sikereit ő maga foglalta írásba és mentette át divatját az utókornak. Ugorjunk egy kort, és pillantsunk rá a középkori eleganciára. A lovagkor — ha nem is használta ezt a szót — megtestesítője volt az eleganciának. A lovagias viselkedés tulajdonképpen elegáns viselkedést jelentett és ott, ahol történelmünkben lovagias királyokról, hercegekről hallunk, akkor az igazi elegánsokat vehetjük számba. Ilyen volt Szent László, akinek elegáns alakja messze kimagaslott a seregből. Szép és jó megjelenésű, magára sokat adó, választékosán öltözködő ember volt Nagy Lajos király, nálánál talán egy fokkal még simulékonyabb modorú úr volt Zsigmond. Érdekes, hogy Mátyás király különösen lóra ülve tetszett kifejezetten elegánsnak, rokonszenvesnek és megnyerő külsejűnek. A reneszánsz felfogás később alaposan megváltoztatta az eleganciáról vallott eddigi nézeteket. A változás előnyös volt: művészek csinálták! És ezután századokon át a művészek formálták a divatot, ők mutatták be, festették, rajzolták, írták le az elegáns embert és nyilván ezek az alkotások maradtak fenn az utókor számára. „Van Dyck ecsete alatt, mindenki elegáns” — emlegették akkoriban, ám az ő arcképei közül is kiválaszthatjuk a vezető elegánsokat, amilyen volt például I. Károly angol király. Mi tagadás, a pénz sem minden, a tehetség is véges, mert bizony nem minden uralkodónak sikerült elegánsnak feltűnnie. Feljegyezték, hogy Julius Caesar, aki kopaszságát koszorúkkal igyekezett palástolni és számtalan furfangot vetett be, hogy szépnek, divatosnak, jó megjelenésűnek látszon,, nem járt sikerrel. A festményeken nem mutatott jól. A rajzokat többnyire kedvetlenül tépte szét, a művészeket pedig tehetségtelen fajankóknak tartotta, mert szerinte ő elegáns volt, csak a mesterei mutatkoztak ügyetleneknek... A „dandység” megteremtői az angolok voltak és kialakult, vagy kialakítottak egy szép, egészséges, elegáns, mutatós embertípust. A történelem feljegyezte két angol elegáns nevét, akiket Beau Brummel-nek és a Beau Nash- nak tiszteltek. Ez a két űr nem csupán a szigetország két legelegánsabb embere, de a divat akkori megteremtője is volt. Az utóbbi — aki közismerten alacsony származású volt — az udvar előtt sohasem emlegette apját. — Szégyelli talán?— érdeklődött tőle Malborough hercegnő. A válasz cinikus és meglepő volt: — Nekem nincs okom őt szégyellni, inkább neki kellene magát restellnie miattam... Később jött a „feltűnés” időszaka Párizsban, Londonban, szerte Európában. Mindegy, hogy hogyan, de fel kell tűnnünk! — hirdették, sokan, és a képtelenebbnél képtelenebb eszközökkel és lehetőségekkel, sőt lehetetlenségekkel éltek. Az említett egyik londoni elegáns például levágatta a kutyája farkát és azt „pomponként” viselte, mások meztelenül tehénen ülve lovagoltak az utcán. Ez az úr lett ezzel a módszerével Beath fürdőhely választott divatkirálya! Természetesen elvei is voltak: az alantosabb származásúak is lehetnek közfeltűnést keltő divatteremtők, legföljebb a pénzük kevesebb és a módszereik „furcsák”. Dehátpont, ez benne a divat! Beau Brummel egy alkalommal megkérdezte Byront, hogy kit tart a világ három legnagyobb emberének? Ő, első helyen a kérdezőt, második helyen önmagát és harmadik helyen Napóleont nevezte meg. Brummel valóban óriási befolyással rendelkezett a főúri házakban. Egy alkalommal a király megkérte, hogy csengessen a lakájnak, mire így válaszolt: — Felség, közelebb ül a csengőhöz! Amerika híres régi elegánsa nem más, mint Washington György! Ez még akkor is így van, ha róla tulajdonképpen egyetlen hiteles kép maradt, de amelyet számtalan változatban utánoztak és amelyeken ő minden pózban: derűben és haragban egyaránt elegáns és szép volt. Ferenc József császár és király szintén a világ elegánsai közé tartozott, könnyed eleganciájának minősítették Rudolf trónörököst is. A magyar elegánsokról se feledkezzünk meg, akik közül elsőként említhetjük Jósika Miklós bárót, aki mint regényíró emlékirataiban meglehetősen sokat beszélt az eleganciáról. Mártonffy erdélyi püspököt kifejezetten a szép és elegáns férfiak közé sorolja a korabeli ranglista. — Ügy nézett ki, mint egy párizsi abbé! Porozott fővel járt, világos, violaszín bársony frakkban és térden alul érő bársony bugyogó- ban, amely veres harisnyával és arany csattos cipővel folytatódott. Rendkívül jó megjelenésű és elegáns, nagy hatást keltő nemes úr volt gróf Széchenyi István és barátja Károlyi György is. Görögországi utazásaik során nagy feltűnést keltettek a dámák között, akikről ezúttal csupán, mint a férfiak csodáiéiról teszünk említést. Nagy sikerei voltak a nőknél báró Wesselényi Miklósnak, aki egyenesen férfiideál volt és választékosán mindig a helyzetnek megfelelően öltözködött. Nos, bepillanthattunk kutatásaink nyomán a divat, az elegancia régmúltjába és múltjába, amely bizonyára felkeltette a kedves olvasók figyelmét. Az új és a legújabb divat bemutatására is lehetséges, hogy vállalkozik majd valaki, mondjuk... száz év múlva... Szalay István
