Heves Megyei Népújság, 1990. február (41. évfolyam, 26-50. szám)
1990-02-10 / 35. szám
6. NÉPÚJSÁG, 1990. február 10., szombat HÉT} VÉi SE ^kérdés 1/ válasz Agárdy Gábor: „A fejünk felett állandóan csattognak a kardok...” — Halló, kedves Agárdy Gábor! Mindenekelőtt az érdekelne, hogy amikor meghallja Eger nevét, mik is jutnak az eszébe? A kérdés nem véletlen, ugyanis — tudomásom szerint — hajdanán sokszor fellépett ebben a városban... — A legnagyobb szeretettel gondolok Egerre, hiszen egy rendkívül színházszerető város. Emellett van bennem jókora nosztalgia is, mert akkoriban fiatal voltam. Tudni kell, hogy én annak idején a miskolci színház tagja voltam, s szinte minden nyarunkat ott töltöttük, ott játszottunk. A város gyönyörű, s — mint mondtam — szerettek is minket, a színházat. Remélem, ez ma is így van. Egyszóval, sok szép dolog köt oda... — Ha már Egeméi tartottunk... 1987-ben volt itt egy kiállítása, s a közönség láthatta az ön által festett gyönyörű ikonokat. M iért pont ezek keltették fel az érdeklődését, s — látva, hogy a festészet terén is gyönyörű dolgokat csinál — nem bánja-e, hogy nem ez lett valamikor a főhivatása? — Nos, az ikonokkal egy bulgáriai filmforgatás közben ismerkedtem meg közelebbről. Egy nagy eső bevert minket egy templomba, ahol megláttam azokat a szép alkotásokat. Nézegettem, nézegettem, s valamiféle vágy támadt bennem, hogy ezt nekem is meg kell próbálnom, hátha sikerül majd. Megpróbáltam, sikerült... Ami a szülészetet és a festészetet illeti... Jó volt, hogy úgy alakult, ahogyan alakult, de — legalábbis így érzem — nemigen tudnék meglenni festés nélkül. Ha megtiltanák nekem akár a festést, akár a színészi játékot, nem lenne teljes az életem. Mindkettő szorosan hozzám tartozik. Az ikonfestést huszonöt esztendeje kezdtem el, de festeni annak előtte is festettem. Ismétlem, a kettőt csak együtt tudom elképzelni. — Amikor fellapoztam önnel kapcsolatosan egy lexikont, borzasztóan meglepődtem, ugyanis azt olvastam, hogy 1937-ben lépett először színpadra. Ezt azért furcsállottam, mert akkor tizenöt éves volt. Valóban így történt, vagy csak elírásról van szó? — Nincs tévedés, tényleg így volt. Még iskolába jártam, amikor már dolgoztam színházban. A tanulást is abbahagytam a következő esztendőben, hiszen már nem lehetett titokban működni. A próbák, az előadások rengeteg időt elvettek. így aztán 1937-ben aláírtam az első szerződésemet. Ez valamelyest megélhetést is biztosított, bár a fizetés nem volt olyan fényes, hogy az embernek ne lettek volna anyagi gondjai. Igaz, számomra nem is ez volt a legfontosabb, hanem az, hogy a pályára kerültem. S nem is bántam meg, hogy így alakult, mert a szakmában eltöltött ötvenhárom esztendő alatt nagyon-nagyon sokat tanultam. Éppen amiatt, mert rendkívül korán kezdtem... S hogy egy tizenöt éves gyereket mi vonzott a színházhoz? Nézze, azt hiszem, szerencsés gyerek voltam, mert a szegedi szabadtéri játékok révén hamar kapcsolatba kerültem Thália világával. Gyerekként játszottam Az ember tragédiájában: Milthiádész fiát alakítottam. Ez volt az első szerződésem, s ettől kezdve már csak a színház érdekelt... — A Ki kicsoda? azt írja önről, hogy — idézem — főleg modem jellemszerepeket alakít. Ha most ehhez azt is hozzáveszem, hogy 1952-től egy darabig dolgozott a Fővárosi Operettszínházban, meg azt, hogy gyakorta látjuk-halljuk bolondozni a rádió, illetve a televízió szórakoztató műsoraiban, akkor szinte nyomban adódik a kérdés: hol keresendők ennek a sokoldalúságnak a gyökerei? — Úgy vélem, a magyarázat pontosan abban rejlik, hogy igencsak korán kezdtem el ezt a hivatást. Akkoriban nem különítették el annyira az egyes műfajokat, mint manapság, egy színésznek mindent meg kellett tanulnia, hiszen hol ilyet kellett játszania, hol meg amolyat, tehát ami éppen rá jutott. Nagyon jó iskola volt, s nagyon hiányzik ilyen mostanság is, mert — szerintem — meglehetősen egyoldalúan képzik ma a leendő színészeket. Ez baj. Legyen szó komédiáról, tragédiáról, mindegy miről, egy színésznek ebben is, abban is otthonosan kell mozognia, hiszen mindegyik hozzátartozik a színházművészethez, a közönség szórakoztatásához. — Köztudott, hogy egész seregnyi kitüntetése van: Kossuth- díj, Jászai-díj, Érdemes Művész, stb. Vajon mennyire lényegesek az ön számára ezek a hivatalos elismerések, s mennyire fontos a közönség szeretete? — Nyugodtan állíthatom, hogy a legeslegfontosabbnak a közönség, az emberek szeretetét tartom. Gondoljon csak arra, hogy eleink — vagyis a miénket megelőző korszakok szülészei — nem kaptak kitüntetéseket, holott nagy művészek voltak, mégis boldogok lehettek, mert érezték a közönség szeretetét. Természetesen az embernek az is roppant jólesik — hazudnék, ha ezt elhallgatnám —, ha hivatalos fórumokon is figyelnek arra, amit csinál, ha ott is elismerik a munkáját. Jóllehet, azt nem tudom, hogy a kitüntetések ténylegesen mennyire ismerik el valaki tevékenységét, az azonban bizonyos, hogy legalább valamiféle visszajelzések. Én — ügy gondolom — átvettem életem legszebb kitüntetését, azt, amit a legtöbbre tartok: az évad elején a Nemzeti Színház örökös tagságát kaptam meg tizedmagammal. Olyan nagyságoknak jutott ez valamikor osztályrészül, mint például Bajor Gizi vagy Csortos Gyula... — Annak idején, amikor nyugdíjba ment, a televízió Stúdió című műsorában egy beszélgetés készült önnel. Javítson ki, ha tévedek, de — emlékezetem szerint — ott elég szkeptikusan nyilatkozott. Miért? — Azért, mert akkor estem át egy súlyos betegségen. Infarktusom volt, akkor jöttem ki a kórházból. Aztán el is mentem nyugdíjba, noha — természetesen — azóta is folyamatosan dolgozom. Emlékszem, akkortájt volt bennem egy olyan szándék, hogy abbahagyom, hogy visszavonulok, de ez a pálya olyan, hogy lehetetlen végleg szakítani vele. Egészségügyi szempontok miatt akartam abbahagyni, mert ennek a hivatásnak a küzdelmeit, a lökdösődéseket, meg a szakma radikális változásait ennyi idő után nagyon nehezen viselik el az ember idegei. , — Az utóbbi időszakokban számos színésszel volt alkalmam beszélgetni, s szomorúan kellett tapasztalnom, hogy majd mindegyikük elégedetlen a hazai színházi viszonyokkal. Ön is így van-e ezzel, s ha igen, akkor — véleménye szerint — mi a bajok elsődleges oka? — Az ok négy betűben keresendő: pénz. Nincs pénz. Az állam nagyon könnyedén lemondott erről a — számára talán felesleges — kiadásról. Úgy látom, a jelek arra vallanak, hogy az állam valóban feleslegesnek tartja ezt az egész színházasdit, mert a támogatásokat egyre inkább lefaragja, megkurtítja. Szinte lehetetlen helyzetbe kerülünk, ami nem tesz minket túlzottan optimistává a jövőt illetően, de persze remény mindig van. Reménykedhetünk, hogy majd csak megváltozik az a kultúrpolitikai felfogás, ami nem kifejezetten színházpárti, ami a színházat nem sorolja a fontos dolgok közé. Ha engem kérdeznek, csak azt mondhatom, hogy a színház nagyon fontos, mert egy kultúrnemzetnél valahol a művészet neveli az embereket. A színház mindig is szószék volt, s most különösképpen annak kellene lennie, de ma — sajnos — ez csupán álom. A pénzügyi gondok, csatározások az embernek eléggé kedvét szegik, s amikor állok a színpadon, arra gondolok, hogy azoknak, akik eljöttek megnézni minket, fontosak vagyunk, de másoknak — akik esetleg tehetnének is valamit annak érdekében, hogy a helyzetünk jobb legyen — nem annyira. Ez lehangoló állapot. A fejünk felett állandóan csattognak a kardok... A színházigazgatók folytonos cserélődése sem segíti elő az ügyeket. Tudja, úgy van ez, hogy a színház portása megkérdezi a befelé igyekvő személyt, hogy hová, hová, mire az azt feleli, hogy én vagyok az új direktor. De hát öt perce ment be az előző igazgató — értetlenkedik a portás... Na, ez persze csak afféle tréfa, de eléggé közel jár az igazsághoz... Sárhegyi István A pénz az utcán hever Arról már hallottunk, hogy Párizs, London, vagy éppen New York valamelyik utcája dalköltők révén felkerült a slágerlistára. Hubert és Peter urak a kereslet-kínálat alapján állították ösz- sze a világ tíz leghíresebb, pontosabban legdrágább utcájának sikerlistáját. Az említett urak ingatlanközvetítéssel foglalkoznak az Egyesült Államokban, így tehát a bérleti dijak szerint rangsorolták e sajátos listát. Amiből is kitűnik, hogy itt is a japánok kerültek az élre. A világ legdrágább utcája ugyanis a tokiói Ginza, ahol havi 6750 dollárba kerül egy négyzetméternyi terület! A második helyet a hongkongi Queens Road tartja, 5750 dollárral. Harmadik az Ötvenhete- dik utca New Yorkban (5500). Míg a „Fifth”, az Ötödik utca — a négyzetméterenkénti 5000 dolláros ingatlanárával — csak negyedik a listán. A Madison Avenue, szintén New Yorkban (4000), az ötödik, a Los Ange- les-i Rodeo drive (2700), majd megint New York következik: a Lexington Avenue (2250), és csak ezután jöhet Éurópa. A nyolcadik helyet a londoni Bond street tartja 2000 dollárral. A kilencediken jegyzik a párizsi Faubourg St. Honoré előkelő üzlet- helyiségeit. Tizedik a szingapúri Orchard Road 1750 dollárral. Persze, van miből kifizetni e horribilis összegeket: divatdiktátorok, ékszercsászárok és a szórakoztatóipar nagygazdái uralják a terepet. Kiszámították, hogy a világ legdrágább utcáján ma egy 120 négyzetméteres üzlet havi bérlete többe kerül, mint az 1600-as évek elején még mocsárként ismert Ginza alig 100 évvel ezelőtti teljes lekövezése. Tanóra a világűrből Föld körüli kozmikus térség: Alekszandr Viktorenko (elöl) és Alekszandr Szerebrov, a Mir-űráHomáson tartózkodó két szovjet űrhajós a világűrből tartott órát a földi irányítóközpontban tartózkodó iskolásoknak 1990. január 28-án, így emlékezve meg a Challenger amerikai űrrepülőgép négy évvel korábbi katasztrófájáról és a baleset során hősi halált halt amerikai űrhajósokról, köztük Christie McCauliffe egykori tanárról (a fényképe a jobb oldalon). (Telefotó: MTI Külföldi Képszerkesztőség) Szűcs Sándor: Csokonai légációban Régi szabású ember volt az öreg Szabó Farkas bácsi. Páká- szok, rétbeli méhészek, pásztorok voltak az elődei, akik esztendőszámra is alig vetődtek be egy- szer-egyszer a faluba, ö maga is csak kinn a határban érezte jól magát. Öregségében egészen élete fogytáig csőszködött. Kinn lakott kis kunyhójában, a Bajom Nemes-föld nevű határrészén, amely a hajdani Sárrét helyén terült el, ahol annak idején nagy nádasok susogtak a szélben, s te- méntelen madárság fészkelt. Még mint gyerek madarászott is itt, a vízinövények sűrűjében. Meg tavasz idején tojást szedett a tavalyi nád avas csörmőjében. Néprajzi gyűjtőútjaim során sokszor meglátogattam az öreget, valamikor az 1920-as esztendőkben. Elbeszélgetve ta- nyázgattunk nádfedeles kis kunyhója árnyékos oldalában, csepergős időben meg az eresz alatt. Egyik ilyen alkalommal mesélte, hogy egyszer Csokonai volt Bajomban a légátus. Ő az előtte élő öregektől hallotta, én meg itt adom tovább a szavait. Híre futamodott, hogy a debreceni nagy kollégiumból az a tudós diák jön ki Iégációba, aki száz esztendőkre megjövendölte, melyik évben milyen időjárás lesz, hogy üt be a termés, mi baj, öröm éri az emberiséget. Na osz- tán, várták is erősen. Nagyon sokan összegyülekeztek. Felmentek még azok is, akik nemigen jártak templomba. Úgy gondolták, hogy „na ezt a nevezetes diákot meghallgatjuk, mit mond vajon...” Ott várták a templom kertjében. Telt az idő, telt, de csak nem jött. A templomozás ideje pedig már igen nagyon elérkezett. A harangozó meg a toronyból leste az utat. Mert úgy volt, hogy ha meglátja jönni, rá- kondítja a beharangozást. Egyszer csak lekiabál az ablakból: „A püspök jön Iégációba! ” — azt mondja. Mert abban az időben gyalog járt a légátus. Ő meg ötlovas hintót látott nyargalni az úton. Ugyancsak porzott Báránd felől. Nosza, a pap is gondolóra fogta a dolgot: „Hű, a mindensé- gét!..., akkor meg nekem köszöntőbeszéddel kell fogadnom a püspököt!...” Igen ám, de arra meg már nem jutott ideje, hogy valamilyen dikciót fundáljék ki!... Mert máris a templom előtt gomolygott a nagy porfelhő, osz- tán olyan hirtelenséggel megtorpant a szép, fényes ötös fogat, akár a parancsolat... „Akimegis- tenelte..., most némán kell a püspök elébe állnom” — így a pap. Restellte a dolgot nagyon. De hát nem lett semmi baj, mert ahol ni: maga Csokonai szállt ki a hintó- ból! Amíg ezen ámuldoztak, addig úgy eltűnt a hintó, lovastul — mintha ott se lett volna! A szemük is káprázott bele. Senki se látta, hová lett. No csak osztán..., felmegy Csokonai a katedrára. Veszi a Bibliát, nekifohászkodik, hogy majd felolvassa a leckét... Kezdi is olvasni: „Megtöltvén ecettel...” Akkor látja, hogy... — a teremfáját!... Vendégségből jött, osztán tévedésből a Biblia helyett a háziasszony szakácskönyvét találta elhozni... Osztán éppen ott nyitotta ki, ahol az uborkasavanyítás volt beleírva. De ezt senki se vette észre, mert abban a szempillantásban már folytatta is, fejből: „nádszálba tűzvén, inni adott neki...” Mármint Jézusnak a keresztfán. Olyan prédikációt vágott ki, hogy a püspök se tudott volna jobbat. Márpedig annak tudni kellett volna, ha a püspökséget el merte vállalni!... No, de mikor osztán kijöttek a templomból, vége lett az egész mindenségnek — mert úrvacsorát is osztottak —, azt mondja Csokonai: „Hát tiszteletes uraim, voltak itt hívek szép számmal, csak egy a hiba: pásztort nem láttam köztük egy szálat se!” A pap mentegetődzött, hogy azok nem templomjárók, sohasem szoktak bejönni, nem is hagyhatják a nyájat magára. „Hát akkor ki kell hozzájuk menni” — vágta vissza Csokonai. A pap megharagudott, hogy a fene se látott ilyen kötekedő légá- tust, ő bizony nem kutyagol ki oda az isten háta mögé. De meg úgy gondolta: majd elhíreszteli ezt a szeles diák, hogy ő nem jó pap. így osztán kiment vele ő is. Mikor kiértek a pusztára a karámhoz, köszöntek. A pásztorok fogadták. A kutyákra rá se kellett szólni, mert csodálatosképpen egyet se vakkantottak. Mert hogy ott volt Csokonai, osztán az olyan furcsa ember volt, hogy a hamis komondorok is megbá- ránykodtak előtte. Azt mondja Csokonai: „Na, emberek, kijöttem!” „Jól cselekedte, öcsém” — így az öreg számadó. Megkínálta a kulacscsal. Ittak egy kicsit, beszélgettek. Azután azt mondja: „Na, emberek, kezdjük...” Mindjárt el is kezdte. Szépen ám, versben: A juhásznak, gulyásnak Paradicsom tanyája, Odáig nem hallatszik Bűnös világ lármája. A juhászok, gulyások Ottan bűn nélkül élnek, Barmaikat őrizve Vígságban idvezülnek. Majd osztán..., a pap nem hagyta szó nélkül. „Ne mondjon ilyet — azt mondja —, mert a pásztorok nagyon elbízzák magukat, osztán bátorságosabban legeltetnek majd a tilosban, meg nagyobb nyugalommal vágják le maguk élelmére a bárányt, juhot.” De Csokonai erre is megadta a választ: „Bárhol legeltetett a pásztor, nem vétkezik, mert a rábízott állatok hasznára teszi, azután meg ki mit őriz, abból él. Tiszteletes uramnak is hívei javát kell munkálni, azután meg azok adta bérből él.” Olyan igaza volt, hogy erre a pap se tudott mit szólni. Én sem szóltam semmit az érdekes legendára, amely jellemző Csokonaira is, a pusztai ember észjárására is. Csak annak örvendeztem, hogy az öreg Szabó Farkas reám hagyományozta — nyugodjék békében. (Közreadta: dr. Ferenczy Miklós) Szemenszedett igazság „Az evés igazságtalan dolog. Minden falat legfeljebb két percig van a szánkban, két órát a gyomrunkban, de három hónap is kevés, hogy eltűnjön a csípőnkről.,, Christian Dior, divatdiktátor * „Való igaz, hogy a munkába még senki sem szakadt bele. Én azonban azon is tűnődöm, hogy érdemes-e ezt kockáztatni.,, Ronald Reagan, volt elnök * „Papandreu urat jól ismerem. Jól ismertem az apját is, aki egy másodperccel gyorsabb volt nálam, amikor engem szélhámosnak nevezett.,, K. Micotakisz, görög politikus * „M. asszony egy nagy járványnak köszönheti a haú hatatlanságot. Kutatóorvos férje róla nevezett el egy baktériumot. „ Egy francia szaklapból * „Nosztalgiának azt nevezik, amikor bánkódunk amiatt, hogy a dolgok már megváltoztak ahhoz képest, amilyenek sohasem voltak.„ j Manfred Rommel, .publicista
