Heves Megyei Népújság, 1990. február (41. évfolyam, 26-50. szám)
1990-02-27 / 49. szám
4. GAZDASÁG — TÁRSADALOM NÉPÚJSÁG, 1990. február 27., kedd ff“*“ Szomszédolás Eger és Mezőkövesd kapcsolata régen és most Évtizedeken át hányszor és hányán tűnődtünk: a megyehatárok miért merevedtek meg túlzottan, óhatatlanul megszakítva és elszigetelve természetes, évszázadok alatt kialakult gazdasági, s szellemi-kulturális kapcsolatokat. Ezen jó ideig az egyébként mindenüvé eljutó posta sem tudott segíteni. Szűnőfélben ez az elzártság! Jóllehet, feleannyi a távolság Eger, s Mezőkövesd, mint ez utóbbi és Miskolc között, a megyehatáron egri napilap, s egyéb sajtótermék nem hatolhatott át. Úgy tűnik, itt is változásra számíthatunk. Eger és Mezőkövesd kapcsolata történelmük folyamán szorosan összekapcsolódott, „ősidők”, azaz a török megszállás óta. Az Egri Érseki, s a Heves Megyei Levéltárban legalább annyi mezőkövesdi vonatkozású forrásanyag található, mint a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Levéltárban. Az intenzívebb kapcsolattartás, már a török időkből eredeztethető. A XVII. század második felétől Mezőkövesd is török hódoltsági terület. Valószínűsíthető, hogy Mezőkövesden a Szo- molyai úti „Kőkép” az oszmán birodalom határköveként emeltetett valaha. Hogy valóban Eger, s a vár megszállóinak Mezőkövesd amolyan hadtápterülete volt, arra teljes bizonyosság a városban ma is létező eme családnevek: Bóta, Csirmaz, Do- mán, Gecse, s kiváltképp: Ali, Bajzat. Megannyi török eredetről tanúskodik. Elképzelhetetlen, hogy a török kitakarodása után megszűnt volna a két település lakói között a rendszeres és folyamatos érintkezés, ahogy ma mondanók: kommunikáció. Borsod vármegye 1898-ban közzétett szabályrendeleteinek gyűjteménye ismerteti a vármegye szervezeti fölépítését. Eszerint a megye hat járásra oszlott, s ezek egyike, a délborsodi, az egri járásnevet viselte Mezőkövesd székhellyel. Jókora terület, harminc községgel, Andomaktól csaknem Miskolcig terjedően! A fordulat 1909-ben következett be. A „Mezőkövesd és Vidéke” című hetilap 13. számában közölte, hogy a borsodi alispán értesítése szerint „a megye új szabályrendelete értelmében az Egri járás neve Mezőkövesdi járásra változott.” A mezőkövesdi járás nyugati részének Egerhez, mint járási és megyeközponthoz való ésszerű tartozását mi sem indokolta jobban, minthogy 1945-46-ban — lakossági kívánalmakkal is tá- mogatottan — nem kevesebb, mint nyolc községet az egri járáshoz, így Heves megyéhez csatolták át. Ezek: Andornak, Mező- szemere, Egerfarmos, Kistálya, Novaj, Noszvaj, Ostoros és Szi- halom. E nyolc község fiataljai ma már aligha tudják, hogy szülőfalujuk valaha Borsodhoz tartozott s bizony ők nem „tősgyökeresen” hevesiek... Hű tükrözője volt a két város szoros kapcsolatának már a múlt század végétől Mezőkövesd sajtója, előbb egy, majd két hetilapja. E sorok írója — vizsgálódása nyomán — tanúsíthatja, hogy a lapszámok zömében — legalább egy-egy híradás erejéig — de mindig volt utalás a település egri kapcsolataira. Mezőkövesd hetilapjainak Eger tükrözéséhez hasonló volt az itteni sajtó érdeklődési készsége is a szomszéd iránt. Egri írásos forráshelyeket kutatva és vallatva — amolyan melléktermékként — Kapor Elemér több kulturális vonatkozásra bukkant a két város között. Ezek egyikét, a zeneit „A mezőkövesdi dalműveltség az egri sajtó tükrében” címmel meg is írta a Matyóföld című évkönyv 1979 évi számában. Ebből idézünk: „Az 1882-ben alakult Egri Dalkör már megalakulásakor tervbe vette vidéki hangversenyek rendezését a magyar dalművelés nép- szerűísítésére.” 1898. június 25- én az Egri Dalkör hatvan tagja utazott át Mezőkövesdre, ahol „ritka előzékenységgel fogadta őket a hangverseny rendezősége” — idézi Kapor az Egri Hírmondó 1898/52. számát. 1907- ben — olvassuk később — a mezőkövesdi római katolikus egyházi énekkar nevezett be a XVII. országos dalosversenyre, melyet Egerben rendeztek meg. (Megjegyzi a szerző, hogy ugyanezen a napon leplezték le Stróbl Alajos Dobó-szobrát, s ünnepelték az Egri Dalkör fennállásának negyedszázados évfordulóját.) Még egy „dalos” adat Kaportól: az „Egri Dalünnep” — amolyan alkalmi kiadvány — azt jegyzi meg a kövesdiekről, „hogy ez a parasztdalkor roppantul hódított.” Sikerüket ékesen bizonyítja, hogy a kövesdiek a verseny harmadik diját hozhatták magukkal, megelőzve a miskolci, diósgyőri és szegedi dalegyleteket... Mezőkövesd fiataljai számára eszményi iskolaváros volt Eger a kezdetek óta. Számbavehetetle- nül számosán végezték itt tanulmányaikat. A városban igazán „minden” volt: gimnáziumain kívül tanítóképző, azaz prepa- randia, kereskedelmi iskola, kétéves jegyzőtanfolyam, hittudományi főiskola, jogakadémia... (Ez utóbbit végezve négy évig koptatta a Líceum lépeseit e sorok írója is.) Korántsem volt azonban elhanyagolt a kereskedelmi-gazdasági kapcsolattartás sem. A miskolcinál jóval kisebb útiköltséggel a kövesdiek számára igazán „minden” iparcikk beszerezhető volt Egerben. Az egri árusok, „kofák” kocsijaikkal a csütörtöki hetipiacra már éjfél után útrakeltek — zöldségfélékkel, borral zömében ők látták el a kövesdi piaci vevőket. (Mezőkövesd földművelői — merő konzervativizmusból? — sokáig vonakodtak a belterjes gazdálkodástól.) A kapcsolattartást a „végsőkig” idézhetjük: a mezőkövesdi betegek túlnyomó többségükben mindig az egri, s nem a miskolci kórházakban kerestek gyógyulást a múltbban. A mezőkövesdi gimnázium fennállása 50. és 75. évfordulója alkalmából megjelentetett jubileumi évkönyvek a volt növendékek személyi adatait is tartalmazzák. Ezeket vallatom. Bizony, meglep, hány volt mezőkövesdi gimnazista és szakközépiskolás vált Eger lakójává a lepergetett évtizedek alatt. Élénk az áramlás a két város között ma is! Autóbuszon, vonaton, de magángépkocsin is munkavállalókként és diákként reggelenként hányán kelnek útra Mezőkövesdről Egerbe? Menynyien vannak, akik bérlet nélkül hetenként, vagy kéthetenként járnak még haza munkahelyekről, iskolákból? Számuk szinte megállapíthatatlan. A forgalom- becslők két-háromszázat becsülnek. A két város múltja és jelene így parolázik ma is egymással a borsodi és hevesi határjelző tábláknál. Kiss Gyula A szakmát szeretni kell Ez az életút kezdődhetne úgy is, mint egy mese. Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy ember, akinek élt hét gyermeke. Négy fiú és három lány! Ennek a derék embernek a nagyapja is szűcs volt, és az volt a leghőbb vágya, hogy az unokája is folytassa az ősi mesterséget. — Miért legyek szűcs, — kíváncsiskodott tíz unoka. A nagyapa összevonta a szemöldökét és bölcsen megmagyarázta az unokájának a nagy titkot: — Amíg a világ, világ, addig állatokat is tartanak az emberek. Az állatokat levágják, ügyes mesterek a bőreiket kikészítik és lesz belőlük meleg bunda, sapka, kesztyű, vagyis a szűcsökre szükség lesz a világ végezetéig... Eddig tart az igazi mese, hanem a folytatása már igencsak kiugrik a kerékvágásból, mert Mezőkövesden Csirmazék hét gyermeke közül az egyik — amelyiket a nagyapa az ősi mesterség folytatására kiszemelt — nem akart szűcs lenni. — Lakatos leszek! Az élet persze bonyolult és te- kervényes volt akkor is, és Csirmaz Józsi álma, vágya nem sikerült, mivel a lakatosmester akkoriban túl sokat; négy mázsa terményt kért a gyerek tanításáért. — Ezt nem bírjuk!— vallották be szomorúan a szülők. Óhajtás ide, vagy oda, kerestek tehát olyan mestert, aki olcsóbban számította meg a tandíjat. így került a legényke végtére is Mezőkövesdre, Bán Mátyás tímármesterhez tanulónak, ahol nemhogy fizetnie nem kellett, de még ő kapott havonta negyven pengőt. A naptár akkor 1943-at mutatott. A fiúnak tetszett is, nem is a piszkos, szagos, nehéz munka. — A nyers bőr büdös, ám a pénznek nincs szaga! Hogyan lesz ebből a sok zsíros, csapzott bőrből tiszta, puha, meleg bunda? — A te kezed által fiam! A szakma mesterfogásait alaposan meg kell ismernie, mert a mester úr szigorú és igényes ember volt. Gyorsan szaladt az idő! Az inas kitanult, szabadult, és amikor 1949-ben államosították Bán Mátyás műhelyét, tárva- nyitva állt előtte a világ: — Le is út, fel is út! Csirmaz József segéd úr az újpesti bőrgyárba került, és innen ingázott 1980-ig a főváros és Mezőkövesd között. A felesége — kedves, az egész város által tisztelt és szeretett Borika —, maradt odahaza a négy gyerekkel. Szerencsére divatba jött a bőrviselet, becses lett a szőrme, a bunda is, és Csirmaz József amennyire megszerette a nagyapja mesterségét, annyira megunta a folytonos utazást. Akkoriban Andornaktálya, a tsz szőrmekészítő melléküzeme kecsegtetett reményekkel, majd a magánvállalkozáson át vezetett az út egészen a nyugdíjazásig. Nézegetem a kikészített bőröket, egy ízig-vérig a szakmáját szerető tímár és bőrfestő mester munkáit. Aki még halomban látta néhány hete ezeket a bőröket, most elámul a látványon. Álmok és vágyak! Bundák, irhák, prémek, kucsmák, minden ami szép a szemnek és csodálatos. Csirmaz József neve manapság már fogalom Borsodban, Hevesben, de még a Dunántúlon is. A kikészítésre váró bőrök kilencven százaléka vadbőr, a Mátra, a Bükk, a Bakony terméke. Vaddisznók, szarvasok, tenyésztett rókák, görények sorakoznak a szűkös kis raktárnál a még szűkebb udvaron, ahol már gond a víz elvezetése, a szigorú előírások betartása is. — Újtelephely, új gépek kellenek! Ezt már Zsolt mondja, a kisebbik fiú, aki folytatja a családi szakmát, és aki kitanulva a mesterséget, kitöltve a katonaidőt, tele ambícióval vállalkozik. A Pannónia Szőrmekészítő és Konfekció Vállalatnál tanultam ki a szakmát. Én már a bőrök között nőttem fel, láttam édesapám szorgalmát, szakmaszeretetét, ezért is maradtam ennél. Csirmaz mester és fia, a család — a kész prémeket, szőrméket, bőröket bámulva —, úgy tűnik, hogy csodára képes. Pedig az a csoda nem égi eredetű, sokkal inkább a szakértelemnek és főképpen a szakma rajongó szeretetének köszönhető... Szalay István 7V<zI«£#«.2r titrsnhihf
