Heves Megyei Népújság, 1990. február (41. évfolyam, 26-50. szám)
1990-02-24 / 47. szám
Karnevál Innsbruckban Ha február, akkor farsang: ez a jelszó nemcsak nálunk, hanem nyugati szomszédainknál is érvényes. Sőt, arrafelé mostanában valahogy felszahadultabbnak tűnik a mulatozás — ennek mindenki által ismert okait most hadd ne soroljuk fel... Ausztriában is redben megtartják a különféle egyletek, társaságok, pártok fényes báljait, hogy aztán csúcspontként egy utcai karnevállal zárják be a szezont. Innsbruckban legalábbis ez a szokás. A máskor szolid, elegáns „si'városban” egy napra kitör az őrület és a káosz: a belvárost ellepik a jelmezbe öltözött farsangbúcsúztatók, akik előbb szabályos karneváli felvonulást (felfordulást) rendeznek, majd elözönlik a szórakozóhelyeket egy hajnalig tartó mutatásra. Hajmeresztő maskarák vonulnak végig az utakon, Bicska Maxi Hófehérkét csókolgatja, a hét törpe gördeszkán száguldva nyit utat a tömegben, egy sárkánygyík kézenfogva vezet két szőke tündért. Házilag barkácsolt tragacsokon fürtökben lógnak a fiatalok, és közben sörösüveggel integetnek. Egyébként is mindenki eszik és iszik, amennyi belefér, éjfél utánra úgy néz ki a város, mintha utcai harcok tomboltak volna. És ekkor megtörténik a csoda: megjelennek a köztisztasági vállalat autói, és hajnalra ismét patikatisztasággal ragyog a város, ahogy az errefelé megszokott. Kezdődhetnek a dolgos hétköznapok... Feljegyzések az „aranykorból” Erdélyi naplórészletek Éjféli mise Karácsony van. Még ide hozzánk is eljött, a sötétség országába, ahonnan kitiltották. Mert a szeretet ünnepét nem lehet kitiltani, letagadni, törvényen kívül helyezni. Vannak dolgok, melyekkel szemben a terror, a hatalmi téboly, a gonoszság — tehetetlen. És zavarba jön. Az emberek napok óta készülődnek. Csodával határos módon, szinte a semmiből gyűl össze az ünnepi ebédre való s ajándék a gyermekeknek a karácsonyfa alá. A lelkekben is belopakszik egy csipetnyi remény és bizakodás: kibírtuk eddig, bírnunk kell ezután is... Karácsony! Fenyőfadíszítés, gyermekkori emlékek, gyertyák és karácsonyi énekek, ajándék, csillagszóró... A nyugtalanság fölé rövid ideig mintha nyugalom terülne, de azon is átsüt a bizonytalanság és a kétség. Angyalok, bárányok, de a jászol fölött fenyegető veszedelem, őrizzétek hát a kisdedet, őrzők! Ó, a jóság, a tisztaság, a békesség szimbóluma. Az emberség! Ha még ismeritek ezt a szót... Templom, harangszó, éjféli mise. Nincsenek aggályaim: a katolikus szertartás éppoly jólesik kálvinista lelkemnek. Mellettem, a padban elpilled leánykám mise közben — nem csoda, éjfél elmúlt — támasztom a fejecskéjét, ne boruljon az ima- könyvtartóra. Közben az énekkar, a mennyei kórus hangja betölti a templom hajóit, a jó öreg Lestyán plébános úr cerebrál, kissé megtört, fénytelen hangon, a szöveg nehezen érthető a rossz mikrofon miatt. De a kórus, a gyülekezet válaszai annál inkább: „Kérünk téged, hallgass meg minket” és „Uram, irgal- mazz, Uram, irgalmazz!” Magával sodor ez a fohász, nem lehet kívül maradni bűvkörén. Gyönyörű, amikor száz meg száz ember egyet akar, érdek és számítás nélkül egyet: meghallgatást, megértést, feloldozást. Időközben a templom megtelik, nincs már egy talpalatnyi üres hely. Sokan az utcán maradnak, állnak és várnak türelmesen. Hatalmas a tömeg, a karzatok roskadoznak, gombostűt sem lehetne elejteni. Hát ennyi ember jött el az Isten házába? Ennyi embernek van szüksége lelki vigasztalásra? Valamire, amibe belekapaszkodjon. Vagy főleg az együvé tartozás, a veszélyben való egymásrautaltság hozza ide az embereket, a nyelvi közösség, a gyülekezés igénye? A meg nem fogalmazott belső kényszer s az ebből fakadó vágy: együtt lenni az enyéimmel! Es mennyi fiatal! Áz iijúság újra fölfedezi a templomot! A könyörtelen, eszmények, célok nélküli világból a templom felé sodródik, egymás melegét keresve, menedéket keresve, ha nem is csupán vallásos alázattal, de szépre, jóra hajlamos szívvel, szeretetigénnyel. Ó, ha nyíltan lehetne szólni ehhez a szegény, félrevezetett, jövő nélküli ifjúsághoz.. . Ha utat lehetne mutatni neki ebben az iszonyú zűrzavarban... Hiszen tiszták és fogékonyak még, csak éppen hazugság és korrupció, csalás és hízelgés, lopás és demagógia, nacionalizmus és nemzetiségi elnyomás veszi körül hínárként őket. Látják és érzik és választaniok kell — a sok rossz között! Az én nemzedékem sem volt irigylésreméltó: az ötvenes évek még a romeltakarítás jegyében zajlottak. Proletkult, sztálinizmus, jelszavak, gyűlések, fogadalmak időszaka volt. De legalább hittünk abban, hogy apáink nem hiába hoznak áldozatot, jövő lehetőségekkel teljes... (Csak később derült ki, hogy inkább — terhes!) Hitünk volt, ha egyéb nem is, hittük, hogy tanulni érdemes. És még anyanyelvűnkön tanulhattunk! Nekünk akkor még magyar iskoláink, intézményeink, jogaink voltak! Autonóm tartományunk volt! Városaink, egyetemeink, rádiónk, irodalmi köreink, népi együttesünk, utcáink, virágzó falva- ink, szólási szabadságunk! Hitünk és becsületünk! Kultúránk! Élő közösségünk! Minden hova lett, hova lett? Beszorulunk lassan a templomok falai közé, utolsó mentsvárunkba, míg ránk nem omolnak a boltozatok... „Uram, irgalmazz, Uram irgalmazz”, „Kérünk téged, hal- gass meg minket” — hangzik a lélekből fakadó közös fohász, miközben a gyermek halkan, fájdalmasan felsóhajt álmában. Istenem, miről álmodhatott? Marosvásárhely, 1987 Karácsony Sötétben Visszaadták a villanyt, a másfél óráig tartó leírhatatlan sötétség végétért. Folytathatjuk a félbeszakadt mozdulatot, az életet, ott, ahol abbamaradt. Mint Csipkerózsika, a mesében. Ez a hosz- szú másfél óra lelkünket megtö- redeztette, szemünket vakká, szívünket keserűvé tette, a félelem és védtelenség érzését még mélyebbre ásta bennünk. Az utcai feketeségbe olykor belehasított egy gépkocsi imbolygó reflektora, mintha magasított őrházakból villantottak volna ránk figyelő őrszemek a mindent pőrére vetkőztető fényszóróval, s a képzeletbeli szögesdrótokkal körülvett barakkok lakói, mi, aggódva nézünk a tovatűnő fénysugár után. Hogy mondjam el, mi bántott azalatt a másfél óra alatt? Leánykám elővette füzeteit, éppen hozzá akart fogni a holnapi leckéhez, amikor meghalt a fény. Tegnap utolsó gyertyánk is elfogyott. Se gyertya, se petróleum. Tudom, nincs ebben semmi tragikus, másfél óra múlva a drótokban újra kering az áram, életünk immár nélkülözhetetlen energiaforrása. Ám odakint most is vaksötét van, egy botorkáló járókelő szitkozódik, mert pocsolyába lépett, néhány tétova elemlámpa is felbukkan, majd eltávolodik. Mint az ötvenes években, falun, a villamosítás előtt. Este hét után az utcákon alig jár valaki, az ember, ha teheti, behúzódik a négy fal közé. Ott is hideg és sötét van, mégis biztonságosabb. De minek úgy kétségbeesni? Napi négy- ötórás áramszünet még nem a világ. Legfeljebb a hűtő jege leolvad, aztán újra megfagy, úgysincs mi elromoljon benne: néhány tojás, darabka margarin, fél üveg szederlekvár, szalonnamaradék, két fonnyadt citrom... A sötétség nem tart örökké, mi az a másfél óra? Holnap talán ennyi se vagy kettő? Vagy három, négy, öt? A tudat beleborzong, de minden megy tovább. Ez nem lehet akadálya a nagy ügynek: a „Napfényes jövő” építésének, a szocializmus kiteljesítésének. Most, az aranykorban! Hogy miért nem jelentik be? Miért nem közük a pontos órát, az igazi okokat, a megoldás módját és időbeli határait? Ugyan, kérem, ez csupán aprócska figyelmetlenség. Különben is, minek terhelni az emberek gyönyörűen kialakított szocialista öntudatát fölösleges számadatokkal? Az emberek, a fejlett öntudatú, új ideológián nevelkedett hazafiak sötétben, fagyban, éhesen is hisznek a végső győzelemben! Az utak ki vannak jelölve, behúnyt szemmel, vakon sem fenyeget az eltévedés veszélye... — Játsszunk valami fejtörőt — mondom a kislányomnak, de ő, aki máskor lelkesen benne van minden játékban, most kedvetlen és fásult, csak ül a sötétben moccanatlan, alig felelget kérdéseimre, nem jut eszébe Spanyol- ország fővárosa. Nem, nem, neki még nem lehetnek komor gondolatai, gondjai, kétségei! A másfél óra számára még nem tudatosan elveszett idő, inkább az én tehetetlenségem az, amit érzékeny leikével megsejt. Baj van — gondolhatja — ha az, akire mindig támaszkodni lehet, most, zavarában fejtörős játékkal próbálja leplezni az igazat: azt, hogy ideges és robbanásig telítődött feszültséggel. Hogy fél! Istenem, mitől ijedtem meg ennyire? Félek a leírt szótól, az igazságtól, saját magamtól. Hogy tehették ezt velem, velünk? Elaltattak, és közben beoltottak a félelem szérumával? De mitől és kitől félek?? A szekuri- táté mindent hall, mindent lát és mindent tud! Talán azt is, hogy most magyarul gondolkozom. És mi lenne, ha a szemükbe mondanám, amire gondolni is alig merek? Lecsuknának? Kiherélnének? Felnégyelnének? Megégetnének? Nyakig vagyok a tehetetlenségben. Bámulok jobbra-balra és nem értem, mi zajlik körülöttünk. Az emberek mennek valahová, ahová nem akarnak menni. Hirdetnek valamit, amiben nem hisznek. Dicsőítenek valakit, akit nem szeretnek. Minden mozdulatunkat átitatta már a hazugság, kétszínűség, önös érdek, gyűlölet, rettegés. Nem tudunk egymás szemébe nézni. Félünk egymás szemébe nézni. Mi van itt, uraim, bolondokháza? Ülök a pácban, forgatom a fejem, táto- gok, mint hal a szárazon, némán, kidülledt szemmel, körülöttem egy feje tetejére fordított világ. Vagy én állok a fejemen, s a világ nagyonis szépen, biztosan és könyörtelenül halad a maga útján...? De csönd: mintha valaki járna a lépcsőházban... Valaki jön! Egy szót se többet! Örüljünk, hogy élünk! Örüljünk, hogy visz- szaadták a villanyt! Marosvásárhely, * 1988. február Téri Árpád
