Heves Megyei Népújság, 1990. február (41. évfolyam, 26-50. szám)
1990-02-24 / 47. szám
6. NÉPÚJSÁG, 1990. február 24., szombat HÉTVÉGÉ Verebes István: „Arra törekszem, hogy ne legyek szélsőséges...” — Halló, kedves Verebes István! Tudott, hogy ön annak idején elvégezte a színművészeti főiskolát, majd egy darabig gyakorolta is a hivatást, utóbb azonban elhagyta a pályát. Elárulná, miért döntött így? — Nem tartom magam jó színésznek. Számomra ez a mesterség gyakorlása közben derült ki. Az ember előbb-utóbb megismeri a korlátáit, s rájön, hogy a saját limitjénél nem képes többet, nagyobbat ugrani. Ha viszont nem tudok országos vagy világcsúcsot ugrani, akkor felesleges tovább csinálni a dolgot. — Dolgozott újságíróként, televíziós szerkesztőként, írt már színdarabot és slágerszöveget, rendezett, a szilveszteri rádiókabarék szóvivője volt, stb., stb. Nem hiszem, hogy az effajta sokoldalúság — s ez nem puszta udvariaskodás — túlzottan sok embert jellemezne... — Azt hiszem, most kisebb jubileumhoz érkeztünk el, ugyanis a pályám során ön az ötszázadik, aki erről érdeklődik, s én már négyszázkilencvenkilencszer elmeséltem, hogy mindez csak Magyarországon lehet kérdés. Tényleg nem azért mondom, de öt méterre a határainktól ezt a kérdést egészen biztosan nem teszik fel. Ugyanis elég megnézni a magyar színházi múltat... Ennek történetében is akadnak példák bőségesen. Mindazok a nagyságok, akik mondjuk az 1800-as években színészeknek tituláltat- tak, fordítottak, írtak, dramaturgok voltak, rendeztek, díszletet festettek, s a legkülönfélébb mesterségekhez értettek. Úgy gondolom, ez egy ilyen pálya. Az, hogy sok mindent gyakorol- tam-gyakorlok, nem jelenti azt is, hogy sok mindenhez értek. Amikkel foglalatoskodom, azok egyik része íráskészséget feltételez — ide tartozik az is, hogy konferálok, hiszen a saját publicisztikámat mondom el —, a másik része pedig a gyermekkoromra vezethető vissza. A szüleim révén szinte a színházban nőttem fel, ha kellett, ügyeltem, vittem a díszletet, és így tovább. Mellesleg ma sem szégyellem megfogni a bútort... Meggyőződésem, hogy mindenkinek, aki csak egy színházban működik, művésznek kell lennie, a portástól elkezdve egészen az igazgatóig. — Ön bejelentette, hogy befejezte a szóvivősködést a rádió szilveszteri kabaréjában. Kíváncsi vagyok arra, hogy vajon miért, milyen okok folytán jutott erre az elhatározásra? — Több oka van. Az egyik, hogy tíz esztendőn keresztül konferáltam egy rituális műsort. Mert ez a hazai szórakoztatóiparban egy rituális műsornak számít... Nagyon reprezentatív státusz. S amennyiben én nem állok félre, akkor senki nem állít félre, vagy ha igen, az meg nem jó. Olyan tíz évet kommentálhattam, amely a maga nemében nagyon érdekes volt, s ellentmondásokkal terhes. Úgy vélem, a következő évtizedhez új hang szükségeltetik. Ha úgy tetszik, akár még ideológiailag is. Azt hiszem, attól, hogy nálunk „elszabadultak”, nagyobbak lettek a lehetőségek, én mérsékeltebb lettem. De nem csupán ettől, hanem egyébként is... Kifejezetten arra törekszem, hogy ne legyek szélsőséges, márpedig valamilyen kilendülés, valamiféle va- . gányság ehhez a dologhoz feltétlenül kell. Mint amilyen vagány voltam én 1980-ban... Az 1990- es évek kommentátora stílszerűen már nem én vagyok. Nem arról van szó, hogy nem tudnék váltani, hanem arról, hogy nem akarok. Meglovagolhatnám ugyan azt, hogy már ekkor meg ekkor beszéltem a szocializmus, a szocialista birodalom bukásáról, de ezt nem kívánom megtenni. Különösebben nem érzem mostanság a küldetésemet. Nincs funkcióm, vagy legalábbis nem találom. Ez a fiatal kor egy fiatal embernek való. Ezt nem lehet már rezignáltan csinálni, én viszont eléggé szkeptikus vagyok a jövőt illetően. Szkepszissel ez nem megy... — Megkapta a Jászai-díjat, a Karinthy-gyűrűt... Mennyire fontosak ezek az elismerések az életében? — Ezek nekem nagyon sokat jelentettek. Azért, mert úgy gondolom, hogy azok, akik ezeket adták, a közönség által delegált valakik voltak, ezért aztán nem érdekel, hogy pártemberek voltak-e, vagy sem. Hiszem, hogy amit megkaptam, azt jogosan kaptam. Ha ugyanis a közönség, illetve az eredmények nem álltak volna mellettem, akkor a pártemberek aligha adtak volna valamit. Szerintem a dijakat a hazámtól kaptam, ezért büszke vagyok ezekre,- sőt a jövőben is büszke leszek, ha részem lesz ilyesmiben, s ha megérdemlem. Nem fogom nézni, kinek a kezéből kapom, feltéve, hogy az illető nem egy bandita. — Többen megfogalmazták, hogy manapság nem könnyű kabarét csinálni, hiszen az országban olyan dolgok történnek, amelyeket nagyon nehéz a humor oldaláról megközelíteni. Egyetért ezzel a megállapítással? — Nem. Mert ugyanolyan nehéz kabarét csinálni, mint annak előtte, azzal a különbséggel, hogy most egy csomó olyan fajsúlyú esemény került nyilvánosságra, amilyenek elemzésére korábban nem került, nem kerülhetett sor. Az, hogy bizonyos médiák — sajtó, rádió, televízió — górcső alá vesznek eleddig tabunak számító eseményeket, a kabaré számára is megteremti a lehetőséget, legfeljebb utóbbinak nagyobb baja lehet ezzel. Mert Nagy Imre temetését, Kádár halálát, a recski tábort, vagy bármilyen tragédiát — például a romániai eseményeket — nagyon nehéz a fonákjukról értékélni, ámbár lehet. Csak nem azonnal. Én elkövettem azt a hibát, hogy há- rpm nappal Nagy Imre temetése után fenntartásaimnak adtam hangot a rituálét illetően. Talán ha várok két hónapot, akkor nem történik meg a botrány, viszont ha így cselekszem, akkor meg elképzelhető, hogy a dolog elveszíti az aktualitását. Ez az egyik konfliktus... De — gondolom — ezt a műfaj tehetségei megoldják majd záros határidőn belül. — Amennyiben végignézzük azon személyek névsorát, akik országgyűlési képviselők szeretnének lenni, azt látjuk, hogy feltűnően sok a művész. Ha önt is megkeresné valamilyen párt, szervezet, s felajánlaná, hogy induljon a színeikben, mit válaszolna? — Azt, hogy nem ez a dolgom... — Ha teljesen szabad kezet kapna egy színházban, vagyis mindent úgy csinálhatna, ahogy jónak látja, mit tenne? Milyen elvek szerint működne ez a színház? — A kezdő lépést a portás jelentené. Ha alkalmas portást találnék, aki úgy tud köszönni, ahogyan egy színházban köszönni kell, akkor már meg lehetne tenni a második lépést. Ebbe a színházba nem kellenének színészek. Úgy értem, hogy leszerződtetett színészek... Csak az épületben, illetve a produkcióban hiszek. De miután én egy épület igazgatója soha nem szeretnék lenni, ezért a dolog valóban csupán fikció. Ha vezetőnek képzelem el magam, akkor csakis egy adott időponttól adott időpontig terjedő szakaszra gondolok, pontosabban addig lennék hajlandó az élre állni, amíg a produkciót létrehozzuk. Azt viszont, hogy harminc embernek éveken keresztül sáfárkodjam a sorsával, a magánéletével, a pályájával — s tegyem mindezt az állam pénzén, anélkül, hogy a saját bőrömet vásárra vinném —, nos, én ezt olyan csibészségnek tartom, amit egy európai értelmiséginek Magyarországon ma már nem szabad megtennie... Sárhegyi István Ide férfi kell Szép lehetsz, de bíró nem Az olasz játékvezetői testület úgy döntött, hogy az egyenlőséget a labdarúgópályán is megvalósítja. Vezessenek a nők is férfimeccseket! A szándék tisztességéhez nem férhet kétség, még akkor sem, ha a fogadtatás korántsem egyértelműen örvendező. A La Repubblica megkérdezett néhány szaktekintélyt, mit szólnának hozzá, ha a vasárnapi arénába nők merészkednének a futballgladiátorok közé. Enzo Bearzot, volt szövetségi kapitány: „Köztudott, hogy a nők milyen szigorúak a közéletben, erre szerintem a futballpályán is képesek lennének. S talán a légkör is jobb, a környezet udvariasabb lenne általuk”. Arrigo Sac- chi: „A játékosok valószínűleg felhagynának a disznó szövegeléssel.” Galliani, a Milan vezetője: „Ha törvényszéki bírónak, rendőrnek megfelelnek, miért ne lehetnének jó játékvezetők?” És íme, néhány kétkedő. O. Bian- chi: „Kegyetlen munka ez egy férfi számára is.” E. Fabbri:”Ne- vetnem kell, ha arra gondolok, hogy milyen díszítőjelzőket kap egy-egy meccsen a játékvezető.” Paolo Di Canto: „Zavarba ejtő lenne a közönség számára is, hiszen közismert, hogy a nők félnek.” M. Gerolin: „Micsoda zűr lenne, ha valaki a fiúk közül, ott a pályán elveszítené a fejét.” És végül egy vélemény a játék hölgyszakértőjétől. A Pavia labdarúgó-szakosztályvezetője — Giusy Achilli— szerint: „Egy nő sebezhetőbb, a szurkolók pedig gonoszak. Nekem elhihetik, én tapasztalatból beszélek. Ide férfi kell, ezért a javaslat ma még túlzó. Primadonna ugyan lehetsz, de nem a futballpályán." Az Arany Sas Patikamúzeum egyik kiállítási terme Emlékek a múltból A patikatörténet érdekességei Az Arany Egyszarvúhoz — A cégtáblán: Buda címere — Szeszes italt is árultak — II. Frigyes rendelete Több mint 160éven át, aXVI- 11. század közepétől az első világháború elejéig működött a budai Várnegyedben, a Tárnok utca 18-ban az első budavári patika. Épülete ma gyógyszerésztörténeti múzeumnak ad otthont. A török hódoltság után felszabadult Budán Bősinger Ferenc Ignác gyógyszerész nyitotta meg az első patikát 1687-ben, a mai Dísz téren. Az alapító, aki többször is ellátta a budai polgármesteri hivatalt, patikáját az „Arany Egyszarvúhoz” címezte. Később a gyógyszertár a Tárnok utca 16- os házba költözött, s új tulajdonost kapott, Hinger János személyében. Ő keresztelte át a patikát 1740-ben „Arany Sas”-ra, s névadása maradandónak bizonyult. Néhány évvel később költözött végleges helyére, a szomszédos épületbe a gyógyszertár. Rangját jelezte, hogy a „városi” cím viselésére is jogot kapott, cégtábláját Buda címere díszítette. A bejárat felett most is ott díszeleg a cégér, ám falai között ma a gyógyszerészet fejlődését bemutató kiállítás látható. Kevéssé ismert, hogy az „Apotheca” a középkorban raktárt, később árusító bódét jelentett. Bármilyen hihetetlen, akkoriban a patikában a különféle növényi, állati és ásványi szerek mellett cukorkészítményeket, szeszes italokat és sok egyéb, szatócsboltba illő árut is kapni lehetett. Erre utal a patikus egykori elnevezése: speciárus, azaz fűszeres. Csak a reneszánsz korban tűnt fel a már többnyire gyógyszereket árusító, igazi patika. A gyógyszertárak egészen a XIX. század közepéig tartottak cukrozott gyümölcsöket, szörpöket, és úgynevezett „aqua vitae”-ket, különböző szeszes italokat. Európában az első polgári patikát Roger szicíliai király alapította Nápolyban, 1140-ben. A XVIII. századtól kezdve a szerzetesrendek kórházi patikái mellett egyre több polgári gyógyszertár létesült. Magyarországon 1244-től törvény szabályozta a gyógyszerészek jogait. Az orvoslás és a gyógyszerészet különválásához évszázadokra volt szükség. A nápolyi egyetem orvosi karán 1224-ben II. Frigyes szétválasztotta az orvosi és a gyógyszerészi tevékenységet. Ezt követően alakult ki Európában a gyógyszerészek rendje és a gyógyszertár intézménye. A gyógyszerkészítés már nem kizárólag az orvos-gyógyszerész feladata volt. Speciális képzettséggel rendelkező „stati- onariusok”, felesküdött gyógyszerészek működtek Itáliában és Közép-Európában, akik készítményeiket meghatározott áron adták el. A gyógyszerek helyes elkészítését gyógyszerkönyvek írták le, az elsőt 1546-ban adták ki. Magyarországon az első „gyógyszereskönyv” Ruland János Dávid műve volt, 1644-ben. A helytartótanács által jóváhagyott önálló magyar gyógyszerárszabványt Torkos Justus János pozsonyi orvos készítette 1754- ben. A gyógyszerészek a gyógyszerkészítés és a gyógyszer-kereskedelem mellett — az orvos- hiány miatt — századokon át gyógyító, illetve tanácsadó szerepet is elláttak. A XVII. században Magyar- országon mindössze 27 patika működött. A hiányt nem pótolták a házi patikák, patikaládák, vagy a Felvidékről érkező vándor „olejkárok” gyógyfüvei. Mária Terézia rendelete javított a helyzeten, hatására gyarapodtak a gyógyszertárak: 1747-ben 48, a XVIII. század végén már 193 patika működött. Előbb a szerzetesrendek, főként a jezsuiták alapítottak korszerű gyógyszer- tárakat, majd 1770 után számos polgári tulajdonban lévő patika nyílt meg. A múzeumban kiállított anyag segítségével nyomon követhetjük a gyógyszerészet fejlődését, a mai gyógyszertár kialakulását. Bepillanthatunk a gyógyszerkészítés műhelyébe, az üveg és fajansz patikaedények titokzatos világába. Gy. K. Kaland helyett édesded alvás Férfiasságfiola A csodagyógyszerekről rendszerint utólag derül ki az igazság. Persze, nem mindegy, hogy a csoda mikor következik be, vagy mikor marad el. Az utóbbi éppen a férfiasságfiola esetében történt, a brit szigetországban. A szer reklámja Icétségkivül ígéretes: ”A húszévesek életerejét adja visz- sza a nyolcvanasoknak. ” Ki ne szeretne újból húszéves lenni? De hogy ez nem mindenkinek sikerült, ezt nemcsak az irigy idő, hanem bizonyos esetekben maga a csodaszer is ellenjavallta. Az esetről a leghitelesebb forrás tudósít, a brit orvosi szaklap, a British Medical Journal. A cardiffi királyi urológia két szaktekintélye ebben leírja, hogy hosszú ideig kezeltek egy idős urat, „akinek problémai voltak a nőkkel”. A vizsgálat csak akkor vezetett eredményre, amikor a páciens végső elkeseredésében kifakadt: rajta még a csodafiola sem segített... Elemezték tehát a bemutatott gyógyszert, s megállapították a következőt: tulajdonképpen a gyógyszerészt kellene Kezelni, ugyanis a véredények tágulását előidéző papaverin helyett „papaver somniferum”-ot, azaz mákkivonatot rakott bele. Vagyis olyan mértékben megnyugtatta a fiatalodásra vágyakozó urat, hogy az édesdeden végigaludta minden nagy reményűnek induló kalandját. Főkutya, trófeával London: Büszkén nevet a gazda, Derek Tattersall a díjkiosztó ünnepségen, miután nyugat-felföldi fehér terrierje, az előkelő nevű Bajnok Olac Hold Pilóta, vagy ahogy szűk családi körben nevezik: Paddy a legkiválóbbnak ítéltetett a Crufts Kutyakiállításon. (Népújság-telefotó — MTI Külföldi Képszerkesztőség)
