Heves Megyei Népújság, 1990. február (41. évfolyam, 26-50. szám)
1990-02-19 / 42. szám
4. KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1990. február 19„ hétfő Király Róbert: Kritika a kritikáról A művészet nevében szólok a műkritikáról. Régen folytatom már ezt a harcot, ami azóta is eredménytelen maradt, és a jelek szerint ezután is az lesz. — Mégis véleményt nyilvánítok újra és újra, mert fontos kulturális közügy. A téma Farkas András örökös, univerzális, esztétikai működése a jelenleg egyetlen megyei lapban. Már kezdetben feltettem az illetékeseknek ugyanezt a kérdést, amit most is fogok, és amit Farkas Andrásnak személyesen is feltettem az egyik megyei Művészeti Tanács ülésén, melyre enyhén szólva nem valami pozitív módon reagált. Van-e a Népújságnak igénye, anyagi lehetősége kulturális, művészeti témák esetében hivatott, szakavatott — a kérdéses műfajt szakmailag profi módon értő személy, személyek, állandó vagy legalább alkalmi megbízására, hogy hiteles, érdemi kritikák jelenhessenek meg? Régi bölcsek szerint is: aki mindenhez ért, semmihez sem ért igazán. Ennek a mindenhez való értésnek a vállalását ugyanolyan lelkiismeretlenségnek és felelőtlenségnek tartom, mintha én az atommaghasításról írnék. Senki ne gondoljon arra, hogy végzettségre, szakirányú papírokra gondolok. — Ady Endre sem volt műtörténész, de amit a Rodin Gondolkodójáról írt, azt bármelyik műkritikus megirigyelhetné. Papp Lászlónak sem volt bokszedzői papírja és Páger Antalnak sem színiakadémiai végzettsége. Csak egy lehetne a kérdés: alkalmas vagy alkalmatlan-e vala- ki egy feladatra. — Érzi-e, érti-e a műfajt — a művészetek minden ágában —, lényeglátó-e, van-e megfelelő téri, vizuális, plasztikai stb., stb. érzéke? Képes-e konkrét szakmai tények elbírálá- sára, hiteles értékítélet megformálására és tolmácsolására? Tudom, hogy gondolataim közzététele még több, személyemnek szóló negatív indulatot vált ki, de a legőszintébben kinyilvánítom, hogy sajnos egyáltalán nem tud zavarni — és ez nagy kár, hiszen ez lenne az egész téma lényege. Ugyanis csak az olyan kritikának van értelme, ami — ha jót ír a művészről, joggal örülhet, ha pedig rosszat, akkor megbízható oka lehet a szomorúságra. Megemlítek néhány részletet a rám vonatkozóakból. A Műcsarnok országos, meghívásos kiállításán a Szerelem című nonfiguratív térplasztikám volt kiállítva. Erről csupán ennyit olvashattam a Heves Megyei Népújságban, hogy csak egy művel szerepelek, jelezvén, hogy élek és dolgozom. Ehhez csak annyit fűzök, ezen a kiállításon csak a Képzőművész Szövetség tagjai vehettek részt — és csak egyetlen munkával. Az egri színházban kiállított műveimre vonatkozó kritikából idézem a következőt: a Család álma arányaiban eltúlzottnak mondható, a Forradalom utánérzés. A Család álma című terv egy amorf sziklákból álomszerűén kezekké váló kompozíció — egy férfi-, egy női és egy gyermekkéz tart egy házat, ami sokak vágyaiban él. Sajnos, sohase fogom megtudni, hogy mi mihez képest eltúlzott, a ház a kézhez, a kezek a házhoz, avagy a kezek egymáshoz? A Forradalom című szobrommal kapcsolatban több kiváló kollégámat megkértem, próbálják a kedvemért valahogy bebizonyítani, hogy utánérzés. — Gondolkodtunk, hogy ki után, mi után? Delacroix-nak van egy festménye, A forradalom géniusza a barikádon. Azonkívül, hogy annak is a forradalom a témája, nemhogy utánérzést, de még távoli szakmai rokonságot sem tudtunk találni. A kitűnő segédlettel folytatott önkritikám során eljutottunk a Makrisz Agamemnon Mauthauseni emlékművéhez. (Több, öklét égnek emelő alak.) Ezek negatív figurák, kiszolgáltatottak, nem a fé- lelmetességet, hanem a szánalmat sugallják. — Az enyém pontosan az ellentéte: agresszív, támadó, dinamikus emberalak. Nekünk itt sem sikerült megtalálni az utánérzést. Tehát vagy a szakmabeliek tévednek — velem együtt —, vagy Farkas András bármit irkálhat. A művészt ért rossz kritika is lehetne rendkívül értékes, tanulságos, fontos, attól függően, ki mondja. Hogy ne csak a saját műfajomról írjak, de sajnos ugyancsak a Népújságról, elmesélem a következő történetet. A Magyarok című filmről megjelent annak idején, ebben a lapban Márkusz Lászlótól egy elmarasztaló kritika. (Ilyen kifejezések is voltak benne például, hogy bugyutaság, stb.) Ezt a cikket a Fészek Klubban felolvastam a film alkotóinak. A főszereplő a következőket mondta: „Olyan, hogy Márkusz László — nincs, esetleg csak mennyiségileg, kilóra és centire, tehát sajnos teljesen mindegy, hogy a legjobbat vagy a legrosz- szabbat írja.” A film rendezőjét és főszereplőjét a Népújság cikke után értesítették, hogy a film az Oscar-dtj zsűrijének döntése alapján bekerült az ötven közé, majd a kettő közé, melyből végül is a Janne Fonda vietnami témáj ú filmje kapta meg az Oscar-díjat. De később az Arany Páva Dijat elnyerte a Magyarok című film. Gondolataim nemcsak Farkas Andrásról és -hoz szólnak, hanem a kritikáról, a kritikus, a mű és a közönség bonyolult és felelősségteljes kapcsolatáról. Válasz Király Rőbertnek Kedves Király Róbert! Amikor elolvastam az itt közölt dolgozatot, az első gondolatom szerint nem akartam válaszolni. De nem szeretném, ha magatartásomat bárki is félremagyarázhatná, ezért az alábbiakat rögzítem: A kritika kritikájának témája — saját fogalmazása szerint is: „F. A. örökös, univerzális, esztétikai működése a jelenleg egyetlen megyei lapban.” Mindez természetesen abból a sértettségből indít — a szerző saját indokolása szerint —, hogy már megint mit mertem elkövetni kritika címén, egy országos kiállítás ismertetése kapcsán K. R. ellen, és mit nem is mertem nyilatkozni a megyei művészek tárlatáról? Mindkét esetben K. R. a szövegösszefüggésekből kiemelve vitat mondatokat vagy mondatrészeket. Magam is úgy érzem, hogy a Népújság külső munkatársaként sokat és sok irányban forgolódom. De bármikor bárhová elmegyek, mindig is azt az élményemet írom meg, amit ott éppen beszereztem. Csinálom ezt 1957 óta úgy, hogy egyetlen alkalommal sem írtam le olyasmit, ami a diktatúra támasztékára, netán okfejtésére, udvarlására szorult volna. (Ezt azért jegyzem meg, mert K. R. az ötvenes évektől végig a pártállam helyi dédelgetett- je, netán szakmai szakértője lehetett. Az olvasóra bízzuk, mit kell ezen ma már érteni!) Valahogy megtanultam írni, gondolataimat, érzéseimet hangulataimat lelkiismeretem mércéje szerint közölni, mert tudom, hogy nagy az írástudók felelőssége. Hogy ezt a munkásságomat itt helyben — Egerben — nem kíséri teljes rokonszenv, sejtettem. Sőt azt is tudom, hogy megjegyzéseimmel személyes, netán klikkérdekeket sértek — régóta felfogtam. Már abbahagytam volna a színház, a zene, a képzőművészet körüli settenkedése- met, ha nem lettek volna jelzeteim arról, hogy a szűk provinciális érdekeken túl országos tekintélyek pozitívan igazolták volna vissza működésemet. Például az ikonfestő Kossuth-díjas Agárdy Gábor színművész kérte, hogy az évekkel előbb — a Hevesi Szemlében megjelent — róla szóló írásomat másodközlésre engedjem át az Inkognitócímű havi folyóiratnak, mert telitalálatnak minősítette ő is, meg a lap felelős szerkesztője is. Nem lehet egészen személyes elfogultság eredménye az sem, ha a Képzőművészeti Főiskola docense, Veres Sándor László festőművész megkért, hogy az idén márciusban a Képzőművészeti Főiskolán rendezendő tárlatát megnyissam. Mint ahogyan az is baráti kérés eredménye, hogy Fischer Ernő most látható tárlatát az Egészségház u. 11. sz. alatt a festő kérésére ajánlom a közönség jóindulatába. Hivatkozhatnék arra is, hogy évek során át országos lapok, de más megyeiek, köztük irodalmiak is rendeltek nálam laikus és primitív elfogultságokat, s valószínűleg csak azért nyelték le és közölték a kéziratokat, mert ha már megrendelték, meg kellett érte téríteniük a taksát. Félre a tréfával! K. R. nem először támad meg nyilvánosan. Teheti, mert a helybéli szakma összefogása''támogatja őt. Kérdés, mennyire felel meg az objektív valóságnak mindaz, amit K. R. állít? Van-e jogom ahhoz, hogy a benyomásaimat elővezessem olyan művekről, amik nekem nem mondanak semmit? Vagy ha úgy érzem, hogy egy retorikusnak hitt köztéri szoborterv alapállását már láttam az 1919-es idők egyik művészénél, vagy éppen a Moszfilm emblémáján? Ki tudja itt pontosan, mikor, mi, és miért korszerű? De azt tudom, a hosszú gyakorlat erre megtanított, beleérzőképességemen kívül és felül eszemmel is értem, nemcsak ízlésemmel, hogy az alkotás lényege az új, az a semmivel össze nem téveszthető, senki máséval el nem keverhető eredeti mondanivaló, amely a talányok helyett biztosan mutat a szellemre, amely a tettet életre hívta. K. R. kioktat. Nemcsak engem, hanem még elhunyt barátomat, Márkusz Lászlót is egy filmkritika kapcsán. Tehát évtizedekre visszamenően elmarasztalást kapunk, a lap, Márkusz László, a lap olvasói is tán — velem együtt. Mert nem akadályozták meg, hogy újon egy rosszindulatú dilettáns, laikus, aki annyit ért a formákhoz és a tartalomhoz, mint a tyúk az abc- hez. Vagy még annyit se. Mindez jól is hatna, ha K. R. nem önmagáért hadakozna. Tudom, többen állnak — évtizedes sikertelenségek birtokosai és jól helyezkedő barátok — a nyűt támadós mögött. Adyra is történik hivatkozás, nem kis kapkodással. De miért is akar — a személyes sértődöttségen túl — K. R. lejáratni engem? Épp a kiélezett politikai harcok heteiben? Talán az bátorította fel, hogy az Egri Újság a címlapjára tette az emlékműterv fotóját? Tessék utánanézni a hasonlóságoknak, és annak, hogy az egész alkotásban az az eredeti, hogy itt áll, és mi nézhetjük. Mint ahogyan néznünk kell a Domus alatt a kútnál kuporgó kőhölgyet, és nem támad magasztos, erkölcsi- leg-esztétikailag elismerő véleményünk? (Tudom, a zsűri megtette a magáét, ismerjük a szakmai állapotokat, bárcsak ne nekem sóhajtották volna el magukat azok, akik ebben a köztéri szereplésben benneragadtak.) Fel vagyok készülve, hogy K. R. kollégái feszes sorrendben kiállnak mellette, és megvédik őt velem szemben. Pedig semmi mást nem tettem, mint számításon kívül hagytam a politikai szempontokat meg a provinciális érdekeket, s tettem feladatomat a közszolgálatában. Most éppen hetvenévesen. Érdek nélkül. Mi lesz K. R. dolgaival, ha a jelenlegi érdekszövetség és a még mozdítható erők leszakadnak erről az érdekről? Egy bizonyos: engem holnap is lehet támadni, holnap is! Tisztelettel: Farkas András Több sajtóorgánum — rádió, tévé, újságok — foglalkozott mostanában az egri természet- gyógyásszal, Lukács Endréné- vel, pontosabban nem is csak vele, hanem gyógyteáival és azzal a több évtizedes küzdelemmel, amelyet azért vív, hogy készítményeit legalább elismertesse a „hivatalos helyeken”. Eddig hát a magányos természetgyógyász mai története. S néha belegondol az ember, hogy tényleg... mi lenne, ha ezek a gyógynövények egyszer elterjednének. Hogy talán életeket menthetnének meg, esetleg nem kellene mindjárt kés alá feküdnünk, esetleg meg is gyógyulnánk... — De ez nem olyan egyszerű, mert néhány növény nem szerepel a magyar szabványlistán. A természet be van tiltva... Lukácsné egri lakásában fogadja betegeit, akiknek talán utolsó reményük ez a természetes gyógymód. Jönnek hozzá az egész ország területéről, több száz kilométerről, fáradságot nem kímélve. Az emberek érthető módon gyógyulni akarnak, s vajon ki vitathatná el tőlük ezt a jogot, ezt az esélyt. A váróteremben — a lakás előszobájában — most is 8-10 beteg vár a sorára. Kiss András nyugdtjas Szentesről utazott ide. — Negyedszer vagyok itt — mondja —, nagyon messziről jöttem, de ha az ember tudja, hogy érdemes, hogy meggyógyulhat, akkor semmi nem számít. A rádióban hallottam a riportot erről a lehetőségről, akkor gondoltam arra, hogy megpróbálom. Mind a két lábam fekélyes volt, mikor tavaly november 7-én először ide jöttem. Az első kezelés után 10 nappal elmúltak a panaszok, a huszadik napon pedig begyógyult a lábam: a tenyérnyi mély seb összeszűkült. Lábszárfekély- teát kapok, és a javulás nagyon szembetűnő. Azelőtt tettem én a lábamra mindent, de nem ért semmit. Az orvosok nem tudtak mit kezdeni velem. Most viszont gyógyul... * Lukács Endréné az ismert természetgyógyásztól, Forst Károly Frigyestől tanulta a szakmát; huszonhárom évig dolgozott mellette. Forst, aki orvos volt, egész életét a gyógynövényeknek és a természetes gyógymód kutatásának szentelte. Most tehát Lukácsné a Forst-féle füvek, teák örököse, ám sajnos azt a küzdelmet, a tortúrák sorozatát is örökölte, amely a gyógynövények elismertetésért és elteljesztéséért folyik hosszú évtizedek óta. — Kívülálló számára nehezen fogható fel, hogy mi a baj. Több száz kilométerről is fölkeresik önt a betegek. Az emberek gyógyulni akarnak, mi kell ennél több? — Sajnos, nálunk nem ez a fontos, hogy a betegek meggyógyuljanak, hartem az, hogy mi az előírás. Rengeteget leveleztem az Egészségügyi MinisztériumA teák többféle növényből készültek Lukácsné; „Nem kellene mindjárt operálással kezdeni” (Fotó: Gál Gábor) mai, de valahogy mindig megakadt a dolog. Például létezik egy jogszabály, miszerint magán- személy nem állíthat elő gyógy- teakeveréket. Pedig az összetevők mindegyike szabadalmaztatva van, s az is bizonyított, hogy mindegyike jó hatást fejtett ki. Jó lenne, ha kipróbálnák ezeket a teákat végre. Egy hazai gyógyszergyár el is vállalta volna ezt, de az átfutási idő igen hosszadalmas lenne, hat-hét évbe is beletelne. Ennyit én nem tudok várni. És egyszerűen érthetetlen számomra, hogy amikor a Forst-te- ák már 50 éve ismertek, és azok be is váltak, akkor mi lehet a gond... Ezek a teák 18 — 20 féle fűből állnak össze. Többször mondták nekem: vegye ki belőle ezt vagy azt a növényt. Hogy miért? Csak mert nem szerepel a listán, nincs benne a magyar szabványban. Én persze ezt nem tudom elfogadni, és nem veszek ki belőle semmit. így vált be, miért változtassak rajta? Amíg én rendelkezem a „recept” fölött, addig ez így is lesz. Nekem az a fontos, hogy az emberek meggyógyuljanak, és nem az, hogy valakik nem ismerik el ezt vagy azt a növényt. Nagyon szeretném, ha hivatalosan elfogadnák a készítményeket, hiszen akkor még valutáért is értékesíteni lehetne a teákat, mindenki jól járna. De ha végképp nem kell senkinek, akkor kénytelen leszek egy nyugati céggel kapcsolatba lépni, hátha őket érdekli a dolog... Bár kétféle teára kaptam engedélyt — persze megint csak akkor, ha ezt vagy azt kiveszek belőle —, de hát összesen 146 féle fű van nyilvántartva a szabadalmi hivatalban, ezek mind engedélyezett növények. — Mondana valamit arról is, hogyan szerzi be ezeket a növényeket, hogy zajlik — így magányosan — a gyógyítás? — Én magam szedem a füveket, leginkább a Bükkben, és magam dolgozom fel azokat. Aztán itt a lakásomon fogadom az embereket, elkérem tőlük az orvosi igazolást, szakvéleményt, a kórházi zárójelentést, megnézem mi a baj, elbeszélgetek, foglalkozom velük. Ma például majd száz levelet kaptam, alig győzöm idővel a sok munkát. Rengetegen jönnek el hozzám, és egyedül nem megy. Nem tudom, meddig bírom még ezt a hajszát. — Mit gondol, miért ez a sok akadály, ez a sok értetlenség? — Nem tudom. Talán, ha nem én lennék az... hanem egy professzor, egy nagyobb ember... Pedig nem azt kellene nézni, hogy ki az illető, hanem azt, hogy mit csinál. Rengeteg a beteg — szinte beteg az egész ország —, és szerintem nem kellene mindjárt operálással kezdeni, a természet képes arra, hogy segítsen. Csak tudni kell, mit, hogyan csináljunk. Sok embert nem is tudnak meggyógyítani az orvosok, érszűkületnél levágják a beteg kezét, lábát, pedig lehet, hogy a tea segíthetne. Meg kellene újítani a módszereket. — Úgy tudom, hamarosan egy könyve is megjelenik. — Igen. Az Ételreceptek könyve. Valószínűleg még február végén megjelenik. Ebben teákat ajánlok a különböző betegségekre, s ezek mellé ételrecepteket is, persze növényi eredetű ételeket. Remélem, ez is segíthet valamelyest a betegeken. Beteg egész ország... A természet- gyógyász magánya A mai posta... 'fa fi b & b K. * í 'fa fi b & b fi § Havas András
