Heves Megyei Népújság, 1990. február (41. évfolyam, 26-50. szám)
1990-02-17 / 41. szám
NÉPÚJSÁG — HÉTVÉGE NÉPÚJSÁG, 1990. február 17., szombat Kossuth Lajos beszéde, amelyet a haderő megajánlása ügyében mondott, a retorika remeke. Valamikor a középiskolában ezen mutatták be a szép és hatásos szónoklatot. Első sorait érdemes idézni: „Uraim! Midőn a szószékre lépek, hogy önöket felhívjam, mentsék meg a hazát: e percnek irtózatos nagyszerűsége szorítva hat le keblemre. Úgy érzem magamat, mintha Isten kezembe adta volna a tárogatót, mely felkiáltja a halottakat, hogy ha vétkesek, vagy gyöngék, örök halálba süllyedjenek: ha pedig van bennök életerő, örök életre ébredjenek. Uraim, így áll e percben a nemzet önök kezében; és Isten kezökbe adta a mai határozattal a nemzet életét, de kezökbe adta a nemzet halálát is. Önök határozni fognak...” Negyven év után, más helyzetben, nem hadi költségvetés megszavazásával, Isten újra kezünkbe adta a nemzet életét. A múlt év október 23-án, a Parlament erkélyéről az ideiglenes köztársasági elnök kihirdette az Országgyűlés döntését: Magyarország pluralista jogállam, neve Magyar Köztársaság. Ezzel megszűnt a pártállam uralma és a nemzet Európába betagolandó többpártrendszerű jogállam lett. Nem hangzottak el Kossuth pa- tetikus kijelentései. Nem volt utalás a tárogatóra, mely a szabadságharcra asszociál. A jelenlévők azonban a Szabadság téren ugyanazt érezték, ami a múlt századi negyvennyolcasok lelkesedését lobbantotta fel: a nemzet szabad szellemileg és politikailag. Nemzetünk történelme és Egyházunk történelme ugyanazon kettős sínpáron halad. Sorsát, szenvedését, küzdelmét az életért szemlélhetjük városunkban, Egerben. A vár omladék falai között két templomorom is árválkodik. A külső vár templomának helye, romja sem maradt meg. A két romos templom hősi küzdelmekről árulkodik tatárral, törökkel. Ezekben a templomokban elhallgatott az ének, elnémult a zsoltár. Egernek kétezer lakosa maradt a török kita- karodása után. A város és az Egyház azonban új életre kelt. A minaret mellett, a mostmár sajnálatosan lebontott kis török mecset székesegyház lett, ahol újra égre sóhajtottak a zsoltárok. Hozza bújva épült a barokk Eger, utcái, házai a vár alatt ma is felismerhetők. A város és az Egyház fejlődni kezdett, A városfal sarkában új székesegyház épült, mely bár szerény volt, de méltóbb és a város szaporodó lakosságához arányosabb, mint a kis mecset. Ma Hild József százötven éve épített ragyogó székesegyháza hirdeti a világnak: Venita adoremus Dominum! A város nőtt, barokk retár léte- álmodott Eszterházy, szerzetesek telepedtek újra, kik hirdették a szépet, jót, okosat. A nemzet és az Egyház sorsának párhuzamát, mintegy górcsőben szemlélhetjük az országnak ebben a kis sejtjében, Egerben. Nem akarunk Kossuth pateti- kus szavaival visszaélni és azt mondani: Isten újra kezébe adta a tárogatót az Egyháznak. Szerényen csak annyit állítunk: negyven év után az Egyház is, a Haza is új lehetőségek előtt áll, új életet kezdhet. Annyit azonban legyen szabad Kossuthtól kölcsönözni: Isten kezünkbe adta a nemzet életét is, az Egyház életét is. Éltessük mindkettőt! MEGALÁZOTTAK ÉS MEGSZOMORÍTOTTAK! Hosszú évtizedek alatt az emberek leikébe beépült a félelem, amely még ma is hat. Volt idő, amikor elég volt csak egy divatos szlogent említeni és a hívő ember máris meghátrált. Sokan olyanok voltak, mint az egyszer megvert kutya: — később -már elég volt felmutatni a botot, máris behúzta fülét, farkát és nyüszítve menekült a sarokba. Vége van annak az időnek, amikor azt halljuk: — a vallás ópium a szegény nép számára. A kábítószert nem mi találtuk ki és nem mi magyarok és nem a szegény nép él vele. Meghagyjuk azoknak, akik „mindennek túlján” vannak. E sorok írója nem akarja a fájdalmas emlékek sorozatát idézHajnallík Eger felett mekek épültek, könyvtá sült, egyetem terveiről áh irhás ni. Megtették ezt mások, akik könyvek, cikkek sorában számoltak be soha nem gyógyuló sebeikről. Engedtessék azonban meg, hogy egyetlen apró, de jellemző esetet megemh'tsek. Felkért valaki, hogy misézzem egy vasárnap, azon alkalomból, hogy egy volt egyházi iskola ötven éve végzett növendékei találkozót rendeznek. Eljönnének a templomba, említsem meg egy pár szóban az élők emlékezésének örömét és az elhunytak fölött érzett gyászukat. A rendező ünnepélyes meghívót is nyomatott, amelyen a templomlátogatás is fel volt tüntetve. Egy héttel a kitűzött vasárnap előtt ismét megjelent és fájdalommal jelentette, senki sem kíván résztvenni a templomi megemlékezésen. A résztvevők katolikus intézetben nevelkedtek, sokan egyházi alkalmazottak voltak. Lelkűkben bizonyára nem haltak el a gyökerek. De féltek... Nagy öröm számunkra az, hogy a félelemnek ma már nincs alapja. Ma már szólás- és véleményszabadság van! A lelkiismereti és vallasszabadságot kimondó törvényt a Magyar Országgyűlés 1990.január 24-én „304 szavazattal elfogádta.., egy ellenvélemény volt, 11-en tartózkodtak a szavazástól.” Kulcsár Kálmán igazságügy-miniszter megcáfolta azok véleményét, akik szerint nincs szükség külön vallásügyi törvényre, hiszen a magyar alkotmány tartalmazza a vélemény és vallásszabadságot, az ENSZ emberjogi okmányát és az emberi jogok egységokmányát a Parlament magáévá tette. A miniszter cáfolata így hangzott: „A külön törvényi szabályozást szükségessé teszi az is, hogy hazánk egy olyan időszakot tudhat maga mögött, amelyben az alkotmányban deklarált jogok távolról sem voltak maguktól értetődően végrehajthatók, s amikor gyakorlatilag külön előírások jelentek meg szabályozásukra, pontosabban akadályozásukra.” (Idézve: Magyar Nemzet 1990.január 25-i száma.) Senkiben sem legyen félelem a megvert kutya hasonlata miatt. Mi nem harapunk! Mi nem kívánunk mást, csak szabadságunk és jogunk érvényesítését, mindazt, ami az emberi jogok deklarációjában foglaltatik. ÓPIUM? Az elmúlt évtizedek másik szlogenje volt: — nem szabad a gyermekeket kettős igazságra nevelni. Azaz a szülő ne tanítson vallásos nézeteket, ne jártássá hittanra gyermekét. Amit ott tanítanak, nem felel meg a tudományos világnézetnek.. Valóban babonát tanít-e a vallás, vagy megalapozott állításokat? Ha a kettő között feloldhatatlan ellentét volna, az Egyház félne a tudománytól. De nem fél, sőt az európai műveltség szülőanyja volt és támogatója maradt korunkig. Nem Eszterházyn múlott az, hogy a líceum ma nem egyetem és Eger ma nem egyetemi város. (Hatha az Egyház egyszer ezt is élétre segíti?) A nagy püspök mindent megtett azért, hogy Egernek (a XVIII.századi Egernek!) egyeteme legyen. Megépíttette a ma is megcsodált líceumot, minden fellelhető könyvet beszerzett. In nucleo megindult a jogi képzés, az orvosképzés, nem is beszélve a teológiai főiskoláról. A kor azonban mostoha volt iránta: az abszolutizmus centralista felfogása nem engedte az egyetem formális felállítását. Eszterházy nem félt a csillagokba nézni. A csillagda ma is megcsodált műemléke a magyar tudománynak, ha műszerei azóta meg is vakultak. Az egyetemnél és számos elemi és középiskolánál közelebb fekszik szívemhez a tanítóképző intézetek létesítése. Az egyetemi katedra magas, a professzor hallgatása feltételekhez kötött, követelménye szigorú. Teheti, mert válogatott tehetségek ülnek lábánál. Ám a néptanító a szellem igazi nyitogatója, a tudás apostola, az erkölcs első plántálója, a lelkek kedves kertésze. Mérhetetlen jelentőséggel bír mind a nemzet, mind az Egyház számára. Tiszteljük a néptanítókat, akik közel éltek a földhöz és a föld népéhez. Megnyitották szemüket a tudás végtelen távlatai felé. Tisztelettel emlékezünk azokra is, akik a hajdani mesterek szakszerű képzését megindították, az első tanítóképzőket megalapították. Nem a sötétség denevéreit indították útnak, hanem a világosság angyalait: a néptanítókat. Aez első tanítóképzőt Magyarországon Pyrker érsek alapította 1828-ban, az első tanítónőképzőt pedig az Angolkisasszonyok intézete 1874-ben. Fáklyát adott kezükbe az Úr, mely megvilágította a földet és az eget. Az új egyházi törvény visszaadja az iskolaállítás jogát az Egyháznak és méltányos anyagi támogatást is helyez kilátásba. Kell e egyházi iskola? Valamikor egy állami iskola tanári konferenciáján arról volt szó, hogy tartsuk be a városi körzetesítést, utána megszólított egy tanártársam: — „Légy szíves, szólj az érdekemben, hogy kislányomat felvegyék az Angolkisasszonyok általános iskolájába.” Ma is népszavazás értékű az az érdeklődés, amely az egyházi középiskolák iránt megnyilvánul. Sajnos, a padok száma kevés, a diákotthoni asztalok száma véges, a tantermek befogadóképessége véges. Sokan indulnak el meghallgatásra és térnek vissza csalódottan, nincs több hely a létezőnél. Ez is népszavazás, nagyon is élőben! Népszavazás volt az is, amikor az állami iskolákkal egyenlő értékű egyházi középiskolák zsúfoltan telítve voltak az egri és vidéki növendékekkel. Népszavazással ér fel az, hogy (a kezünkben lévő adatok szerint) —, az Angolkisasszonyoknak 1935- ben összesen 922 növendéke volt. Hozzájárult a Ciszterci Rend Gimnáziuma, az Érseki Kereskedelmi Iskola, továbbá számos egyházi „elemi” iskola. Mind a tudás kirepítő fészkei voltak, hová ma is örömmel járnak vissza a hajdani növendékek. Orvos osztálytársam jelentette ki az egyik találkozón; semmit sem tanítottak itt, ami későbbi egyetemi tanulmányaival ellenkezett volna. Hajnali derengés az, hogy az egyházjogi törvény kaput nyit egyházi iskolák működésére. A módozatok még megoldásra várnak, de él a gondolat, amely mindennél hatalmasabb teremtő erő. KELL EZ NEKÜNK? Korunk problémája a családi élet meglazulása, szétesése, válások, osztozkodás gyermekeken, tartási perek tengeri kígyói. Fájdalmas dolog! A nemzet alapja a család, de nem akármilyen, hanem a jó, a hűséges, kötelesség- tudó és áldozatos család. Ezt a gondolatot legjobban kifejezi a hivatástudat. A hivatás fogalmát általában leszűkítjük az egyházi hivatásokra, mint eklatáns hivatásos életformákra. Pedig a család is hivatás, sokszor áldozatosabb, mint az egyházi. Ezért az Egyházi Törvénykönyv 208.kánonja kimondja: az összes krisztushívők között méltóságuk és cselekvésük tekintetében valódi egyenlőség uralkodik, így mindnyájan együttműködnek... ki-ki a maga állapotának és feladatának megfelelően.” A család megmentése érdekében a legnagyobb feladat az anyára hárul. O a család szíve, aki összetartja a családot, aki egyensúlyoz fiatalok és öregek, apa és gyermek, testvér és testvér között. A nemzet szempontjából ezért a legnagyobb felelősség az anyákra hárul. Városunkban két zárdaiskola volt. Az egyik, a régi főutca végén az Orsolyiták szép neobarokk épületében. Azt kell mondanunk, hogy a város szegénynegyedében, mert az a rész akkor már külvárosnak számított. (Például odatartoztak (Pf Szalák). Áldásos, türelmes munkát végeztek. Tapasztalatunk szerint növendékeik sosem felejtették el őket. Hasonlóképpen az Angolkisasszonyok hatalmas iskolavárosa is felejthetetlen emléket hagyott növendékeik lelkében. Itt sem volt társadalmi megkülönböztetés. Ezt tapasztalatból állíthatom, aki négy éven át tanítottam polgári iskolájukban. Alapítójuk: Ward Mária angol vértanú családból származott (1585- 1645). Ismerte az üldöztetést, bújkaló papok által a szülői házban mondott misét, — ami halálveszélyt jelentett. Ébben a helyzetben jött rá, hogy a családok megmentése és megszentelése az anyákon múlik. Olyan női szerzet alapításán fáradozott, amely a lányok nevelésével foglalkozik, „amelynek tagjai Isten szolgálatára és az emberek javára szentelik magukat és egyedül arra törekednek, hogy az Isten képére teremtett ember megtanulja tisztelni és szeretni az isteni Földsé- get.” A cél elérése érdekében nagyobb mozgási lehetőség miatt a klauzúra alóli felmentest kérte rendje számára. A kor ezt nem értette meg, ezért a rend jóváhagyása évtizedekkel késett. Hazánkban Pázmány telepítette le a rendet, Levele szerint: „Biztonsággal mondhatom, ők mind ez ideig a legnagyobb épületességgel, a legcsekelyebb kifogás nélkül, nagy haszonnal tanítják a leánykákat jámborságra, jó erkölcsre és nőies foglalkozásokra.. A világ megreformálásában csaknem nagyobb fontossággal bír a lányok jó erkölcse, mint az ifjaké. Ugyanis mindannyian édesanyánktól kapjuk az élet első irányvonalait és amit a gyönge edénybe töltenek, annak illata örökre megmarad. Bizonyos, hogy már az ősegyházban is voltak jámbor asszonyok... Ki tudja, az ősegyháznak nem ezt a szellemét akarja-e az isteni Bölcsesség újraéleszteni... ? Egerben Bartakovics érsek telepítette le a rendet 1852.november 1-jén. November 4-én már megkezdték a tanítást. A pesti tanodái hatóság oly nagyra értékelte Bartakovics alapítását, hogy már 1852.december 24-én ünnepélyes leiratban mondott köszönetét az érseknek azért, hogy az Angolkisasszonyok intézetének megalapításával: — „egy nyomasztó s nemcsak Eger városában, hanem az egész nagy terjedelmű vidéken igen érezhető hiányát a nevelés s oktatás egy részének, oly rövid idő alatt nagylelkűen pótolni igyekezett, ez által érseki méltóságának első léptét örökre dicsőítette... Az egész nagykömyéknek s közvetve az egész országnak áldásdús gyümölcsöket ígérő intézet fölött mély tisztelettel üdvözlöm...” Működésük olyan sikeres volt, hogy 1948-ban, az államosításkor két elemi (altalános) iskolájuk, polgári isKolájuk, Kereskedelmi iskolájuk, tanítóképzőjük és gimnáziumuk volt. Növendékeik közül 200 volt a bennlakó. Magyarországon 1948-ban 5863 növendéket vesztettek el. „Sajátságos jelenség, hogy a magyar nemzet, mely egyébként annyi szellemi kiválósággal dicsekedhet, még a XVIII.század- ban sem törődött a nőneveléssel. Nem tudták, vagy nem akarták megérteni a régiek, hogy a nemzet jövője nem csupán a férfiak és apák munkáján fordul meg, hanem talán még nagyobbrészt a nők és anyák magasztos munkáján. Egerben például, amely már akkor is közművelődési központnak mondható, egyáltalán nincs leányiskola... A fenti számokhoz nincs mit hozzáadni. Beszélnek ezek nemcsak a múltról, hanem jósolnak a jövendőre is... És mindig csak szépet, jót, felemelőt.” (Breznay: Múlt és jelen, Eger Kát. Tudósító, 1935.) Kellenek-e az Angolkisasszonyok? A növendékek magas száma mellett népszavazás értékű Majthényi Pálné 4.000 forintos alapítványa (1857.november 11.) egy növendék képzésére örök időkre. Zsendovics József egyházmegyei tanfelügyelő 16.000 forintot adományozott az elemi iskola felépítésére. Az észak-déli utcahossznyi összekötő szárnyat 1900-ban Szmrecsányi Lajos kanonok építtette 140.000 forintos költségen. 1927-ben épült fel a Klapka utcai szárny Szmrecsányi érsek és a kultuszkormány költségén. Népszavazás a növendékek állandó magas száma, az ösz- szes iskolák és az intemátus zsúfoltsága. A vallás szabad gyakorlása, a hívő emberek szerveződési lehetősége, a katolikus kultúra esélyei, iskolák egyházi vezetése: mindez még nem valósult meg. Ám megjelent a hajnal fénycsíkja városunk felett és ha fölötte még gondfelhők tornyosulnak is, tapasztalatunk szerint ezek elvonulnak és reánk ragyog az egyházi élet fénylő sugara. A hajnali fénycsík immár megjelent és „jósol a jövendőre is.” dr.Miklós Béla Restaurálják a Déri Múzeum kerámiagyűjteményét A budapesti Néprajzi Múzeum után a debreceni Déri Múzeum rendelkezik a legjelentősebb népművészeti gyűjteménnyel. A ma már több mint 3500 darabos népikerámia-gyűjtemény nagy részét Déri György ezredes 1940-ben adományozta a múzeumnak. Később Sőregi János, Lükő Gábor, Balogh István és Varga Gyula gyarapította ezt a gyűjteményt. A múzeum restaurátorműhelyében most kiegészítik, kijavítják a régi, sérült kerámiákat. (MTI-fotó: Oláh Tibor) Fiatalok Missziója Keresztény pantomimcsoport vendégjátéka Hatvanban A hatvani Református Ifjúsági Közösség meghívására, a helyi Művelődési Központban mutatkozott be nemrég az USA-ban alakult Fiatalok Missziója nevű keresztény társaság bécsi Reyoica pantomimcsoportja, melynek tagjai a világ számos országából verbuválódtak. El Shaday című előadásukban megjelenítették az ember teremtését. Szerepet kapott a bűn, a kísértés, a szex, a pénz, a kábítószer és az alkohol problémája, modem egyházi zenével kísérve. Részlet az El Shaday című előadásból Az előadáson résztvevők egy csoportja (Szabó Sándor felvételei — MTI) Ronald Reagan emlékiratain dolgozik. A Punch tudósítója a részletek felől érdeklődött. A volt elnök azonban jobb üzletember annál, mint hogy aprópénzre váltsa a múltat. Elmondott tehát egy olyan történetet, amely — szerinte — nem kerül be a könyvbe. „Mitterrand francia elnök és felesége, Danielle voltak a vendégeink. Már túljutottunk a szokásos fényképezkedésen, s következett volna az est fénypontja, a díszvacsora. Amint ilyenkor szokás, a protokollfőnök már asztalhoz szólította a népes vendégsereget. A menet megindult, a Fehér Ház szalonja lassan kiürült. Csak mi ketten álltunk egymás mellett, Danielle asz- szony, meg én. ő nem mozdult, én pedig gondoltam: nem hagyhatom magára. Hallottam, hogy valamit súg nekem, de hát franciául súgta. Mit mondjak? Egyre kínosabbá vált a helyzet. Aztán jött a megmentő, a tolmács személyében, aki ugyancsak felém súgta — de természetesen angolul — a következő szavakat: „Elnök úr, elnézést, de ön a hölgy földig érő szoknyáján áll!”
