Heves Megyei Népújság, 1990. február (41. évfolyam, 26-50. szám)
1990-02-17 / 41. szám
6. NÉPÚJSÁG, 1990. február 17., szombat 1 kérdés válasz Harsányi Gábor: „Meg kellett tanulnunk a túlélést...” — Halló, kedves Harsányi Gábor! Elöljáróban neveket mondok: Victor Edman—a „görög diplomata” —, Néró, Arturo Ui, Láng Vince... Néhány az ön emlékezetes alakításai közül. Megannyi teljesen különböző szerep. Az egyik könyvében azt írja, hisz abban, hogy egy színésznek a végletektől a végletekig kell tudni játszania, a legköny- nyebb varietéktől elkezdődően a legnehezebb drámai monológokig. Manapság ezt nem mindenki vallja, s a színészképzés sem feltétlenül ezt segíti elő... — Az, hogy a végletektől a végletekig kell tudni játszani, nem más, mint az ars poeticám. A közelmúltban megkerestek engem a televíziótól, s abban a megtiszteltetésben részesítettek, hogy felajánlottak egy nyolcvanperces önálló show-t. S feltették nekem a kérdést, hogy mi az a gondolati mag, ami köré a a műsort, az egész estemet csoportosítanám. S akkor elmondtam, hogy talán az említett ars poetica, vagyis szeretnék a két véglet, a két pólus között sok dolgot eljátszani. Tehát az önálló műsort is erre alapoznám. Hogy a színészek képzése mostanság milyen a színiakadémián, azt nem tudom, hiszen eltelt már jó néhány esztendő azóta, amióta én a kezembe kaptam a diplomát. A véleményem azonban az, hogy az oktatást modernizálni kellene — tehát itt is nélkülözhetetlenek a reformok —, mert rengeteg színész kerül ki, ugyanakkor ma már nemigen tudnak elhelyezkedni. Ha pedig úgy fogalmazok, hogy ezeknek a képzésére csakis azért van szükség, hogy a tanári kar havi bére, megélhetése biztosított legyen, akkor a helyzet meglehetősen szomorúnak tűnik... — Ugyancsak az említett könyvében meséli el, hogy elementáris erővel tört ki önből az írás szenvedélye. Ez tehát egyik pillanatról a másikra történt, avagy egy folyamat eredményeként? — Még tizenéves voltam, amikor a Magyar Rádió meghirdetett egy pályázatot így írunk mi címmel. Erre én egy novellát küldtem be. Ehhez tudni kell, hogy már gimnazista koromban is írogattam az önképzőkörben, nem utolsósorban azért, mert nagyszerű magyartanárunk volt. Hogy a novellám milyen dijat is nyert, arra már nem emlékszem, annyi azonban bizonyos, hogy a rádió dramatizálta, s ezt a változatot utóbb be is mutatták. Egyszóval már itt megvolt az írás szenvedélye, s ebből eredt utóbb a színészet is, mert amikor ezt a dramatizált változatot bemutatták, meghívtak engem is a rádiós felvételre — egyébiránt a főszereplő Bodrogi Gyula volt —, s ettől datálható a hivatás iránti érdeklődésem. Az írás azonban ennek utána is megmaradt. Később voltak időszakok, amikor ez a foglalatosság némiképp háttérbe szorult, s az energiák döntő részét a színészet kötötte le, aztán azonban ismét nekilendült a dolog. Ez persze köszönhető annak is, hogy a könyvkiadás helyzete módosult, vagyis nem kellett sokáig várakoznom arra, hogy a műveimmel a közönség elé léphessek. — Egyebek mellett megjelentek már novellái, sőt, krimiket is írt. Ennek kapcsán érdekelne, hogy nézete szerint mikor, mitől jó egy krimi? — Szerintem mostanság már roppant nehéz krimit írni, mert a video nagyon-nagyon elkényeztette a krimikedvelők jókora táborát. Elég egy gombnyomás, s máris nézheti valaki az otthonában a legújabb amerikai krimit. Mindezeket tudva úgy gondolom, hogy ebben a műfajban meg kell tartani azt a felgyorsult, lüktető, lélegzetet nem hagyó ritmust, amely szabályosan olvasásra kényszeríti az embereket. Emellett kell állnia a misztikumnak, a hallatlanul nagy izgalmaknak, a szerelmi vonulatnak, az aktualitásnak, az erkölcsi igazságtételnek. Ha ezek mind-mind összejönnek, akkor talán születhet egy igazán jó kis krimi... — Dolgozik-e jelenleg valamilyen újabb regényen, s ha igen, elárulná-e, hogy ennek mi is lesz a témája? — Az 1988-ban napvilágot látott — Menekülés Erdélyből című—könyvem második részét jelentettem meg az elmúlt esztendő végén, amelynek az volt a címe, hogy A Szentföld rabjai. Nos, erre hívnám fel a figyelmét mindazoknak, akik olvassák a munkáimat. Úgy tudom, a könyv már a piacon van, sőt — ahogyan hallottam —, keresik is. Újabb krimitémám is van, de most elsősorban az a célom, hogy kicsit mélyüljek, vagyis az a vágyam, hogy — bár ez nem a legszerencsésebb kifejezés — irodalmizálódjak. Szándékom szerint tehát a kissé mélyebb, ní- vósabb, igényesebb gondolatok irányába kívánok haladni. Nincs értelme, hogy most címeket mondjak — mellesleg ilyeneket nem is tudnék felsorolni —, viszont annyit elmesélek, hogy valóban készülök újabb könyvre. Ezt — akárcsak máskor — az esztendő végén szeretném megjelentetni, egészen pontosan közvetlenül karácsony előtt. — Nincs kizárva, hogy tévedek, de úgy látom, nem tartozik azon színészek közé, akik túlságosan sokat nyilatkoznak. Van-e ennek konkrét oka, vagy csak így alakult? — Úgy gondolom, ez egy múltból származó berögződés, szokás. Bizonyára ön is tudja, hogy Karinthy Márton barátommal egy vállalkozói színházat vezetek. Ez a színház 1982-ben alakult meg, s rettenetesen sokat szenvedtünk, iszonyú sokat küzdöttünk. Számos kudarcon, bukáson kellett átverekednünk magunkat addig, amíg újra sikerült lábra állni. Utóbbi főként annak volt köszönhető, hogy más szelek kezdtek el fújdogálni, s a vállalkozókra — legalábbis a kultúra területén mozgolódó vállalkozókra — nem mondták már, hogy pénzhajhászok, harácsolok, kizsákmányoló kapitalista társaság. Sőt, egy idő múltán támogatásokat is kaptunk. Ilyen módon aztán mi is egyre jobb helyzetbe kerültünk. Persze a „jobb helyzetet” erkölcsileg értem, hiszen a mi színházunk önfenntartó színház, seregnyi saját dologgal, berendezésekkel, stb. Summa summárum, a színházunk megerősödött, de ez csakis azért lehetett így, mert a vállalkozások — mint mondtam — ma nem üldözendők, hanem támogatandók. Mi most már beilleszkedtünk a fővárosi színházi életbe, de — természetesen — a strukturális felépítésünkből adódóan bizonyos értelemben ellenzéke vagyunk az állami színházaknak. Mert ugye azoknak, akik 30-40 millióból képtelenek gazdálkodni, fogalmuk sincsen arról, mit jelent a nulláról indulni, innen eredményeket produkálni. Nem akarom tovább ragozni ezt az egészet, a lényeg az, hogy valóban volt egy hallgatási periódus, pontosabban egy el- hallgatási időszak, amikor nem szívesen kértek tőlünk interjút, sem tőlem, sem Karinthytól. Akkoriban — noha ezt egyáltalán nem panaszként említem meg — kevesebbet szerepeltem a tévében, ami egyértelműen a színházunknak „köszönhető”. De — ismétlem — a ridegebb légkör jótékonyan változott, s így rendre kémek tőlünk interjúkat is. — Ha jók az információim, akkor ön 1945-ben született, s 1968-ban szerzett diplomát. Ilyenformán tagja az úgynevezett „nagy, generációnak”. Árulja már el, véleménye szerint ez a nemzedék mitől volt olyan nagy? — Személyes véleményt mondok, tehát nem sértődöm meg, ha valaki nem osztja a nézetemet. Nos, jómagam ágy vélem, azért lehettünk „nagy generáció”, mert meg kellett tanulnunk a túlélést, az életben maradást. Meg kellett tanulnunk elrejteni, ugyanakkor burokba zárni, páncélba zárni és védeni a képességet, a tehetséget, s azt is, hogy mindezt onnan hogyan kell majd elővenni, ha eljön az ideje. Borzasztó nehéz feladat volt ez, hiszen az én generációmból, a kollégáim közül, rengetegen elvéreztek, sokakat letapostak. Ilyen módon hatalmas űrök vannak... Akik mindezt túlélték, talán azokat nevezik „nagy generációnak”, s talán nem is egészen minden alap nélkül... — Színház, filmek, írás, stb., stb. Ennyi elfoglaltság mellett marad-e elegendő idő a családra ? — Természetesen. Már csak azért is, mert számomra a család nyújtja a biztonságot, az adja az erőt, a hitet a munkához, mindenhez. Rettentő fontos, hogy mindenkor ápolhassam magamban azt az örömet, amit családi szerétetnek, családi érzésnek hívnak... Sárhegyi István Lépcsőházi csevegés Összetalálkoztam a szomszéddal a lépcsőházban. Nagyon megöregedett, mióta nem láttam. Ha jól emlékszem, valamikor nyolcvanöt nyarán futottunk ösz- sze a körút és az Üllői út sarkán. Tömítéseket keresett a vízcsapjához, én meg harmadállásban kifutó voltam a Befutó nevezetű reklámcégnél. — No, csöpög-e még a csapja, Kovács szomszéd? — kérdeztem kedveskedve. — Mi? — nézett rám jövőbe révedező, karikás szemekkel. — Ja, a vízcsapra gondol? Tavaly volt kint a sógorom Bécsben, hozott néhány békebeli parafadugót, most azt használom. De már nem sokáig. Betétszámlát nyitottam a Postabanknál. Ha továbbra is így emelkednek a kamatlábak, két év múlva összejön a pénzem egy három év előtti csapra. És ezt bármelyik posta- hivatalban kiválthatom. A kormány szavatolja. — A kormány szavában pedig bízhat. Semmi jót nem ígérnek, de azt az utolsó betűig megtartják. — Ez igaz. Már harminc évvel ezelőtt is azt mondták, hogy az ifjúságé a jövő. Csak tudja, az a baj, hogy mi már akkor is a mában éltünk. Láttam az arcán, hogy nagyon bántja valami. Igyekeztem hát kedélyesebb dolgokra fordítani a szót, nehogy engem is megfertőzzön a pesszimizmusa. Megkérdeztem, hogy van a felesége, az az örökmosolygó, bűbájos Aranka. — Aranka egy nevető tündér — mondta. — Képzelje, a tavalyi első áremeléseknél kiszámította, hogy továbbra is ki tudunk jönni a fizetésünkből, ha félannyi húst eszünk, mint addig. Összecsukta a háztartási könyvét, és mosolygott. A benzináremelésnél azt mondta, nézzük csak! Semmi vész. Ha ezentúl minden második héten járunk csak a kocsival, még mindig ki tudunk valahogy jönni a fizetésünkből. Összecsukta a háztartási könyvét, és nevetgélt egy kicsit. Amikor elolvasta a januári áremelésekről szóló cikket, félrehúzódott a sarokba, imádkozott vagy fél órát, félhangon elduruzsolta a kormány névsorát, és így szólt hozzám: semmi baj, fiacskám. Nem utazunk, nem zabálunk, belépünk egy nudista egyesületbe. Sarokba vágta a háztartási könyvét, és azóta egyfolytában' haho- tázik. — No de Kovács úr, magának nagyszerű szakmája van, átlagon felül keres... — így volt, kérem, amíg ki nem derült, hogy drága dollárból gyártunk olcsó rubelt. Fölszámolták a vállalatot, és áthelyezték az igazgatót egy olyan vállalathoz, ahol még drágább dollárból nem gyártanak semmit. Nekem is fölajánlottak egy titkárnői állást, de kiderült, hogy görbe a lábam, öreg vagyok, és gyenge kávét főzök. — Csak nem...? — De igen, munkanélküli vagyok. — Hát ez nagyszerű, Kovács úr! Akár le is játszhatnánk a tíz éve félbehagyott sakkpartit... — Maga is? — Hát persze! Az én vállalatomat fölajánlották ugyan egy svájci gyógyszergyártó cégnek, de azt válaszolták, hogy csődöt nem vesznek. Egyre válogató- sabbak ezek a nyugatiak... Már a kakukkos óra se kell nekik, ha rekedt vatjú károg belőle rozsdás dróton. — Tudja mit? Alakítsuk meg a munkanélküliek klubját! Úgy tudom, már vagyunk vagy hatan a házban. És még hányán leszünk, hiszen a kormány betartja az ígéretét! Kérhetnénk hozzá állami támogatást is. Sőt, ha párttá alakulunk, akár képviselőnk is lehetne a parlamentben. Érti? Főállású honatya! — Nem rossz ötlet, Kovács úr! Ha párttá alakulunk, talán még információkat is gyűjtenek rólunk, és lehallgatja a telefonunkat a Belügyminisztérium. Akkor aztán jól megmondhatjuk a magunkét! — És addig? — Snóblizzunk. Van aprója? — Százasra gondol? Pont most ment el az utolsóval a feleségem a közértbe gyufáért. — Az is jó. Ha megjön, játszunk vele „ki húzza a rövideb- bet”. T. Ágoston László A Columbia személyzete Az Amerikai Űrhajózási Hivatal fotóriportere készítette ezt a felvételt a Kennedy-űrközpontban, az STS-36 jelzésű Columbia űrrepülőgép személyzetéről: David Hilmer, John Creighton parancsnok, Richard Mullane, John Caper pilóta és Pierre Thuot a tervek szerint február 22-én indul el az űrutazásra a Columbia fedélzetén. Az űrrepülőgép első női pilótajelöltje Archív felvétel Eileen Collins őrnagyról, akit az 1945 női jelölt közül a NASA űrrepülőprogramjának női pilótajelöltjévé választottak. (Telefotó: MTI Külföldi Képszerkesztőség) Baba, a muraközi ló hamarosan elköszön, őt is gépek váltják fel. (Fotó: Szabó Sándor — MTI) Kisebb meddőhányók? Porból vas A vas- és acélolvasztók szűrő- berendezéseiben lecsapódó por eddig az NDK-ban is a meddőhányóra került, jóllehet, tömegének csaknem a felét vasszemcsék alkotják. Az elstertali acélmű szakemberei olyan eljárást dolgoztak ki, amellyel a szűrőn fennakadó porban levő tiszta vasat víz hozzáadásával golyó alakú peretekké tömörítik. Ezáltal az értékes nyersanyagok visszavezethetők az olvasztás folyamatába. A gyár kutatói azt a vegyi folyamatot is elemezték már, amely az olvasztókemencében e pelletek beadagolása után végbemegy. Az eljárással nemcsak nyersanyagot takarítanak meg, hanem a por nagy részét sem kell a meddőhányóra elszállítani. (MTI)
