Heves Megyei Népújság, 1990. január (41. évfolyam, 1-25. szám)
1990-01-10 / 8. szám
4. KULTÚRA KOZMUVELODES NÉPÚJSÁG, 1990. január 10., szerda Egy ritka tudományág kandidátusa Kevés olyan embert ösmerek, aki valamely tudományág területén szép sikereket ért el, s megtartotta volna szerénységét, s nem tetszeleg ország-világ előtt magamutogató babérjaival. Ilyen szerény, sőt hallatlanul szerény ember Szabó Béla, az egri tanárképző főiskola testnevelés tanszékén főiskolai tanár, s a neveléstudományok kandidátusa. A fővárosban vettem egy ismerősömtől a hírét annak, hogy egy igen ritkának mondható tudományág kandidátusa él itt körünkben, Egerben, ebben a nagy iskolamúltú városban. Nehezen áll kötélnek Szabó Béla, hogy megtudjak egyet s mást személyéről, és tudományos munkásságáról. A jászárokszállási iljú, miután Esztergomban és Pécsen elvégezte alapfokú tanulmányait, a budapesti Testnevelési Főiskolán szerzett középiskolai testnevelő tanári diplomával Egerbe került. Városunkban kezdetben alsó-, majd felsőtagozatú gyermekeket oktatott, míg azután a jónevű egri tanárképző főiskola testnevelési tanszékére került, ahol mai napig is tanít, nevel, s oktat. Mint másoktól hallom, munkáját nagy lelkesedéssel és hozzáértéssel végzi, s kivívta — ami pedig a tanár részére nagy szó! —, főiskolai hallgatói szere- tetét is. Tesnevelő tanári munkássága több bázison nyugszik, hogy felkészítse hallgatóit a gyakorlati oktatásra is. A test kinevelése magában foglalja mindazt, ami az emberi test egészségét szolgáló tevékenységet biztosítja. A testi képességek fejlesztése érdekében kifejtett munkásságnak nagy a jelentősége. Végül a fentiek szellemi tükröződéseit az egyes tudományágakban, s az ezekhez szükséges anyagi eszközöket tárgyalja a testnevelés-tudomány. Mint a szakma szerelmesének a figyelme egyre intenzívebben a testnevelés tantárgyra terelődött: hogyan került az be az iskolai oktatás rendjébe, s hogy kezdetben e tantárgyat oktatók presztízse miért volt megkülönböztetett hátrányos helyzetben. Behatóan elemző kutatásainak, vizsgálódásainak eredményét tartom a kezemben: kandidátusi értekezését. Ez a monográfia a témát 312 oldalon tárgyalja, 975 jelzettel és 60 oldal terjedelmű irat fotójával. Az értekezés címe: "A testi nevelés szerepe a középiskolás diákok személyiségformálásában 1883-1944 között az egri fiú középiskolákban. ” Megtudom, hogy a téma fehér folt volta irányította a kérdésre Szabó figyelmét. Az úttörőnek számító téma felderítésére nemcsak a terjedelmes hazai, de a nemzetközi szakirodalmat is át kellett szűrnie. A kandidátusi értekezés azonban minden buzgalom, szorgalom ellenére se született volna meg, ha a Heves Megyei Levéltár gazdag és változatos anyagában nem került volna megőrzésre a ciszterci gimnáziumnak és a Dobó István reáliskolának a kutatást szolgáló gazdag és változatos iratanyaga. Szabó Sándor főiskolai tanár úr elmondja, hogy a téma leányiskolái vonatkozásai még feltárásra várnak. A kötet nyitó fejezetében részletes betekintést nyújt a szerző az európai és a hazai testgyakorlati oktatás XIX. századi helyzetére. A reformkori tervezetek a testgyakorlást már valamennyi oktatási tárgy között sorolják fel. A különböző tervezetek, elgondolások után, végre Eötvös József intenciói alapján 1867-ben a középiskolák, 1868- ban pedig már a népiskolák és a tanítóképzők számára törvény írta elő a testgyakorlás oktatását. Jóleső érzéssel olvasom, hogy az egri ciszterci gimnáziumban már 1856-tól vannak adatok testnevelés oktatására, 1859-től pedig Klein József a gimnázium okleveles „tornamester”-e. A gimnázium mihamar biztosította a testnevelés tárgyi feltételeit. Fény derült arra, hogy 1856-tól 1944-ig 13 testnevelő tanára volt a gimnáziumnak. Az 1890-ben megnyílt Dobó István reáliskola első testnevelő tanára Csepreghy Gyula volt, aki mint népiskolai tam'tó, középiskolára képesített tornatanítóként működött. 1940-ig 13 „tornatanító”, utóbb pedig már "testnevelési tanár.” Ebben az iskolában az első „testnevelési tanár” Bereczky Lóránd\o\l. Opré Tivadar, aki bár csak 1919-től 1920-ig, haláláig tanított az iskolában, de a pedagógia terén oly nagyot alkotott, hogy a gyászülésen így szólt róla a szónok: ”A testi nevelés, nem különben a jellemre való nevelés terén is... nagyon szép eredményt ért el. Róla el lehet mondani, hogy igazán hivatásból, szerétéiből oktatott, nevelt. Ebben találta örömét.” Szabó Béla miután elemző részletességgel feltárta a két fiú középiskola testnevelés történetének minden ága-bogát, szakértői vizsgálat alá vette a német, majd a svéd tornarendszert, sőt a dán rendszer bevezetési kísérletét is. Ezeknek a testnevelés, a torna szempontjából való összehasonlító kritikai vizsgálata különböző típusú iskolában, ilyen hatalmas anyagon még nem történt meg; s az érdem az egri Szabó Béláé. Úgy ítélem meg, hogy abszolút hiánypótló a kandidátusi értekezés befejező, igen terjedelmes részlete, amely a levéltári források alapján azt vizsgálja, hogy az iskola vezetőinek, tanárainak minő volt a szemlélete, elméleti megnyilatkozásai a testnevelésről, a sportról, valamint a modern testgyakorlási irányzatokról. Kiderül, hogy a ciszterci tanári testület örömmel fogadta a testgyakorló foglalkozás bevezetését. Régi kívánságuk teljesült, amikor elkezdődött az ifjúság fizikai erejének fejlesztése és edzése. Szvorényi József ciszterci igazgató véleménye a testedzésről, a sportról ma is időtálló: „Be kell látnunk, hogy a rendszeres beiskolázó tornázás s a többi testszabályozó mozgás, a lovagias bátorság, az egyéni akaraterő és férfias jellem kifejlesztését minden oktatásnál inkább támogatja.” (!) Szabó a Magyar Tudományos Akadémia pályázatán is indult munkájával, s mint ”a legsikerültebb tantárgytörténeti pályamű”, monográfiája második helyezést ért el. Mi sem tanúsítja tudományos rangját, minthogy 1987- ben résztvett Görögországban a Nemzetközi Olimpiai Akadémián. A Testnevelési és Sport Tudományos Tanács tárcaszintű kutatásban kidolgoztatta Szabó Bélával a következő témát: ”A középiskolai testnevelés-tanítás Egerben a két világháború között (1919-1944). Szabó Béla azon kevesek egyike, aki két doktorátussal is rendelkezik. Először a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem bölcsészkarán avatták doktorrá. Ekkor a testnevelés tanításának magyar- országi történetét dolgozta fel, majd pedig kandidátusi tudományos minősítése elnyerését követően a budapesti Testnevelési Főiskolán is doktori minősítést nyert. Kíváncsian várom Szabó Béla tanár úr válaszát, amikor az — akárminő furcsának is tetszik, de — ars poeticája iránt érdeklődöm: — El kell jutnunk annak a felismeréséhez, hogy a testi nevelés jelentősége alapvető a teljes értékű ember kialakulásához, de ez nem tekinthető öncélú tevékenységnek a nevelésben. A cél csak a teljes ember, a szellemi, erkölcsi és testi képességeinek nyugodt harmóniájához eljutott ember. Ez tiszteletreméltó helyet és szerepet biztosít a testgyakorlásnak, valamint a sportnak a nevelésben. A testből kiindulva az erkölcsi erőhöz, a jellemszilárdságához kell elvezetnie; s a diákok előtt annyira rokonszenves testgyakorlás csak eszköz lehet magasabb célok eléréséhez. Sugár István Cousteau gyerekekkel indul a Déli-sarkra Santiago: Jacques Cousteau, a viláhírű francia óceánkutató sajtóértekezleten vázolta a következő anktartiszi útját 1990. január 2-án. Útjára hat, a Föld különböző kontinenséről érkezett gyerek fogja elkísérni, így kívánják felhívni a világ figyelmét a Föld utolsó „tiszta" kontinensére. Az expedíció tíznapos lesz. (Telefotó — MTI Külföldi Képszerkesztőség) Pazarlás A párt és egyéb szólamok korát éljük. Mindenki ígér, kinyilatkoztat, bírál, ostoroz, s közben arcátlanul emelkednek az árak; egyre katasztrofálisabban zuhan az életszínvonal. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy lassan milliók nyomorognak e kis hazában, azok, akiket önmaguk által felszentelt vöröstaláros „papok” hitegettek azzal, hogy eljön majd a kánaán. Divatozik a köpönyegforgatás is, mert hát — sokak szerint — első az önérdek, a csakazértis érvényesülés, s a köz java már mit se számít. Arrogánsán, vakon és bután herdáljuk a szellemi tőkét. A tehetségek zöme épp olyan üldözött, megkérdőjelezett, mint néhány évvel korábban volt. Mitagadás: szinte dühöngtem, amikor hallgattam a Családi tükör egyik blokkját, amelynek főszereplője az a dr. Hankó Károly volt, aki meglelte a viszérbántal- mak kétségkívül hatásos gyógyírját. Medicináját kipróbálták, a kezeltek elégedettek. A tények bizonyítottak. Például azt is, hogy hatalmas summát lehetne megtakarítani, ha komolyan vennék ezt az átlagon felüli képességekkel megáldott embert. Erről azonban szó sincs. Külföldön — ez se véletlen — lelkesednek érte, idehaza azonban észre sem veszik. Akkor sem, ha udvariasan levelet ír. Történetesen a szakmai zseninek aligha minősíthető egészségügyi miniszternek, aki még válaszra sem méltatta az érdeklődést, a segítő szándékot. Mondhatnánk: megteheti. Tegyük azonban hozzá azt, hogy csak most, s nem az idők végtelenjéig, mint az a posztsztalinista állóvízben megszokott volt. Elismerés Juhász Judit szerkesztőnek, azért, hogy felkarolta, fontosnak tartotta, közérdekűnek ítélte ezt a témát. Információit riogatásnak, vészjelzésnek szánta. Bár azok a ma még funkciójukban lévők is felfigyelnének rájuk, akikkel valószínűleg a márciusi választások után aligha találkozunk a Parlamentben, illetve a miniszteri bársonyszékekben. Szerencsére. Vitathatatlan győzelem A szilveszteri műsorok kapcsán kimondatlanul is versengenek a rádiósok és a tévések. Nem vonom kétségbe az utóbbiak igyekezetét, cselekvésvágyát, mégis meg kell állapítanom, hogy akárcsak máskor, ismét az előbbiek győztek. Ez akkor is igaz, ha mindenekelőtt a vizualitás híve, rajongója vagyok, ha 1989. utolsó napját is a bűvös készülék előtt töltöttem. Mulasztásomat ugyanis később pótoltam, hiszen január 6-án délelőtt megismételték — a Kos- suth-adón — a kínálatot. Ebben az összeállításban szinte mindenki remekelt, s a tőle telhető maximumot nyújtotta. A Duna parti Fehér Házban — a nem éppen dicséretes emlékű MSZMP egykori fellegvárában — Verebes István szóvivő egy asztalhoz ültette a különböző pártok képviselőit. Kérdezte őket, s közben csipkelődött, utalva arra az időszakra, amikor a pörkölt, a Trabant, a hétvégi ház,a turista-útlevél szimbolizálta az álmok netovábbját. Megjegyezte: pillanatnyilag már a nokedli sem biztos. Helytelenítette egyhelyben to- porgásunkat, mondván, hogy Vaclav Havel öt perc alatt több kulcsfontosságú ügyet intézett el, mint mi, 12 hónap alatt. Tetszett a 301-es pártcella rovat is, mintegy arra intve, hogy számoltassuk el már végre azokat, akik ebbe a gazasági csődbe sodorták honunkat. A konferanszié egyébként búcsúzott. Könnyedén, elegánsan. Meglepő nyíltsággal, vonzó tisztességgel. ő fogalmazta meg: nem egyszer néma gyerekként állt a nyilvánosság elé, de ha csak tehette, finoman utalt a csend okára. Nem lett szájtépő piros zsaket- tessé, hétköznapi gúnyában szólt arról is, amiről a meghunyászko- dók dörzsölten hallgattak. Reméljük, az utána következők legalább ennyire viszik... Pécsi István Szilvás István UfOIRATV/3. — Nosztalgiázni? Telefonon keresztül, jó ötlet. Miért nem kerestél fel, vagy mondod meg, hogy hol vagy, megkereslek, rohanok, és a közeledben talán jobban menne az emlékezés... — Nem lehet. Nem szeretnék találkozni veled, ne értsd félre, de jobb így, csak beszélgetve. Jobb így... — Van egy ötletem, induljunk el egy hét végén kettesben, s járjuk végig az utcákat, a kiskocsmákat, a presszókat, a kapualjakat, még a nevelőtanárnődet is. előkerítem, hogy bújjon el a fejünk fölé a koleszablakba, csak gyere el. — Itt vagy még? — Igen... Hallgatlak. — Induljunk el, mondjuk a kályha, mint j tánciskolában, a b'JSIínegálló lesz, a tér közepén. Megfogom a kezed, s azt mondom, Szörnyetegem, kedves! meghívlak egy csattos bambira, van pénzed...? nekem van egy húszasom... — Hát, Peti, még mindig ilyen csóró vagy...? — Á, dehogy, csak a nosztalgia kedvéért. Hát, nem emlékszel, milyen lelkesen számolgattuk a fillérjeinket a mozi előtt, hogy besurranhassunk a Boccac- ció70-re? Nahát, az egy röhej volt, emlékszel, azt mondta a jegyszedőnéni az ajtóban, hogy tessék kislány, köszönöm, jó szórakozást. Én meg mögötted álltam, és kihúztam magam, mint egy gáláns lovag, hát persze, hiszen két forinttal többet tudtam adni a jegy árába, mint te. Ahogy lépek előbbre, ne vihogj már a kagylóba, mert nem tudom elmondani, na szóval, az ajtónál mögötted azt mondja a néni, hogy fiatalember, elnézést, de van már tizennyolc éves, kérem a személyijét... A banya! Még most is látom, ahogy hátrafordulsz, a szád sarkában ott van a huncut mosoly, mi van te, kan- dúrbandi, leszedtek pólyáztatás- ra, esküszöm, ha nem vibrátorral verték volna le az előcsarnok betonját, a poklok fenekéig süllyedtem volna szégyenemben. Te meg tudod mit mondtál benn a nézőtéren, a sötétben, amikor meg akartam fogni a combod, hogy nem szabad, mert meglátják, mert még mindig olyan vörös a képed, hogy bevilágítja a mozit... — Ezt mondtam volna? Nem emlékszem... Nahát, én ilyen szemtelen is tudtam lenni? — Na, a szemed ne is emleges-. sük, abba szerettem bele, meg a huncut tartózkodásodba, mert egyszer még nagyon felcukkoltál, nem emlékszel? Akkor is moziba mentünk, illetve vittek, de a sulival, az Orosz csodát adták, kötelező volt megnézni, de ki volt kíváncsi arra, hogy Szer- gej Szergejevics hogy lett sztahanovista... Ott ültünk a hátsó sorban, két szék fért el csak, miénk volt a terep, azt hittem, enyém a legelő. Te meg mindig csak megfogtad az állam a mutatóujjaddal, és finomam a vászon felé fordítottad, nem fúj itt a szél kiskakas, incselkedtél, ne fordulj mindig erre, különben is az orosz vihar arra dühöng... Én meg ott dühöngtem melletted, akkor még nem tudtam, hogy csak azért csináltad, mert a lányoknak akartad megmutatni, így kell egy kis szerelmes taknyost egy ujjal körbe-körbe tekergetni, s a végén, négy órás volt a film, egy icipici anyáskodó puszival kiengesztelni... — Tényleg ilyen Szörnyeteg voltam, Peti? — Mit gondolsz, honnan ugrott a fejembe az a neved, Szörnyeteg, kedves... Tényleg, Esz- terke, leülünk még a maszek fa- gyis kertjébe, hogy végigegyük a gombóchalmot, s a végén huhogva melegítsük egymás nyelvét? — De jó is lenne, istenem, de jó is. Szeretnéd? — Naná! Hogy kérdezhetsz ilyet? Nem bízol bennem? — Hát, lehet benned bízni, amikor már kisdiákként ömlött belőled a szöveg, aminek fele sem volt igaz. Na, csak emlékezz, hogy égre-földre esküdöztél, vizsga ide, vizsga oda, semmi sem szakít szét bennünket, jössz utánam, velem, értem, mert nélkülem semmit nem ér a világ... Aztán mi lett belőle, a világ forog, beültettél vele együtt a hintába, csakhogy amikor velem előre libbent az ülőke, a tiéd éppen az ellenkező irányban volt. Nem lett volna szabad elhinni, hogy két egymás mellett lévő hintával is lehet egyszerre lengeni, de azt mondtad, a hajóhinta nem jó, mert felboríthatják a viharok, s nem lesz mibe kapaszkodni, így meg csak meg kell fogni a másik láncát, jó szorosan odahúzni, belekapaszkodni és menni, libegni, forogni egészen addig, amíg el nem szédülünk együtt. Látod, soha sem jutottunk el odáig, hogy teljesen beleszédüljünk egymásba, hogy önfeledten elnyúljunk egy fehér ágyon, vagy ahogy mondtad mindig, kék lepedőn, kék párnán, halványkéken, mert nincs szebb a hosszú szőke hajnál, ahogy végig- omlik a tengerszín gyűrődéseken. A párna zugaiban, vagy a válladnál, a kiskuckóban, ahol hatalmába keríthet az álom... Majd elfelejtem, tetszenek még a szőke nők? (Folytatjuk)
