Heves Megyei Népújság, 1990. január (41. évfolyam, 1-25. szám)
1990-01-10 / 8. szám
NÉPÚJSÁG, 1990. január 10., szerda FIATALOKRÓL — FIATALOKNAK 5. Demokratikus vívmányainkkal öles léptekkel haladunk a jogállamiság felé: most például megjelent a Playboy magyar nyelvű kiadása. A világért sem akarok persze gúnyolódni ezen, hiszen amint kipakolták a decemberi, majd a januári számokat az újságosstandokra, odarohantam, s nem sajnálva a tetemes összeget, vásároltam magamnak belőle. Aztán meg is találtam a nekem való kitételt, ugyanis a havilap megrendelőkártyáján rikító betűkkel kiabálja a felirat: a Playboy a sokoldalú férfi magazinja. „Hát naná”- gondoltam és tovább lapozgattam. Bennünket, Play boy-olvasó' férfiakat most mélységes önérzettel tölthet el, hogy sokoldalúak vagyunk, jó fejek, akik nem elég, hogy imponálóak, még magazinjuk is van. De miben is rejlik a mi sokoldalúságunk? Rémálmainkat nem aludva ki, nyűgösen ébredünk reggelenként, az ébresztőórát a földhöz csapjuk, rántottát reggelizünk, nyugatra járunk munkát vállalni, hogy a gyereknek mindene meglegyen, keletre járunk seftelni, a feleségünket megcsaljuk, a családot otthagyjuk, esténként a kocsmaasztalra borulunk, karácsonyfánkat kidobjuk az ablakon, nem tudjuk kicserélni a biztosítékot, nem olvasunk el egy könyvet, nem beszélünk nyelveket, a román segélyszállítmányból tejport lopunk, pártokat alapítunk, összeveszünk mindenkivel, lakótelepeken lakunk albérletben, a barátnőnket képtelenek vagyunk kielégíteni, kedvenc adónk a Music Television, kedvenc énekesünk a szomorúszemű Phil Collins, kedvenc ruhadarabunk a lyukas zokni, szakadt papuccsal. Hozzánk szól a Playboy, Baló Júlia színikritikái, Konrád György és Eörsi István esszéi, a holland van Breeschooten-ikrek Playboy pompás teste. Nekünk készíti ezt a magyar szerkesztőség, alig egy évvel azután, hogy az angol nyelvű kiadást az antikváriumban csak pult alól lehetett beszerezni, az eladók ugyanis nem tehették ki ezeket a polcokra 1988-ban. De most már szabadság van, legális a Beszélő is, meg a Playboy is. Most már szabadság van, s minden arról szól, hogy milyen sokoldalú férfiak vagyunk mi, s_ hogy mi tett bennünket ilyen Joly Jokerré. Egy másik szabad országban, az Egyesült Államokban, az ottani sokoldalú emberek mindig is megveheti a Playboyt, állandóan kapható. Elolvassák töviről hegyire — a kéjencek nem ezt veszik, nekik ott van a „Lányok akik ondót esznek” című színes kiadvány, majd kihajítják a szemétbe, ahonnan egy néger kiemeli,és egy dollárért eladja a szegényebb sokoldalú férfiaknak. Nálunk, a szabad Magyar- országon a megjelenés után két nappal már nincs Playboy, s az egyes számokat otthon gyűjtik a sokoldalú olvasók, a középső posztert a falra aggatják. Még egy két év, s csupa bombajó nő mosolyog ránk csábítón a szobánkban — paradicsomi érzés. Azt hiszem, hogy mi most egy sokoldalú országban élünk, s úgy vagyunk a Magyar Köztársasággal, a jogállamisággal, a múltra vagy jelenre szavazással, a drasztikus áremeléssel, na meg persze a Playboy magyar nyelvű kiadásával, mint Szabó István Mep- histójában a színész, akit egy stadionban refletorok vakítanak el, s ő kétsegbeesetten ordítozik kifestve: én csak egy színész vagyok, én egy színész vagyok. Nekünk is káprázik a szemünk a sok picike lámpától, s néha olyan szívesen beleüvöltenénk a televízió képernyőjébe: hagyjatok engem békén, én csak egy állampolgár vagyok, én egy ember vagyok, dehogy vagyok én sokoldalú, nem kértetek tőlem soha ilyesmit, minek adtok nekem Playboyt, azt sem tudom hogy mit kezdjek vele, meg sem tudom venni, mert 197 forint. Szerencsés ember vagyok, ÉN meg tudtam vásárolni az első két számot, s a minap bevittem a szerkesztőségembe reprodukciós fotó készítése céljából. Próbáltam dugdosni, nehogy sokan rávessék magukat, de hiába minden igyekezet, néhányan nekiug- rottak. Érdekes módon senki nem Konrád Györgyöt kezdte olvasni, sokkal inkább Natalja Nyegoda szeméremdombját bámulták. S mivel tartok tőle, hogy Magyarország valamennyi munkahelyén ez lett volna jellemző, úgy gondolom, hogy nekünk férfiaknak mindenekelőtt kellene egy sokoldalú nő, s akkor mindjárt nagyobb magabiztossággal forgathatnánk a Playboyt a mi kis sokarcú hazánkban. Kovács Attila A kiscsikó Mottó: „...mondjátok hát, hogy nem reménytelen...” Az alábbi versek Juhász Páltól, egy huszonéves fiatal költőtől származnak, aki évek óta tolókocsiban tölti napjait. Négysoros Te, és Én, no ne hülyéskedj, Hogy Én és Te képtelenség, Hogy Ő és Én, ez kizárt dolog, Hogy Ő és Te, azon nem csodálkozok. Játék Fekszem ágyamon, Gondolkodom. Játszom a gondolattal: Milyen szép lett volna az élet, Ha gondtalan lett volna. Végiggondolom az összes mesét, Eljátszok magamban minden szerepet, S nem tudom eldönteni, Hogy most jó, vagy gonosz leszek? Játszom a valósággal, Játszom egy szép lánnyal. Gondolatban levetkőztetem, És játszom a gondolattal, Míg el nem alszom csöndesen. A kiscsikó /Nagy László emlékére/ A kiscsikó már nem szaladgál a réten, Bőréből kulacs lett, hóhérja iszik belőle éppen, Húsa gusztustalan virsliként tekereg, S csontja felett döglegyek keringenek, A nap bársonyos fénye volt koszorúja, Attól félnek, hogy visszajön, és megbosszulja. Megátkoz mindent amihez vére tapad, Örökre kiszárad az átkozott kulacs. De az ember büntetlenül él tovább, Nem hatotta meg a kiscsikó halála, Ki egy gyermeknek volt játszótársa, S a gyermekből felnőtt költő lett, S a kiscsikó halálát sosem feledte, Elment utána beteges könnyedséggel, ő is meghalt, mert nem engedett semmiből, El kellett lovagolnia a szemek tükréből. mm Kern András dalairól Olvastam nemrégiben egy hanglemezkritikát Cseh Tamás- Bereményi Géza: A 100. éjszaka című lemezéről. Az van benne, hogy a dalok — azok a dalok — aktualitásukat vesztették. És azok a hangulatok — „a” hangulatok — eltűntek: konkrétumokban beszél már a világ, a homályos utalások pedig zavart kelthetnek. Hiszen a világ — a miénk — teljesen megváltozott, átértékelhetjük tehát a dalainkat a dúdolt, hallgatott szövegeinket. No, hát ez ennél némiképp bonyolultabb. Kérdés: mit értékeljünk át a Fehér babákban, mit Mariban, ki rég disszidált, mit értékeljünk át emlékeinkben, a lányokban, szerelmeinkben, a hangokon,az angyali szemeken? Ugyan mit. Nem úgy van az, hogy. holnaptól minden csak másképpen lesz, hogy a szabad választások után egyszeriben megváltozunk. Nem cserélhetjük ki teljesen a dolgokat, a szövegeinket, a dalainkat. A rész rész marad, a mi részünk, kár is tagadni. Egyébként meg — ha úgy veszem —, a hangulat az független. Kedvünk nehezen írható le konkrétan; nem program az. Mindezt azért mondom, mert meghallgattam Kern András „Ez van” című lemezét, melyen a zenét általában Presser, a szöveget általában Dusán írta. S amiért a Cseh Tamás kritika fontos lehet most számunkra, az az, hogy a szerzők dalaikat ebben az „új” időben, ebben a konkrétumokban beszélő fenejó időben írták. Ezek a szerzők tehát már az új időszámításban élnek és írnak; aztán mégsem ömlik énekükből boldogság. Sem matematikai pontosság. Itt állunk „nagyon” szabadon, föllélegezve, tüdőnk dagad, és az istennek se vagyunk boldogabbak, néha az órára nézünk, hogy; pedig már éppen itt lenne az ideje... Ebből pedig talán az következik, hogy a „szerkezet” nem így működik, nem ilyen primitíven, fekete-fehéren. Hogy mégis van valami az igen és nem között, hogy az állás és a futkosás között is lehet valami; séta például, és így tovább. Minden dalt én most nem írnék le sorban — a lemezt meg kell hallgatni —, talán csak néhány sort, néha az is elég. Sorok, melyekkel nem tud mit kezdeni a kézzelfogható történés, az esélyek időtlenek, a lehetőségek léte vagy hiánya állandó, ezek mellettünk vannak, akármilyen legyen is a pillanatnyi szituáció. („Ha egyszer másképp lenne minden, mint ahogyan van... Ha egyszer másképp lenne mégis... De minden úgy van, ahogy van...”) Ezekkel a szavakkal úgy nagyjából körbe is írható az egész, a nagy titok. A valóság, meg ilyenek: a lehetőségek, a realitások, a remény, a szabadság, meg az, hogy mit is kezdhetünk magunkkal. És akkor mindegy, hogy épp miről beszélünk: politikáról, Magyarországról, szerelemről. Vagy arról, hogy: „Édes élet, miért vagy lassú méreg, kéjes lányok, miért vagytok ócska álmok...” Úgyhogy azt hiszem, legjobb ha hozzászokunk az abszolút értékekhez, a bajok és örömök sokszor örökérvényűek. Vannak. Különben is meghalunk... — például. A hangulatok, a dalok nem tehetnek mást, minthogy megpróbálják mindent elmesélni és körülírni. És az sem fontos, hogy köz- vagy magánélet-e a „téma”. Néha a metszéspontok közelebb vannak egymáshoz, mint azt gondolnánk. A lényeg nem változik „csak úgy”... De azért — mondja az utolsó dal — annyira mégse rossz. („Rémes egy korszak ez, nem is sejtem a végét, te mit gondolsz, mi várhat még. Rossz ez, de annyira mégse rossz, mint az lesz, ha egyszer csak elmúlt, az idő nagy ívben tovább lapoz, a mesénkre épp ráúnt...”) Körülbelül ennyi hát az esélyünk. „Ez van” — szól a címadó dal. Biztatásként viszont annyit, — bár igaz, hogy csak ez van, viszont „ez” legalább van, úgyhogy reménykedjünk. A szövegeket egyébként kellemes melódiák kísérik. Jó szórakozást! Havas András Fiatalok a romániai forradalomban (Fotó: Szántó György) Reprodukciók a lapból (Gál Gábor reprodukciói)
