Heves Megyei Népújság, 1990. január (41. évfolyam, 1-25. szám)

1990-01-08 / 6. szám

KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1990. január 8„ hétfő A brit Joan Hickson színésznő, aki nagy sikerrel játssza a nyomozó vénkisasszony, Miss Marple alakját az Agatha Christie-könyvek- ből készített bűnügyi fil­mekben. (MTI- Külföldi Képszerkesztőség) Alfában minden lehetséges... Agykontroll Egyelőre nem találom a „szin­temet”.. Pedig próbálkozom be­hunyt szemmel, betartva az utasí­tást: számolok vissza száztól egyig. Tudatom Alfa-szintjét ke­resem, amit megtalálva átalakul­hatna az életem. Életünk megváltoztatásának döbbenetes módját ígéri ugyanis a nemrég megjelent könyv, az Agy­kontroll. Jósé Silva amerikai auto­didakta tudós módszerét a világ 59 országában már ötmillióan sa­játították el speciális tanfolyamo­kon. Ugyanolyan biztos ered­ményre juthatunk, ha elolvassuk és használjuk ezt a könyvet, me­lyet Silva Philip Miele-vei közösen árt. A dolog lényege, hogy Alfa­szinten meditálva előhívhatók agyunkból az elfeledettnek hitt in­formációk, és tudásunkat sokkal kreatívabban hasznosíthatjuk. Olyan teljesítményre leszünk ké­pesek, amit nem is hittünk volna. Ónbizalmunk szárnyakat kap. A legkönnyebb feladatok közé tartozik leszokni a dohányzásról, vagy lefogyni. Az utóbbi esetben elég előhívni Alfában a Képzelet­beli Képernyőt, rá vetíteni egy ne­héz ételekkel megrakott asztalt, majd az egészet áthúzni két fekete vonallal. Egy vitaminokban, fe­hérjékben bővelkedő menüt kép­zelünk ezután, amit csillogó arany színnel kipipálunk. Nem fogunk szenvedni, mert rá sem tudunk majd nézni a hizlaló étkekre. A gyakorlott kontrollos megta­lálhatja az elveszettnek hitt repü­lőjegyeket (buszjegyeket), de segít ez a módszer bármilyen más prob­lémában is. Aki elsajátította, gyor­sabban és könnyebben tanul, megszüntetheti makacs migrénjét, sőt beprogramozhatja álmait, hogy azok feleljenek az őt izgató kérdésekre. A „mindentudó” Alfát először nehezen éri el az ember, úgy 15 — 20percbe is beletelik egy alámerü­lés. Később azonban néhány pilla­nat az egész, ha valaki ismeri a Há­rom Ujj Technikát. Elég azt mon­dogatni: „ ha bármikor így összete­szem ujjaimat egy komoly ok mi­att, azonnal elérem ezt a tudatszin­tet, hogy megvalósítsam vágya­mat”. Az egyik legérdekesebb lehető­sége az Agykontrollnak, hogy ké­pesek lehetünk meggyógyítani magunkat, csak mozgósítani kell agyunkat, megfogadva Silva taná­csát. „... Ha be akarod indítani tes­ted gyógyító erejét, amelyet negatív gondolatok (tudatosak vagy nem tudatosak) akadályozhatnak, ak­kor egymás után hússzor mondd el: Napról napra, minden szem­pontból, egyre jobban és jobban érzem magam ”. Az igazán haladók elérik azt, hogy képesek tudatukat testükön kívülre vetíteni: fémekbe, falba, állatokba és növényekbe, majd végül emberekbe is. Megállapít­hatják egy olyan valaki betegsé­gét, akinek csak a nevét és életko­rát ismerik. Ha nagyon akarják, meg is gyógyíthatják az illetőt. Mindez hihetetlenül hangzik, de Silva azt bizonygatja, hogy mind­nyájan rendelkezünk ilyen képes­ségekkel, csak nem ismerjük és nem tudjuk mozgósítani ezeket. A tanfolyamok vagy a könyv segítsé­gével kapcsolatba kerülhetünk egy Magasabb Intelligenciával, mely őrködik felettünk. Kitartóan, csukott szemmel próbálok lemenni Alfába. Elkép­zelem, hogy itthon is hallatlan, so­sem látott sikert arat ez a könyv. Mindenki összeteszi majd a három ujját, és megtalálja a maga szintjét. Akkor az országon egyetlen sutto­gó mondat hullámzik át: „Minden nap és mindenhogyan egyre job­ban, jobban és jobban vagyok”. Agykontroll kérdése az egész. (palágyi) Mikor borul a mérleg? Hetek, inkább hónapok óta fel­röppent a pletykaszintű hír, hogy Egerben az MSZMP volt első tit­kára, aki időbeli sorrendben az MSZP megalakulásáig az utolsó is volt, Kiss Sándor, ügy fejezi be po­litikai pályafutását, hogy gazdasá­gi-adminisztratív igazgatói beosz­tásban átszerződik a Gárdonyi Géza Színházhoz. Ebben az or­szágban titok nincs, hát még egy ilyen kisvárosban, ebben az egyébként is huzatos megyében viszi-hozza a széljárás a hangokat. Mindjárt össze is ültek azok, akik ma a politika ügyében tenni akarnak, netán úgy érzik, hogy ha­laszthatatlanul állást kell foglalni­uk ebben az ügyben is, és ha már véleményük van, tesznek is azért, hogy gondolataiknak, indulataik­nak foganatja is legyen. Egy-egy ilyen véleményformálás, kisebb- nagyobb szövetségek erőpróbája, az erőpróba esetleges és valódi visszhangja pedig jelzi — sokszor nagyon pontosan —, mennyire padlón hever az ország; mennyire jöhetnek be tévedések, téveszté­sek, mennyire esetlegesek a lépé­sek és ellenlépések ott, ahol fon­tolva kellene haladnunk. Csendes morfondírozásom ele­jén, éppen a logika felépítésének a lehetősége miatt, abból a tényből kell kiindulnunk, hogy a pártállam — külső és belső hatások követ­keztében — megszűnt, azaz, hogy a jogi szabályozások abba az irányba hatnak ma már, hogy en­nek az elképesztően furcsa jogi képződménynek a lebontása be- következhessék. Az alkotmány ma már alapot ad a cselekvésre, el is indultak a folyamatok, amelyek elvezetnek-eljuttatnak minket az általános választásokig, az első, talán hitelesnek mondható Or­szággyűlésig, aztán majd meglát­juk. Mondhatnánk ezt is, de ennél az egyszerű mondatnál azonban sokkal több a bizonytalanság. A gazdasági kényszer miatt is, a struktúra lebontása okából is so­kaknak váltaniok kell. De ho­gyan? De hová? Az évtizedek óta háttérben várakozók közül első­sorban a mozgékonyabbak, tehát a fiatalok figyelik árgus szemmel, kinek, mit, hol és mikor játszanak a kezére, milyen hűsosfazéktól melyik asztalnál ültetik esetleg ugyanolyan húsosfazék mellé azo­kat, akik ebben az országban tény­leg nem értéküknek megfelelően részesültek a javakban. Megszün­tetni egy hétszázezres párttagsá­got, benne sok-sok fontos személye lyel, vagy csak fontoskodóval, akikben csak az érdek, a karrier olthatatlan vágya munkált — nem könnyű feladat. És ha még hozzá­vesszük, hogy önkéntesen és/ vagy kényszerűségből a hallgatag többség jelentős része is igazodott hozzájuk, mert tűrni kényszerült a különböző érdekcsoportok össze­fonódását, egészen addig, amíg ma már kimutathatóan és kita- pinthatóan az ország népességé­nek vagyoni és társadalmi erőfor­rásai nagyrészt a vezető réteg, tehát a pártállam és függőségei kezében - hatókörében összpontosultak. In­nen is van a hárommillió szegény, azok vannak innen is, akik egy egész élet munkája után most vagy holnap száraz kenyérdarabkákat rágcsálhatnak, mert megadatott nekik, hogy ebben a korban élhet­tek, amikor nem is tudtuk igazán, ki az űr, a hatalom ebben az or­szágban? Mondják, a klikk, de hát azok, akik tagjai lehettek ennek a klikknek, mindenütt továbbmuto­gatnak. Mutogatnak. Lelkiisme­retük még tűri a hallgatást és a ha­logatást, de ez most más kérdés. Egy bizonyos: a struktúra önfenn­tartó reflexe működik. Mióta világ a világ, mindig is megtalálta a módját annak, hogyan mentse magát, tudta, hogyan vigye át a holnapba azt a hatalmat, amit ed­dig birtokolt. Ha tehát egy ilyen vagy olyan rangú funkcionárius is keresi magának azt a másik meg­oldást, amire e jelen helyzet kény­szeríti, azt a természetes emberi önzés törvényétől hajtott cseleke­detnek kell felfognunk. Hogy ten­nünk kell ez ellen? Mit? Mikor? Hogyan? Hol az a határ — ismeri valaki? —, amikor a társadalom­nak el kell kezdenie az önvédelmi harcot. Kik ellen? Ismerősek a frontok annyira, hogy tévedés­mentesek lehetünk? Az a Kiss Sándor, aki a hatalomban előtte lévők — más kérdés, hogy azok ér­demesek voltak-e egyáltalán akár­milyen hatalomra?! —, tehát az előtte trónoló első titkárok után egy felbomló állapotban lévő poli­tikai képződmény élére jutott, nem ugorhatott ki sem felfogásban, sem erkölcsi elkülönülésben ab­ból a folyamatból, amely őt körül­vette. Neki is kiadták a papíron ta­lán meg sem fogalmazott utasítást, hogy az apparátus — de csúnya szó! —, tehát hogy a szervezet, a hatalom embereit el kell helyeznie. Magát is. Igények és lehetőségek között kell fészkelődnie annak, aki ezt a kényes feladatot meg akarja oldani. Vannak sokan, akik ügyetlenül ügyeskednek és mozgatják a jogi és a vállalati for­mákat, átszerveznek kapkodva, és nem is veszik észre, hogy a „ tolvaj­zsákból kilóg a lóláb ”. Feszültsé­gek gerjednek fel egyik napról a másikra. Nem szeretnénk, ha a te- lefonzsamokság eluralkodna ma­napság kies hazánkban, és az ösz- szegyülemlett bajok és afeltürem- kedő önzés, ostobaság, gorombán tolakodó részérdekek miatt az or­szág anarchiába fordulna. Aggo­dalmunk nem alaptalan, ebbe az irányba is hajlanak bizonyos jelzé­sek, amik nemcsak pszichológiai­lag értékelhetők. Ebből a problémakörből tolak­szik elő — most már országos fó­rumot is kapva — a Gárdonyi Gé­za Színház és Kiss Sándor kapcso­lata. Alternatív szövetségek itt, Egerben úgy gondolják, netán meg is valósítják, véghezviszik el­képzelésüket: — Ha az egri szín­ház alkalmazza Kiss Sándort ad­minisztratív igazgatóként, akkor ők, a kerekasztal tagjai a színház bojkottálására hívják fel híveiket és híveiken keresztül az egri és a Heves megyei színházjáró közön­séget! A mérleg egyik serpenyőjé­ben egy személy és a másikban a színház és annak léte Egerben. Az egyik cél: verjük el a port egy em­beren, ha másként nem megy, te­gyük tönkre a színházat, amely al­kalmazni meri ezt az embert. És a másik cél? A fontosabb? Szándé­kosan sarkítom a kérdést eddig a lemeztelemtésig, mert a lényeg ez: egy munkaviszony kérdésessé te­heti egy színház létét? Arra most nem hivatkozom, hogy egyszer már megszüntették ezt az intéz­ményt, és akik ismerik a szakmát, | tudják vagy sejtik, mit is jelentett, j amíg újra fel lehetett támasztani. | Egy bojkott jeladás arra, hogy a jj politikát és a művészetet egybe le­het keverni, hogy pillanatnyi sze­mélyi érdekeket fölébe lehet rakni az egyetemes értékek szolgálatá­nak. Mert azt talán nem vitatja senki épeszű ember ebben a hazá­ban, hogy a művészetek, a szellem, az irodalom, a rangos színház, a művészi játszás mindennapisága nélkül technikailag felvértezett horda vagy hordák vagyunk, még \ ezen a műveltebb európai tájon is. : Az erkölcsi értékek hiányáról most csak azért nem szólok, mert szó- ' rongásaim itt a legfájdalmasab­bak. Hogyan, milyen egyéni sérel­meken, meggondolásokon át ver­gődve, vagy milyen indulatoktól hajtva jutunk-vonszolódhatunk el odáig, hogy egy személy ilyen vagy olyan kezelése megkérdője­lezheti azt a tisztességet, hogy a színházba nem kell, nem érdemes, vagy nem szabad, vagy éppen tilos bemenni, mert az ellenzéki kerék­asztal ilyen határozatot hozott. Honnan, milyen erkölcsi mér­legelés után, milyen szellemi szin­ten és milyen világnézeti alapon állva döntenek néhányan — há­nyán? —, amikor ezt a mérleget így felállítják: vagy Kiss Sándor, és akkor jön a bojkott, vagy... És ha ez a mérleg éppen alapvető erköl­csi meggondolások folytán felbo­rul? Szabad-e ilyen alternatívák­kal játszani, kitenni ilyen sokkha­tásoknak, mondvacsinált ellentét­pároknak azt a hallgatag többsé­get, amely ma is fél, tájékozatlan és politikailag legalább annyira alultáplált — mert a hatalmat csak egy torz kiadásban élhette meg negyven éven át —, mint jómagam is, és ezért még bizonytalanabbá válik. És ha a végső tanácstalanság bekövetkezik, már nem jelszava­kat harsogni megy az utcára, ha­nem dühében valóban valódi feje­ket követelve. És akkor is bizo­nyos lesz az, hogy azok a fejek hul­lanak a kosárba, akikért egyetlen harang sem akar megkondulni? A negyven év alatt egy megyei titkár szólt és bármit is mondott vagy tett, neki volt igaza. (Ismer­jük Arany János balladáját a walesi bárdokról.) Tehette. Ott volt a rendőrség és a fegyver, sok ki­adásban. Nekünk ma hozzá kel­lene szoknunk, hogy aki szól, an­nak a háta mögött nincs fegyve­res saját biztosíték, csak az, ha szellemi és erkölcsi fedezete vé­di, menti őt. Álljon ki mindenki az etikai rend és a szellemi érté­kek védelmében: ne szégyellje nevét se adni ahhoz, amit gon­dol, kimond s leír. Az írás meg­marad. És jön a holnap, a holnap­után, majd ítél róla, miért és ho­gyan cselekedett ez vagy amaz, a történelminek nevezett, valóban történelmi pillanatban? Ha van egy jó szava, azt mondja el,de leg­inkább a közösség érdekében. Magam is ezt szeretném megva­lósítani. Dr. Farkas András (V/l.) A fenébe is, ez a tizenkettedik, önt el a méreg, amikor a földszin­ti levélszekrényből kihullott az újságok közé csúszott levél. Hát persze, valamelyik megint jön az átlátszó szövegével, hogy ne ha­ragudj, Petikém, de tudod, ép­pen egybeesik az időpont az üdülésünkkel. Vinné el a fene a Balcsi-mániátokat, gondoltam, meg a nősülni készülő gyerekei­teket, meg a beteg nagyanyádat. Hát az még most is él? Már a suli­ban azzal vesződtél örökké, Tó­ni, hogy a halálán van... Azon le­szel te, haver, csak élj még együtt az öreggel egy-két évig, s zárkózz be vele a telepi lakásodba, ha­tod- vagy hetedmagaddal. Ócs­ka kifogás az egész, csakhogy nem hiszem ám a karmolásoto- kat, sóherok vagytok mind. Saj­náljátok azt az ötszázast, amibe a találkozó kerülne, csak egyikő- tök sem meri bevallani. Micsoda társaság lett ez az osztály, mit tár­saság, egy genyó banda, és én még töröm itt magam, hogy így főnök úr, meg úgy főnök úr, szép legyen az asztal, meg hogy ne rúgjanak ki zárórakor... Igen, és most itt van ez a levél, megnéz­zem, ne nézzem, á... tudom kí­vülről, láttam a címke villanását, vagy „A címzett ismeretlen”, vagy „Elköltözött”, hát bánja a fene, nem idegesítem magam to­vább az egész üggyel. Mindenki ott rúg majd be, ahol akar, vigyo- rodom el, miért ne? Hogy is ren­deltem a piát? Előital: konyak, Vilmos körte, édes... az, mint a puszi éjfélkor, amikor már min­denki azon röhög, hogy milyen barmok voltunk abban a nyári táborban, amikor bagózáson kaptak bennünket a lányok sát­rában. Ó, piti hülyék, még hogy bagózáson a csajoknál, nem­hogy... Az emeleten veszem észre, hogy égeti a zsebem a levél, tip­pelni kellene, hogy ki írta, nyugi, majd benn a lakásban, bírd ki ad­dig. Jó kis türelemjáték lesz, csak szépen nyisd ki az ajtót, helyez­kedj el, tegyél magad elé egy laza italt, fordítsd háttal a borítékot, és próbáld kitalálni, melyik írta a harminchat közül. Nem, csak harmincöt közül... Fogadom, ő eljön, legutóbb, meg azelőtt sem lehetett itt, üzente, hogy most igen, mert ez már igazi évfordu­ló, itt már van mit mondani egy­másnak. Látnom kellene, lát­nom... Nem is hiszem, hogy ilyen trógerul elsodort egymástól az élet, nem így kicsivel, hanem: az ÉLÉT. A fenébe is, csak egy fog­húzáson múlott az egész... Az utolsó találkozás után írtam ne­ki, hogy Szörnyetegem, kedves,/ szia! így szólítottam, igaz, eleinte birizgálta a fantáziáját, hogy mi­re föl ez a szörnyetegezés, de az­tán azt mondtam neki, hogy nem hívhatlak másként, édes, olyan szép zöld szemeid vannak, mint egy nyávogó szörnyetegnek. Fő­ként, ha haragszol... Szóval, ír­tam neki, hogy iszonyúan fáj a fogam, még a végén bölcs leszek, meg hülye a kínlódástól. Tudom, azt mondta volna, hogy hülye, hülye, mert gyáva vagy és nem mersz elmenni az orvoshoz, nézz meg engem, egyszer nem al­szom, másnap reggel már én köl­tőm a fogászt, jószerivel pizsa­mában van, amikor kihúzatom vele azt az átkozott fogat, és jó éj­szakát kívánok neki, hadd dob­jon ki minél előbb a kínzószék­ből... De én, én álmatlanul fet- rengek éjszakákon át, mire neki­buzdulok, s aztán a rendelő szé­kéből visszafordulok, hogy még­sem fáj, megyek is haza, köszö­nöm nővérke, el a kezekkel az in­jekciós tűtől... Ezért nem talál­koztunk hát, amikor írtam neki, mert ő elment a rendelő elé, én meg akkor már valahol két utcá­val távolabb voltam egy cselló­ban, leöblíteni az első ijedtséget, meg aztán mert már megint fájni kezdett, hogy a nyavaja töijön belé, de hát piásan meg hogy menjek vissza. Persze, hogy hordjon le az asszisztensnő, azt nem... Akkor most megfordítsam a kupertát? Ne, még ne, hátha mégis Ó írta. De legalább megtu­dom a címét, amit hiába köröz­tettem a többiekkel, mert mire az egyiket megtaláltam, átköltözött egy másik albérletbe, aztán meg állítólag férjhez ment, én meg bemasíroztam bakának annak rendje-módja szerint, tizennyolc hónap, tele hülyeségekkel. Rö­högni lehetett az egészen, mond­ta is a durung, a szobaparancs­nok eleget, hogy „ne vigyorog­jon, mint a pék kutyája a langyos bucira, katona!” Igenis, harso­gott a bakaság, akkor meg jött a ricsaj, hogy mi az az i-i-genis, rö- vidnadrágos...! Értettem, talán, őrvezető elvtárs... Na, amíg gon­dolkodik a megszólításon, med- vézzen egyet, húzza fel a folyo­sót, külön a fekete kockákat, kü­lön a fehéreket, hogy ne tévessze össze őket a harckocsiakadá­lyokkal, he-he... Hátratoltam a sapkát és nekidőltem a medvé- zésnek, he-he, s akkor kínomban az jutott az eszembe, hogy biz is­ten, de megírnám neked, Ször­nyetegem, kedves, hogy nálad szívesen felmosnám az előszo­bát, a konyhát, a fürdőszobát, az erkélyt, a függőfolyosót, meg magamat is, ha megcsókolhatná­lak, ha nem kellene erre a dili- nyós durungra figyelnem, mert állandóan itt lohol a sarkamban, és azt nézi, hol talál egy szövet­szálat a mosórongyból, mert ak­kor újra üvölthet, hogy „embö- rök, riadó, ez a baka harckocsi­akadályt talált, kifelé a körlet­ből...” (Folytatjuk)

Next

/
Thumbnails
Contents