Heves Megyei Népújság, 1990. január (41. évfolyam, 1-25. szám)
1990-01-06 / 5. szám
6. NÉPÚJSÁG, 1990. január 6., szombat kérdés válasz Törőcsik Mari: Legyen végre békesség.., 99 — Halló, kedves Törőcsik Mari! Az első kérdésem kissé visz- szavisz bennünket a múltba, egészen pontosan a pályája indulásához. Ez — legalábbis ahogy én gondolom — nem lehetett köny- nyű, hiszen a vidékről a fővárosba kerülő fiatal lánynak egy egészen más életformával — a filmesek világa, a kamerák, az ismertség stb. — kellett megbarátkoznia. Nagyon nehéz volt a váltás?- Úgy érzem, hogy szerencsés alkat vagyok, ilyennek szült az anyám. Azért tartom magam annak, mert visszatekintve az ön által említettekre és az azt követő történésekre is, csak azt mondhatom, hogy minden természetesnek tűnt a számomra. Elmondok egy történetet... Megjöttem Franciaországból, a Körhinta bemutatójáról. Ennek utána — mint főiskolás — minden évben mentem Cannes-ba, a fesztiválra. Ott láttam az iszonyú pompát, a fényt, a gazdagságot, a ragyogást, ami különösen szembeszökő volt a mi elzárt világunk után. Egyáltalán semmi különöset nem éreztem, s amikor hazajöttem, megkaptam az ösztöndíjat, megvettem a szegedi felvágottat meg a zöldhagymát, avagy a tíz deka parizert — ha erre még volt pénz —, s ezt szépen megettem papírból az osztályban. Ez sem volt gond... Vagy említhetném, hogy Franciaországban már nagy sikere volt annak a filmnek, amelyben játszottam, ennek ellenére hazatérés után minden további nélkül beálltam statisztálni Az ember tragédiájába. Emlékszem, a londoni képben kellett egy kolduslányt alakítanom, s úgy reszkettem a félelemtől a Nemzeti Színház színpadán, hogy Garas Dezsőnek kellett tartania, különben leestem volna. — Ha már Cannes-ról esett szó... Ott is, akárcsak másutt Nyugaton, szabályosan bálványozzák a sztárokat. Nálunk nem. Nem esik ez rosszul a színészeinknek? Smég valami... Eny- nyiévután miavéleményea Körhintáról, illetve az abban nyújtott alakításáról? — Hogy miként bánnak velünk idehaza, arról talán nem nekem kellene nyilatkoznom, mert nem a színész dolga arról beszélni, hogy el van-e nálunk kényeztetve, vagy sem. Ez komplikált ügy. Én tizenhárom világhírű színész között vettem át Cannes- ban az életműért járó dijamat. Ennek előfeltétele volt, hogy már meglegyen a cannes-i Arany Pálma is. Nem mondom, a tévé megszólaltatott, amikor az életműért átadott dijat megkaptam, ellentétben azzal, amikor az Arany Pálmával ismerték el a tevékenységemet. Ekkor ugyanis egy lélek nem fogadott engem a hazatéréskor. Ami a Körhintát illeti... Az az igazság, hogy ezt a filmet a több mint három évtized alatt többször is megnéztem. Először nem nagyon tudtam magam elviselni, rettenetesen zavart, hogy mennyire nem voltam semmilyen eszköz birtokában. Őszintén szólva, nem is értettem, miért volt ezzel sikerem. Most, hogy egy éve újra láttam a filmet — talán megbocsátják nekem, amit most mondok —, megbékéltem magammal, s úgy éreztem, hogy — ha még nem is voltam színész — talán mégis volt bennem valami, amit én is felfedeztem ennyi esztendő után. De be is fejezem, mert nem szeretnék szerénytelennek tűnni... — Ön mind a komolyabb, mind a könnyedebb műfajokban produkált kiváló alakításokat. Árulja el, melyik áll közelebb a szívéhez? — Nézze, nekem mindig az volt a véleményem, hogy a minőség a fontos, tehát, hogy színvonalas dolgokban vegyek részt. Való igaz viszont az, hogy ameny- nyiben az ember bizonyos fajta szerepkört túl sokáig visz, akkor utóbb óhatatlanul valami más után vágyódik. Például túlontúl sok komoly szerep után nagyon jólesik egy kicsit bolondozni, vagy megfordítva. — A pályán eltöltött évtizedek során nyilván rengeteg tapasztalatra tett szert. Vajon átadj a-e ezt a fiatalabb kollégáknak, illetve igénylik-e ők ezt a segítséget? — Ez a kérdés megérdemelne egy nagyobb lélegzetű választ, de megpróbálom röviden elmondani a véleményemet. Szerintem az, hogy a mostani fiatalok nem nagyon fordulnak hozzánk tanácsért, nem e generáció hibája, hanem inkább a korszaké. Az ifjabb generáció most igencsak meg van zavarodva, s nincs is előttük olyan értékrend, amelyhez igazodhatnának. Kapkodnak, ugyanis a létük sincs biztosítva. Éngem például 15 évig nem fogadtak el a színpadon, de állt mögöttem egy Major Tamás a Nemzeti Színházzal, s egyszerűen nem engedték, hogy én ebbe belebukjak. Hittek bennem. Ma ugyanez nemigen fordulna elő. Jómagam — hála istennek —, amikor fiatalabb pályatársak között voltam, nem közömbösséget éreztem, hanem figyelmet és szeretetet. — Az önnel készült beszélgetésekből én mindig azt olvastam ki, hogy meglehetősen családcentrikus, azaz igyekszik annyi időt a gyerekeivel eltölteni, amennyit csak lehetséges. Ügy vélem azonban, egy foglalkoztatott színésznő esetében ez nem is olyan egyszerű... — A munkát és a családi életet valóban nagyon nehéz összehangolni. Am úgy gondolom, hogy az ország többi családjában is ugyanez a helyzet. Ez roppant sajnálatos, hiszen a gyerekek egy alapvető dolgot nem kapnak meg, mégpedig az állandó figyelmet. Sokat töprengtem azon, édesanyám miként tudott minket olyan nagyszerűen nevelni. Megkérdeztem tőle, s a legnagyszerűbb feleletet adta. Azt mondta, úgy, hogy ő állandóan volt. Ezzel szemben mi manapság nem vagyunk — fizikálisán sem —, de ha mégis, akkor is csak idegesen, fáradtan, eltörődöt- ten. Ez általában vonatkozik a magyar apákra és anyákra. Gyakran intézzük el azzal a gyerekeinket, hogy hagyj most egy kicsit, mert fáradt vagyok. Színészeknél még azzal is nehezül a dolog, hogy mi este is dolgozunk. Tehát még ezt az időt sem szentelhetjük a gyerekeknek. Lassan ötvenöt éves leszek, későn is szültem, s azt hittem, hogy ilyen koromra már többet lehetek a családdal. A körülmények azonban másként alakultak. — Ismeretes, hogy ön Heves megyei születésű, egészen pontosan pélyi. Visszagondol-e még olykor-olykor erre a vidékre, vagy már végleg elfelejtette a hajdani szülőföldet? — Már az egész családom elkerült onnan, de én minden évben visszamegyek, mert nekem ott nagyon-nagyon sok kedves, szeretett barátom él. Életem egyik legeslegrégebbi és legjobb barátja él Hevesen, az én gyermekkori pajtásom, Mészáros Jóska, ő Pélyen élt, a szomszédunkban. A barátsága életem végéig elkísér, s amikor csak tehetem, felkeresem őt. De még említhetnék számtalan pélyi barátot, osztálytársat. Szeretek hazamenni. Szeretek elsétálni a hajdani iskolám előtt, benézni a templomba, elmenni a valamikori házunk előtt. Szükségét érzem annak, hogy ezekre a helyekre vissza-visszatéijek. Mindezt nagyon komolyan és nagyon őszintén mondom. — Most december vége van, s beszélgetésünket valamikor január első napjaiban olvashatják majd az olvasóink. Mondja, kinek vagy kiknek és mit kívánna az 1990-es esztendőre? — Nézze, nagyon sok kívánságom lenne, hiszen eléggé nehezen élünk valamennyien. Sorolhatnám az óhajokat, de ha a pillanatnyi szituációt nézzük — gondolok itt a temesvári tragikus történésekre, amelyek kihatnak egész Európára —, akkor csakis egy lehet a kívánságom. Az, hogy legyen békesség. Legyen végre békesség... Sárhegyi István Gobbi Hilda síremléke A Farkasréti temetőben a közelmúltban felavatták Gobbi Hilda színművésznő síremlékét, Búza Barna szobrászművész alkotását. A síremléknél Benedek Miklós színművész mondott avatóbeszédet. (MTI-fotó - Kieb Attila) Egy sörfőzde faiában Megtalálták Masaryk elrejtett szobrát Az észak-moráviai Jevickóban kibontják az egyik sörfőzde falából Tonnás Masaryk, az önálló csehszlovák állam első köztársasági elnökének szobrát. A 2,4 méter magas szobrot, amelyet a nácik elől rejtettek el 1939-ben, a Polgári Fórum szervezet tagjai találták meg. (Népújság-telefotó —• MTI Külföldi Kép- szerkesztőség)----------A frontéin Szemenszedett igazság A heti moziműsort nézegettem a sarki hirdetőoszlopon, amikor a szomszéd utcából régvolt egyetemi tankörtársam, az évfolyam egykori tehetséges titánja, a nagy jövő előtt álló Csp- möszlei Benő fordult ki elém. Három, borjú nagyságú bernáthegyit terelt maga előtt, szíjra fűzve. — Mi az, kutyasétáltató lettél? — kérdeztem tőle, amikor lihegve megállt mellettem. — Frontember vagyok, nem kutyasétáltató. — Az meg mi? — Várj meg itt! Felkísérem ezeket a dögöket a második emeletre, aztán visszajövök, és beszélgetünk. Tíz perc múlva Csömöszlei egy csendes kis söröző asztalánál magyarázta el, hgy mit is csinál egy frontember békeidőben. — Az a helyzet, hogy gazdasági igazgatóhelyettes vagyok az Általános Hacacáréműveknél — mondta, közben az első korsó sört eltüntette a bajusza mögött. — A frontember funkcióját egy pszichológussal együttműködve én találtam ki. A képlet egyszerű. Te is tudod, hiánygazdálkodás folyik nálunk. A vallalat teljesítménye az együttműködő partnerek kénye-kedvétől függ, mert csapnivaló a szállítási fegyelem, csúszik a határidő, kritikán aluli a minőség, gyenge az anyag- és alkatrészellátás, gazdasági összefonódások nehezítik a munkát. Nekünk tehát ebben az anomáliáktól terhes világban a legfőbb tennivalónk: emberileg közel kerülni a partnerekhez. Feltérképeztünk mindenkit, megnéztük, kinek mi a hobbija, milyen szenvedélynek hódol, S ezen keresztül fogjuk meg a pasast. Nálunk sok minden vadasz- vacsorákon, hétvégi szesztornákon, baráti összejöveteleken dől el még ma is, ezért mi a partnereink magánéletére specializálódtunk. Világos? A második korsó után Csömöszlei példákat is mondott. — Tudod, ugye, hogy az egyetemen leigazolt asztahteniszező voltam?, JíérleJc szépen, egy több millió forintos szerződés megkötését annak köszönhetjük, hogy a partnercég főnökével végigjátszottam egy egész hétvegét. Szombat reggeltől vasárnap estig pingpongoztunk. Mert neki az a hobbija. így aztán vállalati érdekből megtanultam lovagolni, szörfözni, szükség esetén vezeté- ses totókulcsokat gyártok, snób- lizok, ismerem a legfontosabb kártyajátékokat, bejáratos vagyok néhány vadászházba, tudom, mikor lehet vadkacsázni, fácánra menni. Valamikor fogalmam sem volt, hogy mi a különbség az ügető és a galopp között, ma pontos nyilvántartást vezetek minden lóról, amelyik hazai pályán versenyez. Rendszeresen olvasom az Új Embert, a Reformot, Fradi-meccsre járok, legalább száz közmondást idézek eredeti latin nyelven, s ha szükséges, Bibó Istvánról kiselőadást tartok. — Ez a kutyasétáltatás is frontemberi teendő? — Igen. Az ágazati miniszter- helyettes úgy tudja rólam, hogy er valódi szakember, tenyésztő vagyok. Megkért, hogy amíg külföldön tárgyal, egyszer-kétszer nézzek rá a dögéire. Egyébként sietek, el is búcsúzom, mert táncórára megyek. Steppelni tanulok. Tudod, az egyik új kuncsaftunk Fred Astaire-rajongó. Hívj fel néhány hét múlva, és megint dumálunk egyet! Néhány nappal később döbbenten olvasom az újságban, hogy egy ittas vezető, áttörve kocsijává! a kerítést, berohant egy sportpályára, és az ott lábteni- szezo fiatalok közül négyet elgázolt. Köztük volt Csömöszlei is, a frontember. Siettem a kórházba, de nem jutottam be hozzá. Felesége az ajtó előtt rám szólt, hogy most ne zavarjam a beteget. Egy sakk- nagymester van bent nála, gyakorolnak, a szicíliai védelem lépéseit tanulmányozzák. Állítólag olasz delegáció jön a céghez, s a vezetőjük kedvenc hobbija: két kiadós lábteniszmeccs között pi- hentetőül sakkozni szokott. Kiss György Mihály „Amikor egyes barátaim egy szocialista Európáról jövendöltek, óvatosságra intettem őket. Nekem ugyanis nem tetszene sem a szocialista, sem a kereszténydemokrata Európa. Úgy vélem, az európai politikának a valós helyzetet kell tükröznie, és erre csak akkor képes, ha a demokrácia valamennyi fontos politikai erőit magában foglalja.” (Willy Brandt, politikus) „A politika olyan szlalom, amelynek nincs végállomása.” (Giulio Andreotti, miniszterelnök) „Gyakran kérdezik tőlem, hogy futok-e a Fehér Ház után? Azt azonban sohasem kérdik, hogy milyen házból futok.” (Jesse Jackson, volt elnökjelölt) „Leginkább Lázárhoz hasonlítanám az amerikai politikusfeleségeket. Halottak vagyunk mindaddig, amíg a választási kampány során feltámadásra nem kényszerít bennünket a félj remélt karrierje.” (Ethel Kennedy) „Én önöknek a politikatudomány legújabb helyzetelemzéseit ismertetem, önök viszont hülyeségeket jegyzetelnek.” (Szemináriumi feljegyzés) „Az emberi tevékenységek hierarchiájában a munka áll a legalsó fokon. Lehet, hogy azért, mert általa emelkedett ki ősünk az állati sorból?” (G. A. Lewis, pszichológus)
