Heves Megyei Népújság, 1990. január (41. évfolyam, 1-25. szám)
1990-01-06 / 5. szám
NÉPÚJSÁG, 1990. január 6., szombat NÉPÚJSÁG-HÉTVÉGE 7. Szovjet restaurátorok felfedezései Kórustagból operaénekes Az ukrajnai Parhomovka falu helytörténeti és művészeti múzeumában folyik a XVII. század elején készült Istenanya ikon restaurálása A moszkvai Országos Restau- rációs Tudományos Kutatóintézet naponta igazolja, hogy az élet rövid, a művészet örök. Ez akkor is igaz, ha egy műemléken már végképp rajta van a pusztulásra ítéltetés nyoma. Az intézet munkatársainak tevékenységét naponta kísérik olyan fogalmak, mint csoda, egyedülálló, új felfedezés. Maga az intézet is egyedülálló. Igazgatói tisztségét negyed- százada tölti be Iván Gorin. A legújabb felfedezésekről szólva hangsúlyozta, hogy az általánosan elfogadott nézetekkel szemben korántsem csak a régi orosz ikonokról vagy a nyugat-európai festészetről, hanem kivétel nélkül minden művészeti ágról van szó. Ezt bizonyította Moszkvában a Művészetek házában nemrég megrendezett kiállítás, amely az intézet sokféle munkájának irányairól adott képet. A kincsleleteket feltáró régészekkel való együttműködésben az évszázadok óta földben rejtőző leletek titkát segítenek megfejteni. Kezükben a korábban néma tárgyak beszélni kezdenek, s ami a fő, pusztulás helyett új életre kelnek. Az utóbbi évek szenzációja volt az észak-kaukázusi adigei kurgánokban talált leletek kiállítása, ahol más kincsek mellett szkita kori fém- és csonttárgyakat találtak. Az időtől törékeny- nyé vált, szétszóródott ezüstdarabkák összeillesztése méltán növelte a szovjet restaurátorok hírnevét otthon és külföldön egyaránt. Most dolgoznak az egyedülálló VI — VIII. századi közép-ázsiai falfestmények és szobrok restaurálásán. Nem ritka, hogy lapát nélkül bukkannak kincsekre. A moszkvai Vörös téren lévő Történelmi Múzeum restaurálása során megvizsgálták a pincékben tárolt anyagot. Egyedülálló szoborkollekciót találtak, amelyet 1917 — 18-ban, a műemlékek állami tulajdonba vétele során gyűjtöttek össze, azután megfeledkeztek róla. Kiváló orosz és külföldi mesterek munkáiról van szó, a művek megörökítették az 1812- es honvédő háború résztvevőit, az orosz uralkodókat és a történelem más hőseit. Ott találták meg Puskin első halotti maszkját. Több mint 100 szoborról van szó, amelyek hamarosan a közönség elé kerülnek. Lesz még egy jelentős kiállítás a közeljövőben — folytatta Iván Gorin. — Ez felfedezésszámba megy majd az orosz és a szovjet avantgárd kedvelői számára. Mert az a félszáz munka, amelyet most restaurálnak, a legkülönbözőbb vidéki múzeumokból került elő. Ez azt is jelenti, hogy bővülnek az elképzelések az 1910 — 20-as évek orosz festészetéről és alkotóiról. Noha csak néhány évtized választ el bennünket ettől az időszaktól, a képek legalább annyi gondot okoznak a restaurátoroknak, mint a régi orosz művészet. Már csak azért is, mert először is az avantgárd festészet minden festészeti technika szintézisét jelenti, másodszor teljesen új anyagokat használtak és kombináltak, köztük például homokot, alumíniumforgácsot, sőt magvakat. Az intézetben sikerült megoldani az avantgárd festészet konzerválási és restaurálási módszerét. A munka folyamatban van, de a tervezett kiállítás iránt máris óriási az érdeklődés a külföldi múzeumokból. Váratlan felfedezések születtek az ikonfestészetben is. Három évszázaddal kitolódott például annak története. Korábban azt tartották, hogy az ikonfestészetben a XVII. század után hanyatlás következett. Most kiderült, hogy az orosz ikonfestők a XVIII - XIX - XX. században is alkottak olyan műveket, amelyeknek helyük van a művészet- történetben. Figyelemre méltó, hogy ezeket nem múzeumokban, hanem működő templomokban találták meg. Az intézet szakértőcsoportja évek óta folytatja ezek felkutatását, és több mint 75 ezer egyházi tulajdonban lévő műkincset katalogizáltak: ikonokat, kéziratokat, ipar- művészeti alkotásokat, amelyeket most már tulajdonosaik egészen másként becsülnek meg. Ezek közül többet bemutattak a Restaurált múzeumi műkincsek című kiállításon. Tovább folytatják a Vologda megyében lévő Feropont kolostorban Dioniszij készítette freskók kutatását és restaurálását. Ezek jövője nem aggasztja Go- rint, mert a XVI. századi alkotások igen jó állapotban vannak, csak nagyon kis rész igényel konzerválást. Érdeklődtem, hogyan állnak Rembrandt híres Danae című képének restaurálásával, amit súlyosan megrongáltak, s a helyreállítást felügyelő állami bizottságnak Gorin is tagja. A festményen a legkiválóbb mesterek dolgoznak — mondta Gorin —, de a rongálás sokkal súlyosabb, mint először gondolták. A kép 70 százaléka, Danae egész alakja sérült. így a rendkívül finom, gondos munka még legalább 2-3 évig eltart, és a festmény csak ezután kerülhet ismét közönség elé. Irina Nejcs Reggellplhenes NEW YORK: Jegesmedvepár szunyókál a Central Park állatkertjé- <=yc-f ■* ben, a friss levegőn (Telefató: MTI Külföldi Képszerkesztősig) Itália határain kívül ritka az olyan énekművész, aki el tudja sajátítani azt a bel canto stílust, amelyre az európai operakultúra legjellemzőbb ága, a 19. század olasz operaművészete, elsősorban a Donizetti-, Verdi-, Pucci- ni-életmű épül. Bizonyosan a magyar énekpedagógiát dicséri, hogy a hazánkban egyébként is szép számban föllelhető énekestehetségek között talán mindig is többen voltak, akik e szenvedélyes stílus technikai és kifejezési eszközeit a magukévá tudták tenni, mint más országokban. Különösen nehéz a nem olasz anyanyelvű tenoristák dolga: e hangfajban az érzelmekkel átfűtött olaszos líraiság reprodukálása könnyen tévutakra, érzelgősségre, modorosságra vezetheti a délszaki világtól távolabb nevelkedett énekművészt. Hazai tenoristáink egyike, B. Nagy János a bel canto stílus talán legavatottabb művésze. Ke- rényi Imre és Hortenpisz Erzsébet egykori növendéke annak a magyar lírai tenorokat felsorakoztató iskolának méltó tagja, amelyiknek rangját többek között Pataky Kálmán és Réti József neve fémjelzi. Pedig B. Nagy János operaénekesi pályája jó ideig nem látszott biztosítottnak: nem végzett főiskolai énektanulmányokat. A Bartók Béla Zene- művészeti Szakiskola ének tanszakának jóval befejezése előtt már tagja volt a Magyar Néphadsereg Művészegyüttese kórusának, majd 1967-től a Magyar Állami Népi Együttesnek. A Magyar Állami Operaház csak 1971-ben szerződtette egy meghallgatás után, amikor a fiatal énekes már kilencedik esztendeje a kórusban kereste kenyerét. — A csaknem évtizednyi énekkari munka, amelynek során igen gyakran kaptam szólistafeladatokat is, nagyon hasznos zenei előkészítőnek bizonyult számomra — vallja ma a többszörösen kitüntetett művész. — Még a színpadi mozgás, illetve egyes drámai helyzetek elsajátításában is sokat segített, hiszen az Állami Népi Együttesben például kórustagként színpadi szituációkban is részt vettem. Operaházi tagsága első éveiben azután rögtön a „mély vízbe” került: a színháznál töltött első évadjában megkapta a tenorirodalom egyik legkiemelkedőbb szerepét, Don Jósét a Carmenben. — Talán a váratlan feladat okozta bennem azt a stresszálla- potot — emlékezik B. Nagy János —, amelynek eredményeképp egy-egy hangot időnként magasabban énekeltem, s ezért rögtön rám sütötték, hogy „fölfelé intonálok”. Nagyon megzavart ez a helyzet, mert akármilyen sikerem volt, némelyik kritikus mindig csak erről a „fölcsú- szásról” beszélt. Mindemellett B. Nagy Jánost hamarosan a hazai énekesgárda élvonalába emelte tehetsége és sikere. A sajátos meditterán líraiság tolmácsolására talán azután figyelt fel a zenei közvélemény, hogy B. Nagy János 1980-ban részt vett Tito Gobbi mesterkurzusán. Egy évvel később — a budapesti Operaház mellett — már tagja volt a berni Stadttheater- nek és a düsseldorfi Deutsche Oper am Rhein-nek is. Az utóbbinak ma is szerződtetett magánénekese, s ugyanabban a szerepkörben lép színpadra Düsseldorfban is, mint itthon: Des Gri- eux, Mantuai herceg, Aldrád, Pollione, André Chénier, Don Carlos, Emani, Cavaradossi, Kalaf jelmezében hallhatja őt leggyakrabban az operakedvelő közönség. Énekelt a Rigoletto hazai televíziós változatában, s a Szinetár Miklós rendezte Stra- uss-operett, A denevér 1988 szilveszter éjszakáján a televízióban bemutatott változatában. Hangját számos hazai hanglemez őrzi: a Simon Boccanegra, a Nerone, Rossini Mózes című operája, s egy nemrég elkészült Lamberto Gardelli vezényelte Respighi-opera felvétele. Csak hangversenypódiumon halljuk ritkán, a hazai koncertéletben szinte egyáltalán nem foglalkoztatják az oratóriuméneklésben is elismert, sokoldalú művészt... Szomory György Szagosfilm Egy újsághír nyomán értesültem, hogy külföldön újabb szagosfilmet mutattak be. A széksorok alatt elhelyezett csövekből a film cselekményével összefüggő huszonnyolcféle illat száll a nézők orra alá. Egyes filmszakemberek szerint ez a jövő útja. Ha nem tévedek, az új film kritikusa ekképpen méltatta az alkotást: „Kétségtelen, hogy a Rejtély a sajtgyárban című film merőben új formájú, művészi munka. A rendező biztos kézzel fogta össze a szagokat. A pálpusztai erős, megrázó illata miatt javasoljuk, hogy a filmet csak 18 éven felüliek szagolhassák. Ellenben mélyet, kellemeset szippanthatunk az orgonaliget illatából, ahol Fred otthagyja Alice-t. Elragadó az éttermi jelenetben a kacsasült szaga párolt káposztával. Ám később a konyhában, ahol Fred elfogja a bankrablót, a fokhagymaillatból — úgy érezzük — kevesebb több lett volna. A közelharc a gengszterekkel a benzinkút előtt kitűnően sikerült. Bravó! Mindent éreztünk. Nem volt kár a benzinért. Mélyen átszagolt, alaposan megformált illat a kelkáposztaszag a nyomortanyán, ahol a milliomos rongyszedőnek álcázza magát. Mikor a szerencsétlen lányt megtalálják a vöröshagymaraktárban, igaz könnyeket sírunk. A film hibáit sem hallgathatjuk el. Mikor Fred uzsonna közben szerelmet vall Alice-nak, miért van a sült szalonnának birsalmaszaga? Ennél a felvételnél a rendező valószínűleg náthás lehetett. De mindenért kárpótolnak a gyönyörű virágillat-felvételek. Az ibolya két-három szagos szerepében is maradandót nyújtott. Jók voltak még bodzafa, Opera kölni és a Fővárosi Gázművek.” Galambos Szilveszter Két életkép A belváros egyik szűk mellékutcáján cipeltem haza a bevásárlószatyrot, amikor kikanyarodott elém a járdára egy fekete eb, póráz nélkül, utána rögvest egy idősebb hölgy. A kutya, mint egy spanyol őrült bikája, feldobja a farkát, kihegyezi a fülét, előredugja az orrát és szaglász. A fal felé húzódom, kigondolom a harci taktikát. Ha balról jön, jobbal rúgok, ha jobbról jön, a szatyorral ütök... Már csak három lépés, aztán kettő... Megáll. Az orrlikait mozgatja, tágítja a viadal előtt. A lábam rúgásra készen... Megszólal a dáma: — Ne féljen, fiatalember, a kis Árreformom be van oltva el veszettség ellen! y Ekkor, a nyilván jobb falatokhoz szokott Árreform, elfordította a fejét a szatyorban illatozó szafaládéról és friss kenyérről. Hátralépett egyet, vakkantott kettőt, előrelépett kettőt, vakkantott egyet, majd minden átmenet nélkül átszaladt a másik oldalra egy fekete macska után, de az hirtelen eltűnt egy kapu mögött. Szerencsés volt tehát a kibontakozás, bár... Később megtudtam, hogy a macskát Bérreformnak hívják... * Nekimegy a presszó félig nyitott ajtajának. Pedig előtte jól becélozta: egy helyben imbolygott és a szemeit forgatta. Aztán bebotladozik a pult elé. — Hallja, maga már megint itt van?! Nem szolgáljuk ki, menjen innen hazafele! — Én csak... szó... szomjas vagyok. — Ittas embert nem szolgálunk ki! — De nekem... nini csak, ihol- e... a pízem... — Menjen szépen hazafele, nem érdekel a pénze. — Nem érdekli?!... A píz??? Flehe... Ja, ídesa- nyám! Hova kerültem? Milyen ország ez? Én tényleg berúgtam... 1 Saiga Attila
