Heves Megyei Népújság, 1990. január (41. évfolyam, 1-25. szám)
1990-01-05 / 5. szám (4.szám)
4._________________________KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1990. január 5., péntek A hitoktatás mai gondjai Napjaink nagy politikai és társadalmi változásai új lehetőséget biztosítottak az ifjúság vallásos nevelésének és ennek keretében a hitoktatásnak. Egykettőre kiderült azonban, hogy a gyakorlati megvalósítás nem problémamentes, helyenként és iskolánként feszültségek is keletkeztek. Félő, hogy a régi sérelmeket újakkal tetézik. Sértések, sértődések, személyeskedések azt a rendet és nyugalmat veszélyeztetik, amelyre pedig minden oktatói és nevelőmunkának múlhatatlanul szüksége van. — Hála istennek igen sokan kívántak vért adni- mondta-, a két ünnep között kétszáz palackkal vettünk le. Ez a lelkesedés akkor tűnik ki igazán, ha összevetjük azzal, hogy más években az ünnepek táján szinte lehetetlen volt mozgósítani az embereket. Pillanatnyilag a raktárainkat fel- töltöttük, vannak tartalékaink. — Hogyan jut el Romániába az életmentő vér? — Speciális hűtőláncot kell kialakítani ahhoz, hogy a vörös- vérsejt tartalmú készítményeket szálh'thassuk, azokhoz ugyanis állandó plusz 4 Celsius-fokos hőmérsékletet kell biztosítani. A gyorsfagyasztott plazma pedig mínusz 30 fokot kíván. Jelenleg a központi szervezésre várunk, mely biztosítaná a hűtőkocsikat, összehangolná, hogy az országban hol mennyi vért tudnak adni, és egyeztetné a romániai egészségügyi hatóságokkal, milyen mennyiségre van szükségük, és van-e megfelelő felszerelésük annak fogadásához. Remélhetőleg a hónap közepére mindez megvalósul. Bízunk abban, hogy addig a lakosság segítőkészsége sem hagy alább. — Milyen menetrendet alakítottak ki, mit kémek a segíteni vágyóktól? — Igyekeztünk meggyőzni a jelentkezőket, hogy észszerű ütemet tartva januárban keressék meg az állomást. A hónap első napjaiban a kórház dolgozói számára is szerveztünk véradást. Az önkéntesek nagy száma miatt a hétfő is vérvételi nap lett. Kedden és szerdán az állomáson fogadjuk a véradókat, pénteken és szombaton pedig kiszállunk a környező településekre. Felszereltségünk lehetővé teszi, hogy bírjuk a rohamot és szakembereink is mindent megtesznek ennek érdekében. Az év első hónapjában arra számítunk, hogy a szokásos vérmennyiség dupláját fogjuk levenni. A hatvani állomásvezető főorvos, dr Szommer Veronika arról számolt be, hogy őket főleg karácsony előtt keresték fel sokan. December 23-án negyven önkéntesjött, és húsztól vettek vért. Tájékoztatták a városbelieket, hogy pillanatnyilag nincs szükség a segítségre, ők is a központi szervezésre várnak. Hétfőnként Hatvanban is rendkívüli véradónapot hirdettek. A két ünnep között nagyobb volt a felbuzdulás, mondta dr Csonka Pétemé, a gyöngyösi vérellátó állomás vezető főgyógyszerésze. Január 2-án tartották az első rendkívüli akciót, ekkor hetvennégyen jelentek meg, köztük kórháziak is. Az állomás szakemberei szerdánként felkeresik a környező településeket és üzemeket, és arra kérik a donorokat, hogy ezekre a helyekre menjenek vért adni. A helyzet tisztázására, a megoldás érdekében szeretném kifejteni, hogy mit is tart erről a kérdésről a katolikus egyház? Az egyház a hittanoktatás megszervezésével — templomi vagy iskolai keretek között — ma is csak azt akarja, amit mindig is akart: segítséget akar nyújtani a katolikus szülőknek gyermekeik vallásos nevelésében. Felfogásunk szerint ugyanis a gyermek nevelésének legfőbb felelőse a szülő. Ezt a szülői, családi nevelést csak kiegészíteni, erősíteni, elmélyíteni — vagy gyengíteni lehet. Ha mégis hiányozna, szinte nem is lehet pótolni. Éppen ezért azt semmiképpen sem fogadhatjuk el, hogy a család, a szülők nevelési feladatát bárki is akadályozza, kisebbítse, lerombolja. A társadalomnak, az államnak, de az egyháznak is a neveléssel kapcsolatban az a feladata, kötelessége, hogy minden segítséget megadjanak a családoknak, hogy azok megfeleljenek nevelői feladatuknak. A többszörösen is deklarált emberi jogok magától értetődő következménye, hogy a vallásos szülők gyermekeit a szülők akarata ellenére semmiféle iskola sem nevelheti vallásellenes szellemben. Senkinek nincsen joga a szülők nevelési szándékát megmásítani, korlátozni. A közkeletű szóval hittanoktatásnak nevezett egyházi oktatási és nevelési tevékenységet tehát úgy kell tekinteni, mint az egyház részéről felkínált segítséget a vallásos katolikus szülők nevelési feladatának az erősítésére és elmélyítésére. De mit tegyen hát az iskola? Hiszen nemcsak katolikus vallá- sú szülők vannak, hanem más vallásúak is, akik hasonlóan szülőijogaikra és kötelességeikre hivatkoznak. És nem lehetünk naivak: vannak olyan szülők is, akik semmilyen vallásfelekezethez, egyházhoz nem tartoznak, gyermekeik számára semmiféle vallásos nevelést nem kérnek. Mit tegyen az iskola, mit tegyenek a pedagógusok? Közbevetőleg szeretném megjegyezni, hogy az emberi személy méltósága és joga nagyon komoly dolog. Sem a katolikus egyház, sem más vallásfelekezet nem formálhat igényt arra, hogy kiskorú gyermeket a szülők akarata ellenére vallásosan neveljen. Egy pluralista társadalomban — és ez a mai magyar társadalom — nincs más megoldás, mint az, hogy a közösség által fenntartott iskola, — a mi esetünkben az állami iskola — indifferens legyen. Ez nem közömbösséget jelent, hanem kiegyensúlyozottságot, igazságosságot, olyan nevelési szellemet, amely kizárja a részrehajlást minden irányban. Ezt a jóakaratú pártatlanságot ma az iskolai élet mindennapjaiban minduntalan hangoztatni is kellene. Az iskola ugyanis hosszú évekig, évtizedekig éppen nem volt pártatlan, hol finomabban, hol durvábban, de lépten nyomon megsértette, korlátozta a szülők nevelési jogát, nevelési szándékait. Ma ezért nem felsőbb elvi állásfoglalásra van csak szükség, hanem a szülőkkel, a gyerekekkel érintkező pedagógusok világos és őszinte állásfoglalását várhatjuk a fenti értelemben. A múltból táplálkozó gyanakvásnak, előítéleteknek, félelmeknek az eloszlatását azoknak kell vállalni, akik a korábbi mechanizmusnak az eszközei és közvetítői voltak. Ezt a jóakaratú pártatlanságot alá kell támasztania a tetteknek is. Ha a hittanórákra csak fárasztó iskolai program után kerülhet sor, amikor a gyerek szinte odafigyelni is képtelen, ha más esetben vonzó, szórakoztató programokkal kell a hittanórának konkurálnia, akkor bajosan hiszi el a hitoktató, a szülő vagy akár a gyerek is, hogy a hittanóra olyan dolog, amit az iskola komolyan vesz és elvileg támogat. Ez az elvi támogatás az, ami talán félreérthető. Hiszen az előbbiekben a pluralizmus jegyében éppen a indifferentiz- musról volt szó. Nos, csak azt akarom megismételni: a megvalósított indifferentizmus már támogatást jelent! Pontosabban: nem az egyház vagy az egyházak hittanoktatását kellene felvállalnia az állami iskolának, hanem vállalnia kellene, hogy biztosítja a gyerekek erkölcsi-etikai nevelését. Ennek érdekében órarendi keretben biztosítani kellene heti egy órát. Ez a heti egy óra a vallásos szülők igénye szerint lehetne hittanóra. Azoknak a gyerekeknek pedig, akiknek a szülei ezt nem igénylik, ugyanebben az időben kötelező etika vagy világnézeti óra lenne. Meggyőződésem ugyanis, hogy a nem vallásos vagy kifejezetten ateista szülő is elvárja az iskolától azt, hogy a gyermekét társadalmi értékek, erkölcsi elvek ismeretére és tiszteletére nevelje. Az ilyen iskolai etika óra — a hittannal párhuzamba állítva — foglalkozhatna a társadalom és a közjó szolgálatával, az emberi személy, a másik ember jogainak a tiszteletével, a közjó érdekében szükséges áldozatvállalással, az önzetlen munka és kötelességteljesítés értékelésével, a tekintély tiszteletével, a jó és a rossz fogalmával stb. De ugyanitt lehetne még szólni az európai és a magyar keresztény kultúra forrásairól, értékeiről és eredményeiről. Mindez, azt hiszem, nem hangzik ismeretlenül, hiszen évtizedek óta szó volt egy etikai tankönyv megírásáról. Nyilván nem problémamentes feladat, hogy ha mindezideig ez a könyv nem vált ismeretessé... Mindezt nem tanácsadásként mondom, mert erre nem kért fel senki. De meggyőződésem, hogy a jövő nemzedék nevelését és a feszültségek feloldását ilyen vagy hasonló gyakorlat szolgálhatná. Amíg ez nincs, addig az iskola nem biztosítja igazában a vallásos szülők jogait, de nem felel meg annak az igénynek sem, amelyetanem vallásos szülők támasztanak a gyereknevelés terén. A fenti összefoglaláshoz hozzá tartozik, hogy legalább utaljunk arra is, hogy számos nehézséget meg kell még oldani. Ilyen az oktatási törvény, a pedagógusok személyes meggyőződésének a szabadsága, a gyereknevelés mellett vagy az után az ifjúság nevelésének a kérdése, világnézeti tájékoztatás, a tájékozódás szabadságának a kérdése, és még bizonyára sok más szempont, amit a gyakorlati élet fog felvetni. Egy dolgot nem lehet mellőzni, elhalasztani: az érintetteket illetően a türelmet és a jóakaratot. A témával foglalkozó egyik pápai körlevél erre a következőkben tér ki: „A jog kiegészítéseként jelentkezik a súlyos kötelezettség, hogy erőik szerint törekedjenek aktív és szívélyes kapcsolatot fenntartani a nevelőkkel és a tanítókkal.” (A kér. család feladatairól 40. pont.) Nem vitatom: sem elvben, sem gyakorlatban nem egyszerű feladat áll előttünk. A szükséges jóakarat egyik megnyilvánulása az őszinte beszéd. A fenti összefoglalást ilyen őszinte beszédnek szánom. Dr. Kartal Ernő teológiai rektor Matyó nagymamák M ezőkövesdnek, a matyó fővárosnak egyik híressége a Nyugdíjas Nagymama Klub. Egyedülálló nevezetesség Borsodban, Hevesben, de még az országban is, ezért aztán nem csoda, ha sokan felkapják a fejüket, amikor emlegetjük. Bán Gáspámé, mindenki Bo- rikája, ez az ízig-vérig matyó asz- szony csorduló lelkesedéssel beszél klubtársairól, a vezetőkről és azokról a nagymamákról, akik néhány esztendővel ezelőtt még el sem tudták képzelni, hogy magányos nagymamaságuk az életükben még egyszer értelmet kapjon. Az öregség önmagában véve lehangoló, gyakran keserűségekkel és fájdalmakkal teli, de kiváltképpen az, amikor az özvegység, a magányosság sötét gyászmadara bont reá szár- nyat.Igaz, vannak gyermekek és vannak unokák, dédunokák is, ám ők élik a saját iljú életüket és még megfelejtkezniök sem kell a nagymamákról ahhoz, hogy ők gyakran mégis egyedülinek és magányosnak érezzék magu- kat.Szép, kedves a nagymamák iránti megemlékezés, a születés- napi köszöntő, az egy-egy szál virág, de mégis kevés akkor, ha reájuk szakad az emésztő magány. Az esték — kiváltképpen télen —, csendesek és hosszúak, az emlékek és az álmok is inkább könnyeket fakasztanak, mint mosolyt.Pedig az életnek még nincs vége! Még akkor sincs, ha az egyedüllétben, a társtalanság- ban sajognak, fájnak a régi sebek, érzékeny az anyai, nagymamái szív, az értelem pedig köny- nyen arra a következtetésre jut; reám már nincs is szükség... Ugyan ki tagadhatná, hogy a magány, az özvegység keserű kenyér? Erről a sorsról tesz őszinte vallomást Bán Gáspámé, Borika, aki korán, élete derekán elveszítette a férjét, és arra kényszerült, hogy maga nevelje fel a három gyermekét. Felnevélte őket, aztán csendes magányában a kilátástalan öregségre, a halálra készült. Szerencsére másképpen adódott! Az Istennek legyen érte hála, és azoknak a nagymamatársaknak, vezetőknek, akik rádöbbentek, hogy a magányosság csupán akkor marad szomorú átok, ha azon nem változtat az ember. Nyolc éve, hogy testet öltött a gondolat, és Mezőkövesden megalakult az ország első nagymama klubja. Akkor harminchármán voltak, most százon felül vannak azok, akiknek az életét gyökeresen átformálta a társas, közösségi élet. Hetente tartanak kézimunkakört, havonta széles körű klubnapot, ahol hetvenen-nyolcva- nan jönnek össze beszélgetni, tervezgetni a jövőt. Évente három, négy országba látogatnak el, és a nagymamák — akik közül a legtöbben még alig hagyták el városuk határát —, világot járni indulnak. Bejárták a szomszédos országokat, a magyar városokat, megnézték nevezetességeiket, és az idős matyóasszonyok Budapesten az Operába is eljutottak... Borika szemében az öröm könnye ragyog, amikor a pozsonyi, a kolozsvári kirándulásról beszél, arról, hogy Szegeden szabadtéren megnézték a János vitézt és, hogy már felfigyelt rájuk az ország. Énekkaruk, színjátszó csoportjuk a helybelieket is szórakoztatja, nem szólva a Zsóri- fürdő kórházainak beutaltjairól, akik mindig szívesen tapsolják meg a nagymamákat. A televízió, a rádió, az országos és helyi újságok révén jutott el a mezőkövesdi nagymamák híre a szélrózsa minden irányába, amire büszkék, bár számukra nem ez a fontos. Sokkal inkább az, hogy megváltozott az életük! A hervadó öregségre szánt néma magányosság helyett a tettrekész érdeklődés, a másoknak és egymásnak nyújtott bőségesen kamatozó szeretet formálta és alakította át napjaikat. így van ez még akkor is, ha az életünk végén legfeljebb csak az ujjainkon vehetjük számba a még hátralévő esztendők gyorsan pergő hónapjait. Egy csöppet sem mindegy, hogy egy-egy év múltán, szomorú sóhajok közepette temeté maga mögé az ember a darabka időt, a jövőtől, a csendes elmúláson túl semmit sem remélve, vagy jó szívvel adva hálát mindeneknek azért, hogy megérhette ezt a picinyke boldogságot. Ez nem a beletörődés sanyarú állapota, hanem az értelmes emberi élet kiteljesedése mindaddig, amíg erős a lélek és a test sem kárhoztatott még mozdulatlanságra. Hallgatom a kedves, hatvan esztendejét betöltött asszonyt, akinek az édesanyja Kisjankó Bori rajzolótársa volt, és akinek matyómintái millió öltéssel szövődtek bele a világ minden táján jól ismert hímzésekbe, és aki mai napig a matyóviselet hűséges ápolója és védelmezője idős asz- szonytársaival együtt. — Sohasem reméltem, hogy a szomorú özvegységnek is lehetnek még boldog napjai... Ez hitvallás! Az élet igenlése, az összetartozás, a szeretet alapmotívuma, amelyre valóban rá- hímezhetőek a megelégedés, az értelmes öregség szálai. Borika énekkari tag. Szabadidejének jelentős részét a színjátszók között tölti el, életeleme a varrás, a hímzés, a népi művészet ápolása és továbbtestálása az unokákra. Kívánságomra matyóruhába öltözik, amely manapság — annyi pazarlás, kiárusítás után — Mezőkövesden is féltve őrzött kincs. A matyó ember, ha szegény, földhözragadt is volt, de a lányától sosem tagadta meg a díszes viseletét. íme, egy mondás, amely örökség a múltból, féltve őrzött kincsként vetem papírra Borika szájából: — ’’Hadd korogjon, csak ragyogjon!” Ez volt a húszas évek mondása, amikor ünnepek idején a lányok a mezőkövesdi főutcán, négyes csoportokban végigsétáltak a Szívtemplomtól a Nagytemplomig... Szalay István A segíteni vágyókat e hónapban várják w Életmentő vér — Romániába Az együttérzés és a segítőim ágy ás, mely a romániai események után feléledt az emberekben, nemcsak segélycsomagokat indított útnak hazánkból, hanem önkéntes véradók sokaságát is mozgósította. A megyénkbeli állomásokon is ezt tapasztalták. A jelentkezőket azonban sok esetben nem tudták azonnal fogadni, hanem egy későbbi időpontra kérték őket. Ennek okáról kérdeztem dr.Molnár Miklóst, az egri vértranszfúziós állomás osztályvezető főorvosát. Irma, te édes A. Breffort-M. Monnot: Irma, te édes című zenés vígjátékát mutatta be decemberben a Józsefvárosi Színház. Az előadást Petrik József rendezte. Képünkön: Vándor Éva és Harmath Imre. (MTI-foto: Rózsahegyi Tibor)
