Heves Megyei Népújság, 1990. január (41. évfolyam, 1-25. szám)
1990-01-30 / 24. szám
4. KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1990. január 30., kedd Egy hét. A KÉPERNYŐ ELŐTT Major Tamás emlékezete Jó vagy rossz szokás, nem tudom, de tény az, hogy kötődünk a jubileumokhoz. Szombaton például Major Tamás születésének nyolcvanadik évfordulójára emlékeztetett minket a tévé. Szerencsére nem hangzatos, megkopott szólamokkal, áporodott lózungokkal, hanem a Döglött aknák című Csurka István mű egyik 1982-es előadásának elénkvarázslásával. Csak dicsérhetem ezt a megoldást, mert a jelen szituációban érdekes összefüggésekre derített fényt. A közülünk négy esztendővel ezelőtt eltávozott színházi kényúr, teátrumi vörös cézár, ugyanis most már a hűvösen ítélő, a tárgyilagosan mérlegelő utókor előtt mutatkozhatott be. Méghozzá politikai védőügyvédek seregének támogatása nélkül. Erre a versengésre kizárólag képességeivel nevezhetett be. Többek között mérkőzhetett ma is jeleskedő partnerével, a legkiválóbbak közé tartozó Kállai Ferenccel. Az író mindenesetre mindkettejüknek biztosította a kibontakozás lehetőségét. Ironikus, szatirikus, olykor groteszk elemekben sem szűkölködő vígjátékának két főszereplője: az úrnak született Mór Jenő, s a rákosista túlkapásairól hírhedt, ám 1956 után épp ezért félreállított Paál Károly idegösszeomlással kerülnek egy kórterembe, hogy aztán ott feleslegesen mardossák egymást, egészen addig, míg rá nem jönnek, hogy értelmetlen döglött aknák miatt gyötörniük egymást. A szerző gondolatsorompója azonban tilosra váltott, ezért tűnik egyértelműen befejezetlennek a mű. Legalábbis napjainkban, amikor is kiderült, hogy azok a sebek csak látszólag hegedtek be, s az egykori fájdalmakat feledni senki sem tudja. A produkciót mégis élveztük. Méltattuk az alkotó átlagon felüli tehetségét, s kíváncsian figyeltük a darabbeli riválisok küzdelmét. A harsányan marxista, a kollegáit mindenféle gátlás nélkül fél- resöprő teátrista, a sokáig teljhatalmú, azzal vissza is élő direktor eleinte bizonytalankodott, kereste a megfelelő hangnemet, illetve stílust. Hamarosan — ez segítőkész társának is köszönhető — meg is lelte azt, s ezután közösen teremtettek remek pillanatokat. Mind hatásosabbakat, meg- kapóbbakat. A jövő is felvételiztet. A Nemzeti Színház volt MDP-s, illetve MSZMP-s diktátora adottságaival megszerezte majd a legjobb minősítést. Erkölcsi torzulásai, vétkei, lélektelen karrierizmusa miatt a legtündökletesebb ormokra azonban soha nem juthat el. Hiába: a váltókat a Holnap is benyújtja. Mindenkinek... Pécsi István Gyermekkori félelmeink Annak idején a Belfegor, avagy a Louvre fantomja című filmsorozat gyermekkori félelmeim tárgya volt. Emlékszem, hogy társaimmal hosszasan ecseteltük ennek a rémtörténetnek a fordulatait, ezért szinte kötelező volt megnézni. Ugyanis csak az hősködhetett, aki titokban megleste a szörnyet, mert csak így tudott élethűen beszámolni róla. Magam is a takaró alól lestem a történetet, s lettek is olyan rossz álmaim tőle, hogy tán még a szomszédban is hallották a kiáltásaimat. Megdöbbentő volt számomra, ahogy a fantom föl-alá mászkál a múzeum sötét folyosóin, különösen az töltött el borzongással, amikor úgy emelkedett fel a helyéről, mint valami fadarab. A bátyám idősebb volt jó tíz esztendővel nálam, már kész férfinak számított. Észrevette, hogy milyen babonás rettegéssel les- kelődöm, s milyen páni félelem él bennem Belfegorral kapcsolatban. Ezért aztán fülönfogott, s megnézette velem a délelőtti ismétlést. S csakugyan: a nappali világosságban az éjszakai borza- dály egészen más színben tűnt fel. Igaz, nem teljesen nyugodtam meg, mert ez az akkoriban nagyon kemény horrorfilmnek számító sztori így is nagy hatást tett rám. Mégis, valamivel higgadtabban tudtam nézni a sorozatot, s nem zaklatott föl az sem, ha rágondoltam. Különös ma újra látni a részeket. Szinte nem is értem, hogy mi hatott rám annyira benne. S nemcsak rám, mert Belfegor- lázban égett az egész ország. Az emberek azzal hoztak egymásra szívbajt, hogy beöltöztek a fantom jelmezébe, s éjnek évadján mászkáltak a sötét utcán. Kíváncsi lennék, ma mitől ijednének meg így a jámbor állampolgárok. Fokozatosan egyre hatásosabb elemeket kellett a filmekbe tenni, hogy egyáltalán valakinek a hátán végigfusson a hideg. Ezekhez képest Belfegor egy kiscserkész, akit szelíden meg lehet simogatni, hogy jól van no, elég már a huhogásból... Gyermekkori félelmeinkből így lesz holmi nevetség tárgya. Manapság is sok riadalom él bennünk. Különösen attól félünk, amit nem ismerünk: a sötétben és a félhomályban rejtőzködő „szörnyek” riogatnak bennünket. Az orvosság talán az lehet, mint annak idején a bátyám által alkalmazott módszer: a nap világosságánál kell szembesülni azzal, amitől tartunk. Másrészt tudnunk kell, hogy hosszú évek múlva milyen szemmel tekinthetünk ezekre a jelenségekre. A félelmet persze nem lehet ráolvasással elűzni. De a Belfegor láttán talán sokakban megfogalmazódik ez a gondolat, s talán tisztábban érzékeljük mindazt, amitől rettegni illenék. Gábor László Diákszínpadok versenye A hagyományokhoz híven Heves megye diákszínpadainak versenyét március 21-én rendezi meg a Megyei Művelődési Központ Egerben. A bemutatón lehetőséget kapnak az együttesek az országos minősítésre is. Mint azt már korábban hírül adtuk, ebben az esztendőben Csurgón ismét megrendezik a diákszínpadok országos találkozóját. A megyei bemutató legjobbjai juthatnak el erre a szemlére, továbbá azok, akik az előző években nyújtott teljesítményükkel ezt már kiérdemelték. A nevezéseket az egri és a csurgói versenyre egyaránt február 15-ig kell eljuttatni a Megyei Művelődési Központ szakelőadójának Snekszer Károlyné- nak. Diszkó* toborzó Nyilvános vetélkedőre hívja az Alföld legjobb lemezlovasait a Rádió Szolnok. A kereskedelmi adásokban 1990. február 5-től naponta egy-egy diszkós mutatkozik be 16.30 és 16.50 között. A verseny főszponzora a Levi Strauss cég. A jelentkezők a kazettákat a Rádió Szolnok műsorait menedzselő Ecco Kft. ügyvezető igazgatója címére küldjék: Zentai Zoltán, Szolnok 5001, Kolozsvári utca 2. A zsűri által legjobbnak ítélt diszkósok élőben is bemutatkozhatnak a Levi Strauss Disco Show-on a szolnoki sportcsarnokban, előreláthatóan április 13-án. A győztesek a világcég ajándékait nyerik. Ártalmatlanná tették a poloskát, mely a szegélyléc mögött rejtőzött az Erdélyi Figyelő szerkesztőségében A marosvásárhelyi elesettekre emlékeznek a főtéren Türelmetlenség és pesszimizmus Forradalmi hétköznapok in/2. Alig állunk meg Marosvásárhely központjában, máris körülvesznek bennünket a magyarok, akikből ömlik a panasz, hogy alig javult az ellátás, hogy a segélyek egy részét feketén kiárusították, hogy még mindig a régi emberek ülnek a hatalom székeiben, hogy a magyarok még mindig nem kapták vissza az őket megillető jogokat. Kolozsváron szinte zsibbadt álmosság volt az itteni felfokozott hangulathoz képest. — Mondja meg nekem, miért estek el a fiaink,ha nem változik semmi?- kérdi egy barázdált arcú férfi, miközben a városháza előtti téren fölállított emlékhelyen függő arcképekre mutat. Nem tudom, mikorra lesznek itt normális körülmények, lehet, hogy soha. De azt mondhatom, hogy mi itt újra meg újra az utcára vonulunk, ha nem kapjuk meg azt, ami bennünket megillet! É keserű szavakon meglepődve eligazításért, tájékoztatásért az Erdélyi Figyelő című képes újság szerkesztőihez fordulunk. — Természetes, hogy pesszimisták, érthető, hogy türelmetlenek most az emberek — igazít el bennünket Éltető József fő- szerkesztő. Elmúlt az első napok eufóriája, amikor a nép megérezte az erejét, és a lelkeket betöltötte a zsarnokság lerázása miatt érzett megkönnyebbülés és öröm. Csakhogy a mámor törvényszerűen elszáll, és egyre szembeszökőbbek és sürgetőbbek a problémák. Hiszen a diktátor elűzése történelmi tett volt, de csak az alapot teremtette meg az új élethez, amit majd kínkeservesen, sok-sok vita, megtorpanás és útkeresés árán tudunk csak fölépíteni. Ilyenkor szinte törvényszerű a káosz, hiszen úgy járt az ország, mint egy óra, amit egy kontár szed szét, és a rúgója szerteszét dobálja az alkatrészeket. Ráadásul most nem is a régi órát kellene összeszerelni, hanem egy vadonatújat kell készíteni helyette. Az is igaz, hogy nagyon sokan megtartották vezető pozíciójukat, de kérdezem én, kit tudnánk beállítani olyan posztokra, melyek nagy szakértelmet Sütő András: — Kulturális segítséget vár az erdélyi magyarság és jártasságot kívánnak? A régi tisztségviselők leváltása fokozatosan történhet, különben csak az anarchia fokozódna. Más kérdés, hogy olyanok is hatalmon maradtak, akik erősen kompromittálták magukat korábban, és ez joggal háborítja fel az embereket. Azt is be kell számítani, hogy a forradalmi változások egy számottevő réteget, mely most elveszíti jövedelmező állásait és különféle előnyeit, kedvezőtlenül érintenek. Nem tapsol tehát mindenki egyformán az új Romániának, és a központi kormány törekvései nem találnak mindenben támogatásra. Ugyanakkor érthető okokból óriási a kommunistaellenesség. Csak sokan most elfelejtik, hogy a legkisebb előmenetelhez, vagy például egy doktori cím megbe Délután meglátogatjuk Sütő Andrást, aki szintén úgy látja, hogy egy hosszú és kanyargós út legelejen, épp az első lépéseken vannak túl. — A diktátor szörnyűséges nacionalista kurzusa olyan mély sebeket ejtett, melyek nem gyógyultak még nyomtalanul. A forradalom közös vérhullatása, az egymásra találás szép jelenetei után óhatatlanul beköszöntenek a hétköznapok. Nem lesz köny- nyű a magyarság jogainak kivívása, mert korábban olyan igazságtalanságokat követtek el a kisebbségekkel szemben, hogy azok helyrehozatala most román érdekeket sért, egzisztenciájában érint sok tízezer embert. Ha például visszakapjuk az iskoláinkat, azokban nem lesz szükség román igazgatóra és román tanári karra. Márpedig azok a pedagógusok, akik letelepedtek, lakást kaptak, most mar nem akarnak hazamenni Moldvába, mert az nekik „Szibéria,” míg Erdély az „NSZK.” Folytathatnánk ezt a sort persze a közigazgatás, a különféle közintézmények és termelő vállalatok vezetőivel és dolgozóival is. Hogy most egy konkrét problémát is mondjak: a városi vezetés összetétele nem tükrözi a nemzetiségi arányokat. Vásárhelyt 50-50 százalékban lakják románok és magyarok, míg a hét vezetőből csak kettő magyar. Ez ellen mi először a sajtóban tiltakozunk, és ha így nem érünk el eredményt, minden bizonnyal tüntetések lesznek... Tudják, a bukaresti kormányban valóban vannak művelt, európai mércével gondolkodó emberek, akik már kineveztek egy magyar tanügyi miniszterhelyettest, nemzetiségi minisztériumot hoznak létre, es normális nemzetiségi politikát akarnak folytatni, de a megyéknél, a városokban már rosszabb a helyzet, a falvakban pedig még szinte semmi sem változott. Nem kedvez az ügyünknek az sem, hogy Doina Cornea asszony meglehetősen sovén hangvételű nyilatkozatokat tesz közzé, azzal vádolva például a magyarokat, hogy ők csinálták Romániában a kommunizmust. Szerinte felesleges a magyar egyetem megteremtése is. Ezek a nézetek nem használnak a két nemzetiség közös ügyének. A neves író, aki egyúttal a városi RMDSZ szervezet vezetője is ezután az iskolaügyről beszel. Autonóm iskolai hálózatot szeretnének kiépíteni az óvodáktól az egyetemekig. Gyors ütemben kellene fejleszteni a pedagógus- képzést, de a színészutánpótlás is akadozik. Nagyenyeden újra akarják indítani a kollégiumot. Az anyaországtól elsősorban kulturális segítséget vár az erdélyi magyarság, mondja Sütő András is. Arra van szükség, hogy a magyar nemzeti kultúra a kisebbségi területkre is szabadon áramolhasson. Hozzáteszi még, szinte megrovóan, hogy sok volt a segély, ami Erdélybe érkezett. Tonnaszámra jött az élelmiszer Magyarországról, ahol igencsak nehéz a gazdasági helyzet. Öreg Hogyan legyünk Hogy nézne ki az a könyv, amit semmiképpen nem vennék a kezembe? Halványkék borító, rajta idilli kép röpködő szárnyasokkal, és fölötte a cím, mondjuk ez: A boldogság aranyszabályai. Egy ilyen műnek esélye sem volna, még akkor sem, ha nem lett volna front az éjjel, és jól aludtam volna. Akkor sem, ha nem január volna, szürke éggel és ónos esővel. Akkor sem, ha nem lenne üres a zsebem, ha nem beszélne mindenki egész nap az áremelésekről. Akkor sem, ha nem tudnám, hogy milyen borzasztóan nyomorultak vagyunk mi, mindannyian. Találtam viszont nekem való könyvet, kettőt is. Az egyik címlapja sápadtzöld, beesett mellű, kókadt fickó ül rajta, és töpreng tragikusan értelmetlen életén, a rá leselkedő könyörtelen veszélyeken. A szerzőpáros Dán Gre- enburg és Maria Jacobs, akik biztos tanácsokat adnak: Hogyan legyünk boldogtalanok? Legalább ennyire hasznos szakirodalom Paul Watzlawick kötete, A helyzet reménytelen, de nem súlyos című. Ez kell most. Lázasan lapozgatok, és örömmel tölt el, hogy eddig — öntudatlanul is — jó nyomon jártam. Itt van például a Greenburg-féle Negatív Gondolkodás, ami mindennek az alapja. Ez, a szerző szavaival „ az a fajta képesség, amellyel például egy bájos szerelmi fészekről ábrándozol, összehajló rózsaágakkal, miközben fizetési felszólítások meg egy rózsahimlős gyerek fekszenek előtted. Az a képesség, amellyel világosban is képes vagy minden tehenet feketének látni, mindig az élet árnyékos oldalán közlekedni, és akkor sem akasztod szögre a rosszkedvedet, ha semmi hasznát se veszed.” íme, határtalan távlatok nyílnak, csak akarni kell. A módszer szabad és demokratikus, még az sem akadály, ha valaki szép, okos, tehetséges netán gazdag is. Azért én szeretném hinni, hogy fórral indul a nagy önsorsrontó versengésben, aki nem rendelkezik ezen tulajdonságokkal. Mégis hamarabb megalkothatja a maga „ Személyre Szabott Totális Gyötrelmét”, ami a program megvalósításának csúcsa. Titkon remélem, hogy ezúttal lekörözhetjük az átkos kapitalizmus országainak versenyzőit. Mert mivel buzdít Watzlawick? „ A jóléti államoknak oly égetően szüksége van lakosságuk egyre fokozódó gyámoltalanságára és boldogtalanságára, hogy ez a feladat nem maradhat az egyes állampolgárok jó szándékú, de kontár próbálkozása. ’’Majd számára riasztó adatokkal érvel: a nyugati világban rohamosan emelkednek az egészségügyi és szociális kiadásokra fordított ösz- szegek. Ez volt az a pont, ahol azt mondtam, vannak esélyeink. Ha mindent bedobunk, ha kellően koncentrálunk arra, hogy nehogy kimásszunk a letargiánkból. Ha nemcsak a körülményeket, hanem magunkat is sikerül megfelelőképpen megvetni. Ezután már csak morogni, panaszkodni, gyanúsítgatni kell, és végül mindenki kerülni fog, mint igazi „Elviselhetetlen Frátert.” Lelkesítőül álljon itt egy Marx idézet. (A mondás Watzlawick könyvében szerepel. A félreértések elkerülése végett: Groucho Marx-tói származik.) Legyen alaptételünk: „ Álmomban sem jutna eszembe olyan klubhoz tartozni, amelynek olyan emberek lehetnek a tagjai, mint én.” Azt hiszem, csapatunk felkészült, kezdődhet a nemzetközi versengés. Már csak amiatt szorongok, hogy mitől ilyen fölényesek és magabiztosak ezek a jóléti nyugatiak? Lehet, hogy mi még ezt a mécsesét is képesek leszünk elveszteni? (palágyi)
