Heves Megyei Népújság, 1990. január (41. évfolyam, 1-25. szám)

1990-01-25 / 21. szám

NÉPÚJSÁG, 1990. január 25., csütörtök GAZDASÁG-TÁRSADALOM Télidőben, újév táján mind gyakrabban jut eszembe gyer­mekkorom kedvenc olvasmá­nya, a Hangya Naptár. Heteken át vártam, mikor hozza meg apám, s lapozhatom végig — ke­resve benne azt a kedves olvas­mányt, amelyikhez aztán több­ször is visszatérhetek az esztendő folyamán. Jól emlékszem ma is a ködmönös legénykére (talán a címoldalon is volt néha), s belül valahol a hangszereit reklámozó Mogyoróssy és Sternberg cég hirdetésére. S a rajzokra is, ame­lyek az egyes hónapokat illuszt­rálták. Boldogasszony havát, Böjtelő és Böjtmás havát, Szent György havát, Pünkösd havát, s így tovább, mind a tizenkét hó­napot. Élvezettel nézegettem s olvasgattam a gazdálkodó em­bernek szánt rajzos-szöveges út­mutatásokat is, melyek hóna­pokra bontva tartalmazták a földműveléssel s állattenyésztés­sel kapcsolatos teendőket. Volt egy karácsonyi történet, amely különösen a szívemhez nőtt. Mogorvának hitt, magányos vénember járta be a falut, s tette titokban ajándékait szegény gye­rekek ablakába. Illusztrációja is volt a kis elbeszélésnek: hajlott hátú férfi, nagy szélű kalappal a fején ballag karácsony éjszaká­ján a havas úton, vállára vetve a hosszú köpönyeg, kaiján hatal­mas kosár teli karácsonyi kalács­csal, kezében csengő. A háború sajnos elsodorta féltve őrzött kincseimet, a Han­gya Naptár 1941-es, s az azt kö­vető évekből való példányait. Sajnos, hiába keresem kitartóan őket évek óta antikváriumok polcain... Nagyot dobbant a szívem, amikor a minap megláttam az 1990. évre szóló Hangya Kalen­dáriumot, s még nagyobbat, ami­kor kedves ismerősöm jóvoltá­ból címemre is meghozta a posta. Előbb csak a Reich Károly ter­vezte címlapot nézegettem, ha­logatva a fellapozást, hogy a be­cses ajándék béltartalmát is fel­fedezzem. Mekkora volt örö­möm, midőn a 20. oldalon ezt a főcímet találtam: A Hangya Naptárban olvastuk, s mindjárt utána az évszámot is: 1943. És ott a hajdan annyiszor olvasott írás is a hangyákról, életmódjuk­ról, életfenntartó ösztöneikről, szorgalmukról. Aztán — tovább lapozgatva a kalendáriumot — megleltem a Gazdasági teendő­ket is, rendre felsorolva hónapok szerint. Ki hitte akkor, hogy ezek a köznapi tevékenységet tartal­mazó szövegek egykor kultúrhis- tóriai értékűek lesznek?! E negy­venhét év előtt papírra vetett so­rok ma egy eltűnt paraszti kultú­ra számtalan dimenzióját idézik fel az olvasóban. Egy sajátos, ma már jobbára nem létező gazdál­kodási kultúra és forma emléke­it, amelyek tovatűnését most érezzük igazán. Mert valaha csak az én falumban több száz gazda­ember gondozta állatait az istál­lóban — ügyelve jószága tisztasá­gára, a tiszta alomra, de arra is, hogy az állat körme télidőben meg ne nőjön, s nyakát, szarva tövét férgek ne támadják. S mondták a hagyomány szerint szerte az országban — okulás­képpen — a tapasztaláson alapu­ló, tudásanyagot tömörítő, köz­mondássá lett rigmusokat: „Ha nem kerül márciusban a földbe az árpa, jobb, ha benn marad a zsákba”; „Tavasz búza, ravasz búza”; „őszi szántás, fél trágyá­zás.” Olvasom a januárra, február­ra, s a többi hónapra szóló nap­tárbeli utasítást, s közben elém tárul a régi falusi élet és létforma tavasztól őszig és télig tartó meg­annyi szépsége és mozzanata. Érzem a frissen ásott föld s a le­vágott sarjú varázsos illatát, hal­lom a kévékkel rakott fogatok, szekerek nyikorgását, aztán cséplőgép zúgása muzsikál fü­lemben, majd meg újból szeke­rek tűnnek fel a dűlőutakon, sző­lőhegyek termését ringatva a hordókban, s megcsap egy pilla­natra a késő ősz hangulata is, ha a kukoricatörésre és -fosztásra gondolok. Aztán a téli napok és esték képei rajzanak fel. A bor­fejtés, a disznóölés, a disznóto­rok, s a szomszédolás örömei. Magasra csap a láng a decemberi hajnalon, a parázsló szalma alatt a göndör szőrű mangalica, a tü­zet gyereksereg állja körül. Este aztán a terített asztalhoz ül a napközben szorgoskodó háznép s a rokonság, aranyló oijaleves, sült hurka és kolbász kerül az asztalra, s végül a toros étkek ko­ronája, a pogácsa. Vacsora után nóta járja, meg adomázás, s öreg este van már, mikor hazaindul a vendég, kezében gyertyás lámpa, imbolygó fénye árnyat vet a ház­falakra... Manapság sokan beszélünk és okkal a morál, a fegyelem lazulá­sáról. Egyáltalán a nevelés válsá­gáról. E mostani kiadvány szer­kesztői jó érzékkel nyúltak a régi Hangya Naptár ma is példaérté­kű rovatához, mely nem egyéb, mint útmutatás a gyermekneve­léshez. Milyen szép volt már a ro­vatcím is: Édesanyák kincsestá­ra. Hasznos tudnivalókat, taná­csokat közölt a gyermek alvásá­ról, az étvágytalanságról, a fogá­polásról, a tisztaságról, a takaré­kosságról, a gyermeki makacs­ság okairól, de még a betegségről is. Egy passzusát, mert oly idő­szerűek ajánlásai, ide is írnám: „Illendőségre nevelés. Tanítsuk meg a gyermeket hangosan kö­szönni, és követeljük meg tőle, hogy valahányszor hazajön, vagy elmegy, köszönjön. A jó modor köszönéssel kezdődik. Melyik anya ne szeretné, hogy illedel­mes gyermekei legyenek? Bár­mit kap tőlünk vagy mástól a gyermek, azt köszönje meg illen­dően. Felnőttek jelenlétében csak akkor beszéljen, ha kérde­zik. Étellel a szájában hallgas­son. Ősi szokása és jó szokása a magyar embernek hallgatni, mi­kor ebédjét vagy vacsoráját költi el.” Forgatom a Hangya Kalendá­riumot tovább, telve kíváncsi­sággal: vajon elődjének szelle­méből s gyakorlatából mit visz tovább? Örömmel nyugtázhat­juk: sok szépet, hasznosat és jót. A néphagyomány ápolásáról éppúgy kínál információkat, mint a gazdálkodó embert ér­deklő „mesterfogásokról”, s nem hiányzanak a gyermekek­nek szóló mesék, történetek sem. A legtöbb tanulsággal — szemléletről lévén szó — mégis Czine Mihály, Ruffy Péter és Fo­dor András vallomásai szolgál­nak. Mindhárman a magyar falu jövőjéről vallanak. Féltéssel, szeretettel, s azzal a reménység­gel, hogy minden korábbi, a falu ellen elkövetett vétség ellenére talán egyszer mégis valóság lesz az, amit Veres Péter oly szépen mondott ki a Paraszti jövendő­ben: „A mi célunk az, hogy zöld fák között egészséges, tágas tor- nácos, fehér falú házak legyenek. Közöttük magasba nyúló fehér templommal, piros vagy barna tetőkkel..., magas, tágas kultúr- házakkal, levegős, napfényes is­kolákkal. Ilyen legyen majd az új magyar falu képe.” Lőkös István Bécs — Pozsony — Budapest Hárman egy világkiállításért Él bennem az a felismerés, hogy az utolsó száz esztendő leg­nagyobb történelmi hibája az volt, hogy a Monarchián belül nem juthattak szerephez a cse­hek és az országon belül a szlová­kok. Ezt csak tetézte amikor előbb a hitlerizmussal, majd a sztálinizmussal szövetkezve elle­nük fordultunk. Él bennem az a felismerés is, hogy a jelenkori Közép-Európa legnagyobb gazdasági potenciál­ja a Bécs-Budapest közötti Du- na-völgyben rejlik. Ahogy a szén századában Szilézia volt Közép- Európa Ruhr-vidéke, úgy a tudo­mányos és technikai forradalom, vagyis a szellemi tőke eljövendő századában itt található a legna­gyobb „aranybánya”. Itt van Bécs, a maga sok évszázados tra­díciójával, az osztrákok civilizá­ciós kohójaként. Itt van Pozsony, ami időnként sokkal inkább volt város, mint Buda és a fiatal szlo­vák államiság centruma és a kö­zép-európai szlávság nagyvárosi civilizációjának bölcsője. Buda­pestet a legkeletibb közép-euró­pai metropolisznak tekintheti a világ. A Bécs-Budapest tengely­re felfűzve Sopron, Győr, Esz­tergom az európai szellem ran­gos képviselői országunkban. Ekkora helyen hol találkozik a rokon, de mégis eltérő civilizá­ció, az osztrák, a cseh és a szlo­vák, valamint a magyar? Hol van ennyi egyetem, múzeum, kuta­tóintézet? Márpedig a jövő ott rejtegeti a legtöbb lehetőséget, ahol sokszínű a civilizáció, gaz­dagok a történelmi tradíciók. Mindennek tudatában, amió­ta felmerült a Bécs-Budapest vi­lágkiállítás gondolata, feszeng bennem; hogyha ez megrendez­hető és megrendezendő, akkor történelmi hiba volna kihagyni belőle Pozsonyt, Csehszlovákiát. A világkiálh'tás sokat tehet an­nak érdekében, hogy ez a csodá­latos adottságokkal megáldott vidék homogenizálódjon, ki­épüljön a korszerű infrastruktú­rája. Ezzel szemben, ha kihagy­juk Pozsonyt, a csehek és szlová­kok joggal érzik, hogy tovább él a száz éves magyar politika: össze­fogni Béccsel, hogy kizárhassuk a cseheket, szlovákokat. Ez ma még akkor sem mentség, hogyha ez esetben nincs mögötte semmi tudatosság. Nálunk az elmúlt hetven év­ben jellemző volt, és napjaink­ban szinte fel is erősödött, hogy a szomszédainkkal való viszo­nyunknál fontosabbnak tartjuk a világpolitikában játszott szere­pünket, hogy túlértékeljük a tá­voli országoktól remélhető gaz­dasági segítséget. Vegyük végre tudomásul, hogy a mi sorsunk elsősorban az osztrákokkal és a csehszlová­kokkal kötődik össze, hogy az együttműködésben rejlenek a legnagyobb lehetőségek. Közép- Európában csak akkor lehet po­litikai stabilitás és gazdasági fel­zárkózás, ha e három ország né­pe és gazdasága szorosan össze­fonódik. A gazdasági érvek is hármas rendezés mellett szólnak. A költ­ségek jobban megosztódnak. A bevételi lehetőség pedig jelentő­sen megnő. Az Amerikában élő magyar üzletemberek keresik a világkiállításban való résztválla- lás lehetőségét. Nyissuk meg ezt a kaput az ott élő csehek és szlo­vákok számára is. A világ is nagyobb lelkesedés­sel fogadná e világkiállítást, ami­nek eddig is az volt a fő vonzere­je, hogy végre a korábbi vasfüg­göny két oldala közösen rendezi meg. Ennél is fontosabb volna, ha azt is érezhetnénk, hogy a volt Monarchia évszázadokon át egy­mással szembenálló, egymásra mindig gyanakvással néző nem­zetei fognak össze, hogy megmu­tassák magukat a világnak. Kopátsy Sándor Moszkva Nem hell az hőerőműi Illetékesek döntöttek, a tervek elkészültek, és a felvonulási terü­leten nagy mozgolódás támadt, emberek jöttek, földmunkagé­pek, teherautók dübörögtek. A környező területek lakossága eb­ből tudta meg, hogy itt most el­kezdik egy hőerőmű építését. Történt mindez ősz utolján Moszkvától északra, a várost át­ölelő autópálya közelében. „Egész Európában ez lesz a legnagyobb hőerőmű” — nyug­tatgatták illetékesek az embere­ket, de Moszkva északi kerületé­nek lakói és az elővárosok népe ennek ellenére sem lelkesedett az újabb gigantomániás létesít­ményért. Sőt, szűnni nem akaró tüntetéseket rendez, amelyeken a felvonulási területhez vezető uta­kon igencsak gátolja a teherau­Tüntetők a felvonulási területhez vezető utakon tők, munkagépek mozgását. Szakemberek és környékbeli lakosok véleménye megegyezik abban, hogy az „új monstrum” csak tovább rontaná amúgy is rossz életkörülményeiket, mert a környezetszennyezés már most is súlyos gondokat okoz. Az ipari üzemek jelenleg is nagy károkat okoznak a környékbeli nemzeti park, az újonnan telepített erdők növény- és állatvilágának, a fel­színi vizeknek. Meg-megújuló erővel folynak a tüntetések, de még mindig nem tudni, meghallgatásra talál-e a lakosság követelése. Hajlandók-e tudomásul venni, hogy a moszkvaiaknak nem kell az új Északi Hőerőmű! (APN) Bezárt a füzesabonyi FLEX-XEL A Füzesabonyi Áfész a Hungarotexszel társasági szerződés formá­jában 1987-ben létrehozta 240 millió forintos bekerülési költséggel a füzesabonyi FLEX-XEL üzemet. Hulladék rongyból amerikai gépe­ken és technológiával szigetelőanyagok széles skáláját gyártották. A várt 3 ezer tonna késztermékkel szemben csak évi ezer tonna készült. Az eddigi veszteségek és a Hungarotex kilépési szándéka miatt be­zárták és lepecsételték az üzemet. Január 1-jétől állnak a gépek, nincs termelés, s ez naponta több mint egymillió forint árbevétel-kiesést jelent. A szellőző alatt... Plombázva... Kocsis Károly- né ellenőrzési osztályvezető és Tóth Sán- dorné könyve­lő leltárt készí­tenek (Szabó Sándor felvételei — MTI) Hangya Naptár ÁH az üzem, állnak a gépek

Next

/
Thumbnails
Contents