Heves Megyei Népújság, 1989. december (40. évfolyam, 285-307. szám)
1989-12-13 / 294. szám
NÉPÚJSÁG, 1989. december 13., szerda GAZDASÁG—TÁRSADALOM 3 Meghalt egy asszony... Nem volt már éppen fiatal, de — ahogy mondani szokás — bizony még élhetett volna. Hirtelen távozott, különösebben hosszú betegeskedés nélkül. Inkább csak azt vehették észre rajta, hogy gyorsan fogyni kezdett, s elég rövid idő alatt nagy súlyt leadott. A hír puszta hallatán meglehetősen világosnak tűnt, hogy mi baja lehetett. Aki közelebbről, jobban ismerte a nőt, mindjárt a gyilkos kór okát, a kétségtelen összefüggést is tudni vélte. S talán nem tévedett: az idegesség vitte sírba az anyát. Mert néhány esztendeje elveszített férjét még jócskán túlélhette volna. Ha fájt is neki a szörnyű gyász, hegedni látszottak régebbi sebei. Ám, hogy egyetlen fiát a családja úgyszólván máról holnapra, teljesen váratlanul kitaszította, minden elfogadhatóbb érv nélkül csúnyán elűzte otthonából — a hosz- szú évekig gonddal alakított, kedvesnek hitt fészekből —, már nehezebben tudta felfogni, megérteni. A hozzá menekült gyermek búja, bánata óhatatlanul az ő egészségét is kikezdte, tönkretette. Szeme sem rebben már az embernek a szomorú történeten, mert sajnos megszoktuk a hasonlókat. Mint azt is, ha például az országúton megyünk tovább akár halálos balesetek, olykor tömeges karambolok, szerencsétlenségek mellett. Gépiesen tudomásul vesszük, hogy a motorizációnak ilyen áldozatai is vannak nap nap után. A gyorshajtás, a figyelmetlen vezetés műszaki hiba nélkül is újra meg újra megteszi a magáét, visszafordíthatatlan, súlyos következményekkel jár. Szóval tudjuk, nagyon is tudjuk, hogy számos esetben miben gyökereznek a problémák. Mégis — akarván-akaratlanul — idegesítjük egymást. Hány, de hány társunk életét megkeserítjük munka közben és azután, mennyire nem kíméljük egymást még odahaza sem! Mily sok embert tönkreteszünk egy-egy gonoszán, durván, teljességgel méltatlanul kettétört karrierrel, váratlan „ejtéssel”, netalán pedig úgy, hogy az érvényesülést eleve elzárjuk előle! Kíméletlenségünkben gyakran egyszerűen képtelenek vagyunk fékezni magunkat, ha az autónknál szerényebb típusú elsuhan mellettünk, esetleg zöldfülű tanulóvezetőnek hitt „T” kocsis pilóta halad előttünk. Eszünkbe nem jut gyarlóságunk ára. S legkevésbé sem gondolunk arra, hogy minket is kergethetnek ilyenformán a halálba, magunk is megihatjuk annak a levét, amit másnak főztünk. Számtalan kiváltója lehet az idegességnek, ami már annyiszor tragédiához vezetett. Ám nehezen vonjuk le a tanulságokat lelketlen viselkedéseink figyelmeztető tapasztalataiból. Nem tudjuk, nem akarjuk észrevenni, hogy keressük a bajt. Ismételjük, csak ismételgetjük cseppet sem kívánatos hibáinkat, meglehetősen közömbösen vesz- szük tudomásul a rideg tényeket. Ahelyett, hogy alaposabban is meditálnánk rajtuk, egy kicsit jobban is belenéznénk abba a bizonyos tükörbe, s emberibb arcunkat próbálnánk benne keresni, megtalálni. Ha jobban akarnánk, biztosan kevesebb lenne a beteg anya vagy gyermek, orvos és gyógyszer, kórház nélkül is nem halnának meg any- nyian értelmetlenül ágyban, országúton. Csak egy kicsivel kellene többet törődnünk másokkal is, hogy sokkal kevesebb legyen a gond, s könnyebb, szebb az élet! Nem lehet nyugodt, aki mást nyugtalanít, aligha teremhet igazi boldogság boldogtalanság romjain. Próbáljunk hát végre rádöbbenni erre, s keressük recept nélkül is a medicinát hozzá. Biztos, hogy megtaláljuk — ha a szándékunk komoly. Gyóni Gyula Próbaüzemei a gyermelyi malom Megkezdődtek a próbaőrlések a gyermelyi malomban. A Petőfi Mgtsz által készített létesítményben naponta 120 tonna lisztet tudnak majd őrölni. A teljes beruházás, mely a malmon kívül egy 20 ezer tonnás gabonatárolóból és egy keverőüzemből fog állni, 1991-re készül el. Az itt őrölt liszt mintegy 30 százaléka a termelőszövetkezet tésztaüzemében kerül majd felhasználásra, ezzel is biztosítva termékeik egyenletes minőségét. Próbajáratják a szitapadokat Indul a Subway Próba a Yale-en Kovács Attila — Koncz János Egy kis New York III. Amerikai magyar ünnep Először érzem New Yorkban, amit majd minden reggel fogok: a kialvatlanságot. Subwayunk — ami leginkább a HÉV-hez hasonlítható — a Grand Centralról indul, s kétórányi utazás után New Havenbe érkezünk. Szombat van, s este nagy ünnep lesz: a környékbeli magyarok együtt emlékeznek 1956-ra. Addig is végigsétálunk a Yale Egyetemen. Szép napsütéses délelőtt van, a diákok a parkban kosárlabdáznak, vagy csak heverész- nek a fűben, a fiúk szerelmeseket suttognak a mezítlábas lányok fülébe. A modern könyvtár külsőre nemigen illik az ódon környezetbe, csak benn ámulunk el: az épületet falként borító márványlapokon átszivárog a napfény, mintha egy ügyesen megvilágított barlangban lennénk. Kinn a fákon léggömbök lógnak, valamelyik diáknak születésnapi partija lesz, azt hirdetik. A koncerttermükben — akkora lehet, mint a zeneakadémia nagyterme — is lesz rendezvény: helyi növendékek muzsikálnak majd ugyanott, ahol hétről hétre világsztárok lépnek fel. A színésztanulóknak éppen mesterségórájuk van. Bepofátlankodunk, s amikor bemutatkozunk, viharos taps fogad bennünket, amelyből azonban nem feltétlenül a személyünk iránti szimpátia derül ki, hanem az, hogy valaki megjött, és ez jó, valamint az, hogy az egyik tanáruk magyar. Most éppen Csehov Vá- nya bácsiját próbálják, s közben suttogva érdeklődnek, hogy a magyarországi színművészeti főiskolán a Sztanyivszlavszkij- módszer szerint oktatnak-e. „Hát aszerint is.” — mondja vigyorogva Sziki, úgyhogy abból rögvest kiderül, hogy azért nem ez a fővonal. Nem akárhová megyünk ebédelni. Abba a kiskocsmába, ahol az egész világon egyedülállóan készítik a hamburgert, még az eredeti múlt századi szerkezeteikkel. Két pirítós közé teszik a húst, és felülmúlhatatlan fűsze- rezésű szószokkal kenik meg a kenyereket. A vendéglő az egyetlen régi hangulatú épület az utcában, mert amikor a korszerűsítés jegyében le akarták bontani, a diákok napokig álltak körülötte, s nem hagyták. Egészen más gondokkal foglalkozó diákokról, a „drága pesti srácokról” emlékezünk este egy vendéglőben, amelyik az ott élő német nemzetiségűeké, de ma estére bérbe adták. Igaz, kicsit furcsa külsőségek között zajlik az ünnep. Azt már így a második estére is megszoktuk, s érthető is, hogy akárhol látunk magyar zászlót, mellette biztosan ott van az amerikai is, csakhogy ezen a színmagyar rendezvényen mindjárt az amerikai himnusszal kezdünk. Még ekkor is csak nyel az ember egyet, de ekkor kilép az egybegyűltek elé Somogyi Balázs orvos — aki a környékbeli magyar rendezvények egyik atyja —, és angolul köszönti a megjelenteket. Aztán ez folytatódik Decsi János 1956-os vezérkari főnök beszédénél is, egyedül az ima és Sziki Károly műsora magyar nyelvű, és még szerencse, hogy a magyar himnusz is az. Kérdezzük, hogy mi ennek a jelenségnek az oka, s csak néznek egymásra, igazán ők sem tudják, mígnem valamelyikük kiböki, hogy volt vagy három feleség a teremben, akik csak angolul tudnak. Ja — mondom —, az más — és borzasztó kényelmetlenül érzem magam, idegennek, úgyhogy csevegés helyett inkább leülök Decsi Jánossal beszélgetni. Mindig katona akartam lenni — meséli. — Állandóan régi történeteket olvastam, s mindig át- éreztem a magyar nép vezetőiből kiáradó szomorúságot, s azt, hogy ennek ellenére hittek a magyar újjászületésben. Rájuk gom doltam akkor is, amikor a forradalom alatt először megsebesültem, s elvesztettem az egyik ujjamat. Boldog voltam, hogy a nagy elődök nyomdokába léptem, és hogy mindig sikerült megőrizni a belső szabadságomat. Az ötvenes években úgy, hogy a katonáimnak mutattam példát, s amikor orosz indulót kellett volna énekelni, akkor régi magyar daDecsi János: „a forradalom eszméi győztek” lókra meneteltünk. Amikor ezért szemrehányást kaptam, azt mondtam: „nem idegeníthetjük el a város klerikális reakciós befolyás alatt lévő lakosságát.” Vártam mindig a pillanatra, hogy mikor tehetünk valamit, s ez ötvenhat októberében jöttél. Akkoriban a hadműveleti osztály vezetője voltam, és sok Pető- fi-körös ismerősöm volt, akik kértek, hogy huszonharmadikán szólaljak fel. Velük mentem a rádióig, ahol az ávósok tüzet nyitottak, s én a csepeli munkások követelésére belelőttem a parancsnokukba. Kötelezett a diákok kiontott vére és a nemzet ügye. November negyedikén én lettem a vezérkari főnök, azonnal megsebesültem, de sikerült átjutnom a Lánchídon. Egy hűvösvölgyi lakásban megoperáltak, s egy hónap múlva tértem vissza a frontra. Azonban mivel az oroszok óriási túlerőben voltak, karácsony estéjén kiadtam a parancsot az átvonulásra. A diákok sírtak. Itt tanítani kezdtem az egyetemen, megszereztem a nagydoktorátust. Tavaly nyáron engedtek haza először két hétre, s most már látom, hogy az akkori fizikai vereség ellenére a forradalom eszméi győztek.” Még búcsúzkodunk hosszasan, és abban maradunk, hogy Magyarországon találkozunk. (Folytatjuk) Leningrádi választási elképzelések Tanácstagválasztás a gyárakban? Második szakaszába lép a szovjet társadalom politikai rendszerének reformja: a helyi tanácstagok és a népképviselők megválasztása az autonóm és a szövetséges köztársaságokban. A választásokat legkésőbb tavasszal tartják, és az a feladatuk, hogy elmélyítsék a demokratizálási folyamatokat. Az a cél, hogy hatékonyan dolgozó tanácstagi testületek alakuljanak ki, növekedjen a tanácsok, a szovjetek szerepe, és a helyi államhatalmi szervek valódi hatalommal rendelkezzenek. Ehhez minden szövetségi köztársaságban választási törvényt kell alkotni, amely számításba veszi a népképviselők tavaszi választásának tanulságait és az ott elkövetett hibákat. A tanácsi választások előkészítése gyakorlatilag már megkezdődött. A folyamat Lenin- grádban indult el, ahol a város és a megye hat párt- és tanácsi vezetője közül senkit sem választottak meg népképviselőnek. A tavaszi választási eredményekkel elégedetlenek voltak mind a városi funkcionáriusok, mind sokan az ipari dolgozók között. Ez utóbbiak azért, mert több, sok ezer embert foglalkoztató vállalat a választókerületben azt sem tudta elérni, hogy jelöltjét felvegyék a jelöltlistára. A Magneton gyár munkásgyűlésén a hasonló esetek elkerülésére azt kezdeményezték, hogy kísérletként meg kellene változtatni a választási rendet, a területi mellett vállalatoknál és intézményeknél is legyen választási körzet, így biztosítva a munkások részvételét a hatalmi szervekben. Számításunk szerint ezer választót képviseljen egy- egy tanácstag, akiknek kétharmadát munkahelyeken, egyhar- madát pedig területi elv szerint választanák. A Szovjetszkaja Rosszija újságírói lelkesen népszerűsítik az úgynevezett leningrádi modellt, azzal, hogy a választási kampány jórészt áttevődik a munkahelyekre, ahol az emberek jól ismerik egymást. Szerintük így elkerülhető, hogy az egyik helyen állítják a jelöltet, de másutt szavaznak rá, ahol alig ismerik. A lap azért is életrevalónak tekinti az elképzelést, mert a helyi tanácsok szintjén a tervezett helyi önkormányzati törvény és a helyi önelszámolás bevezetésével egyesíteni kell a politikai hatalmat a gazdaságival. A Magneton gyár a viborgi kerületben van, s a tanácselnök szerint így a dolgozók ellenőrzése alá kerül a helyi költségvetés. Az első tanácskozáson azonban ellenvélemények is voltak. Akadt, aki szerint a választási rend megváltoztatásának elképzelése csak tárgyalási alapnak tekinthető, de nagyon sok még benne a bizonytalanság. Mások azt vetették fel, hogy ezzel túl nagy előnyhöz jutnak a nagyvállalatok, és hátrányos lesz a Le- ningrádban nagyszámú kis- és közepes vállalatok helyzete. Az elképzelések nemcsak a városban, országszerte is nagy érdeklődést és élénk vitákat keltettek. Vannak, akik a leningrádi modellben a társadalmi viszonyok demokratizálásának elmélyítését látják, mások úgy vélik, hogy az ajánlott rendszert az apparátus konzervatív képviselői találták ki. A leningrádi modellnek máris vannak hívei: közéjük tartozik a kalinyini pamutipari kombinát, valamint több szibériai vállalat, és hasonló követelményt fogalmaztak meg a Kuz- nyeck-medence bányászai a sztrájk idején. Az egyre kiteijedtebb vitában sokan vallják, hogy a leningrádi modellt tovább kell fejleszteni, pontosabbá kell tenni például a területi és termelési körzetekben megválasztott tanácstagok arányát illetően, mások szerint azonos kell, hogy legyen a kétféle módon megválasztott tanácstagok száma. Az ipar lapja, a Szocialisztyi- cseszkaja Indusztria elutasítja az elképzelést. ”Régi játék új szabályokkal” című írásában azt sejteti a szerző, hogy az elképzelés mögött a pártapparátus áll, amelynek sok jelölendő képviselőjét megrémítették a tavaszi választási eredmények, ezért a választási rendszer megváltoztatásával próbálják elérni saját céljukat. Á vita egyelőre tovább folytatódik. (D. G.)