Heves Megyei Népújság, 1989. december (40. évfolyam, 285-307. szám)

1989-12-13 / 294. szám

NÉPÚJSÁG, 1989. december 13., szerda GAZDASÁG—TÁRSADALOM 3 Meghalt egy asszony... Nem volt már éppen fiatal, de — ahogy mondani szokás — bizony még élhetett volna. Hirtelen távozott, kü­lönösebben hosszú betegeskedés nélkül. Inkább csak azt vehették észre rajta, hogy gyorsan fogyni kezdett, s elég rövid idő alatt nagy súlyt leadott. A hír puszta hallatán meglehetősen világosnak tűnt, hogy mi baja lehetett. Aki közelebbről, jobban ismerte a nőt, mindjárt a gyilkos kór okát, a kétségtelen összefüggést is tudni vélte. S talán nem téve­dett: az idegesség vitte sírba az anyát. Mert néhány esztendeje elve­szített férjét még jócskán túlélhette volna. Ha fájt is neki a szörnyű gyász, hegedni látszottak régebbi sebei. Ám, hogy egyetlen fiát a csa­ládja úgyszólván máról holnapra, teljesen váratlanul kitaszította, minden elfogadhatóbb érv nélkül csúnyán elűzte otthonából — a hosz- szú évekig gonddal alakított, kedvesnek hitt fészekből —, már nehe­zebben tudta felfogni, megérteni. A hozzá menekült gyermek búja, bánata óhatatlanul az ő egészségét is kikezdte, tönkretette. Szeme sem rebben már az embernek a szomorú történeten, mert sajnos megszoktuk a hasonlókat. Mint azt is, ha például az ország­úton megyünk tovább akár halálos balesetek, olykor tömeges karam­bolok, szerencsétlenségek mellett. Gépiesen tudomásul vesszük, hogy a motorizációnak ilyen áldozatai is vannak nap nap után. A gyorshajtás, a figyelmetlen vezetés műszaki hiba nélkül is újra meg új­ra megteszi a magáét, visszafordíthatatlan, súlyos következmények­kel jár. Szóval tudjuk, nagyon is tudjuk, hogy számos esetben miben gyö­kereznek a problémák. Mégis — akarván-akaratlanul — idegesítjük egymást. Hány, de hány társunk életét megkeserítjük munka közben és azután, mennyire nem kíméljük egymást még odahaza sem! Mily sok embert tönkreteszünk egy-egy gonoszán, durván, teljességgel méltatlanul kettétört karrierrel, váratlan „ejtéssel”, netalán pedig úgy, hogy az érvényesülést eleve elzárjuk előle! Kíméletlenségünk­ben gyakran egyszerűen képtelenek vagyunk fékezni magunkat, ha az autónknál szerényebb típusú elsuhan mellettünk, esetleg zöldfülű tanulóvezetőnek hitt „T” kocsis pilóta halad előttünk. Eszünkbe nem jut gyarlóságunk ára. S legkevésbé sem gondolunk arra, hogy minket is kergethetnek ilyenformán a halálba, magunk is megihatjuk annak a levét, amit másnak főztünk. Számtalan kiváltója lehet az idegességnek, ami már annyiszor tra­gédiához vezetett. Ám nehezen vonjuk le a tanulságokat lelketlen vi­selkedéseink figyelmeztető tapasztalataiból. Nem tudjuk, nem akar­juk észrevenni, hogy keressük a bajt. Ismételjük, csak ismételgetjük cseppet sem kívánatos hibáinkat, meglehetősen közömbösen vesz- szük tudomásul a rideg tényeket. Ahelyett, hogy alaposabban is me­ditálnánk rajtuk, egy kicsit jobban is belenéznénk abba a bizonyos tü­körbe, s emberibb arcunkat próbálnánk benne keresni, megtalálni. Ha jobban akarnánk, biztosan kevesebb lenne a beteg anya vagy gyermek, orvos és gyógyszer, kórház nélkül is nem halnának meg any- nyian értelmetlenül ágyban, országúton. Csak egy kicsivel kellene többet törődnünk másokkal is, hogy sokkal kevesebb legyen a gond, s könnyebb, szebb az élet! Nem lehet nyugodt, aki mást nyugtalanít, aligha teremhet igazi boldogság boldogtalanság romjain. Próbáljunk hát végre rádöbbenni erre, s keressük recept nélkül is a medicinát hozzá. Biztos, hogy meg­találjuk — ha a szándékunk komoly. Gyóni Gyula Próbaüzemei a gyermelyi malom Megkezdődtek a próbaőrlések a gyermelyi malomban. A Petőfi Mgtsz által készített létesítményben naponta 120 tonna lisztet tudnak majd őrölni. A teljes beruházás, mely a malmon kívül egy 20 ezer ton­nás gabonatárolóból és egy keverőüzemből fog állni, 1991-re készül el. Az itt őrölt liszt mintegy 30 százaléka a termelőszövetkezet tészta­üzemében kerül majd felhasználásra, ezzel is biztosítva termékeik egyenletes minőségét. Próbajáratják a szitapadokat Indul a Subway Próba a Yale-en Kovács Attila — Koncz János Egy kis New York III. Amerikai magyar ünnep Először érzem New Yorkban, amit majd minden reggel fogok: a kialvatlanságot. Subwayunk — ami leginkább a HÉV-hez ha­sonlítható — a Grand Centralról indul, s kétórányi utazás után New Havenbe érkezünk. Szom­bat van, s este nagy ünnep lesz: a környékbeli magyarok együtt emlékeznek 1956-ra. Addig is végigsétálunk a Yale Egyete­men. Szép napsütéses délelőtt van, a diákok a parkban kosár­labdáznak, vagy csak heverész- nek a fűben, a fiúk szerelmeseket suttognak a mezítlábas lányok fülébe. A modern könyvtár kül­sőre nemigen illik az ódon kör­nyezetbe, csak benn ámulunk el: az épületet falként borító már­ványlapokon átszivárog a nap­fény, mintha egy ügyesen megvi­lágított barlangban lennénk. Kinn a fákon léggömbök lógnak, valamelyik diáknak születésnapi partija lesz, azt hirdetik. A kon­certtermükben — akkora lehet, mint a zeneakadémia nagyterme — is lesz rendezvény: helyi nö­vendékek muzsikálnak majd ugyanott, ahol hétről hétre vi­lágsztárok lépnek fel. A színésztanulóknak éppen mesterségórájuk van. Bepofát­lankodunk, s amikor bemutatko­zunk, viharos taps fogad ben­nünket, amelyből azonban nem feltétlenül a személyünk iránti szimpátia derül ki, hanem az, hogy valaki megjött, és ez jó, va­lamint az, hogy az egyik tanáruk magyar. Most éppen Csehov Vá- nya bácsiját próbálják, s közben suttogva érdeklődnek, hogy a magyarországi színművészeti fő­iskolán a Sztanyivszlavszkij- módszer szerint oktatnak-e. „Hát aszerint is.” — mondja vi­gyorogva Sziki, úgyhogy abból rögvest kiderül, hogy azért nem ez a fővonal. Nem akárhová megyünk ebé­delni. Abba a kiskocsmába, ahol az egész világon egyedülállóan készítik a hamburgert, még az eredeti múlt századi szerkezete­ikkel. Két pirítós közé teszik a húst, és felülmúlhatatlan fűsze- rezésű szószokkal kenik meg a kenyereket. A vendéglő az egyetlen régi hangulatú épület az utcában, mert amikor a korsze­rűsítés jegyében le akarták bon­tani, a diákok napokig álltak kö­rülötte, s nem hagyták. Egészen más gondokkal fog­lalkozó diákokról, a „drága pesti srácokról” emlékezünk este egy vendéglőben, amelyik az ott élő német nemzetiségűeké, de ma estére bérbe adták. Igaz, kicsit furcsa külsőségek között zajlik az ünnep. Azt már így a második estére is megszoktuk, s érthető is, hogy akárhol látunk magyar zászlót, mellette biztosan ott van az amerikai is, csakhogy ezen a színmagyar rendezvényen mind­járt az amerikai himnusszal kez­dünk. Még ekkor is csak nyel az ember egyet, de ekkor kilép az egybegyűltek elé Somogyi Ba­lázs orvos — aki a környékbeli magyar rendezvények egyik aty­ja —, és angolul köszönti a meg­jelenteket. Aztán ez folytatódik Decsi János 1956-os vezérkari főnök beszédénél is, egyedül az ima és Sziki Károly műsora ma­gyar nyelvű, és még szerencse, hogy a magyar himnusz is az. Kérdezzük, hogy mi ennek a je­lenségnek az oka, s csak néznek egymásra, igazán ők sem tudják, mígnem valamelyikük kiböki, hogy volt vagy három feleség a teremben, akik csak angolul tud­nak. Ja — mondom —, az más — és borzasztó kényelmetlenül érzem magam, idegennek, úgyhogy csevegés helyett inkább leülök Decsi Jánossal beszélgetni. Mindig katona akartam lenni — meséli. — Állandóan régi tör­téneteket olvastam, s mindig át- éreztem a magyar nép vezetőiből kiáradó szomorúságot, s azt, hogy ennek ellenére hittek a ma­gyar újjászületésben. Rájuk gom doltam akkor is, amikor a forra­dalom alatt először megsebesül­tem, s elvesztettem az egyik ujja­mat. Boldog voltam, hogy a nagy elődök nyomdokába léptem, és hogy mindig sikerült megőrizni a belső szabadságomat. Az ötve­nes években úgy, hogy a katoná­imnak mutattam példát, s ami­kor orosz indulót kellett volna énekelni, akkor régi magyar da­Decsi János: „a forradalom esz­méi győztek” lókra meneteltünk. Amikor ezért szemrehányást kaptam, azt mondtam: „nem idegeníthetjük el a város klerikális reakciós be­folyás alatt lévő lakosságát.” Vártam mindig a pillanatra, hogy mikor tehetünk valamit, s ez ötvenhat októberében jöttél. Akkoriban a hadműveleti osz­tály vezetője voltam, és sok Pető- fi-körös ismerősöm volt, akik kértek, hogy huszonharmadikán szólaljak fel. Velük mentem a rá­dióig, ahol az ávósok tüzet nyi­tottak, s én a csepeli munkások követelésére belelőttem a pa­rancsnokukba. Kötelezett a diá­kok kiontott vére és a nemzet ügye. November negyedikén én lettem a vezérkari főnök, azon­nal megsebesültem, de sikerült átjutnom a Lánchídon. Egy hű­vösvölgyi lakásban megoperál­tak, s egy hónap múlva tértem vissza a frontra. Azonban mivel az oroszok óriási túlerőben vol­tak, karácsony estéjén kiadtam a parancsot az átvonulásra. A diá­kok sírtak. Itt tanítani kezdtem az egyetemen, megszereztem a nagydoktorátust. Tavaly nyáron engedtek haza először két hétre, s most már látom, hogy az akkori fizikai vereség ellenére a forra­dalom eszméi győztek.” Még búcsúzkodunk hossza­san, és abban maradunk, hogy Magyarországon találkozunk. (Folytatjuk) Leningrádi választási elképzelések Tanácstagválasztás a gyárakban? Második szakaszába lép a szovjet társadalom politikai rendszerének reformja: a helyi tanácstagok és a népképviselők megválasztása az autonóm és a szövetséges köztársaságokban. A választásokat legkésőbb ta­vasszal tartják, és az a feladatuk, hogy elmélyítsék a demokratizá­lási folyamatokat. Az a cél, hogy hatékonyan dolgozó tanácstagi testületek alakuljanak ki, növe­kedjen a tanácsok, a szovjetek szerepe, és a helyi államhatalmi szervek valódi hatalommal ren­delkezzenek. Ehhez minden szö­vetségi köztársaságban választá­si törvényt kell alkotni, amely számításba veszi a népképvise­lők tavaszi választásának tanul­ságait és az ott elkövetett hibá­kat. A tanácsi választások előké­szítése gyakorlatilag már meg­kezdődött. A folyamat Lenin- grádban indult el, ahol a város és a megye hat párt- és tanácsi veze­tője közül senkit sem választot­tak meg népképviselőnek. A ta­vaszi választási eredményekkel elégedetlenek voltak mind a vá­rosi funkcionáriusok, mind so­kan az ipari dolgozók között. Ez utóbbiak azért, mert több, sok ezer embert foglalkoztató válla­lat a választókerületben azt sem tudta elérni, hogy jelöltjét felve­gyék a jelöltlistára. A Magneton gyár munkás­gyűlésén a hasonló esetek elke­rülésére azt kezdeményezték, hogy kísérletként meg kellene változtatni a választási rendet, a területi mellett vállalatoknál és intézményeknél is legyen válasz­tási körzet, így biztosítva a mun­kások részvételét a hatalmi szer­vekben. Számításunk szerint ezer választót képviseljen egy- egy tanácstag, akiknek kéthar­madát munkahelyeken, egyhar- madát pedig területi elv szerint választanák. A Szovjetszkaja Rosszija újságírói lelkesen népszerűsítik az úgynevezett leningrádi mo­dellt, azzal, hogy a választási kampány jórészt áttevődik a munkahelyekre, ahol az embe­rek jól ismerik egymást. Szerin­tük így elkerülhető, hogy az egyik helyen állítják a jelöltet, de másutt szavaznak rá, ahol alig is­merik. A lap azért is életrevaló­nak tekinti az elképzelést, mert a helyi tanácsok szintjén a terve­zett helyi önkormányzati tör­vény és a helyi önelszámolás be­vezetésével egyesíteni kell a poli­tikai hatalmat a gazdaságival. A Magneton gyár a viborgi kerület­ben van, s a tanácselnök szerint így a dolgozók ellenőrzése alá kerül a helyi költségvetés. Az első tanácskozáson azon­ban ellenvélemények is voltak. Akadt, aki szerint a választási rend megváltoztatásának elkép­zelése csak tárgyalási alapnak te­kinthető, de nagyon sok még benne a bizonytalanság. Mások azt vetették fel, hogy ezzel túl nagy előnyhöz jutnak a nagyvál­lalatok, és hátrányos lesz a Le- ningrádban nagyszámú kis- és közepes vállalatok helyzete. Az elképzelések nemcsak a városban, országszerte is nagy ér­deklődést és élénk vitákat keltet­tek. Vannak, akik a leningrádi modellben a társadalmi viszo­nyok demokratizálásának elmé­lyítését látják, mások úgy vélik, hogy az ajánlott rendszert az ap­parátus konzervatív képviselői találták ki. A leningrádi modell­nek máris vannak hívei: közéjük tartozik a kalinyini pamutipari kombinát, valamint több szibé­riai vállalat, és hasonló követel­ményt fogalmaztak meg a Kuz- nyeck-medence bányászai a sztrájk idején. Az egyre kiteijedtebb vitában sokan vallják, hogy a leningrádi modellt tovább kell fejleszteni, pontosabbá kell tenni például a területi és termelési körzetekben megválasztott tanácstagok ará­nyát illetően, mások szerint azo­nos kell, hogy legyen a kétféle módon megválasztott tanácsta­gok száma. Az ipar lapja, a Szocialisztyi- cseszkaja Indusztria elutasítja az elképzelést. ”Régi játék új sza­bályokkal” című írásában azt sejteti a szerző, hogy az elképze­lés mögött a pártapparátus áll, amelynek sok jelölendő képvi­selőjét megrémítették a tavaszi választási eredmények, ezért a választási rendszer megváltoz­tatásával próbálják elérni saját céljukat. Á vita egyelőre tovább folytatódik. (D. G.)

Next

/
Thumbnails
Contents