Heves Megyei Népújság, 1989. december (40. évfolyam, 285-307. szám)

1989-12-09 / 291. szám

NÉPÚJSÁG, 1989. december 9., szombat NÉPÚJSÁG-HÉTVÉGE 7 Ez egy jó falat volt! Forradalmárportrék a házfalon New Yorkban a kommunista mozgalom nagy személyiségeinek arc­képével díszítették a West Street 410-es házát, ahol baloldali könyve­ket és röpiratokat adnak ki. A hat emelet magas utcai freskót, 20 or­szág művészeinek alkotását 1989. november 19-én leplezték le. (Telefotó: MTI Külföldi Képszerkesztőség) Osztóban egy mítosz Létezik-e még Hevesen Kadar-rezidencia? Érdemes-e felszaggatni a las­sanként gyógyuló sebeket, sza­bad-e folytatni az össznépi „szennyesteregetést”, almikor napról napra halljuk: ne vájkál- junk tovább a közelmúlt hibái­ban, feledjük el végre a visszaélé­seket, törekedjünk a megbéké­lésre, s figyelmünket fordítsuk a jelen és a jövő gondjainak meg­oldására. Sokáig töprengtem magam is, mielőtt ezen írásba kezdtem volna. A Hevesen látot­tak s hallottak után mégis úgy döntöttem: tollat fogok. Eredetileg a hevesiek által csak Kádár-rezidencia néven emlegetett kúriát szerettük volna megtekinteni, s az után érdek­lődni: mi lett az épület, illetve a reprezentáns lakrész sorsa. Meg­nyugtató, hogy a „rezidencia” jó ideje oktatási célokat szolgál, en­nél azonban többet tudtunk meg, mindenki számára tanulsá­gos dolgokat. Szelidebb változat a közelmúltból A misztikum övezte épületről érdemes annyit elmondani, hogy 1987 óta nem fordult meg benne magas rangú vendég. Kádár Já­nos mindössze egy-két alkalom­mal töltött itt rövid időt. Vadász­ni érkezett. Ekkor rendezték be a volt Kállai-kúria egyik szobáját. A látottak alapján állíthatom, a helyiségben nincs semmi külön­leges, leginkább egy közepes motelszobára emlékeztet. Mint megtudtuk, a későbbiekben több alkalommal járt itt többek között Úszta Gyula, Gáspár Sándor, Faluvégi Lajos, Pál Lénárdis. A különleges látogatások kulissza- titkaiba úgy pillanthattunk bele, hogy beszélgetőtársunknak megígértük: nem közöljük a ne­vét. — Én csupán néhány alka­lommal vettem részt ilyen ese­ményen, amolyan kisegítőként. A szervezés úgy történt, hogy a megyei és a helyi pártbizottság vezetői egyeztették, hogy mikor érkeznek a vendégek. Amikor biztos volt az időpont, felkészül­tünk a fogadásra. Ezek az össze­jövetelek egyébként rendkívül szűk körűek voltak, a megyei el­ső titkáron és az általa meghívot­takon kívül más nemigen vett részt rajtuk. Általában a hét vé­gén, délután vagy este érkeztek, így egy egyszerű vacsorával vár­tuk őícet. A menüben semmi rendkívüli étel nem szerepelt. Egyébként is, minden alkalom­mal megkértek bennünket, hogy minél szerényebben készüljünk, így aztán előfordult, hogy egytálétel és palacsinta került az asztalra. Alkohol nagyon kevés fogyott, néha egy kis Unicum vagy egy kis whisky. Ha esetleg a meghívó fél kipuhatolta, hogy mi a kedvenc étele az illető vendég­nek, akkor például hozattunk Kisköréről egy kis halászlének valót. Általában vacsora előtt mentek ki vadászni, vagy ha ké­sőn érkeztek, másnap reggel. Megesett, hogy nem sikerült a vadászat. Volt olyan, hogy pél­dául a vendég este nem lőtt sem­mit, és még azon a napon vissza­utazott Pestre, mivel másnap már dolgoznia kellett. Még egy­szer mondom, nagyon szerény körülmények között zajlottak ezek a látogatások, s ezen ma­gam is meglepődtem. A költségeket minden esetben elszámoltuk, s ezt megtérítették nekünk. Én személy szerint megértem ezeket az embereket, akik a ren­geteg munka után így kapcsolód­tak ki egy kicsit. Ügy tudom, a vadászatokon sportszerűen vi­selkedtek, s a kilőtt vadra sem tartottak igényt. Igaz, az egyszerű tsz-dolgozó- nak erre nem volt lehetősége, ta­lán igénye sem... Durvább példák a hetvenes évekből A fenti esetekről a hevesiek jószerivel semmit sem tudtak, hi­szen mint hallottuk, a szervezés csendben folyt, s csak néhány ember tudott a vendégek érkezé­séről. Azonban volt idő, amikor a helyi párt- és állami vezetők leplezetlenül élvezték a hatalom nyújtotta előnyöket, azaz éltek vissza a különleges privilégiu­mokkal. Erről a hevesi ember érthetően ma sem tud indulatok nélkül beszélni. De lássuk csak, miért. Oláh András 10 éven keresz­tül maga is a helyi pártapparátus­ban dolgozott munkatársként. Ez alatt az idő alatt sok mindent tapasztalt. Nem véletlen, hogy úgy döntött, inkább elvállalja egy általános iskola vezetését, mintsem tovább nézze az ingyen dőzsölést. A tőle hallottakat vál­toztatás nélkül adjuk közre, már csak azért is, mert az itt élők is tudják, hogy a hetvenes években látványosan folyt itt a tivornya. — Mindenki tudja, volt olyan vezető elvtárs, aki élő nyúl befo­gásáért 365 napi bért vett fel. Nem titok az sem, hogy szinte minden hét végén vadászatra in­dult a nagyközségi vezérkar. Itt gyülekeztek a központban az er­re az alkalomra készített, egyén­re szabott vadászruhában, válla­lati, közületi gépkocsikkal. Min­denki látta őket. Az emberek csak azt mondogatták: „indul a grófság vadászni”. S ők nem átallották kijelenteni: „Jogunk van hozzá, mert mi vagyunk az uralkodó osztály”. Emlékszem, a gyerekekkel ki­rándulni mentünk az erdőbe. Egyszer csak csattant a lövedék az egyik fán. Motorra ültem, de már csak az elhúzó Volgát lát­tam. Jelentettem a rendőrőrsön, de ott egy idő után azt mondták: jobb, ha nem forszírozom az ügyet. Én 45 évig voltam az MSZMP tagja, de az állítólag tu­lajdonunkban lévő vadászkasté­lyok közül egyet sem láttam be­lülről. Arra viszont jól emlék­szem, hogy a legínségesebb idő­ben egy negyedévi tagdíjam egy fél zsák búza, egy liter olaj, két kiló vaj volt. A szánktól vontuk meg a falatot, és kaptunk is ezért viszonzásként elég munkát. De amikor egy faluba este kellett menni taggyűlésre, a pártbizott­sági autó bankettre fuvarozta a vezetőket, ezért az egyszerű párttag hajnalban ért haza gya­log, átfagyva a gyűlésről. Láttam a síró juhászt is, akinek a törzs­könyvezett állományából a meg­kérdezése nélkül vitték el a leg­szebb jerkét. Mindnyájan tudtuk, hogy a „közös vagyonból” napokon ke­resztül ettek-ittak a vezetőink. Ha egy tsz-nek rosszul állt a szé­nája, csak egy jó bankettet kellett szervezni, és máris minden rend­ben volt. S hogy mit szóltak ehhez az emberek? Két lehetőség volt: aki hangosan helyeselt, az előlépett, akinek nem tetszett, azt letapos­ták. Nem dicsekvésképpen, de engem valóban a párttagság vá­lasztott meg. Ma is megkérdez­hetnek bárkit erről. S hogy a 10 év alatt mire jutottam? Részletre vásároltam egy kerékpárt. Azt tudom, hogy a többség mindig vért izzadott azért, hogy egy fa­lattal több legyen a tányérjában. Hát ezért mondom én, hogy nem elégszem meg azzal, hogy a párt­nak úgy általában el kell számol­nia a vagyonával. Vonják felelős­ségre a tetteseket egyénenként, számoltassanak el mindenkit, aki felélte, elherdálta a közva­gyont, azokat, akik idáig juttat­ták az országot. Kérdezem nyugdíjas beszél­getőtársamat, adja-e nevét a fent elmondottakhoz. — Természete­sen — így a válasz. S most, az írás végén megint csak azon töprengek, érdemes-e nyilvánosságra hozni mindezt. Árt vagy használ a múlttal való ismétlődő, fájdalmas szembesü­lés. Az ismert ellenérvek ellenére is azt hiszem, beszélni kell ezek­ről a dolgokról. Mindaddig, amíg e hazában van olyan hely, ahol ez idáig nem szólt, nem szó­lalhatott meg a megalázott, be­csapott, önérzetében megsértett ember. A múlt kísértő szelleme ugyanis csak akkor távozik vég­leg, ha félelem nélkül mindenki ki meri mondani: elég volt belő­led! Barta Katalin Liszt, a zongorakirály A csodagyermek Párizsban — RákóczHnduló az olasz operában — Munkácsynak ül modellt 1823. december 11-én berobog Párizsba a strassburgi postakocsi, és a Liszt családdal együtt a város szívében áll meg, a Sébastien Érard zongoragyárával szemben. Liszt Ádám, felesége és fia min­den vágya, hogy végre eleget tehessen a világhírű és dúsgazdag „ki­rályi hangszerkészítő” meghívásának, és élvezhesse vendégszerete­tét. Érardék örömmel fogadják a vendégeket, és nyomban elhatá­rozzák, hogy bevezetik a magyar csodagyereket a párizsi zenei élet­be. Ez idő tájt a francia főváros — mintha a napóleoni háborúk szenvedéseit akarná feledni — táncol és muzsikál. És a célra tö­rő papának, Liszt Ádámnak most ez a legfontosabb, hiszen a fia karrierjéről van szó. Nem sokkal odaérkezésük után Franci meg is kezdi körútját az előkelő szalonokban, így az orléansi her­ceg Berry hercegnő termeiben játszik, és egy főnemesi zenetár­saság estjén a gyermekzseni egy­szerre lázba ejti a hallgatóságot. Ez volt Liszt első nyilvános fellé­pése, szereplését, annak lefolyá­sát ma is jegyzőkönyvek őrzik. Hamarosan otthonosan mozog a kastélyokban, és ahová még nem sikerült eljutnia, oda Metternich, az egykori párizsi nagykövet ajánlólevele besegíti. így sok ne­héz kapuzár pattan föl Liszt Ádám és fia előtt, egy pontosan olyan világ, amelyről mindketten idehaza álmodtak. Amikor Franci már üdvöskéje és dédelgetett kedvence a francia társaságnak, és neve bejálja a sajtót, a papa szeretne egy önálló hangversenyt rendezni a fia szá­mára. Levelet ír Lauriston mar­sallnak, a kabinetiroda miniszte­rének és kéri, hogy az udvari olasz színházat egy estére enged­jék át a fiának. Á levél merész vállalkozás volt, de sikerült! A csodagyermek 1823-ban Érard találmányán — az ismétlődő me- chanikájú zongorán — játszik, mindent és mindenkit elkápráz­tató sikerrel. Párizs a zseniről beszél, Fran­ciról ír a sajtó, róla csevegnek a kávéházakban, a kaszinókban. A siker, a tüneményes szerencse megszédíti a családot, Ádám rossz tanácsadókra hallgat, és el­határozza, hogy fiával operákat írat. Franci belelkesül, hozzá is kezd, bár egy olasz komponista csupán kevés idővel rendelkezik, vonakodva lát munkához, ám a papa újra levelet indít X. Károly szárnysegédjéhez, és szabadje­gyet kér a párizsi operába fia és a családja részére. Megkapja! Franci, aki zeneelméletből Salie- rinél csak éppen annyit tanult, hogy a kor sablonos improvizá­cióinak titkait elsajátítsa, bizony pórul járt az operaírással. Az operáját bemutatták ugyan, de az négy előadás után megbukott. A családot igen, de a gyerme­ket nem keserítette el a kudarc, mestert változtatott, a nagy hírű Reichánál tanult, akit Beethoven is respektált, és megkezdte euró­pai körútját. Franciaország után Anglüi, Svájc, majd újra Párizs következett, és az eredmény: si­ker és káprázat mindenfelé. 1827-ben — Angliából visszajö- vet — apja francia földön hal meg, és a tizenhat éves ifjú most már egyedül járja a főúri csalá­dokat, palotákat, forrón érdek­lődik a női lelkek iránt, és bo­lyong a párizsi társaságok út­vesztőiben. Az évek folyamán felcsepere­dett gyermekből tüzes ifjú lesz, nem tesz jót neki a magány, ezért anyja siet hozzá, hogy mellette legyen, miközben anyagi zavara­ik lesznek, és a kenyérkereset gondjával is meg kell küzdeniök. Liszt tanítással próbálkozik, azonban egy tragikus szerelem megbolygatja a lelkét, éveken át krízisek között hánykolódik. A lapok már holthírét is keltik, de csupán eltűnik az emberek sze­me elől. Szerencsére a júliusi for­radalom ágyúinak dörgése visz- szaadja az ifjút önmagának és a világnak, úgyannyira, hogy újra mindenről véleménye van, eg- zaltált lelke folyton a dolgok nyitját keresi. A sok futó kaland után követ­kezik végre a nagy szerelem, az évtizedes viszony Ú Agoult gróf­nővel, aki e szerelemért nem csu­pán magát, de férjét, három gyermekét, az egész családját is feláldozza. Vagyont, rangot, po­zíciót, családot dob a szerelem oltárára Lisztért, az ifjúért, aki után kimondhatatlanul vágyó­dik, és akiért rajong. Tanítja őt, szereti, sőt a jó anya gondosságá­val neveli is, így válik az egzoti­kus zongoristából ellenállhatat­lan világfi, a nők bálványa. Sze­relme — a grófnő — bonyolítja le levelezéseit, ő a titkára, tanácsa­dója, sőt ő úja irodalmi műveit is. Ez a lélegzetelállító mámor egy kegyetlen disszonanciában vég­ződik, hiszen éltük alkonyán Liszt abbé és Dániel Stern (a grófnő írói neve) már tudni sem óhajtanak egymásról. Liszt hatalmas, lenyűgöző egyéniséggé válik, amikor a do­bogóra lép, kesztyűjét hanyagul veti oda a várakozó inasnak, te­kintetét szuverénül hordozza vé­gig a széksorokon, és boldog az a nő, akinek az arcán ez a tekintet csupán néhány másodpercre is megpihen. Zongora mellé ül, megdördül­nek a billentyűk, a közönség megittasodva bámulja a zenészt, Liszt kezeit, az ujjait, amint a bil­lentyűn futkároznak. Érard kü­lön acélhangszert gyárt az immár világhíresség számára, Liszt ex­tázisbán ég, de elég józan ahhoz, hogy játékának hatását lemérje. A dobogón két zongora áll szem­ben egymással, mindkettő Érard, külön a mester számára készített egyedi darabja, ame­lyen — kevesen tudják — a mű­vész felváltva játszik. Ez a két zongora tökéletesen egyforma, olyan, mint két tojás, nem külön­böznek semmiben sem kívülről, sem belülről. Rossz nyelvek sze­rint azért játszott a maestro két hangszeren, hogy a hölgyek mindkét oldalról láthassák, meg­figyelhessék, megcsodálhas­sák... Az arc mimikája kíséri a zenét, a muzsika minden üteméhez hű­en idomul, hol mosolyog, hol fáj­dalmasan eltorzul Liszt arca, ami nála kétségtelenül egy másik kü­lönleges tehetség volt Beszélik róla, hogy az előadás végén rendesen Berlioz karjaiba dől, és látványosan elájul. Ä ro­mantika villamosságában izzó levegőben a közönség sír, kacag, tombol, ünnepel... Közismert, hogy egy időre ha­zaérkezik, majd visszatérve már nem veszi igénybe a dúsgazdag zongoragyáros Érardék szalon­ját, hanem az olasz operában, a Salle Ventadourban hangzanak fel a jól ismert magyar dalok, egyebek között a Rákóczi-indu- ló. A közönség a „Magyar Dalo­kat” örömmel hallgatja, ezeknek mindig nagy sikerük van, és so­kan úgy nyilatkoznak, hogy Liszt már valóban utolérte eszmény­képét, Paganinit, és a techniká­ban leveri valamennyi versenye társát. A weimari nagyherceg ajánla­ta lehetővé teszi, hogy Liszt meg­valósítsa eszméit, vágyait. Bú­csút mond hangszerének, Párizs­nak, ahol egykori szerelme él, le­ányai nevelkednek, ahol a kari­katuristák örök zsákmánya volt. Inkognitóban kétszer is felbuk­kan Párizsban, de óvakodik, hogy a Tannhazer bemutatójára érkezzék. Unja már Wagner örö- kös panaszait — úja leányának... 1866 telén meghal az anyja, a második császárság utolsó minisz­terelnöke temeti el, de Liszt — nem érzelgős természet — nem megy el a temetésére, nem kíséri el az édes­anyját utolsó útjára... Tavasszal ismét Párizsba kell jönnie, az Esztergomi Misét mu­tatják be az Ensracúe-templom- ban. Ide vonul be Abbé Liszt, a „zongorakirály”. A fővárosban díszszázad, katonazenekar, csil­logó tábornokok, vörös kardiná­lisok várják és üdvözlik kápráza­tos egyházi és világi pompával. A templomban trónuson ül! Reve­rendában, mellén érdemrendek, kitüntetések szikráznak, közöt­tük a becsületrend parancsnoki jelvénye. A templomban óriási a tömeg, a hölgyek és az urak bámulják az ősz papot, a zsenit, a mestert, de a muzsika nem tetszik a közön­ségnek, a világi hatalmasságok csalódottak, a hálátlan Berlioz sem titkolja véleményét, a Figaró azt írja, hogy „magyar kard” csil­lant ki Liszt abbé reverendája alól. Sokan kiábrándulnak belő­le, de egy ember új híveként je­lentkezik: III. Napóleon. Több alkalommal is jár még Pá­rizsban, műveit nagy pompával bemutatják, a hangversenyeken ő az első személy. Az agg maestro élete a végéhez közeledik, a lapok nagyvilági krónikái csodálattal számolnak be arról, hogy az agg mester milyen jól bírta az ünnep­lők rohamait. Ä legragyogóbb est Munkácsy Mihály mesepalotájá­ban van, ahol a hölgyeknek a régi hévvel udvarol... Londonba utazik, majd vissza­térve Párizsba, ismét felkeresi Munkácsyt, és modellt ül neki. Nála zongorázik utoljára... Sz. /.

Next

/
Thumbnails
Contents