Heves Megyei Népújság, 1989. december (40. évfolyam, 285-307. szám)
1989-12-09 / 291. szám
6. NÉPÚJSÁG-HÉTVÉGE NÉPÚJSÁG, 1989. december 9., szombat kérdés válasz — Halló, kedves Kállai Ferenc! Közismert tény, hogy ön nemcsak művész, hanem közéleti ember is, egészen pontosan országgyűlési képviselő. Miért tartja fontosnak ez utóbbi munkát, s ad-e ez valamiféle pluszt a hivatásához? — Azért fontos, mert odakerültem, s ha már így történt, akkor a saját négyzetméteremet megtöltöm azokkal a gondolataimmal, amelyek az országos kérdésekhez kapcsolódnak. Arra azonban már rájöttem, hogy ez nem nekem való színház. Hogy is mondjam...? Sok a „pecsenyesütő”. A pályámat tekintve ez legfeljebb azért hasznos, mert sokféle embert ismerek meg, méghozzá igen változékony szerepekben. Többször mondtam már, hogy a Parlamentre ki kellene tenni egy köpönyeget. Tehát ez a terep alkalmas affele jellem- tanulmányokra. S mindez testközelben van... — Úgy gondolom, egy-egy felszólalásánál könnyebb a dolga, mint a többi képviselőnek, hiszen egyfelől közismert ember, másfelől pedig talán hatásosabban képes előadni a mondandóját... — Ha személyesen is ismernénk egymást, ön is rájönne, hogy jómagam olyan mértékben vagyok kimunkált színész, hogy nincs szükségem külön területre a színészi eszközeim használatához. Az igaz, hogy a Parlament nagy színház, de az az érzésem, hogy egyesek ott nálam jobban szavalnak. Én csak akkor szólok, ha valami nagyon éget belülről, s ügy érzem, megfulladok, ha nem mondom el. Aki csak azért áll fel, hogy magamagát előtérbe juttassa, akörül kihűl a levegő. Ismétlem, mindig akkor szóltam, amikor már nem bírtam tovább, hiszen nincs szükségem visszaigazolásokra, ugyanis a képviselői munkát távlatilag nem kívánom művelni. A mondandóm tolmácsolásakor színészi eszközöket nem alkalmazok, csupán olyan egyszerűséget, dimenziót, amely a közlést megilleti. Ez nem tudatosság, hanem intellektus kérdése. Bizonyos fokig a mindennapi életben zavar is, hogy színészként ismernek, már mint parlamenti képviselőt. Pont azért, mert felénk megnyilvánul bizonyos fenntartás, hogy ja, hát megint színészkedik... Nem köny- nyu, az infarktus veszélye nagyobb, mint egy premieren. Tudniillik, utóbbi szituációban egy másik ember nézeteit, habitusát közvetítem, míg a Parlamentben a saját véleményem és idegzetem forog kockán. Nem papírról beszélek, ezért mindig stresszt Kállai Ferenc: „A Parlamentre ki kellene tenni egy köpönyeget" okoz, hogy vajon eszembe jut-e, amiért fölálltam, az idegek za- vartsága nem torpedózza-e meg a fogalmazási készséget. — Említette, hogy a jövőben semmiképpen sem kíván képviselőlenni. Nem félő-e, hogyezzel — hogy az ön szavait idézzem — egy „pecsenyesütőnek ” adja át a helyét? — Ez a rizikó megvan, de — többek között — azért megyek onnan el, mert időnként már Dae- dalont kell használni, mégpedig egyesek hataloméhsége ellen. Az éhes emberek mindig gorombák, s most képzelje el ezt a hataloméhségre vonatkoztatva... Remélem, az idő olyanokat helyez majd a képviselői székekbe, akik nem önmagukat akaiják érvényesíteni, hanem a köz javáért dolgoznak, akik nem csupán akkor vallják a pluralizmust, ha az ő igazuk érvényesül. Meditativ embereket szeretnék ott látni. A pártharcokat már a folyosókon is érezni lehet. Nekem a Parlamentben kellemes szomszédom van, Márton János a Magyar Néppártból. Általában jól érzem magam, amikor — a televízión keresztül — a Néppártból megszólal valaki. Mert azt érzem, hogy ennek van valamiféle rögszaga, s valamiféle háttérfelelősség. Éz számomra többet jelent — miután én is vidéki vagyok, gyomai —, mint az a sok frázis, amellyel tele van az ország. Az említett párt nekem oázis, mert felszólalásaikból nem érzem ki a tülekedés gorombaságát. — Úgy vélem, hogy az izzadt- ságszagú tülekedés, a hatalom- éhség nem csupán a Parlamentre jellemző. Eßyetért ezzel? — Természetesen, hiszen ez „kinyújtóztatta” magát az egész társadalomra. Ettől meg kellene óvni magunkat, mert úgy látom — s ehhez már elég öreg vagyok —, hogy időnként 45-ös hangok is felcsattannak. A békés átmenetre soha még olyan jó lehetőség nem volt, mint napjainkban, s ha ezt elrontjuk, akkor olyan jövő következik, amit már nem szeretnék megélni. — Ezek a negatívumok a színházi világon belül is jelentkeznek? — Ez egy szenzibil társaság, s ugyanúgy meg lehet őket keverni. Gyermeteg társaság vagyunk, akikre érzelmileg jobban lehet hatni. Viszont megvan az a képességünk, hogy a bárányban felfedezzük a farkast. Szomorú helyzet, mert szeretnénk vigyázni arra, hogy az emberek szájából felelősséggel jöjjenek ki a mondatok. Szóval ne öntsék el az országot azokkal az agresszív és szubjektív frázisokkal, amelyeket már hallottunk, csak éppen más előjellel. Az effajta ismétlésektől szeretnénk megmenteni az országot. Ne a sztálinista liánokból építsünk demokráciát, anem valaki azt is ismerje be, hogy ő is tévedett, tévedhet. A cél nagyszerű, a hozzá vezető út bonyolult. Addig, amíg valaki a szabad választásokon megkapja a többséget — legalábbis így gondolom —, sok olyasmit rak le, amiből nem virág, hanem gyom nő ki. Felelőtlenül ne mondjunk ki olyan mondatokat, amelyek szélsőségek felé viszik el az emberi indulatokat, úgy, mint hajdanán, a kommunista agitáciok idején. — Véleménye szerint miként lehetne jobbítani a honi színházi viszonyainkon ? — Most folyik egy nagy csatározás a dotáció körül, pontosabban, hogy ezt a nézőszám dönt- se-e el, illetve, hogy a tanácsok kezébe kerüljenek-e a színházak. Amit követelnek az igazgatók, azzal egyetértek, ám ahogy követelik, azzal nem egészen. Tudomásul kell venni, hogy ez az ország a piacgazdaság felé megy. Hogy mindent dotálni kell, az nem igaz. A régi, maszek világban differenciáltak, és érdekeltség volt a színházakban. Aki a pénzt adta, az nívót is kért. Az „adj nekem pénzt, a többivel ne törődj” elmélete nem helyes. Valahol valakinek törődni kell azzal, hogy mit, mikor és hogyan ad. Nem lehet reggeltől estig „lila” dolgokkal leönteni a közönséget, majd újra pénzt követelni, mert arra nem ment be senki. Nívós, nézett, hallgatott munkákkal kell bizonyítani. Ezernyi olyan filmet gyártottunk, amelyet senki sem nézett meg, de amely vitte a pénzt. Lehet, hogy ezekért dijakat kaptunk, ám mindig politikai indíttatásból. Mostanság az örök emberi értékekkel, problémákkal kell bíbelődnünk. Ez sokkal nehezebb, ám akik ezt csinálják, azok megérdemelten kapják a pénzt. Az a fajta érdeknélküliség, érdekelt- seghiány, ami tönkretette a gazdaságunkat, megvan a kulturális életben is. — Gondolom, mind a színészi hivatás, mind pedig a képviselői munka rengeteg időt igényel. Ha mégis akadnak üres órái, azt szíve szerint mivel tölti el? — Most például semmi különösebbel, mert kilencven oldalt kell megtanulnom a következő darabhoz, amit afféle saját hobbiként kell felfognom. Hogy mi lesz ez a szerep? Nos, Harold Pintérnek a Senkiföldje című darabjára készülök. Sárhegyi István Fazola Henrik iránti tiszteletből... Színdarabajánlás ajándékként Eger városának Képünkön A megszállott miskolci előadásának tapsrendje látható, középen fehér ingben Fazola Henrik, a virágkosárral kezében Szerencsi Éva Tekla szerepében, a szerző Kriston Béla mellett Miskolci létemre kitartó megszállottsággal szeretem Eger városát zsenge diákkorom óta, az Egri csillagok olvasmány- élményétől indíttatván. Irodalmi témaválasztásomban is döntő szerepet játszott a gyáralapító Fazola Henrik egri kötődése. Tervezett drámámhoz és regényeimhez a legnagyobb segítséget is Egerben kaptam dr. Soós Imre levéltárvezetőtől, akinek dokumentumanyagából hűen kiviláglott Fazola Henrik küzdelmes, áldozatos alkotói életútja, kitűnő alapanyagot szolgáltatva színpadi és regényes feldolgozáshoz. 1979 októberében, kerek tíz esztendeje mutatta be a Miskolci Nemzeti Színház „A megszállott” című drámámat, Fazola Henrik halálának 200. évfordulójára, Csiszár Imre rendezésében, meghatóan meleg közönségfogadtatással. Biztos voltam abban, hogy az akkori közös egri—miskolci színházi társulás révén a telt házakat vonzó egri vonatkozású darab átkerül Egerbe, Fazola városába, de ez érthetetlen módon nem történt meg. Mint szerző, érthetően szerettem volna, ha Fazola-drá- mám átkerül Eger városába. Szabadtéri változatot készítettem, melyet megküldtem Eger város tanácselnökének azzal, hogy bemutatás esetén szerzői honoráriumomat egy Fazola- emlékszoba kialakítására fordítsák. Megköszönték a nemes gesztust, de nem kerülhetett sor a bemutatására, az egri közönség várható részvétlenségére utalva. Erre azonban rácáfoltak dedikálásaimnál az egriek, a Népszava kiadásában megjelent Fazola-családregényeim, „A megszállott” és „A küldetés” alkalmával. Voltak, akik 8-10 példányt is dedikáltattak a külföldön élő rokonaik részére, mondván, egri létükre csak most, a regényeimből ismerték meg valójában a világhírű megyeházi rácskapuk alkotójának küzdelmes életútját. Az önálló színházzá válás kezdeti szakaszában Szikora János művészeti vezetőnek ajánlottam fel a drámámat, aki levélben válaszolva ígérte, minden tőle telhetőt elkövet a bemutatás érdekében, de ő hamar megvált Egertől. Az őt követő Gáli Lászlónak személyesen nyújtottam át darabomat, aki szívesen vette, de nem sokkal később levélben azt a választ kaptam, hogy ”a darabot értékekben gazdag, progresszív szellemű írásnak tartjuk. Úgy érezzük azonban, hogy az alakuló színházunk műsortervébe egyelőre nem illeszkedik. Színházunk feladata az elkövetkező években az lesz, hogy kiépítse a megyében és a városban a maga igen széles közönségbázisát. Ehhez — az első időszakban — általánosan ismert, feltétlenül közönségvonzó darabokra van szükségünk. Ismeretlenebb, járatlanabb ösvényekre akkor kalandozhatunk, ha az önálló egri társulat már megszerezte hitelét a lakosság körében. A következő lépcsőfok: olyan színészi erőkből álló együttes kialakítása, amely egy ismeretlen mű minden rejtett értékét fel tudja mutatni, el tudja fogadtatni. Idáig nagyon hosszú út vezet...” Ezen válasszal nem érthettem egyet, hisz drámám, éppen egri kötődése miatt kimondottan közönségcsalogató, nem is ismeretlen mű, hisz Miskolcon bemutatták, és ugyancsak sikerrel vizsgázott. Köztudott, hogy jó ideje rendezőcentriku- sak a színházaink, nem a közönség, hanem a rendezői álmok kerülnek színre, nem mindig találkozva a közönség igényeivel. Esetemben be kellett látnom, hogy Fazola Henriknek is temérdek akadállyal kellett megküzdenie álmai megvalósításáért, nekem sem köny- nyebb életútjának megszállott, önzetlen publikáltatása. A színházvezetés válaszában jelzett „hosszú út” úgy tűnik lerövidült, mert a Taps Magazin egyik nyári számában Gáli László igazgató jólesően nyilatkozik, hogy az egri közönség tenyerén hordozza színházát és színészeit, várják a helyi szerzők drámai kéziratait, de sajnálatos módon egyelőre nem tolakodnak... Mindjárt telefonon felhívtam, emlékeztetve személyesen átnyújtott drámai kéziratomra. Halványan emlékezett, ígérte: még a nyár folyamán elolvassa és jelzést küld. (Ezek szerint el sem olvasta, válaszát is a dramaturgjával íratta meg...) A mai napig nem kaptam jelzést... Közben több variációban dolgoztam fel a Fazola-drámát, a közelmúltban fejeztem be egy általam legjobbnak tartott színpadi változatot 15 szereplővel, két részben, „Fazola Henrik megszállottsága” címmel. Ütolsó egri próbálkozásra szánva rá magam, nyugalmazott gyártörténészi státuszomban, 61 évesen, korábbi felajánlásomat megismételve újólag felkínálom színpadi művemet szeretett Eger városának, Fazola Henrik iránti tiszteletemtől fűtve. Fazola szavaival élve: ” Vegyék úgy, hogy ez az én ajándékom... használják, éljenek vele...” Végezetül talán még annyit: még élő szerzőként hajlandó vagyok „színházi műhelymunkában” a dramaturgiával együttműködni a rendezőnek tetsző minél színvonalasabb előadás létrejötte érdekében, s mint gyártörténész, szakmai tanácsokkal is segíthetem a produkciót. Amennyiben ez az újbóli felajánlásom sem találna termőtalajra, kérem, ne küldjék vissza, hanem helyezzék el a darabot a színház kézirattárában. Bízom abban, talán egyszer elvetődik az egri színház élére olyan vezető, aki fantáziát lát a bemutatásában, kedves figyelmességgel a lokálpatrióta egri közönség iránt, tisztelegve a város büszkesége: „az híres, nevezetes Fazola Henrik úr” emlékének. Kriston Béla Szövetkezeti Boltmúzeum. Két év alatt 1200 tárgy gyűlt össze, s ebből alakították ki Békéscsaba belvárosában a boltmúzeumot, amely egyetlen az országban. Képünk az 1930-as évek Hangya Szövetkezetek boltjainak hangulatát idézi. (Fotó: B. Fazekas László — MTI) Nurejev ismét a Kirov színpadán. Rudolf Nurejev világhírű orosz balettművész az első alkalommal táncolt ismét 1989. november 17-én a leningrádi Kirov Opera színpadán azóta, hogy 1961-ben az Egyesült Államokba emigrált. (Telefotó — MTI Külföldi Képszerkesztőség)
