Heves Megyei Népújság, 1989. december (40. évfolyam, 285-307. szám)
1989-12-07 / 290. szám
NÉPÚJSÁG, 1989. december 7, csütörtök 4. KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS A gyerekeké vagy az öregeké legyen a Munkásőrség épülete? Gyivisfórum, avagy önigazolás? Elakadt üzenetek Nemrégiben elhunyt jeles színművészünket láthattuk a minap, vélhetőleg egyik utolsó filmfelvételén. Szirtes Ádámot, aki Máriássy Félix rendezői pályafutásának kínzó és kínos próbatételeit a maga szemszögéből világította meg. Alsó gépállásból fényképezték, szinte ránk dőlt Szirtes Ádám; lo- boncosra eresztett ősz fürtjei nyugtalan csigákba pöndörödtek. Dadogva, nehezen beszélt, mert arról kellett beszélnie, hogy vajon látta-e ő, látták-e társai: mi történik ebben az országban az úgyneve- zett „ötvenes évek” elején? Amikor szem- és fülbántó hazugságok áradtak a sematikus — olykor Máriássy rendezte — filmalkotásokból? Nem látta, nem látták. Valamit sejtettek csupán, vitatkozgattak is erről, aztán csendben maradtak inkább, mert rájuk is szóltak, volt mit félteniük, veszíteniük. A derűs távlatú hazudozás a kamera előtt — akkoriban a munkájuk volt. Hinni kellett benne, ha nem akartak megbolondulni. Nem voltak ebben egyedül: sokan gondolták úgy szent meggyőződésből, mint a szintén képernyőn látott Galoppá Vérmezőn hősnője, hogy a rendszer maga jó, csak egyes méltatlan képviselői keverik rossz hírbe, bajba, a túlkapásaikkal (kitelepítés, stb.). Pedig születtek már ekkoriban, sőt jóval korábban is olyan művek — itthon és külföldön — amelyek figyelmeztettek a bármifajta kizárólagosságra épülő, totalitárius rendszer veszélyeire. A magyar származású Arthur Koestlerre vagy az angol George Orwellre gondolok például. Csakhogy őket antikommunistáknak, szovjetelleneseknek — s még több más effélének — minősítették azok, akik részint felelősek voltak a szocialista gondolat torz megvalósításáért, részint — mint utaltam rá — a torzulásokat csak egyedi hibákként értékelték. S mint nem kívánatos műveket elzárták a hazai nyilvánosság elől. Koestler, akinek a nevét sokáig még csak említeni sem volt tanácsos, a Sötétség délben című regényében egy tapasztalt kommunista, hivatásos forradalmár költött, de valóságos hitelű figurájában, Rubasovban azt ábrázolta, hogy a harmincas évektől féktelenül elszabaduló sztálinizmus nem tűrt semmilyen fokozatú ellentmondást, a legkisebb szembefordulás — akár gondolatban is — halálos bűnnek számított, és tarkónlövést vonhatott maga után. A hamisan megvádolt Rubasov — befolyásos pártvezető — a börtönben végiggondolta: amikor ő Németországban a Gestapo kezére juttatott olyan társakat, akik nem követték vakon az utasításait (melyek nemegyszer váltottak ki megdöbbenést az egészségesen gondolkodó német kommunistákból), ugyanazzal a logikával cselekedett, amellyel mostani fogvatartói. A cél nem szentesítheti az eszközt, főként, ha a cél és az eszköz — ahogyan a sztálini — egyaránt emberellenes, aljas, el- és megvetendő volt. Fölkavaró és igaz könyv. George Orwell, aki ismerte Koestlert még a spanyol polgárháborúból, ennél is tovább lépett. Joggal vetette Koestler szemére, hogy az antifasiszta gondolkodás csak akkor hiteles,ha mindenfajta totális rendszer elvetéséig jut el. S ebben ő maga mutatott kitűnő példát. Fiatalon Burmában dolgozott, az angol gyarmatbirodalom rendőrségének embereként; ott a kapitalizmus, az imperializmus akkori arcát ismerte meg. Főhősével, az öngyilkossá levő Floryval együtt jutott erre a megállapítsára Burmái napok című regényében (magyarul 1948-ban jelent meg utoljára, Tragédia Burmában címmel, eléggé gyatra fordításban): „A fehér embereknek a színesekkel szemben mutatott igazságtalan és méltánytalan bánásmódja egyszer csak kezd elég lenni, es megérkezik az az idő, amikor az értelmes gonndolkozásról lemondani nem hajlandó angol ember határtalan gyűlöletet kezd érezni saját honfitársaival szemben, és arra vágyik, hogy a bennszülöttek lázadása örök időkre szétrobbantsa a birodalom zsarnoki uralmát.” A spanyolországi tapasztalatok, a harmincasnegyvenes évek sztálini politikájának tanulmányozása megérlelte Orwellben e gondolat logikus folytatását. 1948-as víziójában, a jövőbe pillantó, 1984 című regényében Winston Smith az, aki hasonlóképpen várja, hogy föllázadjanak az Angliát és más térségeket Óceánia néven birtokló zsarnoki rend ellen a „bennszülöttek”, a „prolik”, akiket a mindenható, szavakban szocializmust, „angszocot” hirdető párt csupán termelőeszközként, rabszolgaként tűr el és hasznosít. Orwell e megdöbbentő és nagyon átgondolt rémlátomásában (melynek nyomán egy gyönge angol film is született) három világ- birodalom teljesen hasonló berendezkedését vázolja föl: mindhárom totális hatalom, s a többiekkel állandóan háborúzik, hogy a fölösleges javakat elpusztítsa ily módon, az emberek túlnyomó többségét a létminimum pórázán tarthassa. Mindehhez a múlt megszüntetése, szüntelen átírása, „kijavítása”, az „időszerű helyzethez” való — visszamenőleges — alkalmazása szükségeltetik. Ismerős a képlet. Amiként ismerős az Állatfarm 1943-1944-es példázatának valóságalapja is. Egy angol majorban elűzik az embert az állatok, hogy a disznók vezetésével az egyenlőség egy kis társadalmát valósítsák meg. Csakhogy. a kátrányos falra pingált Hétparancsolat demokratikus szabályai időközben sorra- rendre megváltoznak, s a végén a vezető osztállyá kinövő, kiváltságos renddé különülő disznók két- lábra állnak, szövetséget kötnek az elűzött ellenséggel. Folyik ugyanaz, mint korábban, más cégtábla alatt. Csak a Bandik sorsa nem változik: azoké, mint a regénybeli paripáé, aki hatalmas erejét sosem kíméli a köz érdekében, minden kudarc csak még nagyobb erőfeszítésre ösztökéli — hogy aztán kórházi ápolás helyett a sintér bunkója legyen az osztályrésze. A halott Orwell, Koestler munkái s a hasonlók végre már napvilágra jutottak nálunk is. Későn, de nem végképp megkésve. Még tanulhatunk belőlük, szédületes iramú társadalom-átalakító vállalkozásaink közepette. Tanulhatunk abban a vonatkozásban is, hogy a szellem üzeneteit, vélekedését soha többé nem szabad elakasztani, elsikkasztani, letagadni; üzenőiket predig megsemmisíteni. Gondolkodó emberekről s nem jósokról, huhogó vészmadarakról van szó esetünkben. Az általuk jelzett tév- utak elkerülhetők, de ehhez nélkülözhetetlen — bár nem mindig kellemes — a figyelmeztetésük. Kőháti Zsolt A Kós Károly Céh felhívása Társadalmi összefogásra szólított fel az a november 6-i keltezésű meghívó, amely a megyei gyermek- és ifjúságvédelem helyzetéről folytatandó vitára invitálta a megyében működő pártok, tömegszervezetek és egyházak képviselőit. A fórum időpontját — november 14-ét — már jóelőre közzétette lapunk is. Hogy, hogy nem, jó néhány szervezet (köztük az ellenzékiek) nem tartották fontosnak a jelenlétet. Ennek ellenére a randevú létrejött. Kaszárnyapedagógia helyett... A találkozóra végül is a Kertész u. 100. szám alatt, a Gyermek- és Ifjúságvédő Intézetben, az udvar végén lévő faépületben került sor. Bár az igazgató, Fodor Lajos kilátásba helyezte, hogy az eszmecsere után végigvezeti a megjelenteket a háza táján — lássák saját szemükkel a lehangoló állapotokat —, erre azonban már nem került sor. A beszélgetés az intézmény- vezető terjedelmesre sikeredett, részletező beszámolójával indult. Egyebek mellett elmondta, hogy az elmúlt .évtizedekben a gyermekvédelmi központok az országban régi kastélyokban, kúriákban kaptak helyet. Heves megyében nem volt ilyen lehetőség. Ez is, és sok más ok magyarázza, hogy lakóterületünkön a gyermekvédelem háttere, tárgyi feltételei olyanok, amilyenek. Kaszámyapedagógiát valósítottunk meg — utalt a múltban épült nagy befogadóképességű nevelőotthonokra, így például az egri Gyermekvárosra, ahol már csak a körülmények miatt sem lehetett megvalósítani a személyre szabott gyermekcentrikus nevelést. Ez is az oka annak, hogy nagyon sok a rendezetlen családi hátterű kallódó fiatal, akikkel törődni kell. Az intézmény — amelyről szó van — Heves megyében a legnagyobb költségvetésű, 190 dolgozót foglalkoztató országos hatáskörű gyermekvédelmi centrum, melynek három területen kell helytállnia. A megelőző, úgynevezett prevenciós ifjúságvédelemben, a hátrányos helyzetűek ügyintézésében, valamint az utcara került gyerekek átmeneti elhelyezésében. S emellett együtt kell működni a gyámhatósággal, a rendőrséggel, ápolni kell a gyerekek családi kapcsolatait, s az utógondozásban is rengeteg feladat hárul a központra. Annak ellenére, hogy megpróbálnak megfelelni e követelményeknek, nagyon sok támadás éri a kollektívát. Mint Fodor Lajos utalt rá, nemcsak a fenntartók, hanem a közvélemény, sot a sajtó részéről is. ”Ha sok a szennyes, nem a mosodát kell szidni!” — jelentette ki nem minden indulat nélkül. Azonnali lépést sürgetett, s ebben kérte az újonnan alakult pártok, szervezetek, s a régiek gyors, hathatós támogatását. Eleddig évek óta napirendre került a Gyivi új elhelyezésének kérdése, de mindig le is vették, pénzhiányra hivatkozva. Aztán különböző tervek születtek. Volt olyan elképzelés, hogy a gyermekvédelmi intézmény kerüljön Egerben a mostani Gyermekváros közvetlen közelébe. Szocialista gettót akarjunk ?!—tette föl a kérdést. Az intézetbe bekerült, amúgy is megbélyegzett fiatalokat még inkább elszeparáljuk a normális körülmények között élőktől? A helyzet úgy áll, hogy engedve a körülményeknek a Gyivi telket vásárolt az említett területen a jelenlegi gyógypedagógiai intézmény mellett. Korábban a munkásőrség Pozsonyi úti épületének közelében szemeltek ki erre a célra egy szabad területet. Ezt akkor a még helyzetben lévő munkásőrség parancsnoka azzal vétózta meg, „hogy mi történne akkor, ha a gyerekek kirabolnák a fegyverraktárat?” Most viszont új helyzet állt elő. A munkásőrség épülete felszabadult, amelyre a gyermekvédelmi intézet szeretné az igényét bejelenteni. Ehhez kérte a jelenlevők egyetértését. Támogassuk vagy mérlegeljünk? A felhívás nem maradt reagálás nélküli. Sárosi László a Független Kisgazdapárt képviseletében együttérzésének adott hangot, s a párt elvi támogatását is megígérte, de — vetette fel — „tudomásom szerint” az idősek is jogosan igénylik, hogy ott szociális otthon legyen. Dr. Vasas Joachim is hozzászólt az MSZP(?) képviseletében. Üdvözölte a kezdeményezést, s szerinte a gyermekvédelem ügyét elébe kell helyezni más, fontos, de gazdasági céloknak. A felszabaduló eszközökkel, épületekkel megyei, városi feszültségeket oldjunk-e vagy országos problémákat ? — tette fel a kérdést, amelyre nyomban úgy válaszolt, hogy elsősorban a saját dolgainkkal kell törődnünk, s így ez a mostani feladat mindenképpen elsőbbséget élvez. Az Egri Szociális Unió részéről többen is hozzászóltak. S bár azt közülük senki sem vitatta, hogy a Gyivi helyzetén változtatni kell, de újabb szempontokat is felvetettek. Például szóvá tették azt az eltagadhatatlan tényt, hogy az intézmény belső kollektívája nem egységes, problémák vannak, hiszen NEB-vizsgálat is indult ez ügyben. S nem biztos, hogy új épületben a régi feszültségekkel terhelten jobb munkát végezne az intézmény. Farkas Zsuzsa például arról a dilemmáról is szólt, amely a két szociálisan terhelt réteg az idősek és a gyerekek között így kialakul. Nem kétséges, hogy szociális otthonra is szükség van, mégpedig Egerben, közel a belvároshoz és a zöldkörnyezethez. Diószegi Lajosné, a HNF megyei bizottsága részéről csatlakozott ehhez a véleményhez, mégis ő amellett volt, hogy a jelenlévők fogalmazzanak meg egy közös állasfoglalást, amelyben támogatják a Gyivi igényét. Bartókné Nagypál Emese, az egri MDF-től viszont Új szempontokat is fölvetett. Korai lenne még a döntés erről. Hiszen gondoljuk csak meg, ha a munkásőrség épülete nem lesz szociális otthon, akkor az időseket tegyük a Szala-partra, közel a temető mellé? (Ahol a Gyivi telke van?) Patkós Attila ezúttal az egri református lelkészi hivatal képviseletében szólalt fel. Felajánlotta a nehéz helyzetű gyerekeknek az egyházi törődést, így a Református Iszákps Misszió (amely az alkohol és drogbetegek megmentésére vállalkozik) segítséget is, valamint a gyermekek hitoktatásba való bevonását. Egyet mondhatok: nincs minden rendben Dr. Kovács János, a megyei tanács művelődési osztályának vezetője több alkalommal is bekapcsolódott az élénk vitába. Fodor Lajos felvetésére reagálva így vélekedett: „Valóban úgy latszik, jobb ma egy épület, mint holnap egy terv.” A jelenlegi gazdasági nehézségek miatt nem sok remény van ugyanis arra, hogy a Gyivi új tervezett épülete hamarosan elkészülne. Tehát jogos a felvetés, hogy szeretnék a munkásőrség helyét elfoglalni. Az is igaz viszont, amit a Szociális Unió Képviselői mondtak. Nem oldaná meg önmagában a kollektíva problémáját, na megkapnák az épületet. Mert, mint utalt a jelenleg is tartó vizsgálatra (amelyet a művelődési osztály végez az illetékes felettes minisztériummal együtt), ami a szakmai tevékenységet, s az intézmény dolgozóinak munkahelyi közérzetét illeti: nincs minden rendben. Ezt azonban majd konkrét tényekkel is alátámasztja a vizsgálat végén, másik fórumon, ár a találkozó nem volt eredménytelen, a résztvevők úgy mentek el, hogy később egy nagyobb körben ismét találkoznak, amikor remélhetően valamennyi párt — a tények ismeretében — állást foglalhat a kérdésben. Jámbor Ildikó Működtek már szabad művelődési közösségek Magyarországon. Az alakuló pártállam nyelte el tevékenységüket, megteremtve a kulturálódás felülről oszto- gatott-szabályozott szisztémáját. 1948 nyarán, Révfülöpön számolták föl e szerveződéseket, és ugyanott kívánja e gondolatot újra életre hívni a Kós Károly Céh-országos kulturális egyesület a jövő ev februárjában. A céh felhívásával szorgalmazza, hogy alakuljanak meg újra a szabad művelődési bizottságok, melyek fölkarolják és segítik a lakosság öntevékeny és önigazgató kulturálódását, szabadidős szervezeteinek tevékenységét. Ezekben a testületekben fogjanak össze a településeken megalakult pártok és mozgalmak, az egyházak, az egyesületek, az iskolák, az ifjúsági és érdekvédelmi szervezetek képviselői, valamint jeles és hiteles értelmiségi személyiségek. E bizottságok kezeljék a települések közművelődésére szánt, eddig a tanácsok kezében levő pénzeket, és legyenek gazdái annak, hogy a településeken valódi közösségek jöjjenek létre, humánusabb, nyíltabb, toleránsabb helybéli világ legyen. , Az újonnan alakuló bizottságok tagjait, képviselőit várják a révfülöpi gyűlésre, írásos jelentkezésüket december 20-ig küldjék el. A cím: Budapest, XIX. Kós Károly tér 10.1192. Harminc éve a Vidám Színpadon Csa/a Zsuzsa járja az országot Műfajai: neveltetés és hűség Mintaszerű fúvósszextett Volt egyszer egy vadkelet, Anna csak egy van — e darabokban tapsol mostanában a közönség Csata Zsuzsának. Mármint az a nézősereg, amelynek van szerencséje a budapesti Vidám Színpadra jegyet váltani. De akik kedvelik Csala Zsuzsát, azok találkoznak vele — szó szerint — úton-útfélen. — Hányszor lép fel az ország különböző tájain? — Ahányszor csak tudok. Az utóbbi időben havonta hat-nyolc helyen igyekeztem felderíteni a kissé gondterheltté vált közönséget. Ezt hivatásomnak tekintem, s talán ez az egyik oka annak, hogy kezdettől mindmáig helyemen érzem magam a Vidám Színpadon. Sosem éreztem elvágyódást. De — mint kiderül — Zsuzsa egyik műfaja: a könnyed nevet- tetés, a másik, privát műfaja: a hűség. Hazájához, családjához, az egykor nagymamától örökölt családi nyaralóhoz, ahol összejönnek mindannyian, ahányszor csak lehetséges. Nemcsak a derűje kifogyhatatlan, hanem az energiája is. Ki hinné, hogy Csala Zsuzsa gyerekkora mindennek nevezhető, csak könnyednek, és vidámnak nem! Pedig így volt. S bár talán első hallásra furcsán hangzik, élete, hepehupáival együtt, harmonikus. Valahogy úgy intézte a sors, hogy megtanulja: mindenért meg kell szenvedni, s hogy — mint a mesében — a jó végül is elnyeri méltó jutalmát. Meseszerű a kezdet is: egy aprócska újpesti szoba-konyhás házikóban látta meg a napvilágot, ahol egy darabig ötödmagával élt. Majd édesapja külföldre távozott. így aztán az édesanya és három kislánya egyedül folytatták szűkös, de szeretettel teljes életüket. S amikor Zsuzsa rákényszerült, hogy — meghazudtolva természetét is — hazugságot írjon az önéletrajzába, jósorsa ismét együttműködött vele. Beírta, hogy édesanyja munkás. És mit tett az isten? Édesanyja valóban beállt gyári munkásnak, hogy eltartsa a családot. Az is mesebeli volt, ahogy színésznővé cseperedett. Nem szeretett tanulni, nem határozta el magát, hogy egy élete, egy halála, színésznő lesz. Csak éppen azzá vált. Iskolai szereplésen látta meg — tulajdonképpen „lebőgni” — a Színművészeti Főiskola — azóta meghalt — kitűnő színész-tanára. És amit a színjátszó verseny közönsége csak azzal honorált, hogy halálra nevette magát a véresen komoly szerepet játszó Csala Zsuzsán — azt Pártos Géza nagyra értékelte. Ritkaság a komikai tehetség. Akkoriban még ritkább volt. Csalazsuzsasága fokról fokra vált egyértelművé, és megbecsültté. Bármily hihetetlen — már kerek harminc esztendeje vidítja fel közönségét a Vidám Színpad deszkáiról. Hivatalos elismerésben is részesült, de számára a Jászai Mari-díjnál, és az érdemes művész kitüntetésnél is többet ér a nézőtérről feléje áramló nevetés, taps. P.G. A közeli napokban Egerben üdvözölhettük a zürichi Zene- művészeti Főiskola fafúvós szextettjét, és Gustav Gertsch zongoraművészt. A helyőrségi művelődési otthon termében szép számú közönség előtt került sor hangversenyükre. A fúvósszextett tagjai (Wencel Grund I. klarinét, Brúnó Ems II. klarinét, Beat Bimer I. fagott, Francisco Vlibet II.- fagott, Felix Reolen I. kürt, Hannes Truninger II. kürt) elsőként Beethoven Esz-dúr szextettjét, majd befejező számként Mozart Esz-dúr szerenádját adta elő. A rendkívüli zenei technikai felkészültséget követelő kompozíciók megszólaltatása mintaszerű volt. A fiatal svájci muzsikusok sziporkázó játékossággal, rendkívüli koncentráltsággal, s a kamarazenélésben oly nélkülözhetetlen egymásrafigyeléssel nagyfokú alkalmazkodással, kimunkált hangkultúrával szólaltatták meg a remekműveket. Zöme zeneiskolai hallgatókból, szülőkből, s tanárokból álló népes és lelkes publikum előtt szerepeltek. A közönség méltán ragadtatta magát hosszantartó tapsra. Beat Bimer fagottos Gordon Jacob öttételes Partitáját játszotta. A szóló fagottra íródott szellemes, könnyed, ugyanakkor rendkívüli technikai bravúrokra késztető mű nem hozta zavarba a fiatal, igen tehetséges muzsikust. Igazán lenyűgözött bennünket színgazdag, választékos zenei elképzelést tükröző játékával. Gustáv Gertsch fiatal pianista két kompozícióval járult hozzá a hangverseny sikréhez. Schubert a-moll szonátájával és különösképpen pedig Stefan Lunier: Amigos Liberorum című ízig- vérig XX. századi zongoradarabjával lenyűgözte a hallgatóságot. A mai kor arculatát hűen visszaadó, a zeneszerzési technika a zongorára elképzelhető minden lehetőségét kiaknázva született mű bizonyára különböző érzelmeket váltott ki a hallgatóság körében. Azonban nem lehetett nem odafigyelni a sok leleményességet magába rejtő darabra. A közönséget valóságosan sokkolta e kompozíció ötletes, in- venciózus, még a zongorahúrokat is igénybe vevő megszólaltatása. Az igen szimpatikus svájci muzsikusok a miskolci Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Tanárképző Intézetének vendégeiként tartózkodtak hazánkban. Játékuk Egerben is osztatlan sikert aratott. E néhány művésznövendék hallatán is okkal mondhatjuk, hogy hazájukban a felsőfokú művészképzés igen magas szinten történik. Szepesi György December hónapban minden 100. BTTTTTTTTTTTl Leeven __ Ezúton kívánunk kellemes karácsonyi