Heves Megyei Népújság, 1989. december (40. évfolyam, 285-307. szám)

1989-12-07 / 290. szám

NÉPÚJSÁG, 1989. december 7, csütörtök 4. KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS A gyerekeké vagy az öregeké legyen a Munkásőrség épülete? Gyivisfórum, avagy önigazolás? Elakadt üzenetek Nemrégiben elhunyt jeles színművészünket lát­hattuk a minap, vélhetőleg egyik utolsó filmfelvéte­lén. Szirtes Ádámot, aki Máriássy Félix rendezői pályafutásának kínzó és kínos próbatételeit a maga szemszögéből világította meg. Alsó gépállásból fényképezték, szinte ránk dőlt Szirtes Ádám; lo- boncosra eresztett ősz fürtjei nyugtalan csigákba pöndörödtek. Dadogva, nehezen beszélt, mert ar­ról kellett beszélnie, hogy vajon látta-e ő, látták-e társai: mi történik ebben az országban az úgyneve- zett „ötvenes évek” elején? Amikor szem- és fül­bántó hazugságok áradtak a sematikus — olykor Máriássy rendezte — filmalkotásokból? Nem látta, nem látták. Valamit sejtettek csupán, vitatkozgattak is erről, aztán csendben maradtak inkább, mert rájuk is szóltak, volt mit félteniük, ve­szíteniük. A derűs távlatú hazudozás a kamera előtt — akkoriban a munkájuk volt. Hinni kellett benne, ha nem akartak megbolondulni. Nem voltak ebben egyedül: sokan gondolták úgy szent meggyőződésből, mint a szintén képernyőn látott Galoppá Vérmezőn hősnője, hogy a rendszer maga jó, csak egyes méltatlan képviselői keverik rossz hírbe, bajba, a túlkapásaikkal (kitelepítés, stb.). Pedig születtek már ekkoriban, sőt jóval ko­rábban is olyan művek — itthon és külföldön — amelyek figyelmeztettek a bármifajta kizárólagos­ságra épülő, totalitárius rendszer veszélyeire. A magyar származású Arthur Koestlerre vagy az an­gol George Orwellre gondolok például. Csakhogy őket antikommunistáknak, szovjetelleneseknek — s még több más effélének — minősítették azok, akik részint felelősek voltak a szocialista gondolat torz megvalósításáért, részint — mint utaltam rá — a tor­zulásokat csak egyedi hibákként értékelték. S mint nem kívánatos műveket elzárták a hazai nyilvános­ság elől. Koestler, akinek a nevét sokáig még csak említe­ni sem volt tanácsos, a Sötétség délben című regé­nyében egy tapasztalt kommunista, hivatásos forra­dalmár költött, de valóságos hitelű figurájában, Rubasovban azt ábrázolta, hogy a harmincas évek­től féktelenül elszabaduló sztálinizmus nem tűrt semmilyen fokozatú ellentmondást, a legkisebb szembefordulás — akár gondolatban is — halálos bűnnek számított, és tarkónlövést vonhatott maga után. A hamisan megvádolt Rubasov — befolyásos pártvezető — a börtönben végiggondolta: amikor ő Németországban a Gestapo kezére juttatott olyan társakat, akik nem követték vakon az utasításait (melyek nemegyszer váltottak ki megdöbbenést az egészségesen gondolkodó német kommunisták­ból), ugyanazzal a logikával cselekedett, amellyel mostani fogvatartói. A cél nem szentesítheti az esz­közt, főként, ha a cél és az eszköz — ahogyan a sztá­lini — egyaránt emberellenes, aljas, el- és megve­tendő volt. Fölkavaró és igaz könyv. George Orwell, aki is­merte Koestlert még a spanyol polgárháborúból, ennél is tovább lépett. Joggal vetette Koestler sze­mére, hogy az antifasiszta gondolkodás csak akkor hiteles,ha mindenfajta totális rendszer elvetéséig jut el. S ebben ő maga mutatott kitűnő példát. Fia­talon Burmában dolgozott, az angol gyarmatbiro­dalom rendőrségének embereként; ott a kapitaliz­mus, az imperializmus akkori arcát ismerte meg. Főhősével, az öngyilkossá levő Floryval együtt ju­tott erre a megállapítsára Burmái napok című regé­nyében (magyarul 1948-ban jelent meg utoljára, Tragédia Burmában címmel, eléggé gyatra fordí­tásban): „A fehér embereknek a színesekkel szem­ben mutatott igazságtalan és méltánytalan bánás­módja egyszer csak kezd elég lenni, es megérkezik az az idő, amikor az értelmes gonndolkozásról le­mondani nem hajlandó angol ember határtalan gyűlöletet kezd érezni saját honfitársaival szemben, és arra vágyik, hogy a bennszülöttek lázadása örök időkre szétrobbantsa a birodalom zsarnoki ural­mát.” A spanyolországi tapasztalatok, a harmincas­negyvenes évek sztálini politikájának tanulmányo­zása megérlelte Orwellben e gondolat logikus foly­tatását. 1948-as víziójában, a jövőbe pillantó, 1984 című regényében Winston Smith az, aki hasonló­képpen várja, hogy föllázadjanak az Angliát és más térségeket Óceánia néven birtokló zsarnoki rend ellen a „bennszülöttek”, a „prolik”, akiket a min­denható, szavakban szocializmust, „angszocot” hirdető párt csupán termelőeszközként, rabszolga­ként tűr el és hasznosít. Orwell e megdöbbentő és nagyon átgondolt rémlátomásában (melynek nyo­mán egy gyönge angol film is született) három világ- birodalom teljesen hasonló berendezkedését vázol­ja föl: mindhárom totális hatalom, s a többiekkel ál­landóan háborúzik, hogy a fölösleges javakat el­pusztítsa ily módon, az emberek túlnyomó többsé­gét a létminimum pórázán tarthassa. Mindehhez a múlt megszüntetése, szüntelen átírása, „kijavítá­sa”, az „időszerű helyzethez” való — visszamenőle­ges — alkalmazása szükségeltetik. Ismerős a képlet. Amiként ismerős az Állatfarm 1943-1944-es példázatának valóságalapja is. Egy angol majorban elűzik az embert az állatok, hogy a disznók vezeté­sével az egyenlőség egy kis társadalmát valósítsák meg. Csakhogy. a kátrányos falra pingált Hétparan­csolat demokratikus szabályai időközben sorra- rendre megváltoznak, s a végén a vezető osztállyá kinövő, kiváltságos renddé különülő disznók két- lábra állnak, szövetséget kötnek az elűzött ellenség­gel. Folyik ugyanaz, mint korábban, más cégtábla alatt. Csak a Bandik sorsa nem változik: azoké, mint a regénybeli paripáé, aki hatalmas erejét so­sem kíméli a köz érdekében, minden kudarc csak még nagyobb erőfeszítésre ösztökéli — hogy aztán kórházi ápolás helyett a sintér bunkója legyen az osztályrésze. A halott Orwell, Koestler munkái s a hasonlók végre már napvilágra jutottak nálunk is. Későn, de nem végképp megkésve. Még tanulhatunk belőlük, szédületes iramú társadalom-átalakító vállalkozá­saink közepette. Tanulhatunk abban a vonatkozás­ban is, hogy a szellem üzeneteit, vélekedését soha többé nem szabad elakasztani, elsikkasztani, leta­gadni; üzenőiket predig megsemmisíteni. Gondol­kodó emberekről s nem jósokról, huhogó vészma­darakról van szó esetünkben. Az általuk jelzett tév- utak elkerülhetők, de ehhez nélkülözhetetlen — bár nem mindig kellemes — a figyelmeztetésük. Kőháti Zsolt A Kós Károly Céh felhívása Társadalmi összefogásra szó­lított fel az a november 6-i kelte­zésű meghívó, amely a megyei gyermek- és ifjúságvédelem helyzetéről folytatandó vitára in­vitálta a megyében működő pártok, tömegszervezetek és egyházak képviselőit. A fórum időpontját — november 14-ét — már jóelőre közzétette lapunk is. Hogy, hogy nem, jó néhány szer­vezet (köztük az ellenzékiek) nem tartották fontosnak a jelen­létet. Ennek ellenére a randevú létrejött. Kaszárnya­pedagógia helyett... A találkozóra végül is a Ker­tész u. 100. szám alatt, a Gyer­mek- és Ifjúságvédő Intézetben, az udvar végén lévő faépületben került sor. Bár az igazgató, Fodor Lajos kilátásba helyezte, hogy az eszmecsere után végigvezeti a megjelenteket a háza táján — lás­sák saját szemükkel a lehangoló állapotokat —, erre azonban már nem került sor. A beszélgetés az intézmény- vezető terjedelmesre sikeredett, részletező beszámolójával in­dult. Egyebek mellett elmondta, hogy az elmúlt .évtizedekben a gyermekvédelmi központok az országban régi kastélyokban, kúriákban kaptak helyet. Heves megyében nem volt ilyen lehető­ség. Ez is, és sok más ok magya­rázza, hogy lakóterületünkön a gyermekvédelem háttere, tárgyi feltételei olyanok, amilyenek. Kaszámyapedagógiát valósítot­tunk meg — utalt a múltban épült nagy befogadóképességű neve­lőotthonokra, így például az egri Gyermekvárosra, ahol már csak a körülmények miatt sem lehe­tett megvalósítani a személyre szabott gyermekcentrikus neve­lést. Ez is az oka annak, hogy na­gyon sok a rendezetlen családi hátterű kallódó fiatal, akikkel tö­rődni kell. Az intézmény — amelyről szó van — Heves me­gyében a legnagyobb költségve­tésű, 190 dolgozót foglalkoztató országos hatáskörű gyermekvé­delmi centrum, melynek három területen kell helytállnia. A meg­előző, úgynevezett prevenciós if­júságvédelemben, a hátrányos helyzetűek ügyintézésében, va­lamint az utcara került gyerekek átmeneti elhelyezésében. S emellett együtt kell működni a gyámhatósággal, a rendőrséggel, ápolni kell a gyerekek családi kapcsolatait, s az utógondozás­ban is rengeteg feladat hárul a központra. Annak ellenére, hogy megpróbálnak megfelelni e követelményeknek, nagyon sok támadás éri a kollektívát. Mint Fodor Lajos utalt rá, nemcsak a fenntartók, hanem a közvéle­mény, sot a sajtó részéről is. ”Ha sok a szennyes, nem a mosodát kell szidni!” — jelentette ki nem minden indulat nélkül. Azonnali lépést sürgetett, s ebben kérte az újonnan alakult pártok, szervezetek, s a régiek gyors, hathatós támogatását. Eleddig évek óta napirendre ke­rült a Gyivi új elhelyezésének kérdése, de mindig le is vették, pénzhiányra hivatkozva. Aztán különböző tervek születtek. Volt olyan elképzelés, hogy a gyer­mekvédelmi intézmény kerüljön Egerben a mostani Gyermekvá­ros közvetlen közelébe. Szocia­lista gettót akarjunk ?!—tette föl a kérdést. Az intézetbe bekerült, amúgy is megbélyegzett fiatalo­kat még inkább elszeparáljuk a normális körülmények között élőktől? A helyzet úgy áll, hogy enged­ve a körülményeknek a Gyivi tel­ket vásárolt az említett területen a jelenlegi gyógypedagógiai in­tézmény mellett. Korábban a munkásőrség Pozsonyi úti épü­letének közelében szemeltek ki erre a célra egy szabad területet. Ezt akkor a még helyzetben lévő munkásőrség parancsnoka azzal vétózta meg, „hogy mi történne akkor, ha a gyerekek kirabolnák a fegyverraktárat?” Most viszont új helyzet állt elő. A munkásőr­ség épülete felszabadult, amelyre a gyermekvédelmi intézet szeret­né az igényét bejelenteni. Ehhez kérte a jelenlevők egyetértését. Támogassuk vagy mérlegeljünk? A felhívás nem maradt reagá­lás nélküli. Sárosi László a Füg­getlen Kisgazdapárt képviseleté­ben együttérzésének adott han­got, s a párt elvi támogatását is megígérte, de — vetette fel — „tudomásom szerint” az idősek is jogosan igénylik, hogy ott szo­ciális otthon legyen. Dr. Vasas Joachim is hozzászólt az MSZP(?) képviseletében. Üd­vözölte a kezdeményezést, s sze­rinte a gyermekvédelem ügyét elébe kell helyezni más, fontos, de gazdasági céloknak. A felsza­baduló eszközökkel, épületekkel megyei, városi feszültségeket oldjunk-e vagy országos problé­mákat ? — tette fel a kérdést, amelyre nyomban úgy válaszolt, hogy elsősorban a saját dolga­inkkal kell törődnünk, s így ez a mostani feladat mindenképpen elsőbbséget élvez. Az Egri Szociális Unió részé­ről többen is hozzászóltak. S bár azt közülük senki sem vitatta, hogy a Gyivi helyzetén változtat­ni kell, de újabb szempontokat is felvetettek. Például szóvá tették azt az eltagadhatatlan tényt, hogy az intézmény belső kollek­tívája nem egységes, problémák vannak, hiszen NEB-vizsgálat is indult ez ügyben. S nem biztos, hogy új épületben a régi feszült­ségekkel terhelten jobb munkát végezne az intézmény. Farkas Zsuzsa például arról a dilemmá­ról is szólt, amely a két szociáli­san terhelt réteg az idősek és a gyerekek között így kialakul. Nem kétséges, hogy szociális ott­honra is szükség van, mégpedig Egerben, közel a belvároshoz és a zöldkörnyezethez. Diószegi Lajosné, a HNF megyei bizott­sága részéről csatlakozott ehhez a véleményhez, mégis ő amellett volt, hogy a jelenlévők fogalmaz­zanak meg egy közös állasfogla­lást, amelyben támogatják a Gyi­vi igényét. Bartókné Nagypál Emese, az egri MDF-től viszont Új szempontokat is fölvetett. Ko­rai lenne még a döntés erről. Hi­szen gondoljuk csak meg, ha a munkásőrség épülete nem lesz szociális otthon, akkor az időse­ket tegyük a Szala-partra, közel a temető mellé? (Ahol a Gyivi tel­ke van?) Patkós Attila ezúttal az egri református lelkészi hivatal képviseletében szólalt fel. Fel­ajánlotta a nehéz helyzetű gyere­keknek az egyházi törődést, így a Református Iszákps Misszió (amely az alkohol és drogbete­gek megmentésére vállalkozik) segítséget is, valamint a gyerme­kek hitoktatásba való bevonását. Egyet mondhatok: nincs minden rendben Dr. Kovács János, a megyei ta­nács művelődési osztályának ve­zetője több alkalommal is bekap­csolódott az élénk vitába. Fodor Lajos felvetésére reagálva így vé­lekedett: „Valóban úgy latszik, jobb ma egy épület, mint holnap egy terv.” A jelenlegi gazdasági nehézségek miatt nem sok re­mény van ugyanis arra, hogy a Gyivi új tervezett épülete hama­rosan elkészülne. Tehát jogos a felvetés, hogy szeretnék a munkásőrség helyét elfoglalni. Az is igaz viszont, amit a Szociális Unió Képviselői mondtak. Nem oldaná meg önmagában a kollek­tíva problémáját, na megkapnák az épületet. Mert, mint utalt a je­lenleg is tartó vizsgálatra (amelyet a művelődési osztály végez az ille­tékes felettes minisztériummal együtt), ami a szakmai tevékeny­séget, s az intézmény dolgozóinak munkahelyi közérzetét illeti: nincs minden rendben. Ezt azon­ban majd konkrét tényekkel is alátámasztja a vizsgálat végén, másik fórumon, ár a találkozó nem volt ered­ménytelen, a résztvevők úgy mentek el, hogy később egy na­gyobb körben ismét találkoznak, amikor remélhetően valamennyi párt — a tények ismeretében — állást foglalhat a kérdésben. Jámbor Ildikó Működtek már szabad műve­lődési közösségek Magyarorszá­gon. Az alakuló pártállam nyelte el tevékenységüket, megteremt­ve a kulturálódás felülről oszto- gatott-szabályozott szisztémáját. 1948 nyarán, Révfülöpön szá­molták föl e szerveződéseket, és ugyanott kívánja e gondolatot újra életre hívni a Kós Károly Céh-országos kulturális egyesü­let a jövő ev februárjában. A céh felhívásával szorgal­mazza, hogy alakuljanak meg új­ra a szabad művelődési bizottsá­gok, melyek fölkarolják és segí­tik a lakosság öntevékeny és öni­gazgató kulturálódását, szabad­idős szervezeteinek tevékenysé­gét. Ezekben a testületekben fogjanak össze a településeken megalakult pártok és mozgal­mak, az egyházak, az egyesüle­tek, az iskolák, az ifjúsági és ér­dekvédelmi szervezetek képvi­selői, valamint jeles és hiteles ér­telmiségi személyiségek. E bizottsá­gok kezeljék a települések közműve­lődésére szánt, eddig a tanácsok ke­zében levő pénzeket, és legyenek gazdái annak, hogy a településeken valódi közösségek jöjjenek létre, hu­mánusabb, nyíltabb, toleránsabb helybéli világ legyen. , Az újonnan alakuló bizottságok tagjait, képviselőit várják a révfülöpi gyűlésre, írásos jelentkezésüket de­cember 20-ig küldjék el. A cím: Bu­dapest, XIX. Kós Károly tér 10.1192. Harminc éve a Vidám Színpadon Csa/a Zsuzsa járja az országot Műfajai: ne­veltetés és hűség Mintaszerű fúvósszextett Volt egyszer egy vadkelet, An­na csak egy van — e darabokban tapsol mostanában a közönség Csata Zsuzsának. Mármint az a nézősereg, amelynek van szeren­cséje a budapesti Vidám Szín­padra jegyet váltani. De akik kedvelik Csala Zsuzsát, azok ta­lálkoznak vele — szó szerint — úton-útfélen. — Hányszor lép fel az ország különböző tájain? — Ahányszor csak tudok. Az utóbbi időben havonta hat-nyolc helyen igyekeztem felderíteni a kissé gondterheltté vált közönsé­get. Ezt hivatásomnak tekintem, s talán ez az egyik oka annak, hogy kezdettől mindmáig helye­men érzem magam a Vidám Színpadon. Sosem éreztem elvá­gyódást. De — mint kiderül — Zsuzsa egyik műfaja: a könnyed nevet- tetés, a másik, privát műfaja: a hűség. Hazájához, családjához, az egykor nagymamától örökölt családi nyaralóhoz, ahol össze­jönnek mindannyian, ahányszor csak lehetséges. Nemcsak a derűje kifogyha­tatlan, hanem az energiája is. Ki hinné, hogy Csala Zsuzsa gyerekkora mindennek nevez­hető, csak könnyednek, és vi­dámnak nem! Pedig így volt. S bár talán első hallásra fur­csán hangzik, élete, hepehupái­val együtt, harmonikus. Vala­hogy úgy intézte a sors, hogy megtanulja: mindenért meg kell szenvedni, s hogy — mint a mesé­ben — a jó végül is elnyeri méltó jutalmát. Meseszerű a kezdet is: egy aprócska újpesti szoba-konyhás házikóban látta meg a napvilá­got, ahol egy darabig ötödmagá­val élt. Majd édesapja külföldre távozott. így aztán az édesanya és három kislánya egyedül foly­tatták szűkös, de szeretettel teljes életüket. S amikor Zsuzsa rá­kényszerült, hogy — meghazud­tolva természetét is — hazugsá­got írjon az önéletrajzába, jósor­sa ismét együttműködött vele. Beírta, hogy édesanyja munkás. És mit tett az isten? Édesanyja valóban beállt gyári munkásnak, hogy eltartsa a családot. Az is mesebeli volt, ahogy szí­nésznővé cseperedett. Nem sze­retett tanulni, nem határozta el magát, hogy egy élete, egy halá­la, színésznő lesz. Csak éppen azzá vált. Iskolai szereplésen lát­ta meg — tulajdonképpen „le­bőgni” — a Színművészeti Főis­kola — azóta meghalt — kitűnő színész-tanára. És amit a színját­szó verseny közönsége csak azzal honorált, hogy halálra nevette magát a véresen komoly szerepet játszó Csala Zsuzsán — azt Pár­tos Géza nagyra értékelte. Ritka­ság a komikai tehetség. Akkori­ban még ritkább volt. Csalazsuzsasága fokról fokra vált egyértelművé, és megbe­csültté. Bármily hihetetlen — már ke­rek harminc esztendeje vidítja fel közönségét a Vidám Színpad deszkáiról. Hivatalos elismerésben is ré­szesült, de számára a Jászai Ma­ri-díjnál, és az érdemes művész kitüntetésnél is többet ér a néző­térről feléje áramló nevetés, taps. P.G. A közeli napokban Egerben üdvözölhettük a zürichi Zene- művészeti Főiskola fafúvós szex­tettjét, és Gustav Gertsch zongo­raművészt. A helyőrségi műve­lődési otthon termében szép szá­mú közönség előtt került sor hangversenyükre. A fúvósszex­tett tagjai (Wencel Grund I. kla­rinét, Brúnó Ems II. klarinét, Beat Bimer I. fagott, Francisco Vlibet II.- fagott, Felix Reolen I. kürt, Hannes Truninger II. kürt) elsőként Beethoven Esz-dúr szextettjét, majd befejező szám­ként Mozart Esz-dúr szerenádját adta elő. A rendkívüli zenei technikai felkészültséget követelő kompo­zíciók megszólaltatása mintasze­rű volt. A fiatal svájci muzsiku­sok sziporkázó játékossággal, rendkívüli koncentráltsággal, s a kamarazenélésben oly nélkülöz­hetetlen egymásrafigyeléssel nagyfokú alkalmazkodással, ki­munkált hangkultúrával szólal­tatták meg a remekműveket. Zö­me zeneiskolai hallgatókból, szülőkből, s tanárokból álló né­pes és lelkes publikum előtt sze­repeltek. A közönség méltán ra­gadtatta magát hosszantartó tapsra. Beat Bimer fagottos Gor­don Jacob öttételes Partitáját ját­szotta. A szóló fagottra íródott szellemes, könnyed, ugyanakkor rendkívüli technikai bravúrokra késztető mű nem hozta zavarba a fiatal, igen tehetséges muzsikust. Igazán lenyűgözött bennünket színgazdag, választékos zenei el­képzelést tükröző játékával. Gustáv Gertsch fiatal pianista két kompozícióval járult hozzá a hangverseny sikréhez. Schubert a-moll szonátájával és különös­képpen pedig Stefan Lunier: Amigos Liberorum című ízig- vérig XX. századi zongoradarab­jával lenyűgözte a hallgatóságot. A mai kor arculatát hűen vissza­adó, a zeneszerzési technika a zongorára elképzelhető minden lehetőségét kiaknázva született mű bizonyára különböző érzel­meket váltott ki a hallgatóság kö­rében. Azonban nem lehetett nem odafigyelni a sok lelemé­nyességet magába rejtő darabra. A közönséget valóságosan sok­kolta e kompozíció ötletes, in- venciózus, még a zongorahúro­kat is igénybe vevő megszólalta­tása. Az igen szimpatikus svájci mu­zsikusok a miskolci Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Tanárkép­ző Intézetének vendégeiként tar­tózkodtak hazánkban. Játékuk Egerben is osztatlan sikert aratott. E néhány művésznövendék halla­tán is okkal mondhatjuk, hogy ha­zájukban a felsőfokú művészképzés igen magas szinten történik. Szepesi György December hónapban minden 100. BTTTTTTTTTTTl Leeven __ Ezúton kívánunk kellemes karácsonyi

Next

/
Thumbnails
Contents