Heves Megyei Népújság, 1989. december (40. évfolyam, 285-307. szám)
1989-12-05 / 288. szám
KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1989. december 5., kedd 4. Egy hét.. A KÉPERNYŐ ELŐTT Semmi sem változott Káosz az országban, zűrzavar a tévében. Azt hiszem senkinek sem kell bizonygatni, hogy a két jelenség összefügg, az előbbiből következik az utóbbi. S az is igaz, hogy mindkét tragikus kórisme áldozata az állampolgár, illetve a néző. Persze megértem a mind bizonytalanabbá váló, az egyre tanácstalanabb, a belharcokban felőrlődő kollegák jó szándéktól vezérelt kapkodását, kétségbeesett Újítási kedvét Más kérdés viszont, hogy az eredménnyel aligha büszkélkedhetnek. Vegyünk egy konkrét példát! Rajtoltatták a SporTSzombat című vállalkozást. Elhiszem, hogy gonddal alakították ki az elképzeléseket. A baj csak az, hogy nem jöttek rá: nekibuzdulásuk révén semmisem változott, minden maradt a régiben. Képletesen szólva, amolyan kerítésfes- tést produkáltak. Tegyük hozzá azt is bátortalanul, túlzottan nagyvonalúan, harsányan slam- posan. Az egyes programok tulajdonképpen nem módosultak. Műrostos voltuk hamisítatlanul a hajdani. Legfeljebb az történt, hogy a szakmai szószt — ennek milyenségét érdektelenségem miatt nem szándékozom minősíteni — adták pluszként. A szórakoztató kosár azonban éppoly hatásos altatótabletta lett, mint ahogy funkcionált az ilyen jellegű korábbi kínálat. Este a Vígadó-show 89II. része vonzotta a nosztalgiázni vágyókat Mindig megbabonázott az 1920-30-40-es évek kissé szi- ruposan édesbús slágerzöme. Most is valamiféle andalító muzsikát szomjúhoztam, mégis csalódtam, mert az egyébként kitűnő énekesek, színészek — Cserháti Zsuzsa, Malek Andrea, Tóth Enikő, Cseke Péter, Paudits Béla — csupán a meglehetősen megkopott, s ezerszer ismételt számokat népszerűsítették. Érthető, hogy ezrek szenvedtek a csömörtől, joggal hiányolva a kevésbé futtatott, de feltétlenül rangos kuplékat, a napjainkban is örökzöld betéteket. Tisztában vagyok a magyarázattal: a pódiumra lépők tarsolyába ennyi szorult. Az elszomorító csak az, hogy már számos alkalommal szembesülhettünk ezzel az anyaggal. Kár, hogy M. Lukács Agnes rendező nem számolt azzal, hogy képtelenség folyvást dobostortát majszoltat- ni, hiszen ez gyomorrontást szül. Enyhülést ígért az Érints meg, és menj!című amerikai film. Ekként is konferálták be: sajnos a profi hokijátékos álkonfliktus- sorozata szintén katarzisszegénységével keserített el minket. Ráadásul a csakazértis hepiend nyomatékolta számukra, hogy ennek a műnek annyi köze van a dübörgő valósághoz, mint az akkurátusán nevelt tyúknak egy pszichológiai nagydoktori disz- sze nációhoz. Szóval a távolság: Makó — je- ruzsálemnyi. Nem lehetne legalább némileg közelíteni? Pécsi István Búcsú és találkozás Türelmetlenül szólt közelmúltunkról szerdán este az Alapképlet című film. Szendi Gábor és Molnár György alkotása egy iskola mindennapjait mutatta be. S mivel egy ilyen intézmény mindig érzékeny barométere a társadalomnak, alaposan leszedhette a keresztvizet a néhány évvel ezelőtti világunkról a szerzőpáros. Mondhatnánk persze azt, hogy különösebb bátorság nem kell ehhez, mert elhárult jószerivel minden akadály a kritika elől. Különösen annak, hogyha az a rendszer (vagy ahogy divatosan szokták mondani, a rezsimi mikéntjét gúnyolja ki, mert általában már mindent ki lehet mondani. Éppen ezért mosolyogva, néha nevetve, olykor bosszankodva figyeltem a képsorokat, amelyek karikírozták az „átkos” esztendőket, különös előszeretettel mutatva be annak kiürült jelképeit. A vörös nyakkendő, a kigombolt sliccű veterán, a hamisan énekelt Intemacionálé mind-mind díszletül szolgált egy olyan mondanivalóhoz, amelyet talán egy rövidfilmben is el lehetett volna intézni. Sokkal jobban érdekelt volna a külsőségeknél az, hogyha azt veszik nagyító alá, hogy miként élik meg ezt az ellentmondásos, felemás helyzetet a benne lévők, s egyáltalán abban érzik-e magukat. Mert utólag könnyű rájuk fogni, hogy így vagy úgy érzékelték a feszültségeket, ha valójában másként élték meg. Ilyen szempontból Kern András játékával késélen táncolt, mert állandóan érzékeltette a figura kétarcúságát. Botlásaiban, felismeréseiben mindig volt egy nagy adag mai szemlélet, amivel pálcát törünk a közelmúlt naív- ságai felett. Talán a befejezés volt a legemberibb, ahogy Bánsági Ildikóval megérintették, egy más kezét, s mint Bulgakov Mester és Margarétájában a befejezéskor, úgy hullott le róluk a „kancsalság”. Ezért az emberi gesztusért volt érdemes igazából ezt a filmet elkészíteni. Hozzá kell persze tenni, hogy ha egy ilyen pdlanat van az alkotásban, akkor már érdemes volt vele foglalkozni. Ellentmondásosan búcsúzunk tehát, s köszöntjük az újat, a most érkezőt. Ez jutott eszembe csütörtökön este, amikor a Playboy legnépszerűbb fotómodell- jét, Piát mutatták be a televízióban. A magyar férfiakat már a nevével is lázba hozhatja ez a gyöngyörű nő, hátha még azt is megtudjuk róla, hogy az álma az, hogy a súlytalanság állapotában szeretkezzen, akkor aztán minden szív megnyílik előtte. A beszélgetésből, amelyet Vitray Tamás folytatott vele, sokminden kiderült. Egy mezítelen kép elkészítése — mint elárulta — soksok munkaórát, napot vesz igénybe, míg az álmélkodó férfiak kezébe kerülhet a végeredmény. Új szimbólumok, új sztárok jönnek tehát. A rendszerváltás megtermeli a maga művészi, gondolati hozadékát is. Gábor László PICASSO Picasso „Anyaság” című festménye a londoni Christie’s műkereskedő cég aukcióján 10 millió amerikai dollárért kelt eL (Népújság- tele- fotó - MTI Külföldi Képszerkesztőség) Dorothy (Béres Deák Katalin) és barátai Nem árt egy kis olajozás a bádogembernek (Fotó: Szántó György) Bábszínházi premier: Óz A csodák bennünk vannak... ősi vágy él bennünk a tökéletességre. Épp ezért arra is, hogy egy csodás természetfölötti, mindent elintézni és megoldani képes erű segítségünkre siessen emberi fogyatékosságaink leküzdésében, hibáink kijavításában. Tulajdonképpen a legfontosabb mozzanat ebben a hit, a jóra-szépre vágyás örök mozgatója. Ebben egyformán gondolkozik felnőtt és gyermek. Nem is az a fontos, hogy létezik-e valójában ilyen lény, hanem az, hogy folytonos bennünk a vágy, a törekvés, hogy elérjük ezt a csodát.S legőszintébben persze a gyermek törekszik ezután. Az Óz, a csodák csodája története -amerikai filmen- generációk meseélménye volt, s míg a harmincas évekbeli kópia végleg el nem kopik valószínűleg az lesz továbbra is. Jól gondolta Demeter Zsuzsa, az egri bábszínház vezetője, hogy a meseváz érdemes színpadi feldolgozásra is. Hollós Róbert a társulat művészi-technikai lehetőségeire szabva dolgozta át bábszínpadra a történetet. így hát ősbemutatónak lehettünk tanúi november 25-én szombaton délelőtt az óz premierjén. Az egri Gárdonyi Géza Színház Harlekin bábszínháza az úttörőházi stúdiószínpadon keltette életre a kedves és őszinte amerikai kislányt, Dorothytés melegszívű valamiben azonban „tökéletlen” társait, a Madárijesztőt, a Bádogembert és az Oroszlánt. A választás merészsége kísérletező szándékkal párosult A látványteremtésben amúgy is erényekkel bíró társulat ezúttal a fény, a színpadi világítás díszlet- terenttő funkciójára épített. A másik újdonság pedig az „élő” előadás és bábjáték .ötletes, de korántsem könnyen megoldható variálása volt. Magasra állították tehát a mércét önmaguk előtt, s mindezt nehezítette számos külső — előre be nem kalkulálható — körülmény. (Például az, hogy az időközben kiírt népszavazás miatt egy nappal korábbra kellett tenniük a premiert, s emellett még az egyik főszereplő is megbetegedett a próbák idején.) Az adaptáció nem „ütött visz- sza”. A gyermekközönség máraz első pillanatban elfogadta a mesehősöket. E kapcsolatteremtésben jelentős szerepe volt Kátai László zenéjének, aki fülbemászó muzsikát komponált a darabhoz. Aprólékosan kidolgozták a látványt. Mind a színészek, mind a bábok jelmeze mértéktartóan ízlésesre és egységesre sikerült. ( Igaz ezt megszoktuk már a korábbiakban.) Mégis, ezúttal- úgy gondolom Lovassy László báb- és díszlettervező és Lénárt András szcenikus kiemelkedő munkát végzett. Némiképp a szükség is szülte a díszlet megvalósításának alapötletlét. Egy jól variálható függöny illetve paraván- rendszeren mozgó, variálható fényfoltokkal varázsolták elénk a mesebeli erdő csodáit, óz, a varázsló palotájának sejtelmessé- gét és ragyogását Világosan átgondolt és következetesen végigvitt jelrendszerük segítette az eligazodást, és kellőképpen illúziókeltő volt. A vállalt feladat a rendezőtől, Demeter Zsuzsától is aprólékos pontosságú térszervezést, átgondolt elemzést, s egyszersmind feszes színészvezetést követelt meg, s művészileg összetettebb helytállást a szereplők részéről. S bár a rendező- ez alkotói elve, magatartása is- számított a csapatmunkára, az alakítások között mégis voltak színvonabeli eltérések. Nem könnyű egy bábszínésznek kiállni a paraván elé. Másfajta rutint és felkészültséget igényel a bábok életrekeltése, s megint más, ha valaki saját lényét használja eszközként. Ez utóbbi esetben a színpadi mozgás, az ének, a gesztusok, a színpadi beszéd szerepe megnő. Az egri bábszínészeknek ez egyszersmind alkalmat adott arra, hogy mesterségbeli tudásuk, tehetségük más oldalról is megmutatkozzon. Például Stuth Zsuzsa Madárijesztője egészen kiváló volt. Remek humor és könnyedség jellemezte játékát.)Ami mögött, vélhetően kemény gyakorlás van). Kiss Árpád Bádogembere, Havasy György félénk oroszlánja kedves és hiteles is volt. Mindketten színészi rutinnal rendelkeznek, s ez átsegítette őket a buktatókon. Béres Deák Katalinnak már nagyobb próbatételt jelentett a paraván előtti szereplés , s bár mind élő mind báb „változatában” a mesének, s az általa képvieselt típusnak megfelelően bájos volt, elkelt volna még egy csipetnyi egyszerű őszinteség az ábrázoláshoz. Állandó társa: Toto, a kiskutya ) Galántai Csaba) különösen bábos mivoltában volt kedves színfoltja az előadásnak. S még mielőtt a bábokról szólnék! A „paraván előtti „ játék mozgásbeli összehangoltsága, a szereplők egymás közti jó kapcsolata kiemelendő. Olyan erénye ez a bábszínészeknek — nyilván műfajuk fegyelemre szoktatta őket — amely elkelne más, nagy színpadokon. A produkció legnagyobb nehézségét a színváltások dinamikája, az élő és bábjelenetek ritmusa adta, amelyet kiváló stílusegységben oldottak meg. A folyamatosságot, lendületet szolgálta a zene, a többször visszatérő betétdal. S ugyanezt a folyamatosságot segítették észrevétlenül a közreműködők — Tóth Erzsébet és Molnár Éva — a kulisszák mögött. A mese hősei, miközben a csodálatos Óz birodalmába igyekeztek, kalandjaik során megtalálták helyüket a világban. A madárijesztő porcelánországot, a bádogember a favágókat, az eleddig remegő oroszlánt pedig az erdő népe megválasztotta királynak. Ezek az epizódok megannyi lehetőséget adtak a látványos bábjátékra. Porcelánország figurái anyagszerűségükben is megjelentek a színen, s a majdnem életnagyságú állatbábok szerepeltetése illúziókeltő volt. Külön elemzést érdemel a darab dramaturgiai csúcspontja: küzdelem a nyugati boszorkával E jelenetben — igen mértéktartóan- nincsenek „valódi,” csak bábszereplők. A gonosz erők ilyesfajta megjelenítése indokolt is, hiszen a tulajdonságok karikí- rozására, szatirikus felnagyítására is alkalom nyílik. Az alkotók jól kiaknázták e lehetőséget, s vizuálisan is szellemesen megfogalmazott karaktereket ábrázoltak. A gonosz boszorkány elvarázsolt,”tökf ej ü" testőreiről nem is szólva. Albu játszotta ezt a szerepet, hangban és gesztusokban árnyaltan, összeségében pedig dinamikusan. A címszerepet Lénárt Andrásra osztották, aki Őzként ráébreszthette a gyerekközönséget: a művészet, a játék minden képzeletet megelevenítő varázsára. A csodák tehát nem is állnak tőlünk olyan távol, mint gondoljuk, hiszen bennünk vannak. Ez a játék végső tanulsága is. Igényes előadással ajándékoztak meg bennünket tehát a Harle- kinesek ezúttal is, s remélhető, hogy némi olajozással ( lám, milyen jót tett ez a bádogembemek!) a továbbiakban ez még csak egyre jobblesz. Jámbor Ildikó Elégiák a forradalomban A Megyei Művelődési Központ Szimfonikus Zenekara az intézmény színháztermében adott hangversenyt az elmúlt héten. A műsoron két Grieg-szám szerepelt, az első szvit (Peer Gynt) és két elégikus melódia, majd Dvorak Újvüág szimfóniája előtt Brahms első magyar táncát játszották. A mai közönség mintha ismét kezdene ráhangolódni a komolyzenére. A nagy üres zenei zajgás, minden fajta elképesztő csörömpölések idején jól esik hallanunk a lírát, az elégikus hangot, az elmélkedésnek azt a fajtáját, amikor a lélek nem tud és nem is akar elszabadulni attól a hangulattól, amelyben áttekinteni igyekszik önmagát, számot vet sorsával, tennivalóival, céljaival, kudarcaival. Teszi és teheti is ezt ma annál inkább, mert a nálunk és Közép-Európában egyáltalán végbemenő forradalomban lassacskán nincs perc és óra, amikor évtizednyi, olykor évszázadnyi súlyoktól ne menekülne el a nép. Az ember feje zúgni kezd a hírektől, mert reggeltől estig tudatosítják vele, hogy minden pillanatban változik az idő és annak járása, magunk is hol ide, hol oda kapjuk tekintetünket, kémleljük a horizontot, mire fordul a világ, mit is akarhat, milyen szerepet is szánt, szán nekünk a történelem ezekben a huzatos napokban. És akkor jönnek a zenészek, mint akik megéreznék, hogy erre a sok-sok nyomorúságra, bizonytalanságra kellene valami hatásos gyógyírt szolgáltattok. Hiszen ók sem vonhatják ki magukat az élet, a kor sodrása alóL És a feloldás, az űzöttség nyomasztó érzése ellen hozzák ránk, nekünk, miattunk az elégikus hangulatot, a lírát, a bánatnak azt a fajtáját, amely harmóniájával, átlengó gondolataival vigasztalást is szolgáltathat. Grieg Peer Gyntet megjelenítő szvitjében nemcsak a norvég nemzeti zene érint meg bennünket, hanem a zeneszerzőnek az a képessége, hogy a legtisztább eszközökkel teríti ránk a nyugalmat. A megbékélést úgy hirdeti, ajánlja, olyan magától értetődő természetességgel, mint jóbarát, aki csak bíztatni tudja társát, még ezt a kis csendbe hajlást, ezt a derűs elmerengést kell továbbfokozni, hogy a harcos életből, az élet harcából minél kevesebb mocsok tapadjon a lelkünkre. Aase halála ebben a kompozícióban egyik pontja csak annak a skálának, amelyen Grieg mozog. Mert az Anitra tánca, bár „déva- jabb” szökellés épp úgy, mint a koboldok hancúrozása, de tudjuk, hogy eljön Peer Gynt halála is. Brahms első magyar tánca átvezetett hangulatban Dvorák- hoz. Itt is a lírai, az elmélkedő elemek barátkozhattak mélyebb gondolatokkal; a második tételben megtestesülő legendaszerűség, némi mítoszt is teremtett, noha inkább a szerző gyónásának tekintenénk. íme az élmény csontváza, utólag elbeszélve. És mindezt az egri szimfónikusok teremtették rövid két óra alatt. Az együttesen elégedetten tekinthetett végig az utolsó akkordok után Gémesi Géza karmester, a zenekar új vezetője. Valóban megújhodott, felébredt ez a társaság. És mert akarta a sikert, az rájuk is köszön. Eger széles rétegeiből jön össze a Művelődési Központba az a háromszáz ember, aki erre a két órára le akarja tenni a köznapi gondokat, el akar feledkezni arról a sok-sok kellemetlen részletről, gorombaságról, amivel az élet ezekben a hetekben-hóna- pokban szórakoztatja a kor társait. Gémesi Géza ügyel a részletekre, belátja, hogy csak a jól összeidomított apróságok adhatnak egységes, tiszta képet mindarról, amiről Griegnek, Brahmsnak, Dvorák- nak mondanivalója volt. És ha a lírai futamokat olykor a hangulatteremtési szándékon túli szenvedélyességgel elevenítette fel, onnan van, mert érzi, hogy a romantikában más lelki szabályok uralkodnak, mint a fegyelmezett XVIII. századi alkotókban. Jó volt ott lenni ezen az estén a szimfonikusoknál. Farkas András
