Heves Megyei Népújság, 1989. december (40. évfolyam, 285-307. szám)
1989-12-04 / 287. szám
4. ________ KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1989. december 4., hétfő M it és miért nem olvasnak a kamaszok? A kérdőjel talán túlságosan provokatív, de a Magyar írók Szövetsége „Mai kamasz — mai kamaszregény ” címmel néhány héttel ezelőtt rendezett szakmai tanácskozásán elhangzottak ismeretében talán nem túlzott a kétely. Nyilván pénzügyi gondokkal is magyarázható, hogy az immár hagyományos és kétévenként Szekszárdon szervezett vitasorozat, amely mindenkor a gyermek- és ifjúsági irodalom helyzetét vizsgálja, idei elmélkedésének helyszínéül Budapestet választotta. A jelen lévő mintegy félszáz meghívott, köztük író, gyermekkönyvtáros, olvasáskutató, pedagógus, pszichológus a kétnapos konzultáció során arra kereste a választ, hogy mit kínál, mit ajánl a magyar könyvkiadás a kamaszkorú fiataloknak. És ha lenne kínálat, akkor az találko- zik-e a tizenéves fiatal igényeivel, akaratával, kíváncsiságával, megálmodott élményvilágával. Végre egy hely, ahol nem elsősorban politikáról lesz szó — mondta megkönnyebbülten egy iró, bár az ellenvélemények megfogalmazása közben rögtön kiderült: ezen a szakmai fórumon nem csupán az író és a kamasz viszonya határozza meg, hogy mit és miért vegyünk le a könyvespolcról. A társadalom válsága, az átalakulás eredményei és visszásságai nemcsak a felnőtt állampolgárok magatartását, viselkedését formálják. Hová tűntek a tegnapi eszményképek, és lehet- e, s vajon müyen módon új eszményeket találni? Ez a kétely egyformán izgatja és nyugtalanítja az írót és a jó olvasmányt kereső kamaszt is. De akar-e könyvet kézbe venni az iskolapadot koptató fiatal, és ha igen, mit kínál számára a könyvpiac? A szenvedélyességtől sem mentes kollektív vizsgálat során a jelenlévők különböző olvasáskutatói elemzések eredményeivel is megismerkedhettek. Egyes könyvtárak tapasztalatai szerint Jókai, Verne, P. Howard, Móra, Fekete István, May Károly, Nemere a legkeresettebb szerzők. Természetesen ez az észrevétel csak azokra vonatkozik, akik az iskola, a család vagy baráti tanács hatására egyáltalán betévednek a könyvtári polcok közé. A többség azonban — mint ahogyan ez a felnőtt lakosság esetében is elmondható — nem elsősorban olvasással és könyvtárlátogatással képzeli el szabadidejének eltöltését. A fenti alkotói sikerlista megerősítéséhez, átrendeződéséhez új művekre, a kamaszvilágot értő és azt ismerő remekekre lenne szükség. Ez azért is indokolt, hisz napjainkban az erőszak, a fércművek, az eldurvultság, a reménytelenségben üzleti haszonra törekvő igénytelenség egyre elviselhetetlenebb mértékben rajzolja át a magyar könyvkiadás térképét. A jó könyvek mellett természetesen az is fontos, hogy a felnőttek, a családok, a nevelők érezzék annak felelősségét, hogy a gyermekek lehetőleg mindenkor és mindenütt kiegyensúlyozott szellemi, érzelmi körülmények között nevelkedjenek, mert csakis ezáltal képesek az értelmes, a fejlődőképes életre. Hazánkban jelenleg mintegy 200 ezer a deviáns gyermekek száma. Jelenlegi és jövőbeni mostoha sorsuk, életük kilátás- talansága egyúttal érzékelteti a társadalom működőképességének zavarait. A kamaszirodalom megjelenésének egyik célja a múltban is az volt, hogy megteremthesse a „jóízű” beszélgetések feltételeit gyermek és felnőtt között, családban vagy épp iskolai környezetben. A gyermekek — az őket körülvevő sok-sok új hatására — igénylik, hogy beszélgessenek velük és beszélgessenek róluk. Ennek nélkülözhetetlen szükségességét az írószövetségi tanácskozás résztvevői sem vitatták, bár azt nem tudni, hogy születnek-e a jövőben remekművek a magyar kamaszirodalomban. Á társadalmi átalakulás nemcsak a politikai intézményrendszer korábbi struktúráját változtatta meg. Megváltoztak a könyvkiadás feltételei, és ez nemcsak mennyiségileg, de szerkezetileg is megmutatkozik. Ma már mintegy négyszáz könyvkiadó zúdítja naponta termését az olvasóra. Többségük piaci ismeretekkel nem rendelkezik, a könyvkiadás szakmai ismereteinek elsajátításával legfeljebb véletlenszerűen és felületesen foglalkozott. Az eltúlzott mértékte- lenség ismeretében az sajnos ma még megállapítható, hogy mostohagyerek a kamaszirodalom, és könnyebb a napi üzleti sikerek reményében közreadni egy-egy olcsó történetet, mint esetleg gyermek- és iljúsági regényt írni napjaink történelmének oly sok megválaszolatlan kérdéséről. Ne felejtsük, hogy a gyermekkori eszményképek nélkül a holnapban bízni szinte lehetetlen. M.I. Az MMK és a Hevesi Szemle Miniszínpadán A jókedvű Az elmúlt csütörtökön Fel- földy Anikó, a Fővárosi Operettszínház tagja adott egyórás műsort a Megyei Művelődési Központ színháztermében. Zongorán kísérte Körmendi Péter. És emlékeztetett valamire. Annak idején, néhány évtizeddel ezelőtt még nem múlhatott el évad ebben az országban, hogy ne mutattak volna be operettet. Fényes, Eisemann — e műfaj kései mesterei — zenét írtak, persze ilyen-olyan mesére, ahol volt epekedő szerelem, megfelelő félreértésekkel, kibékülésekkel, boldogan révbejutással — no meg sok tánccal. Mert a szerelmespár árnyékában, olykor a fényében is settenkedett egy másik jókedvű pár, egy táncoslány meg egy ugyancsak táncosfiú, akik az érzelmi világ bohókásabb, bo- londozóbb formáját járták. A szubrett — fogalom volt. Mint például a Felföldy Anikó által is emlegetett Bársony Rózsi, aki Ábrahám Bál a'Savoyban című operettjével bejárta-beénekelte- betáncolta az egész világot. És ezek a szubrettek viharos lendülettel rakták a lábukat, csak Rökk Marikát említsük, aki hosz- szú percekig lázban tudta tartani a színpad közönségét egy-egy ropogós számával. A színház és a színpad eseménye lehetett a remek hangok és dekoratív jelenségek mellett, olykor azok előtt is, ha egy ilyen táncospár bele- mozgott-kavargott egy-egy forróbb ritmusba. Ez is eszünkbe jutott Felföldy Anikó estjén, amikoris ez a higanymozgású asszony végigénekelte, végigcsacsiskodta régi és újabb számait az egri közönség előtt. Arról egyszer már külön kellene írni, hogyan veszik birtokba a jó, vagy nagy színpadi egyéniségek a közönséget. Az a meg- vesztegetően egyszerű mód, ahogyan rámosolyognak, ráköszönnek a több száz fejre, miközben kiválasztják a válaszoló készségűeket a várakozók közül. (Politikusok sokat tanulhatnának tőlük, rá is jönnének, hogy beszédet felolvasni nemcsak udvariatlanság, de vétek, ha bármilyen csekély hatást is akar elérni az, aki hallgatói elé áll!) A női, az asszonyi közvetlenség sok mindent bevezethet, de egyet nem tesz feleslegessé, és ez a szakmai tudás: amit vállalok, amit ígérek, azt be is váltsam, s azt olyan fokon műveljem, amit első hallás- ra-látásra elismernek. Felföldy Anikó énekelt, táncolt, minden porcikájában hor- dozva-hangsúlyozva azt a ritmust, ami nélkül még egy percet sem lehet unalom nélkül eltölteni. És nemcsak a színpadon. Dalok, sanzonok, melódiák operettekből, musicalekből, csacsogás a szerelemről, némi pikantéria a szövegben, éppen csak annyi, hogy a sikamlóssá válható témán túl át ne csúsz- szunk valahová — és kész. Ez a szubrett is fellazította kifáradt idegeink görcseit. Elhittük neki, hogy a színház nemcsak számára a mindennapi munka és csoda, deegyház, „anagyház”, nekiott, a Nagymező utcában, ahol mindenkor a szakma átlényegült szellemei járnak, és azt figyelik, mit is csinálnak az utódok ezzel a kedves, bohókás, régi európai műfajjal. És abban is a táncoslábú szubrett, aki ma már nem kap annyit és olyant, mint amit szeretne: betéteket, sikerre vivő nagy-nagy számokat. Ez és ennyi egy nosztalgiás óra emléke egy vidéki magyar városban. (farkas) A kopasz és a lágerkurva Zalaegerszegen a Hevesi Sándor Színházban november végén mutatták be Alexandr Szolzsenyicin: A kopasz és a lágerkurva című művét. A Gulag-szigeteken játszódó történet ősbemutatóját Tömöri Péter rendezte, a díszletet Bichof Sándor, a jelmezeket pedig Füzy Sári tervezte. (MTI fotó: Farkas Ignác és Mester Edit) I. fejezet 1921. szeptember 6-át írtunk. Ezen a délelőttön sápadtabban sütött a nap, és rőt faleveleket sodort a zordon őszi szél. Lobogó hajú, tiszta tekintetű ifjú állt meg az ismert élclap segédszerkesztője előtt. — Humorista szeretnék lenni — hadarta lámpalázasan. — Akkor hozzon, fiam, a sarki hentestől tíz deka abált szalonnát és két szép kovászos uborkát — vetett oda ötven fillért a nagyhatalmú úr. II. fejezettől a befejezésig (Még sok minden történik vele) 1989. február 15-én lányai, unokái, ükunokái szomorúan állták körül az agg humoristát. Az maradék erejével cigarettára gyújtott, és elégedetten düny- nyögte: — Életem során írtam 8677 krokit és 11 342 humoreszket. Nevem már bizonyára szállóige lett, és névaláírásomat bizonyára szeretettel olvassák drága olvasóim. Ezért végrendeletemben minden vagyonomat, 106 forint és 40 fillért olvasóimra hagyok, akiknek segítségével lettem ismert nevű humorista. Tehát írd! — fordult középső lányához. — És alulírott... — Milyen írott? — érdeklődött a lány. — Ide a nevemet írd — suttogta szeh'den az aggastyán. — Hogy is hívják az apát? — kérdezte kíváncsian középső gyermeke. Az agg humorista keserűen legyintett, és megfogadta, ha még egyszer megszületik, akkor is ezt a pályát választja. Galamos Szilveszter Kádár János Miklós: IX. Henrik (arany diploma) „Arcok és ” nemzetközi portrébiennálé Hatvanban... Pásztor Gábor: Önportré Kubisch János: Sibanoni (ezüst diploma) (ezüst diploma) A Hatvani Galériában megnyílt az „Arcok és sorsok” címmel a VII. országos portrébiennálé. Az idén, az előző évekhez képest, nemzetközi rangra emelkedett a tárlat a határainkon túl élő magyar nemzetiségek képviselőinek Ausztriából, Jugoszláviából és Romániából való részvételével. Az idei seregszemlén csaknem száz kiállító művész vett részt. A kiállítást dr. Feledy Balázs, a Magyar Köztársaság Művészeti Alapjának szakosztály igazgatója nyitotta meg. Giczy János: Arckép a régi szentképek sodrában ( Galéria-díj) (Szabó Sándor felvételei — MTI) Kiss Nagy András: Kosztolányi (bronz diploma) Eigel István: Biró Anti (bronz diploma)
