Heves Megyei Népújság, 1989. december (40. évfolyam, 285-307. szám)
1989-12-27 / 304. szám
2. NÉPÚJSÁG, 1989. december 27., szerda Kivégezték a Ceausescu házaspárt Élők és halottak Temesvárott (Fotó: Szántó György) (Folytatás az 1. oldalról) színű karszalagosok állítanak meg, és angolul könyörögnek, hogy menjünk be a szállodába, mert itt kinn nagyon veszélyes. Nem értjük, hogy mi lehet, aztán lövéseket hallunk egészen közelről, s kétségbeesetten menekülünk az előcsarnokba, ahol tucatnyi újságíró talált már menedéket. Ülünk a puha fotelekben, bámulunk magunk elé; s hallgatjuk a fegyvereket. Egy idő után nem is félünk, nem is tudjuk, hol vagyunk, csak azt tudjuk, hogy nagyon rossz itt ülnünk és inni a holland kollégák whiskyjét, aminek ilyenkor semmi hatása. Megpróbálunk kimenni a térre, de a mellvédes forradalmárok visszahajtanak, sőt az emeletre akarnak felszorítani. Egyiküknek adunk egy doboz Marlborót, mire vállalja a védelmünket, elénk teszi a pajzsát — amelytől nyugodtan agyonlőhetnek —, és indulunk a térre, ahol szórványosan még mindig lövöldöznek. A hadsereg harckocsikkal, katonákkal vette körül a főteret, utóbbiak a járdaszigeteknél hasalnak fegyvereikkel. Sokan tudnak magyarul, mesélik, hogy a Securitate s az emberei lőttek, de nem tudni honnan, s újabb ösz- szecsapás várható. Áldozatot, sebesültet nem látni. — Miért nem mennek haza az emberek, ha itt lőnek? — kérdezem egy nőtől. — Mindenki remél, pedig senkinek egy fegyvere nincsen. — Az apjuk faszából lőttek? — üvölt egy férfi. — Biztos, onnan, föntről — mutat egy templomtoronyra —, de nekünk nem adtak puskát, itt a baj, baszod. És nézd meg, egy ablak sincs betörve, és nem hallatszott üvegszilánk. Ekkor egy óriási robaj rázza meg a teret, s engem, mire kinyögöm: ez azért valami. Szilárd, az aradi kísérőnk megpróbál bevin- ni-a néptanács ülésére, de a kísérlet meghiúsul, mert az épületben fegyverek vannak, és minden idegentől félnek. — Ide akarnak bejutni a sze- kusok is — mondja Szilárd. — Itt van minden irat, akta. — Mit gondoltok, vissza lehet ezt fordítani? — kérdezem fiataloktól a tér sarkán. — Ceausescut és a fiát letartóztatták. Nem hiszem, hogy volna még egy ilyen ember, egy ekkora állat — válaszolja valaki. — Kell még ma éjszaka használni ezt a fegyvert? — fordulok egy idősebb puskás civilhez, aki csak románul beszél, így Szilárd fordít: — Még kell. Százhúsz terroristát küldtek ide Líbiából. Százhúsz gazembert, hogy lőjenek ránk, akiknek nincsenek fegyvereink. Nekünk kell a gondját viselni az embereknek. Negyven órája nem alszunk. Vörösen viliózva suhannak a lövedékek egész hajnalig. Először még minden sortűznél hasra vágjuk magunkat a szállodai szobában, aztán már üldögélünk a padlón, az ágyon, és nem gondolunk semmire. Nyolc körül jön Szilárd a hírrel, hogy állítólag helikopterek közelegnek, várunk fél órát, azalatt semmi nem történik, így ismét a térre megyünk, ahol megint csak hatalmas a tömeg, de ezúttal nem ropognak a fegyverek, a Securitate nappal elbújik. A hadsereg teherautóin a katonák reggeliznek. Az éjjel voltak halottak, köztük egy magyar sofőr is. — Meghalt véletlenül — mondja egy tizennyolc év körüli srác. Maguktól jött, Magyarországról. Itt a hídnál lőtték le, a park mellett. Nem tudom, hogy mit keresett arra. Dél körül indulunk kifelé a városból, útközben megállunk a központi kórháznál, ahonnan éppen indulnak a szabad demokraták Temesvárra, Rajk Lászlóén Magyar Bálint vezetésével. Az épületben szortírozzák a megérkezett rakományt. Az intenzív osztályon hárman fekszenek: egy katonaorvos, akit sebesültmentés közben ért a lövés, az egyik orvosnő férje, aki szintén katona — csurom vér alatta a lepedő —, s egy enyhébb sérült, aki éppen alszik. A hullaházhoz megyünk. Az ajtóban még csúszik annak a kiskatonának a vére, Az Aradon átvirrasztott fegy- verropogásos éjszaka után szombat délelőtt indulunk tovább Temesvárra, miután péntek éjszakai kísérletünk az ott dúló harc miatt nem sikerült. Az út egészen a város széléig zökkenőmentes, a szembejövő magyar és román rendszámú kocsik reflektorvillogással üdvözölnek, az antennákon fehér vagy nemzetiszín zászlók lobognak. A mi Ladánk ele- jén-hátulján Press felirat, antennánkon szintén fehér vászoncsík, de jól tudjuk, hogy a sarokba szorított, megvadult patkányoakit nemrégen hoztak ide. A főasszisztens rohangál egy keveset, aztán visszajön és közli, hogy nincs kulcs, nem mehetünk be. A város szélén átkutatják a kocsinkat és figyelmeztetnek, hogy egy fekete Mercedesből az országúton terroristák lövöldöznek. A mi autónk fekete Lada 1500-as, messziről összetéveszthető, így mindig óriásit sóhajtunk, amikor elhagyunk egy-egy árokba bújt fegyveres katonát. Az egyik határ menti faluban a sínen tehervonat állja el a forgalmat. Nagy a tumultus, keresik a fekete autót. Több mint fél órát várunk, amikor elteljed, hogy elkapták őket, szabad az út. Rövid a várakozás a határon, perceken belül Magyarországon vagyunk. Előttünk, mögöttünk golyó ütötte sebek az autókon, bekötött fejű sorstársunk is akad. Robogunk néhány kilométert Nagylakról, s Makón tudjuk meg, hogy odaát állítólag helikopterekről lövik a magyar rendszámú autókat. Mi még átértünk. Utóirat: miközben ezeket a sorokat írtam, a televízió közölte: kivégezték Ceausescut és feleségét. Örülök, hogy sokan túléltük azt, amit ők nem. Kovács Attila kát, a Securitate embereit mindez csöppet sem izgatja, hiszen lőnek mindenre, ami mozog. Temesvár szélén barikádok fogadnak, karszalagos, borostás, karikás szemű felkelők állítják meg az autót, benéznek a motorházba, a csomagtartóba, megmotoznak bennünket. A gyanú érthető, hiszen nem tudni, valójában ki kit képvisel, és a szeku- sok mindenre képesek. Miután tisztázódik, hogy magyar újságírók vagyunk, szeretettel megölelnek és kérnek, hogy ne menjünk beljebb, mert a városban heves harcok folynak, és az életünket kockáztatjuk. Énnek ellenére még körülbelül két-három kilométerrel beljebb autózunk, ám az első harckocsik láttán és a szapora gépfegyverzajt hallva megállunk, és betolatunk egy szétlőtt, magyar rendszámú Lada mellé. Segélyt vitt a kórházba, s visszafelé indult éjszaka, amikor egy robogó Daciából tüzet nyitottak rá. Szerencsére a sofőr csak a szétlőtt ablaküveg szilánkjaitól sebesült meg, golyó nem találta el. Előttünk éppen egy harckocsi robog ki egy mellékutcából, és lezárja az utat. Tornyában a géppuska mellett megjelenik egy sisakos katona. Miután itt újabb felkelő csoporttal találkozunk, akik szinte már könyörögnek, hogy azonnal forduljunk vissza, magunk is kezdjük belátni: valóban nagyon kockázatos lenne megpróbálni, hogy bejussunk a városközpontba. Nemcsak magunkra kell gondolnunk most már, akiket hajt a kíváncsiság és a szakmai kötelesség, de hozzátartozóinkra is, akik otthon aggódnak értünk. Visszafelé indulunk tehát, és a szabadság- harcosoktól egy címerétől megszabadított román zászlót, a felkelés jelképét kapjuk köszönetül, hogy küzdelmükről hírt viszünk. Visszafelé elhatározzuk, hogy megpróbálunk bejutni valamelyik temetőbe, ahol tömegsírba hántolták el az első napok áldozatait, amikor még bíztak benne, hogy az egész csak elszigetelt megmozdulás, és el lehet még tüntetni a világ szeme elől az ártatlan áldozatokat. Rövid útbaigazítás után érünk el az egyik nagy temesvári temetőbe, ahol egy riadt pillantásé házaspárral találkozunk, akik a temetőőrtől próbálnak informáRettegés, félelem Arad, éjszaka, Hotel Astoria, 504-es szoba. Odakint szakadatlanul lőnek. Üjra és újra. Egyre közelebbről. Egyre hangosabban. A földre hasalunk. Körbezárták a várost. Futótűzként terjed a hír: jönnek a helikopterek. A fürdőszobába menekülünk. Kovács, a doktor, a nagyorrú lány, az édesanyja, az öccse és én. Félünk. Ezért beszélgetünk. A doki bekapcsolja a kameráját. Elmondjuk, miért jöttünk. Az asszony a gyermekeivel csak elindult. Kíváncsiak voltak. Vajon mi lehet a határon? A férjének üzenetet hagytak: Kiruccantunk néhány órára. Ne izgulj! A orr-fül-gégész sokat beszél, és egyfolytában reszket. Igazából nem derül ki, mit keres itt. Néhány óra múlva ügyelet várja Debrecenben. Kovács vérbeli publicista, neki itt a helye. És én? Felejteni szeretnék. A pohárhoz menekülünk. (Látod, édesapám, miiven jó a mi hárslevelűnk?!) És lassan tele a gatyánk. Istenem, csak egyszer ha- zajussunk! Securitatehorror Temesvárott Kannibálok Fegyverropogás. Tankok, páncélozott harci járművek dübörögnek. Barikádok emelkednek. Csatatérré változtak az utcák. Feldúlták az otthonokat. Tömegsírokat bontanak. Végsőkig lezüllesztetl, állati sorba süllyesztett, a Ceausescu- klán jármába hajtott ezrek, milliók rázzák, tépik le magukról bilincseiket. A rabszolgaláncra vert s a megaláztatás korbácsütéseitől féiájuit, de szenvedésében, nyomorúságában öntudatára ébredt nép tűzi szabadságharcos zászlajára: Libertate! Magyarok, románok, szerbek, szászok egyaránt. Mellettük a diktatúrában presztízsvesztés hadsereg. Kötelességéhez, esküjéhez híven. Szemben a megváltó szerepében negyedszázadig tetszelgő, ezt önmagával elhitető, a románság felemelését köpönyegére varró, arcpirítóan hazug gnóm: a kondukátor. S az őt védő, burokként körülvevő, egzisztenciáját féltő, hatalmi mámorában eszét vesztett, kivételezett elit: a Securitate. Sehol sincsenek, mégis mindenütt ott vannak. Uniformisban harcolnak, háztetőről lövöldöznek, alagutakban bujkálnak, vizet mérgeznek, stoposként autókat robbantanak. Terroristák. Kegyetlenül, emberi mivoltukból kivetkőzve, tébolyult mészárosként, őrült hévvel, rideg kíméletlenséggel gyilkolnak. Foggal-körönunel védik a bukott rendszer utolsó bástyáit. Életüket. Amíg ki nem ürülnek a tárak. De addig is ártatlanokat kergetnek még vágóhídra, az értelmetlen halálba. Kannibálok. A civilizáltnak mondott XX. század torzszülöttjei. Fasiszták, sötét sztálinisták. Borzalmas irtóhadjáratuk után férfiak, nők, gyermekek fekszenek a nemzet és Európa ravatalán. A szabadságért! Molnár Zsolt ciót szerezni maguk is, lelőtt rokonaikról. Mi is az atyafitól érdeklődünk, aki rövid gondolkodás után vállalja, hogy elvezet minket a nagy sírkert mögött található Szegények temetőjébe, ahová azokat hántolják el, akik magányosan, mindenkitől elhagyatva halnak meg. A temető kissé alkoholos állapotban levő őrzője felvilágosít bennünket, hogy ugyan lőnek arrafelé, de ő tud egy biztonságos utat. Megindulunk tehát a nyomában, a sírkövek között keresve fedezéket, miközben sötét ablakú, magas házak vesznek körül bennünket, ahol bárki megbújhat, és tűz alatt tarthatja a környéket. Eljutunk a temető végébe, ott átszaladunk az országúton, és már benn is vagyunk a szegények gaztól elvadult, gondozatlan nyugvóhelyén. Kísérőnk előbb egy apró házikóhoz vezet bennünket, s annak rácsos ablakán bepillantva ökölbe szorul kezünk és elakad a lélegzetünk. Egy felvágott hasú, megfeketedett hulla néz velünk farkasszemet, két lába összedrótozva, a drót alatt lenyúzódva a bőr. Szája egy végső ordításra nyitva, kezébe már égő gyertyát helyezett valaki. Mint megtudjuk, ebben a kamrában kínozták meg azokat a szerencsétleneket, akiket még az első tüntetés idején elfogott a Securitate, Ceausescu Gestapó- ja. Ha hihetünk informátorainknak, márpedig a megcsonkolt (Folytatás a 3. oldalon) Arad boldog hajnala Magyar segélyszállítmány, román sérült szigora védelem alatt az aradi kórházban
