Heves Megyei Népújság, 1989. december (40. évfolyam, 285-307. szám)
1989-12-23 / 303. szám
8. NÉPÚJSÁG — HÉTVÉGE NÉPÚJSÁG, 1989. december 23., szombat A szeretetszolgálat néhány tagja a budapesti Szent István-napi megemlékezésen Ezt a Volkswagen mentőautót a máltaiak ajándékozták az Országos Mentőszolgálatnak .... ■», . ..... . . . .... . (Fotó: MTI-Belföldi Képszerkesztőség) Mit csinálnák a Máltái Lovagrend mai kővetői? A szeretet lovagjai A nyári NDK-beli menekültáradat megsegítése kapcsán gyakran szerepelt a híradásokban a Magyar Máltai Szeretetszolgálat neve, s ezen túl is hallhattunk arról: e szervezet égisze alatt ér- keztek-érkeznek különféle adományok hazánkba. Ennek ellenére nem sokat tudunk a híres Máltai Lovagrend mai követőiről és a magyarországi szervezet működéséről. Lapozzuk fel hát röviden a törtenelemkönyve- két. Ispotályok és keresztes hadjáratok A legrégibb és legjelentősebb ispotályos (kórházas) betegápo- lo lovagrend születését a XI. század elejére teszik a történetírók, amikor is a rend szerzetes tagjai egy jeruzsálemi vendégházat tartottak fenn. A szerzetesek a Szentföldre érkező zarándokok ellátásával és gondozásával foglalatoskodtak. A rend hamarosan megerősödött, földterületeket kapott, tágas ispotályt építtetett, s tevékenységét a Földközitenger néhány városára is kiterjesztette. A XII. század közepétől a Keresztelő Szent Jánosról elnevezett ispotályos testvérek szervezetét lovagi renddé alakította át elöljárójuk, aminek következtében a hadi szolgálat fokozatosan a háttérbe szorította a betegápolást. A félhold elleni küzdelemben a lovagok idővel a keresztény hit elszánt védői lettek. Sikerek és kudarcok váltogatták egymást a johanniták életében a keresztes hadjáratok időszakában. 1291-ben például Ciprus szigetére kellett menekülniük, azonban veszteségeik pótlása után elfoglalták Rhodosz szigetét, ahol a rend gyors virágzásnak indult, és a Földközi-tenger egyik meghatározó erejévé vált. Az ismétlődő török támadások következtében a szigetet 1523-ban elvesztik, ám hét evvel később, V. Károly német-római császártól kapnak ajándékba egy másikat: Máltát. A török hatalom hanyatlása után jelentősen csökkent a máltai lovagok tekintélye is, amit még teteztek a belső torzsalkodások, valamint a pápák és világi fejedelmek beavatkozásai is. Mindez végül is székhelyük, Málta elvesztéséhez vezetett, az egyes államok kisajátították a lovagok birtokait, a rend a XIX. szazadtól csak árnyéka volt önmagának. A lovagrend központja 1834 óta Róma lett. Napjainkra a Máltai Lovagrend visszatért a rendalapító eredeti elképzeléséhez: fő feladatuknak a betegápolást és -gondozást, a hit szolgálatát tekintik. A régi lovagoktól — mind a protestáns johannitáktól, mind a katolikus máltaiaktól — megkívánták a nemesi származást. Ez a feltétel a lovagi tagsáphoz ma is szükséf es, ám az úgynevezett Máltai zeretetszolgálathoz mindenki csatlakozhat, aki szívesen és önként vállalkozik mások ingyenes istápolására. Legismertebb a nyugatnémet szeretetszolgálat, amely kórházakat tart fenn és mentőszervezetet működtet. A magyar vonal E történeti visszatekintő után Kozma Imre plébánostól, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat vezetőjétől először azt kérdeztük, hogyan is jött létre ez a nemes célokat szolgáló szervezet? — Közösségünk, a Zugligeti Plébánia és Egyházközség már évekkel ezelőtt megkezdte a szegényekkel, az elesettekkel való törődést, s ehhez a munkához három éve segítséget jelentenek a különböző orvosi, élelmiszer- és ruhaadományok az NSZK- ból, Ausztriából, Franciaországból, Luxemburgból. Az NSZK- beli gyűjtők, szervezők kezde- ményezesére — akik a szó szoros értelmében összekoldulják az adományokat — 1988-ban megalakult a Nyugatnémet — Magyar Máltai Szeretetszolgálat. Válaszképpen 1989 tavaszán született meg hivatalosan is a magyarországi szervezet. Feladata, hogy fogadja a küldeményeket, és megszervezze, hogy a leginkább rászorulók — betegek, szegények, nagycsaládosok — kapják azokat. Az egyházközség 5-600 aktivistájához egyre több önkéntes csatlakozik, hogy szabadidejében segítsen a nem kevés tennivaló elvégzésében. — E nem túl hosszú időszakról tudna-e valamiféle számvetést készíteni? — Összegszerűen nagyon nehéz megállapítani az eddigi adományok értekét, de az a legszerényebb becslések szerint is meghaladja máraz egy milliárd forintot. Különösen nagy tételt jelentett a 30 vagonnyi új vagy újszerű ruhanemű, amiből jelentős részt kaptak az erdélyi menekültek. Vagy említhetném az orvosi műszereket — az egyszerű vérnyomásmérőtől a méregdrága com- putertomográfig —, a csaknem 1200 kórházi ágyat, a több száz új és minden igényt kielégítő éjjeli szekrényt, a gyógyszereket, az élelmiszert. Hatezer segélykérés — Hogyan osztják el ezt a tetemes mennyiségű holmit? — Valóban nem kevés fejtörést okoz az elosztás, hiszen több mint 6 ezer segélykérő levelet tartunk nyilván — szinte mindegyik egészségügyi intézmény kér valamit. Korábban egy-egy kórház nagyobb mennyiséget kaphatott, most azonban a hatalmas igény miatt kevesebbet tudunk juttatni. Persze, nem is csak a mi feladatunk a kórházak felszerelése. E pillanatban telefoncsöngés szakította meg a beszélgetést a E lébános úr zugligeti hivatalá- an; mintha csak az elhangzottakat erősítené, egy férfi bizonyos orvosi műszereket kért a szeretetszolgálattól. — Ezzel kapcsolatban örömmel említhetem — folytatta Kozma Imre —, hogy a november második felében Düsseldorfban megrendezett Medica elnevezésű hagyományos orvosiműszer- kiállítason bemutatott korszerű eszközöket szeretetszolgálatunk, tehát Magyarország kapja meg. Ebben nem kis szerepet játszott szervezetünk kezdeményező részvétele az NDK-beli menekültekről való gondoskodásban. — Az adományok elosztásán kívül mivel foglalkozik még, és mit tervez a Magyar Máltai Szeretetszolgálat? — Folyamatosan szervezünk elsősegélynyújtó tanfolyamokat önkénteseink számára, akik különböző rendezvényeken, így például a legutóbbi Szent István- napi megemlékezéseken szolgálatot adtak, adnak. Önkénteseink kórházakba járnak, és egyedülálló betegeknek fizikai és lelki segítséget nyújtanak. S hogy a tervekről is szóljak: mindenkeppen országos szervezetté szeretnék alakítani a szeretetszolgálatot, s ennek érdekében a megyékben megkezdtük bemutatkozó előadásainkat. Elmondhatom, hogy máris sok az érdeklődő jelentkező. Tervezzük egy saját erdélyi menekülttábor felállítását is, mivel úgy látjuk, az eddigi eredmények e térén korántsem kielégítőek. Sajnos, egyelőre még nem tudtunk megállapodni a kormányzati szervekkel egy megfelelő épület biztosításáról... S végül egészen a közeli jövőben beindítjuk részvételünket a mentőszolgálatban. Önkénteseink — a már megérkezett 15 gépkocsival várják, hogy mihamarabb segíthessenek a beteg- szállításban. Lehet, hogy mire ezek a sorok megjelennek, már fel is tűnnek mentőink az utakon... Daróczi László Lagerlöf Zelma: ^ # Szent éjszaka _______________________________(Legenda)_______________________________ K arácsony napja volt. Valamennyien a templomba mentek. Csak nagyanyó es én maradtunk odahaza. Azt hiszem, az egész házban egyedül voltunk. Mi azért nem mehettünk a többiekkel, mert az egyikünk nagyon fiatal volt, a másikunk pedig nagyon öreg. És mi mindketten olyan szomorúak voltunk, hogy nem mehettünk a hajnali misére, és nem gyönyörködhettünk a sok-sok égő gyertyában. Amint így egyedül üldögéltünk, elkezdett nagyanyó mesélni. Volt egyyszer egy ember, aki kiment a sötét éjszakába, hogy tüzet kölcsönözzön. Házról házra járt, és mindenhova bekopogtatott. — Jó emberek, segítsenek rajtam! — mondta. A feleségemnek gyermeke született, és tüzet akarok gyújtani, hogy felmelegítsem őt, meg a kisdedet. De késő éjszaka volt, és mindenki mélyen aludt. Senki sem válaszolt. Az ember tehát csak ment, mende- gélt. Végre észrevette: valami nagy messze, tűz világít. Abban az irányban vándorolt tovább, és meglátta, hogy a tűz kint a szabadban lobog. Fehér iuhnyáj aludt és pihent a tűz körül, és egy öreg pásztor üldögélt ott. Őrizte a nyalat. Mikor az ember, aki tüzet keresett, odaért a juhokhoz, meglátta, hogy három hatalmas komondor fekszik a pásztor lábánál. Mind a három felébredt, amikor arrafelé tartott. Kitátották széles szájukat, mintha ugatni akarnának, de egy hang sem hallatszott. Az ember látta, hogy a szőrük felborzolódott a hátukon. Látta, hogy éles foguk fehéren villogott a tűzfényben, és hogy nekirohannak. Érezte, hogy az egyik a lába felé harap, a másik meg a keze felé, a harmadik pedig a torka felé. De mintha a foguk, amikkel harapni szerettek volna, nem engedelmeskedtek volna. És így az embert semmi baj nem érte. Most az ember tovább akart menni, hogy megkapja, amire szüksége van. De a juhok olyan sűrűn feküdtek egymás hegyén- hátán, hogy nem tudott előrejutni. Ekkor egyszerűen fellépett az állatok hátara, és úgy ment a tűz felé. Egy állat sem ébredt fel, de még csak meg sem mozdult. Idáig jutott el nagyanyó a mesében, anélkül, hogy megzavartam volna. Most azonban igazán félbe kellett szakítanom: — Miért nem mozdultak meg a juhok nagyanyám? — kérdeztem. — Azt majd meghallod nemsokára — mondta nagyanya, és tovább folytatta a történetet. Mikor a férfi már közelébe lépett a tűzhöz, a pásztor föltekintett. Öreg, haragos ember volt. Barátságtalan és kemény, mindenkivel szemben. Mikor meglátta, hogy az idegen feléje közeledik, felkapta hosszú, hegyes botját, mely mindig a kezében volt, és az idegen felé hajította. A bot süvítve röpült a vándor felé, de mielőtt eltalálta volna, elkanyarodott tőle, és búgva süvített ki mellette a mezőben. Mikor nagyanya idáig jutott, ismét félbeszakítottam: — Nagyanyám, miért nem akarta a oot eltalálni azt az embert? Nagyanya azonban nem is törődött a kérdésemmel, hanem tovább folytatta az elbeszélést. Most odalépett az ember a pásztorhoz, és így szólt hozzá: — Jó ember, segíts rajtam, és adj kölcsön egy kis parazsat. A feleségemnek gyermeke született, és tüzet kell raknom, hogy felmelegítsem őt meg a kisdedet. A pásztor legszívesebben nemet mondott volna, de azután a kutyákra gondolt, melyek nem harapták meg az idegent, meg a juhokra, melyek nem ugrottak fel, és végül a botjára, mely nem akarta eltalálni, s bizony megfé- lemedett és nem merte megtagadni, amit tőle kért. — Végy csak, amennyi kell — mondta az idegennek. A tűz már éppen kialvóban volt. Nem volt ott már sem egy darab fa, se gally, csak nagy halom zsarátnok. Az idegennek pedig nem volt tűzla- pátja, sem serpenyője, amiben a parazsat elvihette volna. A pásztor is jól látta ezt, és ezért újból biztatta: — Végy csak, amennyi tetszik — és már előre örült, hogy az idegen úgy sem fog tüzet vinni magával. Az ember azonban lehajtott, és puszta kezével néhány parazsat kapart elő a hamuból, es azt köpenyébe takargatta. És a parázs sem a kezét nem égette meg, mikor hozzányúlt, sem a köpenyét, amiben úgy vitte, mintha csak dió vagy álma lett volna benne. Erre már harmadszor szakítottam félbe a mesét. — Nagyanyó, miért nem akarta a parázs megégetni annak az embernek a kezét? — Mindjárt meghallod — mondta nagyanya, és tovább folytatta a történetet. Midőn a pásztor, aki gonosz és haragos ember volt, mindezt látta, akkor nagyon elcsodálkozott. Micsoda éjszaka ez, hogy a kutyák nem harapnak? — A juhok nem félnek, a botom nem taKiss Benedek: Karácsony előtt Mit hoz a karácsony? szája párás hab, Mit hoz? Mit hoz? ahogy lehellnek, Csillag az égen mért remeg? mindegyre hívőn Remegő csillag mért revágyakoznak, megtel? mind várakoznak. Mit hoz a karácsony? Fagyos az utca, Mit hoz? Mit hoz? kopog a járda, Fagyos az utca, vetül Heródes kopog a járda, denevérárnya fennen királysas arcra, tűzfalra, dermedt árnya, tetőre, kőre, fény-köszörüite asszonyra, aggra, szablya a csőre csecsemőre, terül ránk Heródes megszületettre, denevérárnya. minden jövendő Születik mégis vagy megszületőre. meghal a kisded? Mit hoz a karácsony? Fagyos a szalma, Mit hoz? Mit hoz? ökrök zörögnek, Csillag az égen mért remeg? ahogy a töreknek Remegő csillag mért rehalmába túrnak; megtel? az embereknek, Mit hoz a karácsony? az állatoknak Mit hoz az újév? Varsa Zoltán: Karácsonyi ének A kisded megfeszült a fényben, Az ajtón túl fagyok sziszegnek, már nem nevet fegyver zörög. Száján a sírás apró fodra: Angyalszárnyat súg a gyereknek megéhezett. az üldözött Mária röptéd sietve Bebugyolálja, s ráteríti a mécs ívén. tekintetét. Csöpp emlőivel engeszteli: Hol késnek a Háromkirályok, „egyél csibém..!” jönnek-e még? Könnyeit nyeli, rejtőzteti A magzat karjait kitárva a bánatot elszenderül. Dúdol néki királyfi-inget, Az anya sír: sosem tanul meg láng-csillagot. heródesül! Katona Judit: Emberi üdvözlet Gondoljatok a szülőanyákra, s gondoljatok az éhezőkre, kik kínok között szülnek világra a sötét, fűtetlen szobákra, csecsemőt és nézik csodálva. hol nem suhog fényes angyal szárnya, Ma legyen több egy terítékkel gondoljatok az állatokra asztaloknál, bár itthon volna, s fájdalommal telt szemekre, gondolatok a holt fiúkra kutyákra, árva gyerekekre! és gondoljatok mindazokra, S gondoljatok a szülőföldre, kikre soha senki se gondol: mely fölött nyugodt, havas éj lesz, nem jöttek meg fogságból, frontról. reménye nő a békességnek, Legalább gondoljatok rájuk, és gondoljatok magatokra az értetek megsebzettekre, emberek, ti vagytok a holnap, gondoljatok az öregekre a szenvedéssel megváltottak. lál? — És a tűz nem éget? Visszahívta az idegent, és azt kérdezte tőle: — Minő éjszaka ez? És hogy van az, hogy mindenek olyan kegyesek hozzád? Erre az idegen így felelt: — Én nem mondhatom meg néked, ha magad nem látod. És azzal továbbsietett, hogy minél előbb tüzet rakhasson, es felmelegítse a feleségét és a kisdedet. A pásztor azonban úgy gondolta, hogy nem téveszti el szeme elől ezt az embert, míg meg item tudja, hogy mit is jelentenek mindezek. Fölszedelőzködött tehát, és utánament, míg el nem jutott oda, ahol az lakott. Ekkor látta a pásztor, hogy az idegennek még csak kunyhója sincsen, hanem csak egy sziklabarlangban feküdt a felesége meg a gyermeke. És ott semmi más nem volt a hideg, sivár kőfalaknál. A pásztor úgy gondolta, hogy a szegény ártatlan csecsemő halálra fázik a barlangban. És bár keményszívű ember volt, mégis ellágyult és segíteni akart a gyermeken. Leoldozta hát válláról a hátizsákját, és elővett belőle egy fehér, puha báránybőrt. Odaadta az idegennek, es azt mondta, hogy takatja be vele az alvó kisdedet. De alighogy megmutatta, hogy ő is tud jószívű lenni, a szemei egyszerre felnyitottak, és olyat látott, amit addig még nem láthatott, és olyat hallott, amit addig még nem hallhatott. Látta, hogy ezüst szárnyú kis angyalkák állnak sűrűn körülötte, és mindegyiknek hárfa van a kezében, és mindegyik szépen énekelte, zengte, hogy ma született nekünk a Megváltó, aki a világot föloldja bűneiből. Most aztán megértette, hogy miért volt ma éjszaka olyan vidám, és hogy miért nem akart rosszat tenni senki sem. De nemcsak a pásztor körül voltak angyalok, hanem angyalokat látott, ahová csak tekintett. Ott ültek bent a barlangban. Ott ültek kinn a hegyen, és ott lebegtek fenn az egen. Csapatostól mentek és jöttek, de mindannyiszor megálltak és megnézték a kisdedet. Oly nagy öröm, vígság, ének és zene volt ott a sötét éjszakában, aminőt ő eddig sohasem látott. Úgy megörült, hogy felnyitottak a szemei. Térdre borult, és úgy adott hálát az Istennek. Midőn idáig jutott el nagyanya, felsóhajtott, és így szólt: — És amit ez a pásztor látott, azt mi is megláthatjuk, mert az angyalok minden karácsony éjjel fent lebegnek az égen. Csak észre kell vennünk őket. Majd kezét fejemre téve így szólt nagyanyám: — Emlékezz erre vissza, mert ez igaz, mint ahogy én látlak téged, és te látsz engem. Es nem a gyertyáktól és nem a lámpáktól függ, nem a holdvilágtól avagy a napfénytől függ, hanem az a legfontosabb, hogy olyan szemünk legyen, amely meglátja az Úr dicsőséget. (Egyszerű képekben és régi legendákból olykor élénkebb és meg- világosítóbb fény vetődik utunkra, mint megannyi bölcs tájékoztatásból, elméletből és tételből. Ezzel a zárójeles mondattal teszi az olvasó asztalára a fenti írást Á cs István egri segédpüspök.)
