Heves Megyei Népújság, 1989. december (40. évfolyam, 285-307. szám)
1989-12-02 / 286. szám
NÉPÚJSÁG, 1989. december 2., szombat Irigyelt embernek mondhatná magát Obama Essoma Juliot de Fen popénekes. És nem is csak azoknak a férfiaknak a körében, akik a világ bármely táján áhítoznak a többnejűségre, hanem a hazájában is. A kameruni amo- rózót ugyanis — az O Globo szerint — 45 feleség várja haza, és további 15 hölggyel jár jegyben. Az emberi akaraterő és teljesítő- képesség határát, mint tudjuk, mindeddig nem sikerült pontosan meghatározni sem tudományos, sem tapasztalati alapon. Obama Essoma stb. esetében sincs ez másképpen. Bár, mint az említett lap híradásából kitűnik, feleségeinek egy kisebb csapata fellázadt ellene, mi több, válópert indított. Az ok nagyon prózai: nem vett nekik autót a szívkirály. Pedig egyetlen kocsival beérnék mind a tizenöten... És ez adta a mentőötletet a védekezéshez. Obama Essoma stb. ugyanis kijelentette, hogy azért nem vett autót, mert nincs a világon olyan személykocsi, amibe 15 nő belefér. Ehhez már legalább mikrobusz kell, arra pedig nincs pénze. Nem kizárható, hogy a másik 20 asszonyra is gondolt, amikor a mikrobusz ötlete fölrémlett előtte. Hiszen még mindig ott van a 15 menyasszony is! Vom boll fólttf — bofnttb/íl H/IM Drezda: Gondtalanul játszanak a gyerekek---------------------i”------- ------------------------------a Kleinwella negyed parkjában felállított ő shüllőn. A parkban elhelyezett több mint hatvan betonkolosszust Franz Grus tervei alapján készítették. Sapka focikapuval és labdával James Roberts sapkaellenzőjéről, aki kedvenc csapata, az Arsenal szereplését figyeli a lelátóról. (MTI — Külföldi Képszerkesztőség) 45 felesége várja Férfiak, ne irigyeljétek! HÉTVÉGÉ Mensáros László: „Találja meg mindenki a lelki békét kérdés válasz — Halló, kedves Mensáros László! Legutóbb akkor láttam önt a tévében — ha jól emlékszem, október 23-án —, amikor Illyés Gyula „Egy mondat a zsarnokságról” című versét mondta el. Úgy éreztem, e költemény többet jelent a számára, mint esetleg másnak... — Igen, mert ebben éltem, azt éltem át, amit a vers megfogalmaz. Gondolok arra — amint a vers is mondja —, hogy mindez az emberbe beléívódik, evődik velőig. Én ezeket élvezettel és szörnyű borzalommal átszőve tudom mondani, mert ezeken mentem keresztül. Olyan időkön, amikor már az ember egész gondolkodását átitatta a félelem, amikor már valaki a saját neveltetésében, gyermekkorában is kételkedett, vagyis mindent megkérdőjelezett. Sokaknak az önmagukba vetett bizalma is megrendült, sajnos, értelmes emberek esetében is. így hát igaz, hogy minden velőkig belénk ivódott. Otthon, mindenütt, ahol csak jártunk. Ha az ember egy pincérre nézett, vagy valakivel diskurált, már benne volt valamiféle gátlás, félelem, irányítottság. S érezte, hogy nem azt, nem úgy mondja, ahogy kellene. Mielőtt kimondtam volna valamit, hirtelen jött bizonyos kontroll, hogy álljon meg a menet, másként fogalmazok, mert különben baj lehet. Rettenetes volt. S hiába vetik a szememre, hogy azért mégiscsak karriert csináltam... A kutya se akart karriert csinálni. Arról nem tehetek — most szerénytelen leszek —, hogy tehetséges voltam. De soha az életben nem tudtam igazán elmondani azt — talán csak a gyerekeim, a családom a kivétel —, ami fájt, mert valamilyen belső cenzúra mindenkor leállított. — Úgy vélem, minden felnőtt ember életében fordulópontot jelentettek az 1956-os események. Önnek hogyan hatottak ki a sorsára? — Nos, én akkoriban Debrecenben játszottam, s megválasztottak a városi forradalmi bizottmány titkárának. Hát, ott voltaképpen nem történt semmi. Reggeltől estig jöttek be az oroszok, mást se láttunk. Kétségbeesetten telefonáltunk Pestre, hogy hohó, a fővárosban azt állítják, vonulnak ki az oroszok, mi pedig pont az ellenkezőjét látjuk. De ezenkívül semmi izgalmas, különleges nem történt. S hogy mindez mit jelentett az életemben? Azt hiszem, ha nincsenek azok a napok, elhagytam volna az országot. Akkor viszont bebizonyosodott előttem, hogy mégiscsak magyarnak születtem. Mert ezt a dolgot 1940-től kompromittálták, lejáratták, ehhez mindig tapadt valami kis piszok. Nem szerettem a magyarkodást. Utána meg — amikor kezdetét vette ez a kommunizmus-dolog — pláne kompromittálódott az ország. De jött 1956-ban az a pár nap, amelyet a nemzet az igazság érdekében produkált. Nem csőcselék módjára viselkedett, ez nem igaz. Na, ez adta nekem azt a reményt, hitet, hogy itt azért mégis létezik egy nemzet... — Ön a legjobb alkotóművészek közé tartozik. Ennek ellenére nekem úgy tűnik, hogy mégsem sikerült olyan alkotóműhelyt, társulatot találnia, ahol végleg kikötött volna. Jól látom-e? — Nézze, huszonöt évig voltam a Madách Színházban. Lehet, hogy én is hibás voltam, ez már soha többé nem derül ki. Tény, hogy mindig kényelmetlennek, nem igazán színházi légkörnek éreztem azt, amiben mozogtam. Azt az iszonyatos hajszát pedig, amire a rendszer kényszerített bennünket — mert a színházi fizetésből lehetetlen megélni —, színészellenes dolognak tartottam és tartom. Nem vagyok elégedett a magyar rendezőkkel, továbbá nem tudok mondani egy igazán jó honi színházigazgatót. Az utóbbi kategória — úgy vélem — Várkonyi Zoltánnal kihalt. Vagyis az olyanok, akik értettek a színházhoz. Itt bürokraták, esztéták és marxisták irányítottak. S én feszengtem. Be kell ismernem, gyáva voltam, talán kellett volna valami megoldást keresni. Ehelyett feszengtem, kényszeredetten mosolyogtam, bólintottam. Summa summárum: nem éreztem jól magam, mert nem alakult ki olyan színházi légkör, amelyről az ember hajdanán álmodott, amiről ma is tudom, hogy van, létezik, csak nem Magyarorszáon. Még azt sem mondhatom, ogy mellőztek, jóllehet, valahogy nem jöttek rá igazán, hogy mit tudnék még, mire lennék valójában képes. — Volt Debrecenben, Szolnokon, most Nyíregyházán játszik. Egyesek szinte büntetésnek érzik a vidéket, mondván, érvényesülni csak a fővárosban lehet... — Debrecent és Szolnokot az esetemben száműzetésnek szánták, Nyíregyházára önként jöttem. De cseppet sem éreztem és érzem megalázónak a vidéki színjátszást. Tényleg szerettem és szeretem csinálni. A rendszer rossz szelleme alakította ki a fiatalokban azt, hogy csak és mindenáron Pesten, mert csak akkor színész a színész, ha a fővárosban szerepel. Ez ostobaság, butaság, hazugság. Jó vidéken lenni, nagyon sokat lehet tanulni, még azzal együtt is, hogy ott sincsenek kimagasló rendezők. De — azt hiszem — a tehetséges ember minden körülmények között megtalálja azt, hogy mitől, hogyan is tud fejlődni. — Egerben is több hír kapott szárnyra azzal kapcsolatosan, hogy miért látjuk mostanság kevesebbszer. Egyesek betegségről beszélnek, mások tudni vélik, hogy szerzetesi magányba vonult. Mi az igazság? — Ez a szerzetesi magány csa- csiság. Ez úgy alakult ki, hogy éppen Pannonhalmán voltam, amikor egy újságírónő interjút kért tőlem, s azt mondtam jöjjön oda, mert én nem tudok Pestre utazni. Innen a hír, hogy ott élek. Mellesleg tényleg járok oda, hiszen a kisebbik fiam ott érettségizett, a két unokám meg pillanatnyilag ott tanul. Azóta is jönnek levelek Pannonhalmára, hogy „Mensáros László tisztelendő úrnak!”, meg ilyen hülyeségek. Az való igaz, hogy sokat betegeskedtem, súlyos betegségeken estem át, s most sem vagyok teljesen rendben. Ezért mehettem 1984-ben korkedvezménnyel nyugdíjba. Ezt követően mentem vidékre, mert ott kisebb a hajsza. A harmadik évemet töltöm Nyíregyházán. Itt nincs telefon, nincs az a kibírhatatlan közlekedés. Az egészségi állapotom nem engedte meg a fővárost: ha az ember Pesten van, minden öt percben rohanhat rádiózni, tévézni stb. Ez elkerülhetetlen. Ezt nem tudom csinálni, de nincs is értelme. Én a szerepekkel akarok foglalkozni reggeltől estig. Amit Budapesten kényszerül csinálni az ember, az nem színészhez méltó élet. Négy ember van talán, aki mindezt fizikailag bírja, idegekkel bírja, alkohollal bírja. Én nem bírtam, nekem elegem volt, mert nem tudom elviselni azt a megalázó kiszolgáltatottságot, ami a magyar színjátszást jellemzi... — Az, hogy a nézők hiányolják önt, az emberek szeretetét jelzi. Vajon hogyan éli meg ezt a népszerűséget? — Ennek nagyon örülök. Már csak azért is, mert — s ezt nagyon őszintén mondom — én eléggé kishitű vagyok, hamar elveszítem az önbizalmamat, sőt, hamar el is lehet venni tőlem. Kritikusok egy párszor már majdnem teljesen tönkretettek. Az idegösszeroppanás határáig vittek a iszkálodásaikkal. Hogy mi leetett a háttérben, az kibogozhatatlan. Nem hiszem, hogy annyira rossz voltam, hogy megérdemeltem volna ezeket a dolgokat. Amikor a közönség szeretetét megéreztem, az mindig életet adott nekem. Ez roppant fontos. A szakmánk — legalábbis Magyarországon — nagyon gonosz. Irigy, gonosz mesterség. Ezt 1956-ban is tapasztaltam, akkor emiatt ütöttem meg a bokámat. Mert 1957-ben felkerültem Pestre, két filmet is csináltam, s — azt hiszem — ez szúrt szemet a debreceni kollégáknak. — Ha kívánhatna önmagának valamit a jövőre vonatkozóan, mi lenne az? — Önmagámnak már semmit. Az embereknek kívánnám azt, hogy találja meg mindenki a lelki bekét. Ez nagyon lényeges, különösen azokban az időkben, amelyek ezután következnek majd. Azt szeretném, ha mindenki megtalálná az utat a Jóistenhez. Mert ez ad értelmet, erőt az ember számára. Sokszor azért imádkozom, hogy mindenki leljen rá erre az útra. Ezt kívánom mindenkinek. Ha ez így történik, nem lesz semmi baj a világon... Sárhegyi István Szepesi Attila: Szent András hava Borús szőlőhegyek, ködülte régi pincék, hol százlábú inai nyirkos boltíveken, a hébér és a kongó donga mind összetört rég, ásít a lépcsőgádor, mint mohos cinterem, A falon moha nő, egér motoz a sutban, az árnyak szőttese, mint barlang odva, tág, az ődöngő balek titkos gödörbe huppan s nem érzi buggyanó must fanyar jószágát. Tán dédapjára gondol, ki részeg őszutón botladozva megállt a pincegrádicson, kezében pózna végén izzott arany szövétnek, s míg hunyorgott a láng a hordók nyirkos alján, ott künn zsinatoltak a hullott szilva halmán keringő csapatban a bohóc seregélyek. Mátyás Ferenc: Rekviem Te mondd meg, Isten, hogy ki büntet, mindig mások miatt halunk meg, ki oltja ki az élő lelket, s mi jogon, ha nem ő teremtett? Tankok, katonák közt a halál az űr s támadó parancsra vár, a lélektelen zsoldos szolgák a gyengéket lekaszabolják, s ki a parancsuralom kasztját nem szolgálja, azt felakasztják, s ha nem öl meg a sunyi önkény, végezhetsz te magaddal önként, az erőszak mindig erősebb, s bevérzi a lelket a lőtt seb, s lehet-e egy népnek reménye, ha nincs törvény a védelmére? Mondják, erkölcsi lény az ember s eleve nem lehet hitetlen, porból jött, de>életet érlel a teremtés küldetésével, próbatétel lelki tartása, csodát tehet, ha van hozzá társa, küzd, hogy a földön szabad legyen, s hitét ne vegye el senki sem. Erős hatalom a félelem, menekül, aki fegyvertelen, menekülne, de hát, ha magyar a földjén mindig szántani akar, hullt csontjából is kenyeret ád, hogy remélje a föltámadást. Mondd meg, Istenem, hát ki büntet, mindig mások miatt halunk meg, ki oltja ki az élő lelket? — A tömegsírok nem felelnek. Dúsa Lajos: Vadak a vonaton Villog a szeme, villog, villog: hollófekete, hófehér. Ő sem tudja, kiért-miért van, ragyog. Benne minden titkos. Villog a foga. Milyen párduc? Nagy macska és nagy húsevő. Rám sem néz. Nincs most dolga vélem - s ezzel is bordán harap ő. Villog a térde. Harisnyája felcsapott-csámpás. Felnevet bennem a szintén ragadozó természetű vad szeretet.
