Heves Megyei Népújság, 1989. december (40. évfolyam, 285-307. szám)
1989-12-02 / 286. szám
NÉPÚJSÁG, 1989. december 2., szombat NÉPÚJSÁG-HÉTVÉGE 7. Képek a Pannónia új filmjéből Merre tovább, Pannónia? Doktor Bubó új receptjei Alig egy esztendeje, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a Magyar Televízió, hazai animációs- film-gyártásunk legnagyobb megrendelője, drasztikusan csökkenteni fogja igényeit, a Pannónia Film vállalat felett sokan megkongatták a lélekharangot. Ráadásul a hazai keresletilyen jelentős csökkenésével párhuzamosan megjelent a konkurencia: gomba módra szaporodtak a kis stúdiók, különféle vállalkozások, amelyek — honnan is vehették volna máshonnan? — a Pannónia Filmvállalattól csábították el a képzett munkaerőt, érzékeny veszteséget okozván ezáltal a méltán jó hírű stúdiónak. Bár a televízió valóban jelentős mértékben csökkentette megrendeléseit — a szokásos évi négyszáz perc helyett mindössze száz percnyi műsorfkért, s ennek is jelentős részét régebben elindított és megrendelt sorozatok befejező darabjai adják — a vállalat nem roppant össze. A kisvállalkozások további térnyerése — hovatovább már csaknem félszáz cég foglalkozik animációval — sem rendítette meg helyzetét; a Pannónia a borúlátó jóslatok ellenére él és virágzik. A talpon maradás titkáról érdeklődtünk dr. Matolcsy Györgytől, a vállalat igazgatójától. — Valóban lényegesen csökkent, de nem szűnt meg a televíziónak végzett munka — mondja a direktor. — Ez nemcsak azért lényeges, mert kapacitásunk egy részét leköti; ennyi munka önmagában édeskevés lenne a fejlődéshez, sőt, a megélhetéshez... De a televízió számára készülő sorozatok referenciát jelentenek, s megrendelőket hozhatnak. Például a Megatrend Group nevű, svájci székhelyű pénzügyi csoport, illetve az általuk létrehozott magyarországi vegyes vállalat éppen a magyar televízió számára készített Vázák meséi című sorozat első darabjainak ismeretében rendelte meg a folytatást, amelyre a televíziónak már valóban nem lett volna pénze... A velük való együttműködésnek külön jelentőséget ad, hogy az esetek többségében ez már valódi kooperáció. — A Megatrend Group mellett jelentkeztek más, új külföldi partnerek is? — Számos érdeklődővel, komoly partnerrel tárgyalunk; érdekességként említeném meg, hogy a Hercegnő és kohold című film például japán, walesi és magyar együttműködés nyomán valósul majd meg. — Ezek szerint már válogathatnak az ajánlatok közül? — A vállalat fejlődni akar, ezért inkább csak olyan értelemben válogatunk, hogy az irreális vagy erőnket meghaladó elképzeléseket eleve elhárítjuk. A kapcsolatok kiszélesedéséhez egyébként az is hozzájárult, hogy a közelmúltban, élve alanyi jogunkkal, önálló külkereskedelmi tevékenységbe kezdtünk. — És milyenek az első tapasztalatok? — Rendkívül kedvezők. Ez a lehetőség nemcsak meggyorsítja a tárgyalásokat, hanem közvetlen kapcsolatot teremtvén a megrendelővel, sok meddő munkát, üresjáratot kiiktat. — A külföldi megrendelők érdeklődését alighanem a Pannónia Filmvállalat nagy hatású, egyedi kisfilmjei alapozták meg. Ezek a fesztiváldíjak tucatjait ösz- szegyűjtő alkotások anyagi sikert aligha hoznak, viszont ezek teremtik meg a cég jó hírét a nagyvilágban. A jelenlegi körülmények között készülhetnek-e még ilyen filmek? — Születnek ilyen filmek, bár egyre nehezebb körülmények között. Létezik még állami dotáció, de összege 1987óta változatlanul húszmillió. Ki lehet számolni, hogy reálértékben ez most mennyit ér. Mégis megteremtjük a lehetőségét, hogy alkotó művészeink megvalósítsák álmaikat. — Mi lesz, ha a dotáció reálértéke tovább csökken? — Remélem, erre nem kerül sor, sőt! Glatz Ferenc művelődési miniszter ugyanis kijelentette, hogy a jövőben nem intézményeket, hanem alkotásokat, műveket kívánnak dotálni. Ez pedig számunkra nagy lehetőséget jelent! — Még egy kérdés. E műveket nem elég megalkotni; ahhoz, hogy a világ tudomást szerezzen róluk, meg kell mutatni, fesztiválokon kell szerepeltetni őket, ez pedig, tudjuk, szintén nem olcsó mulatság... — Értem, mire gondol. Nos, valahogy ezt a pénzt is elő tudjuk, elő fogjuk teremteni. Szerencsére a legtöbb helyen a fesztiváldíj pénzjutalommal is jár, s az alkotók közül többen, többször is felajánlották a díj felét, hogy azt filmjeik további fesztiválszerepléseinek finanszírozására tudjuk fordítani. Cs. I. Tokió: Angol szöveget fordít japánra a világ első kézi tolmácsgépe 1989. november 14-én. A mintegy 15 centiméter hosszú gép memóriája több mint harmincezer szó felismerésére képes, a lefordított szöveg a gép képernyőjén jelenik meg. A japán Epson elektrotechnikai vállalat kifejlesztette tolmácsgép ára mintegy 225 dollár, és november második felében került piacra. (Népűjság-telefotó — MTI Külföldi Képszerkesztőség) Velence, csak gazdagoknak Kezdetben volt a tenger, mely elnyeléssel fenyegette a várost. Aztán jöttek a turisták, és el- özönlötték a lagúnák közé szorult utcákat, tereket. A segélykiáltás most már úgy hangzik: mentsétek meg Velencét a turistainváziótól. Vagyis azoktól, akikből élt a város. A La Re- pubblica beszámolt arról a tanácsülésről, amelyen a városatyák a megmentés tervét tárgyalták. Eszerint korlátoznák a látogatók számát, mégpedig úgy, hogy a két parkolót (Piazzale Roma, Tronchetto) csak a velencei lakosság és azok a turisták használhatnák, akik meg is szállnak a történelmi városközpont (borsos árú) szállodáiban. Továbbá, akik a zsebükben hordják a velencei hitelkártyát, de ők is csak a látogatás napján vásárolhatnak. Vagyis előre be kell jelenteniük utazásukat. E nehezen elképzelhető javaslatot azzal indokolták, hogy a Szent Márk tér nem bírja tovább... Naponta ugyanis 23 ezer turistát képes befogadni, ez lehet az „optimális küszöb”; 12 ezer szállóvendéggel és 11 ezer ingázóval számolva. Ezzel szemben 1987-ben az 1 millió tartósan vakációzó mellett 5 miihóra becsülték a futóvendégeket. Ugyanebben az évben 156 napon lépték át a jelenlegi 25 ezres küszöböt, 24 napig 40 ezer, 6 napig pedig 60 ezer látogató járt a Szent Márk téren naponta. 1990-ben — mondják a tömegiszonyban szenvedő városatyák — mindössze 100 ezerrel emelkedik a szállóvendégek száma, az ingázóké viszont megközelíti a 6 és fél milliót. Sőt, az utóbbiak az ezredfordulón már a 8 milliót is meghaladják. Vagyis Velencét elborítja az emberár, ha nem emelnek gátat — a laposzsebűek- nek. Derűs történetek régi hírességekről Manapság, amikor egyetlen hét alatt több minden történik a világban, mint korábban egy emberöltő alatt, felzaklatott idegeinknek időnként talán megnyugvást hoz egy kis derű, egy kevéske mosoly. Kalendáriumok, fél évszázados folyóiratok, megsárgult lapu könyvek sokaságát kell átlapozni, amíg hozzájutunk ezekhez a régiségekhez. Ám ha ezek tetszenek kedves olvasóinknak, feledtetik önökkel a napi gondokat, bajokat, akkor már megérte, nem volt hiábavaló a keresés és a reá fordított idő. Nos, szánják rá magukat egy könnyed kis kikapcsolódásra, olvassák el ezeket a sztorikat — vagy néhányat közülük — kedvük szerint, vagy éppen tegyék félre, netán ajándékozzák el az újságot. A döntés az önöké, a miénk a szolgáltatás... A humort kezdjük mindjárt egy komoly dologgal! Krakkóban a Czatroszky-múzeumban őrzik Báthory István kardját, ékszereit, sakktábláját, a Potoczky- palotában pedig sok-sok eredeti levelét. Az egyetem épületében, illetve annak falán márványtábla hirdeti a hajdani magyar diákok névsorát, és talán érdeklődésre tarthat számot, hogy az univerzitásnak a nyomdájában nyomták a legelső magyar nyelvű könyvet. Itt olvasható egy lengyel népdal is Báthory Istvánról: „Báthory a dicső király Páncélt hordott nem zekét, Meg is verte az oroszok S a tatárok nemzetét...” E kedves kis népdal után jöjjön a humor, azok az egy-két száz, vagy ki tudja hány esztendős történetek, amelyek vagy megtörténtek, vagy nem, de derülni mindenesetre lehet rajtuk. És most ugyebár ez a fontos... IV. Frigyes Vilmos (1795 — 1865) trónörökös korában az udvari ebéden egy bőbeszédű öreg úr mellé karült, aki hihetetlen történetekkel traktálta a társaságot. A trónörökös megunta a sok beszédet, és maga fogott beszédbe: — Ez mind semmi! Tavaly az udvarral télen szánkókirándulást rendeztünk a közeli tavon, egyszer csak óriási reccsenés... A hallgatóság megdermedt, a trónörökös is eltakarta az arcát, mire az öreg úr felkiáltott: — És, aztán? — Valamennyien a tóba fulladtunk... * Saphirt, a humoristát egyszer meghívta ebédre Lammelné, aki a zsugoriságáról volt híres. Az ebéd bizony szűkös volt, és a humorista éhes maradt. Ebéd után a háziasszony nem átallotta megkérdezni: — Mikor óhajt Saphir úr megint nálam ebédelni? — Most, mindjárt! — felelte Saphir... * Rokitansky professzor Bécs- ben a vizsgán azt kérdezte egy orvosnövendéktől, hogy mit tud a lép funkciójáról? — A lép, a lép... A lép kérem professzor úr. Tudtam, hogy mi a lép funkciója, de elfelejtettem... A szelíd professzor sajnálkozott: — Ejnye, milyen kár! Ugyanis maga volt a világon az egyedüli, aki ezt tudta, és elfelejtette. Rettenetes... * Ringelhardt színigazgató közismert volt gorombaságairól. Egyik tenoristájának azt mondta: — Jó, jó! Tudom, hogy a tenoristáknak előjoguk van arra, hogy buták legyenek, de azért — kérem, ne éljen vissza az előjogaival... * Erzsébet angol királynő (1533 — 1603) elkergette az udvari bolondját, mert túlságosan szemtelen és szókimondó volt. Később megszánta a szegény ördögöt, és maga elé citálta: — Ezentúl ne merészelj sértegetni, és az én dolgaimról beszélni! — ígérem, felség! Soha nem szólok többé ön előtt arról, amit az egész Londonban csiripelnek a verebek... * I. Ferenc francia király (1494 — 1547) udvari bolondja arról panaszkodott a királyának, hogy Chentin márki megharagudott rá egy tréfájáért, és agyon akarja lövetni. A király megnyugtatta a bolondot: — Ha erre vetemedik, egy órával később lógni fog! A bolond rémülten kérdezte: — Nem lóghatna egy órával előbb? Mark Twain amerikai humorista egy alkalommal súlyosan megbetegedett, többször volt kórházban, már halálhírét is keltették. Sőt! Egy alamabai lap le is közölte a halálhírt, szép és hosz- szú nekrológ kíséretében. Az emberek sírtak, gyászolták kedvencüket, mire a humoristának eszébe jutott, hogy táviratozik az újságnak. Ez állt a táviratban: — „A nekrológ szép volt, nekem is tetszett, de a halálom híre erősen túlzott...” * Couture francia festő (1815 — 1879) nem szerette a műtermi vendégeket, és iszonyodott attól, ha munkája közben zavarták. Egyik barátja — aki ugyan ismerte ezt a gyengéjét — mégis beállított hozzá, annál is inkább, mert tudta, hogy a művész örökös pénzzavarokkal küzd. — Egy úr ezer frankot fizetne, ha láthatná éppen készülő festményeidet. A festő hosszan elgondolkodott, végül is megadta magát, és már azon járt az esze, hogy mire költse az ezer frankot? Mielőtt azonban megadta volna a végső választ, megkérdezte a barátjától: — De ki az az úr? — Arago. — Jacques Arago? De hát ő vak! Mosolyra derült a barátja: — Éppen ezért fizetne ezer frankot, ha láthatná a képeidet... * Padarevszki Ignác (1860 — 1941) a híres zongoraművész, a Lengyel Köztársaság volt elnöke, egy svájci üdülőhelyen megismerkedett egy dúsgazdag amerikai famíliával, akik nyomban meghívták a hírességet vacsorára. — Boldoggá tenné ön a családomat, ha a meghívásunkat elfogadná. Nőm ugyanis az új szerzeményét óhajtja ön előtt először eljátszani, a leányom a saját dalával kedveskedik, a fiam hegedűkíséretével. Utána pedig — pontban kilenckor — vacsorához ülnénk... Padarevszki közölte, hogy majd táviratban ad választ a kedves meghívásra. A távirat hamarosan meg is érkezett az amerikai famíliához. Ez állt benne: „Pontosan kilenckor ott leszek...” * Pallenberg Max (1877 — 1936) a művészek törzsasztalánál felhevülten ezzel a hírrel érkezett: — Képzeljétek, Dieterle meghalt! Szívszélhűdés... Nagy volt a megdöbbenés, emlékeztek, sajnálkoztak, többen ecsetelték a nagy ember barátságát és érdemeit. Egyszer csak nyílott az ajtó, és belépett rajta Dieterle. Amikor Pallenberg meglátta, suttogva így szólt: — Az ég szerelmére, hallgassatok! Ezek szerint ő még nem tudja... * Gróf Cagliostro Alessandro (1743 — 1795) azt híresztelte magáról, hogy már háromszáz éves. Akadtak, akik hinni vélték, de a legtöbben kételkedtek benne, és bizonyosságot kerestek. Az egyikük a hűséges inast fogta vallat óra: — A gazdád valóban háromszáz éves? Az inas gondolkodott, és vállat vonva válaszolt: — Fogalmam sincs, uram! Én ugyanis még csak százhúsz éve szolgálom a grófot... * Roosevelttől az elemiben egyszer megkérdezte a tanítója: — Ki volt az első ember? — George Washington! A tanító megdorgálta: — Ejnye fiam! Szép, szép, hogy mindjárt a legnagyobb hazánkfia jut eszedbe, de azért az első ember Ádám volt. A gyerek elképedt, és kissé sértődötten válaszolt a tanító úrnak: — Sorry! Nem tudtam, hogy külföldi is számít... (Sz. I.) A világ első kézi fordítógépe
