Heves Megyei Népújság, 1989. november (40. évfolyam, 259-284. szám)

1989-11-13 / 269. szám

4.

_______ _________ KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS _____ NÉPÚJSÁG, 1989. november 13., hétfő

A

z egri Gárdonyi Géza Színház bemutatója: Nyikolaj Erdman A mandátum

A közönség már nem kis izgalommal várja Andrzej Rozhin, lublini rendező jelentkezését. A tavalyi Fehér házasság óta tudja, hogy sajátos látás- és gondolkodásmód jellemzi a lengyel alkotót, aki az egri társulattal magas szintű szövetséget kötött. így aztán nem érte váratlanul a nézőt, hogy most is egy hazai színházainkban szokatlan bemutatónak válhatott részesévé, Nyikolaj Erdman A mandátum című darabját nagy megjelenítő erővel, izgalmasan vitte színre Rozhin „vezényletével” az együttes.

A darab láttán régi alapigazságra eszmélhetünk rá: egy dráma szerkezete a mérlegre emlékeztet. Hajó a szerző, akkor nagyon kiegyensúlyozott a szituáció, a nézőre bízza a mérlegelést, s a döntést. így tett Erdman is, aki a 20-as évek végének moszkvai atmoszférájából jelenít meg alakokat. Azt a kispolgári miliőt mutatja be, amely nem érti és nem is követi a változásokat, csak elszenvedi a földindulást, s próbál az új körülmények között fönnmaradni. Ki így, ki úgy igyekszik a jövőjét biztosítani: az egyik az új hatalom védőszárnyai alá kíván bújni, a másik a régi rendszert óhajtja vissza. A mű két felvonása ennek a két magatartásnak egy-egy megjelenítési formája, az elsőben a forradalmár, a párttag előjogait irigyli meg egy kispolgár, a másodikban pedig előbújnak az előző berendezkedés visszatérésében bizakodók.

Nyilvánvalóan ez a drámai szituáció akkor él, ha mindkét magatartás jellemező, az adott történelmi helyzetben van kigúnyolni és félni való az egyik és a másik oldaltól is. Ezért aztán világos lehet számunkra, hogy miért aratott ez a mű nagy sikert Mejerhold rendezésében a 20-as évek végén, ahogy az is, hogy miért tiltatta be a darabot Sztálin. Ahogy egyre egyértelműbbé vált, hogy nyílt diktatúrával le lehet számolni a szembeszegülés minden válfajával, s teljes külső és belső azonosulást lehet követelni az állampolgártól, a^ új „szovjet embertípustól”, úgy vált értelmetlenné az effajta görbetükör.

Megbillent tehát a „mérleg”, s igazából ma sincs teljesen középen a nyelve. Hiszen éles különbség van most is az első és a második felvonás hangulata,

A lány és kérője — Simon Mari és Tunyogi Péter Egy letűnt világ képviselői — M. Horváth József

lendülete, talán még stílusa között is. Amikor a kommunista párt hatalmával hencegő Gul- jacskin viselkedésén, s az ebből a sajátos „fejlődésből” fakadó bonyodalmakon derülünk, akkor egyenesen ível a darab a szünetig. Rozhin szokás szerint átfogja a színház egészét, már az is élmény, ahogy a különböző terek kitárulnak, mindenütt dinamika, lendület. Egy forradalmas, erőszakos világ nehezedik rá a szereplőkre, kívül minden vörös zászlókkal díszített, még a színpadi rendet is bőrkabátos, vörös karszalagos fiatal férfiak alakítják ki. Úgy tűnik, hogy teljes ellenőrzésük alatt tartják a helyzetet, tulajdonképpen az ő hatalmuk vonzásába kerül Guljacskin.

Ehhez a szervesen felépített első részhez képest a néző némileg zavarba kerül a második láttán. A letűnt világ képviselői túlságosan is szabadon járják haláltáncukat, csupán a végén utal arra a rendező, hogy a diktatúra él, csupán háttérbe húzódott, és figyel. Meg aztán keserűbb a mosoly az arisztokrácia viselt dolgai láttán, mert egyre több adalék kerül nyilvánosságra azzal kapcsolatban, hogy miként is semmisült meg fizikailag is ez a réteg is.

Nem könnyű dolog ma a politikáról szólni, de a színház nem bújhat mindig habkönnyű vígjátékok fedezéke mögé. A tárgyalótermek és az utcák egyre több drámaiságot hoznak hétköznapi

életünkbe, s nyilvánvalóan értelmezni, gondolkodni kell arról, hogy mi van a jelenségek mögött. Ilyen szempontból jelentős kísérlet az egri Gárdonyi Géza Színházé, amikor a sajátos lengyel és magyar szellemiség találkozásával igyekeznek hírt adni Kelet-Európa történéseiről.

Ebben az Erdman darabban éppen a megbomlott, felborult világrend a legfontosabb az egri együttes számára, amelyben a kisember próbál régi és új hatalmasságokhoz igazodni, köpönyeget forgatni vagy nosztalgiázni.

Nem közhelyszerű igazságokat tartalmaz ez a bemutató. A maga áttételességében jelem't meg emberi viselkedésformákat, amelyek napjainkban is kísértenek. Ezért korántsem könnyű feladata a társulat tagjainak, a rendező nagyon komoly próbatétel elé állítja őket. Egyszerre kellett hiteles kisembereket, s karikatúraszerű egyéniségeket megformálniuk. Szerencsére egyre inkább közös színházi nyelvet beszélnek a lengyel rendezővel, s így valóban az egriek hasznára is válik ez a kapcsolat. A főszereplő Csuja Imre jól értelmezi Guljacskin kettősségét, az eredendő puhányságát, illetve azt a maszkot, amelyet a hatalom árnyékába bújva magára ölt. Agárdy Ilona és Simon Mari teljesíti ki azt a családi miliőt, amely mintaképe a kispolgári otthonoknak. Szinte maguk is „berenés Kátai Endre

(Fotó: Koncz János) dezési tárgyak”, annyira idomulnak az őket meghatározó környezethez. Ebben persze Marcin Jarnuszkiewicz díszlet- és jelmezterveinek is jelentős része van. Blaskó Balázs és Saárossy Kinga kettőse olyan gúnyrajz, amely hálás lehetőséget kínál a színésznek. Mindketten ízléssel élnek ezzel a lehetőséggel, bár a második felvonásban Nasztya alakja már nem csupán trampli- vá, hanem gnómszerűvé is válik. Jelentős Kátai Ení/realakítása is, bár számára nem kínál akkora lehetőséget a darab, mint a Gul- jacskin-család tagjainak. Ezért néha üresen is puffannak el a patronok, bár ez nem az ő, vagy M. Horváth József, Tunyogi Péter és Megyeri Zoltán hibája, hogy kevesebb fényt kap ez az oldal. A nagylétszámú társulat a rendezői gondolat hű megjelenítője. A fegyelmezett játék azonban néha szűkre szabja a játékteret, s a színészi egyéniséget korlátozza. S ez végtére is szolgálhatja a darab érdekeit is.

Az évad elején jó hangütést . adott ez az Erdman darab. Az egri társulat olyan műhellyé alakul a látottak alapján, amely érzékenyen közeledik társadalmi gondjainkhoz, s nincsenek sablonos, előregyártott válaszai. Ez a színdarab is szellemi kaland a nézőnek, mert különbözik az együttes valamennyi eddigi vállalkozásától, vibráló, érdekes, ízig-vérig mai produkció.

Gábor László

Kiadja oda a pénzt?

A cím alapján azt gondolhatja az olvasó: unalmas már a kultúra híveinek (kitartottjainak?) nya- fogása. Lakásra sincs pénz, kórházra, iskolára se, akkor meg mit kiabálnak a filmesek, az írók, a szobrászok és a zeneszerzők?

A kérdésre, hogy mi fontosabb az ország életében, a lakás, a kórház, az iskola vagy bárki szobra, irománya — elismerem — magam is nehezen tudok válaszolni, legfeljebb annyit, hogy így a kérdés rosszul van feltéve. Megnyugtatásul azonban szeretném máris bejelenteni, hogy most nem arra próbálok feleletet keresni: honnan vegyük (el) a pénzt a kultúrára, hanem arra, hogy azt a keveset, ami mégis van, azt ki adja oda? Ki döntsön arról, hogy ez a színház ennyi közpénzt kap a jövőben, amaz meg annyit? A művelődési házakra szánt pénzekből egyformán kapjon-e mindenki, vagy itt is érdemes különbségeket tenni? Csak az állami könyvkiadás kapjon támogatást, vagy más is? S végül is ki kapja a jogot a különbségek megállapítására?

Ezeket a kérdéseket mostanáig költőinek is tarthattuk, hiszen ott voltak a Művelődési Minisztérium főosztályai, a megyei, városi, községi tanácsok illetékes osztályai, azért kapták — állítólag — a művelődésügy tisztviselői a fizetésüket, hogy döntsenek. Aztán ahol kellett, ott a választott testületek rendszerint rábólintottak az ilyen döntésekre, formálisan igazolva, hogy a közösségek képviselői jóváhagyták a közösségi pénzek elköltését.

(A minisztériumban persze, ahol testület se működött, éppen a legnagyobb pénzekről titokzatos belső tárgyalások után határoztak, és utána kihirdették az érintetteknek az eredményt.)

Gyorsan változó világunkban mára elég könnyű felismerni, hogy mégsincs ez így egészen jól. A művelődésügy tisztviselői, még ha fel is tételezzük, hogy a közigazgatás kiválóságai, alig érthetnek jobban a színház ügyeihez, mint a rendező, az igazgató. A legjobb minisztériumi főtisztviselő sem valószínű, hogy jobban ért irodalomhoz, filmhez, mint az ott dolgozó művészek és művészeti menedzserek. Hosszú ideig persze nem is az volt az elsőrendű dolguk, hogy a művészethez értsenek, hanem inkább az ideológiához, hiszen feladatuk lényege a szellemi felügyelet volt. Most ne beszéljünk arról, hogy lehet-e egy műalkotáshoz pusztán ideológiai alapon közelíteni, elég annyi, hogy ez a szerepkör mára megszűnt. (Például az előzetes engedélyeztetése rendszerének eltörlésével.) Maradt tehát — jó esetben — egy művelt tisztviselő, akinek mondjuk, némi érzéke van a művészethez, kultúrához. De miért ő döntsön a pénzek elosztásában?

Maradna a tanács, a választott képviselők testületé. De hát ők — egy-két művésztanácstagtól eltekintve — még kevésbé értenek a különböző művészeti ágak dolgaihoz, mint a tisztviselők. Ezért is fogadták el többnyire változtatás nélkül azt, amit a tisztviselők eléjük terjesztettek.

Akkor mi illetve ki marad? Maguk az érintettek osszák föl egymás közt a nekik jutó pénzeket? Ha emberek helyett angyaloknak képzeljük a művészeti intézmények vezetőit, akkor is nehéz elgondolni, hogyan jutnának egyezségre. Azt hiszem egyetlen viszonylag elfogadható megoldás mutatkozik, s ennek a módszernek külföldi mintái is vannak. Ez pedig a következő.

Az állami, tanácsi, általában a közpénzek felügyelői eldöntik, hogy a költségvetésükből menynyi jut a kultúrára. Azt is eldöntik, hogy ebből a pénzből mit kell fenntartásra fordítaniuk. Tehát mibe kerül az iskola, a művelődési ház alapköltségvetése, egy színház fűtése, világítása, és így tovább. Minden egyébről aztán nem a civil testület, hanem önálló, független tanácsadócsoportok döntenek — méghozzá, ha lehet pályázatok útján, a nyilvánosság előtt. Mondjuk egy városnak van kőszínháza, önálló zenekara és szabadtéri nyári műsorsorozata.

Mindháromnak a tervezett programokkal, a tervezett költségvetéssel (a jegyárakat is beleértve) kell a nyilvánosság előtt pályázni, és a pénzelosztás arányairól ugyancsak a nyilvánosság előtt kell elszámolni a szakértői testületnek.

De hát léteznek nálunk független szakértők? Kicsi az ország, majdnem mindenki érdekelt lehet valahol máshol is, amint ahol dolgozik, még inkább gyanúsítani lehet bárkit ilyen elfogultságokkal. Azt hiszem, még sincs jobb, megbízhatóbb ennél a módszernél. Különösen most, amikor pillanatokon belül nem egy, de sok párt szempontjai és érdekei jelentkeznek majd — nyíltan vagy burkoltan — a kultúra és a kultúrára szánt pénzek elosztásánál is.

Márpedig ha a művészetek és a köz érdekeit együttesen fontosabbnak tartjuk, mint az egyes pártok érdekeit, akkor nem is marad más mentség a kultúra számára, mint ilyen független testületek létrehozása.

Bernáth László

Két egri művész a Hatvani Galériában

Városaink közelednek egymáshoz ?

Két egri művész, munkái népesítik be néhány hétig a Hatvani Galéria mindkét szintjét: Fridél Lajos grafikái és Herczeg István festő alkotásai.

Mindkét művész világképe, stílusa, formai jegyei, tartalmi eligazodásai ismertek az egri közönség előtt. Úgy gondoljuk, a lap olvasói tájékoztatást kaptak arról az utóbbi években, hogy a két sikeres művész, tárlatról tárlatra, az ország különböző városaiban, kiállítótermeiben ismerteti meg az érdeklődőkkel azt a világot, amit magukban hordanak, amiről mi már nem egy írásunkban kifejtettük, hogy előremutatóak, vonzásuk, erejük hat, szellemiségük javára szolgál a közösségnek. Most eljutottak Hatvanba is!

Gazdag anyaggal szerepel a két alkotó Hatvanban. Fridél Lajos a maga szikár szellemi tartásával, a belső feszültséget, olykor drámaiságot is szinte testtelenül, néhány vonallal vázolja elénk. Azért is, hogy bőbeszédű locsogásnak ne tűnjék ábrázolása, no meg azért is, mert korunkban nincs sok idő kutatgatni elmé- lyülten a részletekben.

Herczeg István nem ez a rigorózus alkat. Benne több a megnyilvánuló szenvedély. Amikor látja maga körül a természet pusztítását, nemcsak felhorkan, haragját legszívesebben villámok formájában szórná azokra, akik az ipari haladás, termelés, érdek és egyéb nyomontó kényszerek szülőire, az iparbárókra, az önző és lélektelen figurákra •szórná, akik — azt hiszik — mindent elkövethetnek a társadalommal szemben. És mert ezt a szót, társadalom, üres fogalomként használják a kongó szavú szónokok, hát inkább azt mondanám, hogy ezek az ipari gócok, pontok, víz- és hamufejű cézárok, öntik ránk a kormot, a savat. Rá, rád, rám — mindenkire, csecsemőre, öregre, asszonyokra, férfiakra, akikben holmi vágy él az egészséges élet, a szépség, az emberi értékek megbecsülése iránt. És tehetik mindezt, mert a közösség lelkiismerete még nem fogalmazta meg a jogszabályokat, amik mindezt tanítanák. Mert ha szankciót éreznek a hátuk mögött, akkor talán engednek az ész, az emberi türelem szabályainak.

Két művet emelnék ki a végigtekinthető anyagból. Annak ellenére, hogy sok-sok ötlet, szellemesség okít itt, falusi élményektől egészen a piramisok lábánál tett látogatás történelmi víziót tápláló élményéig.

Fridél Lajostól a Lesben állva című lapot vettem-veszem közelebbről szemügyre. A hosszúlábú gázlómadár áll az ábrázolás jobb oldalán, mögött-fölötte egy sehol-sem-található templomegyüttes, toronnyal, holdvilággal vagy Napkoronggal. A több elemből összeépített templom mögött bolyhos felhő játssza a hátteret. Középen a tér előterében gally, vagy meztelen gyökér kunkorodik, felvezetve a bozontos bokrokig, ahonnan se hang, se alakzat nem kerül elő. Majd némi stilizáltság átvezet az alföldi síkságra, ahol, távolban villanyoszlop, házak szemérmes árnyéka, fák, meg a fehérben hagyott horizont sétáltatja a szemünket.

A gázlómadár meg csak néz, karcsú nyakát úgy tartva magasra, mintha ez a szépség idevonzotta volna a bölcselkedést.

Herczeg István jellegzetes részletekből szerkeszti meg azt a világot, amellyel meg akar minket ismertetni. A Sűrű években minden zeg-zugot a technika, annak túlburjánzása, netán őrülete népesít be. Nem véletlen jut eszünkbe Chaplin filmje, ahol ő belejuthatott a fogaskerekek által bezárt folyamatba. Itt is minden letarolni igyekszik a látóhatárt, a természetet, az emberi tudatot és nagyságot, az emberi méltóságot, eltiporva azt az utat, amely a képzelet által még bejárható. Két-három-négy szinten is előretör, mintha megállíthatatlanul menne a gép, amin úrrá tud lenni még az ember. De milyen átalakulás, mekkora lelki alávetettség árán? S ha ehhez a Sűrű évekhez hozzáolvassuk a levelekről, a sav által kipusztított zöld világról szóló jelentését, kitetszik, mekkora szellemi undor és lelki veszteség származhatik abból, ha egyszer ez a technika, ez a civilizáció nemcsak a művészt gyötri meg, hanem a millióktól is elszívja a levegőt.

Herczegnél Krisztus és a lélek nemcsak Erdélyben „ordít”, kiált mindenütt a hitványság, barbárság, az emberi értékek megsemmisítése, tagadása ellen.

Farkas András