Heves Megyei Népújság, 1989. november (40. évfolyam, 259-284. szám)
1989-11-07 / 264. szám
4, NÉPÚJSÁG, 1989. november 7., kedd KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS Egy hét. A KÉPERNYŐ ELŐTT Megrázó vallomások Szombaton, november negyedikén este mutatták be — az időpont természetesen nem volt véletlen, hiszen harminchárom esztendővel ezelőtt ezen a napon dördültek el a népmozgalmat vérbefojtó idegen fegyverek — Zsombolyai János Halálraítéltek ’56 című dokumentumfilmjét. A meglehetősen terjedelmes, majd három órás mű bizonyára indulatokat kavart. Méghozzá pro és kontra, mert a hajdani eseményeket kötődéseik, cselekedeteik, s ezekkel összefüggő nézetrendszerük miatt ellentétesen ítélik meg az emberek. Ez akkor is igaz, ha a köpönyegforgatók, a kaméleonok korszakát éljük, mivel önmagának senki sem hazudik. Épp ezért dicséretes a vállalkozás, az a küldetés, amelyre a rendező esküdött, amikor megszólaltatta azokat, akiktől a mások által megszilárdított hatalom a legdrágábbat, a többé már nem. ismételhetőt, életüket kívánta elvenni. „Bűnük” az volt, hogy a tömegek mellé álltak, nem húzódozva kockázatosnak tűnő képviseletüktől sem. Ezt főbenjáró véteknek minősíteni a szabad akarat arculcsa- pása, a diktatúra féktelen tobzódása, a Juszticia öltözékébe préselt farkasindulatok kodifikálása volt. Ezt akkor is érezte minden tisztességes polgár, legfeljebb hallgatni kényszerült róla, mert, ha tiltakozik, őt is besorolják az áldozatok népes táborába. Annyi idő múltán szerencsére a történelerp kimondta — immáron fellebbezhetetlenül — a verdiktet, s igazságot kell szolgáltatni azoknak, akiket meggyötörtek, megkínoztak, megaláztak. Az elgondolkodtató alkotás mégsem ezt nyomatékolja, hanem újraértékelésre, töprengésre kéri azokat, akik másképp vélekednek. A riportalanyok nem vádaskodtak, nem csapkodtak, nem sürgettek valamiféle hathatós számonkérést. Ők csak elmondták mi történt velük 1956 október 23-tól a megrendítő, a lélektelen döntésig, illetve szabadulásukig. Nem vagdalkoztak, kizárólag tényeket emlegettek. Olyanokat, amelyeket szemtanúként hitelesítettek. Olyanokat, amelyekről Berecz János volt MSZMP KB titkár hamis beállításoktól, durva valótlanságoktól hemzsegő, a közvélemény által indokoltan elutasított kétszer is kiadott könyvében nem akar tudni. Most — a hasonló ivású- akkal együtt — szembesülhetett a hűvösen tálalt információkkal, a rádió előtti és a Köztársaság téri összeütközések szándékosan tagadott mozzanataival. Elszámolást, megbékélést, megkövetést sugall ez a produkció mindnyájunknak. A tollforgató historikusoknak pedig harag és részrehajlás nélküli számvetést. Ezt ugyan már a római Tacitusz is javasolta. Kár, hogy őnem kaphatott helyet a marxista repertoárban... Pécsi István Politikai látványosságok Nemrégiben még nagy eseménynek számított egy-egy párt- kongresszus. Igaz, televíziós szempontból nem volt igazából érdekes, mert nagy meglepetésre nem volt esély, jó előre megszerkesztették a forgatókönyvet, úgy ment minden a maga útján, mint a parancsolat. Az egyetlen párt ötévenkénti összejövetelének római számait valóságos mérföldköveknek emlegették, szinte mágikus jelekként kezelték azokat, amelyekhez idézet is tartozott a közintézmények falán. Korántsem gúnyolódni szeretnék ezen a hagyományon, mert valamilyen értelme bizonyára volt ennek a jelenségnek. Talán a társadalmi mozdíthatatlanság és a nyugalom jelképei voltak ezek a csaknem rituális szertartások. Csupán azért emlékeztetem erre az olvasót, mert odáig értünk el, hogy jószerivel minden hétre akad egy-égy ilyen pártkongresszus hazánkban. Hol az egyik, hol a másik politikai mozgalom tart összejövetelt, amellyel ráirányítja a figyelmet arculatára, céljaira, terveire. Hirtelen sok is ez a nézőnek, újságolvasónak. Amikor éveken át egy többé-kevésbé kiszámítható politika hangoztatta már üresen kongó jelszavait, akkor bizony már nem figyelt ezekre a közvélemény. Ha valaki a szónoki emelvényre állt, akkor nagyjából lehetett tudni, hogy mit fog mondani, esetleg csak a vájtfülűek vettek észre néhány szokatlan hangsúlyt, újszerű jelzős szerkezetet. Maximum ez volt a politikai harc. Nem csoda,'ha mostanában úgy szédeleg sok ember, mintha hosszú kórházi kezelés, ágyban- fekvés után lábra kellene állnia, s az annyira vágyott friss levegőre kellene kimennie, de egyszerűen nem sikerül, mert végtagjai nem engedelmeskednek. A televízió előtt csak tátja a jámbor néző a száját, s nemigen érti, hogy például Ruttner György miért viharzik ki az MSZDP ülésterméből. A jelenet látványos, csaknem megkomponált, igazán televíziószerű, de nem biztos, hogy születőben lévő demokráciánk legfényesebb gesztusai közé tartozik. A jószándékot feltételezve is hozzá kell tenni, hogy a mai, elég zavaros viszonyaink között egy ilyen kierőszakolt tisztázási törekvés könnyen ellenkezőjébe fordulhat. Egy külföldi vendég fogalmazta meg utána értetlenségét: ha valaki kisebbségben is marad egy politikai mozgalomban, még akkor is küzdhet eszméi megvalósításáért. Mindenesetre a televízió kárára nem vált, hogy elvállalta a kongresszusok közvetítését. A szellemi, gondolati attrakciók mellett efféle politikai látványosságok is előfordulhatnak. Végeredményben nem nyűg ez, inkább valamiféle esély a politikai állóvíz után, mégha olykor meg is gyűlik a baja a tévéseknek egykét szervezettel. Mindnyájan tanulunk, még maga ez a „szent médium” is. Gábor László Egri tárlaton: Magda Frank szobrai A szeptemberben megnyitott új közművelődési intézmény, az egri Vitkovics-ház új programmal áll a nagyközönség rendelkezésére. A világhírű Franciaországban élő szobrászművésznő, Magda Frank alkotásai lesznek láthatók a megyeszékhelyen, csaknem két hónapon keresztül. A kiállítást november 10-én, csütörtökön délután 4 órai kezdettel nyitják meg. A program szerint Fodor Péter, a Művelődési Minisztérium főosztályvezetője mond bevezető szavakat a tárlat elé. Ezután a TV 1-es csatornáján októberben vetített portréfilmet tekinthetik meg az érdeklődők a helyszínen. A művésznő és Fodor Péter a tervek szerint előző nap, szerdán délután az egri tanárképző főiskolán találkozik a hallgatók egy csoportjával. Világhírű hegedűművész volt: Reményi Ede Egerben Reményi Ede neve a zenetörténetben járatosak előtt nem ismeretlen. Arról azonban még a szakemberek is keveset tudnak, hogy a világhírű hegedűművész élete több szállal kötődött Egerhez. Reményi Ede 1828. január 17-én született Miskolcon. Apja, Hoffman Henrik aranyműves népes családjával az 1840-es évek elején Egerbe költözött, ahol az akkori Czukor utcában ékszerüzletet nyitott. A kis Ede itt végezte elemi iskolai tanulmányait. Már ekkor jelentkezett nem mindennapi zenei tehetsége, amelyre felfigyelt a főszékesegyház karmestere, Birkmann József is. A karnagy hegedűórákat adott a tehetséges gyermeknek, s felhívta rá a nagy művészpártoló érsek, Pyrker László figyelmét. Reményi 1843-ban érsek pártfogója segítségével beiratkozott a bécsi konzervatóriumba. Az intézetben a pesti születésű Bőhm József keze alá került, tiki korának legnagyobb zenepedagógusa volt. Konzervatóriumi növendékként az 1840-es évek közepén tartotta első hangversenyét Egerben, egyik pályatársával. Lelkesen csatlakozott az 1948- 49-es forradalom és szabadság- harchoz. Görgey Artúr kedvenc tábori hegedűse lett. A szabadságharc leverése után emigrációba kényszerült. Útja Konstanti- nápolyon, Párizson és Londonon keresztül Amerikába vezetett. Innen mint kulturált hegedűművész tért vissza Európába, ahol rendkívül rövid idő alatt páratlan karriert futott be. Kapcsolatba került a kor több kiemelkedő zeneszerzőjével. 1852-53-ban a fiatal Brahmsot vitte magával hangversenykör- útjára. 1853-ban Liszt Ferenc weimari köréhez kapcsolódott. A következő évben rövid ideig Londonban működött, ahol a királynő megbecsült hegedűművésze lett. Visszajövetele után hangversenyt adott az ország számos városában. Feltehetően a 60-as évek elején jött újból kedvenc városába John Bull, angol zongorista kíséretében. A neves művészt ekkor Lévay Sándor nagyprépost látta vendégül. Ekkori fellépéséről a kiváló helyi újságíró, Szabó Ignácz 1891-ben publikált hangulatos tárcájából szerezhetünk tudomást. Szabó, aki részt vett a rendezvényen, így írt róla: „...nagyban megbámultuk ugyan rendkívüli előadását, s technikai ügyességét, de nagyon rossz hangulatait idézett elő bennünk az a sajátszerű fellépése, hogy az ajtónyikorgatásra egyszerre félbehagyta a játékot, s egész ' ingerülten fölkiáltott: „Zárják be az ajtót, mert másként nem tudok játszani.” De mikor aztán elkezdte a „Repülj fecském”-et, s utána rántotta, hogy „Ezt a kerek erdőt járom én” — akkor aztán elfeledtük az előző kellemetlen közbeszólását —, s teljesen elragadott bennünket.” Amikor néhány év múlva ismét megtisztelte Egert látogatásával, Szvorényi József neves tudóstanár vendégszeretetét élvezte a ciszterciták rendházában. Ekkori ittlétekor rendkívül felszabadultan viselkedett. Nagyon ízlett neki vendéglátóinak káposztás rétese is. A ciszterciták mulatságra invitálták ráchegyi szőlőjükbe, ahol: „...nagy művész hazánkfia annyira jól érezte magát, hogy olykor-olykor kikapta a czigányprímás kezéből a hegedűt, s oly gyönyörű magyarnótákat penderített, hogy szí- vünk-lelkünk csak úgy remegett bele.” — írta Szabó Ignácz már említett cikkében. Reményi, az amnesztia elnyerése után, mintegy 15 évig élt Magyarországon. 1870-ben rövid ideig a Nemzeti Színház hangversenymestere volt. 1875- ben részt vett a Zeneakadémia megalapításában, majd újra külföldre távozott. Párizs és London után 1878 őszén véglegesen az USA-ban telepedett le, ahonnan már csak koncertkörutakra jött újból Európába. így jutott el 1891-ben hazájába is. Az év február havának 21. napján szakított időt arra, hogy a számára oly kedves helységet ismét felkeresse. A város vezetői, lelkes hívei és ismerősei méltón akarták fogadni, ezért a látogatást alaposan előkészítették. Már a füzesabonyi vasútállomáson fogadta őt Le- fevre Antal polgármester-helyettes vezetésével az egriek küldöttsége. Itt köszöntötte a művészt a helybeliek deputációja is. Érkezésének hírére az egri állomáson nagyszámú polgár jelent meg. A lelkes várakozók soraiban többek között ott voltak női tisztelői, a Heves megyei 1848-as Honvédegyesület képviselői, az Egri Dalkör, az Egri Önkéntes Tűzoltóegyesület tisztségviselői és számos joghallgató. Az állomáson a város polgárainak nevében először Dusárdy József főjegyző köszöntötte. Ezt követően Csiky Sándor, a Honvédegyesület elnöke üdvözölte, nemcsak mint művészt, hanem mint olyan személyt is, aki 1848- 49-ben fegyverrel is szolgálta hazáját. Csiky után Maczki Valér, az Egri Dalkör elnöke szólt hozzá. Lelkes szavaiból íme álljon itt néhány mondat: „Világhírű Maestro! Ugyanazon egri talaj, melybe művészetednek terebélyes fája első gyökérszálait bo- csájtá a múltban, azóta egy más, szintén zeneművészeti saijat is föltáplált, az „Egri Dalkört”, mely mint ifjú növény ösztönsze- rűleg szívesen fonódik az erős fa- sudárra, hogy kedveskedjék neki lelkesedése, tisztelete, csodálata, szeretete, örvendezése, s hódolatával, üde virágaival. Ugyanezért fogadd az „Egri Dalkörének szívből fakadó üdvszózatát: Isten hozott!” A hangversenyre a nap estéjén a Kaszinó zsúfolásig megtelt dísztermében került sor, ahol Bodó Alajos, egerbaktai származású zongoraművésszel együtt lépett fel. Először Mendelssohn ismert, nagyszabású hegedűversenyéből játszott két tételt: az Andante-t és a Finale-t. Már ezzel is forró sikert aratott, de: „A nagyközönségre természetesen a leglelkesítőbb hatást gyakorolták a művész saját szerzeményű dalai, melyek után zúgva harsant fel a percekig tartó, falrengető Újra”. A műsor első része után a helybeli hölgyközönség két képviselője babérkoszorút nyújtott át a művésznek, melyen ez a felirat díszelgett: „Az egri nők Reményi Edének.” Ő így szólt hallgatóihoz: „Nem vagyok szónok. Érzelmeimnek csupán hegedűm hangjai által tudok kifejezést adni. S épp ezért minden erőmet és tehetségemet ki fogom fejteni, hogy hegedűm által kö- szönetemnek és hálámnak kifejezést adhassak, s a mélyen tisztelt közönség kegyeit kiérdemelhessem. Mélyen sajnálom, hogy a kényszerítő körülmények, melyek ezúttal akaratomon kívül kötve tartanak, néhány nap helyett, miként szándékomban és forró óhajtásom volt, ezúttal csak pár órát engednek meg a kedves város mélyen tisztelt közönségének körében tölthetnem. De néhány hét múlva teljesen szabad leszek, s ígérem, hogy akkor ismét eljövök, hogy Eger kedves közönségének irányomban tanúsított kitüntető szívességét újból köszönhessem.” A művész néhány hónap múlva beváltotta ígéretét. Május 22- én Budapestről jött városunkba Bodó Alajos zonograművész kíséretében. Ismét a cisztercitáknál szálltak meg. Fellépésére másnap, 23-án, a Nyári Színkör épületében került sor. Gazdag műsorából leginkább megnyerték a közönség tetszését Bihari János és saját népdalátiratai. Főként a „Repülj fecském” kezdetű dalával ért el nagy sikert. Ezt „a hálás közönség részéről frenetikus tapsok és újrázások követték.” A nagyszerű hangversenyt a Korona Szálló kerthelyiségeiben bankett követett, ahol Zalár József, a megye aranytollú költőfőjegyzője és Gáspárdy József ügyvéd köszöntötte a jeles hegedűművészt, aki honoráriumának felét gálánsán a Jótékony Nőegyletnek adományozta. Reményinek ez volt az utolsó találkozása szeretett egri tisztelőivel. Még ebben az évben visz- szament Amerikába. Évek múlva itt érte a halál 1898. május 15- én, a San Francisco-i hangversenyterem pódiumán. A zeneszerető egriek nem feledkeztek meg róla. A jelenlegi Dobó tér 8. szám alatti házon emléktáblát helyeztek el. Szecskó Károly Évkezdés vidéken Színvonal as színházat ígérnek Lehet, hogy túlságosan is szép a menyasszony. Akarom mondani: a magyar — elsősorban a vidéki — színházak bemutatóinak terve az 1989/90-es évad első felére. Már az első, általában szeptemberre-októberre kiírt bemutatók között olyanokat talál az érdeklődő, mint például Kecskeméten Az ember tragédiája, Debrecenben A néma levente, Szegeden a Lear király, Veszprémben a Peer Gynt, Győrött Kesey Kakukkfészekje, Szolnokon az Ahogy tetszik — és a felsorolás korántsem teljes, de jellemzi a színvonalat. S nemcsak a szezonkezdését. A további bemutatók szerzői névsora ugyancsak bírná a versenyt akárhol: Moliere-től Millerig, Schillertől Ionescoig, Cse- hovtól Szolzsenyicinig terjed a skála. S ha könnyű műfaj — legyen operett. Méghozzá lehetőleg amolyan „nosztalgiázó”, eleve számítva az idősebb korosztályokra. Bizonyára ezért került a győri színlapra a Csárdáskirálynő, az egrire és a békéscsabaira a Csókos asszony, a kecskemétire a Mágnás Miska és Ábrahám Pál Viktóriájára, a szegedire az Én és a kisöcsém. Ha pedig a fentiekből valaki arra következtetne, hogy a vidéki színházak háttérbe szorítják a mai magyar szerzőket, folytatnunk kell a felsorolást. Abból ugyanis inkább az derülhet ki, hogy — kevés az új magyar darab. Az igazgatók a megmondhatói, tudnának-e továbbiakat is műsorra tűzni, egyelőre ugyanis inkább azok a hazai művek kerülnek a próbatáblákra, amelyek a fővárosban már sikert arattak. Ilyen például Spiró György Csirkefej című színműve (amelyet a budapesti Katona József Színház-beli felújítás premierje után néhány héttel Debrecenben is bemutatnak), Kornis Mihály Körmagyarját pedig november második felében kezdi játszani a Szegedi Nemzeti Színház. Nem kell jóstehetség ahhoz, hogy bárki előre lássa: mindkettő meghozza a várt kasszasikert. De szerepelnek a műsortervekben más, vadonatúj vagy legalábbis eddig be nem mutatott magyar darabok is. Békéscsabán Határ Győző Jézus Krisztus születése című művét novemberben mutatják be, Csurka István megmaradni című darabját Kecskeméten, decemberben, Schwajda György gyermekdarabját Veszprémben, a Ballada a 301. parcella bolondjáról című — nagyon is felnőtteknek szólót — Szolnokon tűzték műsorra. Görgey Gábor Komámasszony, hol a stuk- ker? című színművét Egerben mutatják be. Az előzetes terv persze ritkán — mondjuk inkább úgy: nem mindig —. válik valóra. Előfordul, hogy például a vendégrendezőt nem sikerül megnyerni, vagy az utolsó percben támad akadály. Az idén ez különösen nagy nehézségeket okozna, mivel szinte mindegyik vidéki színház terveiben szerepel egy-két rendező „m.v.”, azaz mint vendég. Többek között Győrött Buj- tor István (a Kakukkfészek szín- reállításánál) és Kazán Istvánt (Seribe: Egy pohár víz), Pécsett Sándor Jánost és Málnay Leventét, Szegeden — mások mellett — Balázsovits Lajost kérték fel egy- egy darab vendégrendezésére. Sőt külföldi rendezőkre is számítanak néhány vidéki színházban. Szemmel láthatóan „hiánya zik” a műsortervekből a — kommersz. (Már, akinek hiányzik.) A vidéki közönség közismert puritánabb ízlése az oka, vagy talán az, hogy ki-ki kielégítheti a mozikban a limonádé és a meztelenkedés iránti minden igényét — ki tudja. Mindenesetre a vidéki színházak — talán néhány korábbi, kedvezőtlen tapasztalatból is okulva — mellőzték a pornográfia-gyanús darabokat. (Ami azt jelenti, hogy hiányoznak a színlapokról szabadosabb, szókimondóbb magyar művek, mint a fentiekből is kiderül.) Minden műsorterv — bizonyítják az elmúlt és nem csak a legutóbbi évek — bizonyos fokig lutri. Ha valamennyi darabot sikerül a legjobb szereposztásban és rendezésben színre vinni, s ha mindez találkozik a nagyérdemű tetszésével — a színháznak nyert ügye van. Most minden korábbinál több múlik a társulatokon. A terveket ugyanis ezúttal már csak információként küldték el a — korábban csaknem mindenható — minisztériumba. No meg egy kissé azzal a nem nagyon titkolt reménnyel, hogy a művelődéspoli- tikailag legértékesebb darabok színre viteléhez némi anyagi hozzájárulást is kapnak. Az idén már teljes a színházak önállósága. A megyei tanácsoktól helyenként még „leesik” valami, ám az is egyre ritkábban, jó, ha a legszükségesebb költségvetési támogatáson túl néhány díjat, jutalmat tudnak adni a megyei, illetve a megyei jogú városi tanácsok. Vagyis az önállóság sem csupa öröm... S ha hozzávesszük, hogy a színházjegy sem olcsó manapság, a színházlátogató közönség pénztárcája pedig egyre laposabb —, csak dicsérni lehet a színigazgatók optimizmusát. Meg a közönség ízlését, ha méltányolja a jószándékú törekvéseket, és sűrűn látogatja Thália templomait. VE.
